A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – A józan pozitivista: Edward Thorndike

Edward Lee Thorndike Williamsburg- ban, Massachusetts államban született az USA-ban, 1874. augusztus 31-én, s Montrose-ban, New York államban (USA) hunyt el 1949. augusztus 9-én. Sok más fiatalhoz hasonlóan, a fordulópontot a tehetséges középiskolásnak az hozta el, hogy megismerkedett James pszichológiakönyvével. A Harvard Egyetemen James tanítványa is lesz. Első állatkísérleteit csirkékkel egyenesen James házának pincéjében is végezte. 1897-ben Cattell őt is a Columbia Egyetemre hívta doktorálni. Megdöbbentő a mai időhúzós világban, hogy a macskákkal kapcsolatos nevezetes vizsgálatait egy év alatt elvégezte s áttette disszertáció formába is. A Columbia Egyetem professzora volt (1899-1940) hosszú évtizedeken át, és elsősorban az iskolai tanulás és a kísérleti pszichológia összekapcsolásában vált jelentős szereplővé. Könyvei évtizedekig a progresszív nevelés biztos pszichológiai referenciapontjai: sokszorosát kereste velük professzori fizetésének. Joncich (1968) könyve nevezi Thorndike-ot józan pozitivistának. Thorndike azok közé a pszichológusok közé tartozik, akik sosem csatlakoztak egy radikális irányhoz. Ha a tanulás érdekelte, miért nem lett behaviorista? A józanság miatt, azért, mert népi pszichológiája állandóan azt mutatta számára, hogy nincsen minden rendben a belső világ kiiktatásával. Ilyen volt még Donald Hebb, később George Miller vagy Roger Brown. Ezek a pszichológusok azonban, ha hosszú távú hatásukat nézzük, nagyobb szerepet játszanak a pszichológia kumulatív építkezésében, mint a saját korukban jobban elismert mozgalmi vezérek.

4.4. A németes kísérleti pszichológia Amerikában: Titchener stukturalizmusa

A gyorsan terebélyesedő, mindenevő amerikai egyetemi rendszerben a saját, genuinan amerikai funk- cionalista pszichológia mellett a németes kísérleti pszichológia is helyet kapott. Bár sok Wundt laboratóriumát megjárt pszichológus válik az amerikai hagyomány hívévé, pl. Münstenberg vagy James

MacKeen Cattell, az angol származású Wundt-kö- vető, Edward Bradford Titchener (1867-1927) a német ihletés hű követője marad. Már oxfordi diákként Wundt fordítója, s a Lipcsében töltött két év után egész életében a mester szemléletének s attitűdjének képviselője volt. Amerikába, a Cornell Egyetemre került 1892-ben, ahol évtizedeken át ő képviseli megmerevített formában a mester rendszerét. Az attitűdre nézve ez azt jelentette, hogy tanítványaitól a rendszer szigorú követését kívánta meg, kiközösítés terhe mellett. Merev professzori stílust képviselt, s Wundthoz hasonlóan rendkívül termékeny szerző volt. Tankönyvei hallatlan részletességgel közvetítik az amerikai közönség felé a korabeli laboratóriumi kísérleti pszichológia metodikáját, eredményeit, s finomítják szemléletét. A 8.3. táblázat a fiatal Titchener szemléletének egyik kulcsmozzanatát illusztrálja. Titchener úgy gondolta, hogy az abszolút és a különbségi küszöbökből, egyáltalán az érzékelés méréséből meg lehet becsülni, hogy hány végső érzéki eleme van a lelki életnek. Érdemes észrevenni, hogy mindez két elkötelezettséget tükröz. Az egyik a szenzua- lizmus, az a meggyőződés, hogy minden mentális tartalom végső soron az érzékelésre vezethető vissza. A másik a dekontextualizált architektúra. A lelki élet magában értelmetlen elemekből indul, azokból épít ki az együttjárások, a tapasztalat révén értelmes egészeket. Vannak jelentéstelen szenzoros atomok. Minden egyébről beszélni az önmegfigyelé ses kísérletekben az ingerhiba elkövetését jelentené. A pszichológia tárgya ugyanis az élmény a maga közvetlenségében. Természetesen a népi pszichológia szempontjából téves gondolatmenet ez, hiszen népi pszichológiánk jellegzetesen intencionális. Úgy éljük meg élményeinket, mint amiknek tárgyi vonatkozásuk van. A Titchener képviselte pszichológia azonban ezt a naivnak tartott hozzáállást szeretné leküzdeni a dekontextualizálással. Mindennek van egy sajátos nagy karriert befutott következményes fogalma is Titchenernél. Ez a jelentés kontextuselmélete. Minden mentális entitás egy kontextust hív elő tapasztalataink alapján. Ez az asszociatív kör adná meg élményeink jelentését. A jelentés nem más, mint mindaz, ami eszünkbe jut egy szóról. Hatásos elmélet ez, amely évtizedek múlva is kísért, mind a nyelvészeti strukturalizmusban, mind például a szójelentés olyan viselkedéselvű behaviorista elméleteiben, mint Noble jelentésteliség-koncepciója.

3.22. táblázat - 8.3. táblázat. A szenzoros elemek száma Titchener (1896, 74. o.) alapján

Érzékleti terület	Érzetminőségek
Szem	32,820
Fül (hallás)	11,600
Orr	?
Nyelv	4
Bőr	4
Izom	2
Ín	1
Ízület	1
Tápcsatorna	3 ?
Véredények	?
Tüdő	1 ?
Nemi szervek	1
Fül (statikus érzék)	1
Összesen	44,435

Titchener rendszere a funkcionalisták dominálta közegben, arra reagálva, strukturalizmussá válik. Ti- tchener úgy véli, hogy minden biológiai tudományban három kutatási attitűd lehetséges. Az egyik a morfológiai hozzáállás, az elemek s kapcsolódásaik pontos leírása, a másik a funkcionális attitűd, az elemek szerepének tisztázása, a harmadik pedig a fejlődési hozzáállás. A morfológiai vizsgálódásnak azonban elsődlegesnek kell lennie. Először úgy kell foglalkoznunk a lelki élet elemeivel, hogy eltekintünk azok szerepétől. A strukturális pszichológia teljes kidolgozásának meg kell előznie a funkcióval való törődést, s különösen a pszichológia alkalmazásait. A komoly, tudományos pszichológia a normális művelt felnőtt ember pszichológiája. Legfőbb módszere a kísérlettel kombinált önmegfigyelés. Titchener mindenkinél jobban hisz abban, hogy gyermekekkel és állatokkal való bajlódás helyett a pontos laboratóriumi munka, legalábbis jelenleg, a helyes út. Felfogását egy polémikus cikkben fejti ki legvilágosabban.

A kísérleti pszichológus elsődleges céljává a pszichikum struktúrájának elemzése vált. [...] Feladata élveboncolás, de olyan élveboncolás, amely strukturális és nem funkcionális eredményeket hoz. Mindenekelőtt azt próbálja felfedezni, hogy mi van ott, [...] nem pedig azt, hogy miért van ott. [...] Ennek ellenére létezik egy funkcionális pszchológia [...] ha a funkciót még a struktúra teljes megvilágítása előtt tanulmányozzák, akkor a kutató beleesik a teleologikus magyarázat csapdájába, ami a tudományos fejlődésre nézve fatális.

Edward Titchener: Egy strukturális pszichológia posztulátumai. 1898/1983, 287., 289. o. Hollósi Judit ford.

Ha mai terminológiát alkalmazunk, a Daniel Den- nett (1998a) bevezette szóhasználatban Titche- ner azt hirdeti, hogy a lelki jelenségek időszerű, s kiindulásként mindenképpen helyes attitűdje a Tervezett hozzáállás, ami az elemeket s azok mintázatait keresi, de a funckió szempontját, az Intencionális hozzáállást nem veheti fel, az teleológia lenne.

Titchener elemzése szerint a gondos önmegfigyelés háromféle elemet tár fel a lelki életben: érzeteket, képzeteket és affektusokat. A lelki jelenségek definíciós jegye Titchener számára a tudatosság. Ez sok korabeli iránnyal közvetlenül szembeállítja, így az összehasonlító pszichológusokkal és majd elsősorban a behavioristákkal. Kései munkáiban elsősorban Machra és Avenariusra alapozva világnézeti elhelyezést is ad ennek az attitűdnek: elkezdi rendszerét egzisztencializmusnak nevezni (Titchener 1929), mivel az ontológiai szempontból semlegesnek tekintett tudatesemények tudományát akarja hirdetni (a honnan származnak, mi a státusuk a világban kérdéstől eltekintve). A pszichológia a tapasztalást mint az általánosan tekintett tapasztaló függvényét tekintené, a biológia a környezet függvényeként, míg a fizika a jelenségeket egymástól kölcsönösen függőnek tekintő attitűdöt alkalmazná a tapasztalásra.

Mai szemmel steril ez a pszichológia, s a korban is világos volt sokak számára, hogy attitűdje félrevezető. A tudományok fejlődését tekintve sem igaz, hogy a funkció és az eredet kérdéseinek vizsgálatával s az alkalmazással várnunk kellene addig, míg a strukturális leírás feladatát kimerítően befejeztük. Ez a felfogás a pszichológia történetére nézve is félrevezető volt. A mai pszichológiatörténészek veszik észre, hogy Titchener s tanítványa, Edwin Boring (1886-1968) az amerikai pszichológiatörténet-írás évtizedeken át volt doyenje a funkcionalistákkal szembeállítva egy rendkívül kimerevített, elriasztó képet örökítenek át az amerikai pszichológusok nemzedékeire Wundtról, s a kezdeti német kísérleti pszichológiáról (Danziger 1980a). Titchener kitűnő, éles vitázó volt. Felfogását minden riválissal szemben védte. Ez már életében elszigetelődéshez vezetett (elvi okokból nem vett részt például az átfogó szakmai társaságok s folyóiratok munkáiban, mert a funkcionalizmustól fertőzött szemléletüket nem tartotta igazán pszichológiának). Titchener halála után az amerikai gyakorlatias klímától idegen strukturalizmus gyakorlatilag megszűnt. Legemlékezetesebb vitáját a gondolkodás jellegéről folytatta a würzburgi iskola képviselőivel, erre a 9. fejezetben térek ki.

4.5. A frankofón funkcionalizmus

4.5.1. A francia pszichológia funkcionalizmusának gyökerei

Az európai pszichológia alakulásában a német kísérleti lélektan belső fejleményei, megoszlása mellett nagy jelentősége volt a funkcionalista gondolat meghonosodásának is. Tulajdonképpen az amerikai funkcionalizmus körvonalazódásával párhuzamosan – részben már annak hatását is mutatva – az eredeti európai evolúciós ihletés kezdett terjedni, s vált egyre gyakorlatiasabbá. Ebben a folyamatban kitüntetett szerepe volt a francia nyelvű pszichológiának.

Az európai kontinensen a századforduló táján kibontakozott egy jellegzetes változata a funkcionalizmusnak, amit frankofón funkcionalizmusnak nevezhetünk. A funkcionalista gondolat történetéről írva ennek egyik legkiválóbb frankofón képviselője, a svájci francia Edouard Claparede világosan elismeri ennek a kontinentális funkcionalizmusnak az amerikai eredetét, s azt is, hogy ebben az átvételben különleges szerepe volt az evolúciós és a pragmatikus elvek összekapcsolásának. „A funkcionális pszichológia Amerikából került át hozzánk William

Jamesszel. A funkcionális lélektan nem más, mint egyfelől a biológiai, másfelől pedig a pragmatikus szempont alkalmazása a lélektanra.” (Claparede 1931/1974, 24. o.) Claparede világosan látja az Amerikából visszaszármaztatás mellett azt is, hogy Európában is van egy funkcionális fonal az evolúciós elmélet hatására, elsősorban Ernst Machnál (9. fejezet), ez azonban a „germán pszichológia árnyában elenyészik”. A frankofón funkcionalizmus ezzel együtt nem a semmiből keletkezett amerikai hatásra. Számos intézményes és intellektuális jellegzetessége volt elsősorban a francia pszichológia kezdeteinek a 19. század végén, amelyek hozzájárultak a sajátos arculatú funkcionalizmushoz, s valójában mindmáig befolyásolják a francia pszichológia arculatát. Nélkülük Piaget, Wallon, vagy a mai pszichológiában például Moscovici sajátos arculata sem érthető meg. Ilyen vonások a klinikai érdeklődés, ami sajátos lazább követelményeket használó módszertannal is társul, az egyetemen kívüli intézmények kiépülése, a szakmaközi nyitottság a biológia és a társadalomtudományok irányába, s ennek megfelelően a folytonos érdeklődés a self-jellegű integratív fogalmak s a gondolkodás formai szerveződése, mint két, az amerikai funkcionalizmusban nem különösebben populáris kérdéskör iránt.

1. 
   Klinikai orientáció. A korai francia pszichológia legnyilvánvalóbb jellemzője a lélek patológiája iránti visszatérő érdeklődés, de ez jellemző a francia svájciakra is. A francia pszichológia és a francia pszichiátria jó ideig kéz a kézben fejlődtek. A klinikai érdeklődés azokkal a nagy változásokkal indult, melyeket általában a Pinel megindította „felszabadításnak” nevezünk, kissé hibásan és félrevezetően használva ezt a szót (lásd 13. fejezet). Ezt a hagyományt folytatták a neves korai pszichiáterek, Es- quirol és mások. Azért félrevezető itt a „felszabadítás” szó használata, mert mint egyebek közt Foucault (1961) is több ízben rámutatott, a láncoktól való megszabadítás ugyanakkor a betegségbe való bezárást is jelentette. A felszabadított betegek továbbra is betegek maradtak, életük kereteit a tébolyda adta meg.
   

A patológia iránti érdeklődés filozofikus pszichológiába történő átemelésében nagy szerepe volt a megváltozott tudatállapotok és a megosztott személyiség iránti érdeklődésnek. Ahogy újabban Gold- stein (1994) hangsúlyozta, úgy kell értelmeznünk mindezt a klinikai érdeklődést, mint egy újabb próbálkozást az elme dekomponálására. A francia kultúrában ugyanis maga a dekompozíciós eszme már korábban is felmerült Condillac empirizmusában is, majd a század közepén a frenológiában.

Mindig és következetesen szemben állt ez a hivatalossággal, mely a karteziánus osztatlan elme gondolatmenetét folytatja, a 19. század közepén elsősorban Victor Cousin kissé vallásos felhangú hivatalos pszichológiájában.

Charcot, Bernheim és később Janet klinikai munkája a megosztott személyiségről és a megváltozott tudatállapotokról nemcsak a világ minden tájáról vonzotta a pszichológiai érdeklődésű fiatal pszichiátereket, mint például James Baldwint, William Ja- meset vagy Sigmund Freudot, hanem a francia kultúrán belül is az eljövendő filozófiai érdeklődésű pszichológusokat. A pszichológia ügyének első szorgalmazója Franciaországban Théodule Ribot, a különböző működések patológiájáról megszámlálhatatlan munkát publikált, Binet pedig fiatal tudósként szintén az állati magnetizmussal kapcsolatos kutatásokkal foglalkozott.

Jean-Martin Charcot (1825-1893) szinte nemzeti intézmény volt a 19. század hetvenes és nyolcvanas éveinek Párizsában. Charcot kiváló klinikus volt: a neurológia körvonalazódásában is nagy szerepe volt finom klinikai megfigyeléseinek, melyek a tünetek osztályozására s az idegrendszeri elváltozásokhoz való kapcsolására törekedtek. Mind a szellemi élet egészében, mind a pszichológiában azonban legnagyobb szerepe a hipnózissal kapcsolatos munkásságának volt. Charcot a hipnózist valós jelenségnek tartja, de olyannak, ami az idegrendszer patológiájával függ ösze. Az ő felfogásában a hipnózis csak hisztériás betegeknél jelenik meg, s a személyiség és az idegműködés dezintegrációjának tünete. Ez a felfogás nagy vitákat eredményezett, mivel a nancy-i irányzat a hipnózist általános jegyként értelmezi (lásd 13. fejezet). Mindenesetre ez állította előtérbe azt a gondolatot, hogy a személyes azonosság csak a normálisan működő idegrendszer integratív működésének eredménye, s nem valamiféle fix kartéziánus kiindulópont. Charcot-nak a párizsi Salpetriere Kórházban tartott demonstrációin igen sokan részt vesznek, beleértve Ribot-t és Binet-t, akik később mint pszichológusok azonosítják magukat.

Charcot többnyire úgy jelenik meg a köztudatban, mint a dinamikus pszichopatológia atyja, aki a lelki eredetű zavarok elméletét indítaná el. Ez kétségkívül igaz, ha az általa vizsgált jelenségeket, s főként azok sorsát vizsgáljuk a követők kezében. Charcot azonban meglehetősen radikálisan idegrendszerelvű orvos volt, aki egyszerre hitt abban, hogy a hisztéria sajátos kórtani kategória, s abban, hogy így is beilleszthető az idegrendszer általános patológiájába. (Szándékosan hagyom meg a korabeli helyesírást, arra emlékeztetve, hogy Char- cot már életében ismert volt nálunk is.)

Leginkább azonban azt akarom kiemelni, hogy a hyste- riás rohamnál – s ugyanezt mondhatnám a hysteria sok más nyilvánulásáról is – a véletlen önkényének semmi sem rovandó fel; ellenkezőleg minden mindig ugyanazon szabály szerint történik úgy a kórházakban, mint a magán gyakorlatban, minden országban, minden időben, minden fajnál, következetesen.

Általában a neurosisok és specialiter a hysteria tanában más fontos tény is szerepel, mely bizonyítja, hogy ezen bántalmak épen nem képeznek valami különös osztályt a kórtanban, melyet a közös élettani törvényeken kívül más befolyásolna. A tünetcsoportozatok – sokszor igen szorosan – ama betegségek tünetcsoportozata felé hajlanak, melyeknél a bántalom anyagi sérülésekkel van összekötve. Ezen hasonlóság sokszor oly fokú, hogy a diagnosist legnagyobb mértékben megnehezíti. A bán- talomnak azon sajátságát, hogy anyag nélkül organicus betegséget utánozzon, neuromimesisnek lehetne nevezni. […] Ama principiumok, melyek a kórtanban uralkodnak, a neurosisokra nézve is érvényben vannak és hogy ezeknél is törekedni kell a klinikai észlelést boncztani és élettani combinatiók által kiegészíteni.

Jean-Martin Charcot (1889): Előadások az idegrendszer betegségeiről. III.

11.o. Moravcsik Ernő Emil ford.

Maga az a tény, hogy hipnózisban létre lehet hozni hisztériás tüneteket, például némaságot, számára annak bizonyítéka, hogy mindkét folyamat egy közös idegrendszeri dinamikára vezethető vissza.

Uraim, azon lehetőség, melynél fogva suggestio utján képesek vagyunk a hysteriás némaság syndromáját előidézni, eléggé kijelöli nekünk e jelenségek kiinduló pontját s egyszersmind sejteti is velünk keletkezését és lefolyását; azt hiszem, kimondhatom, minden elhamarkodás nélkül, hogy az agy féltekék szürke kérgében kell keresni azt a dynamicus sérülést, a honnan e tünetek erednek, mikről szó volt s hogy az ily esetekben működő mechanismus ugyanaz, a melyet a psychicus, vagy ha önöknek jobban tetszik, gondolatbeli bénulások előidézésénél találunk.

J. M. Charcot, uo. 300-301. o.

Felmerül nála az a modern gondolat, hogy a norma- litás és a patológia között valamiféle folytonosság lehet. Ez nem csak a pszichoanalitikus pszicho- patológiában lesz kulcsfontosságú, hanem abban a tekintetben is, hogy a francia funkcionalisták a klinikát ebben a gondolati előfeltevés-rendszerben használják a normalitás megértésének kulcsaként.

Vannak egyének és talán nagyobb számban, mint sem hinni lehetne, kiknél a hypnotismusnak úgy somaticus mint szellemi tüneteit ébrenlétben is lehet észlelni, a nélkül, hogy hypnosisba kellene őket ejteni. Úgy látszik, hogy a hypnosis, mely más emberekre nézve rendkívüli állapotot képvisel, eme különös teremtményeknél rendes dolog, ha ugyan ilyen viszonyok közt lehet rendes állapotról szólni. Ezen emberek – hogy úgy fejezzem ki magamat – alszanak még akkor is, midőn ébereknek látszanak, a mindennapi életben mint valami álomban járnak-kelnek; és a valódi objectiv benyomásokat nem tudják megkülönböztetni az álomképektől, a képzeletükben támadtaktól.

J. M. Charcot, uo. 247. o.

1. 
   Intézményes sokrétűség. Paul Fraisse (1989) egy rövid centenáriumi cikkében a francia pszichológia kezdetéről jellemzi azt az intézményes keretet, melyben az egyetemi nehéz meghonosodás együtt járt az egyetemen s főleg a bölcsészeten kívüli intézmények nagy számával. Thédoule Ribot (1839-1916) már a nyolcvanas évek elején tartott előadásokat a Sorbonne-on, de ez nem jelentet te egy tanszék létrehozását. 1889-ben azonban tanszéket alakítottak ki a nagy tekintélyű College de France intézményében azzal az elnevezéssel, hogy kísérleti és összehasonlító pszichológia. Ribot filozófiai műveltségű és iskolázottságú volt. Az új pszichológia úttörőjévé vált az angol (1872), s a német pszichológiáról (1879) szóló könyveiben, amelyben a filozófus ünnepli a pszichológia felszabadulását a filozófia zsarnoksága alól. Ribot az ismeretátadáson kívül ezekben a könyvekben azt is hangsúlyozta, hogy a franciával rivális két kultúrában a pszichológia a tényekre irányul, alulról felfelé építkezik, állatokból és gyerekekből indul ki, az evolúciós elkötelezettségeknek megfelelően, valamint kísérletekből, s nem a filozófusok karos- szék-spekulációiból.
   

8.3. ábra Charcot híres betegdemonstrációinak egyike

A nyolcvanas évektől kezdve Ribot egy sor munkát írt a patológiás disszociációról. Olyan munkákat, melyek a figyelem, az emlékezet és a személyiség zavaraival mint disszociációs jelenségekkel foglalkoznak. Charcot előadásainak, valamint az evolúciós elméletnek, különösen Herbert Spencer- nek a hatására az emlékezet, az akarat, a személyiség zavarait Ribot mint az evolúciós kibontakozás megfordított folyamatát mutatja be. Jacksonhoz hasonlóan olyan képet használ, mely szerint az idegrendszer evolúciója a haladásnak, a felbomlása pedig a visszafejlődésnek, a regresszusnak felel meg. Vagyis a darwinizmus haladás elvű, progresz- szivista értelmezését használja, és ebbe az irányba alkalmazza Jackson neurológiai doktrínáját. Mindez azt is jelentette, amit Ribot-elvként szoktunk emlegetni, hogy felfogása szerint az utoljára elsajátított dolgokat veszítjük el legkorábban, például a legkésőbben elsajátított nyelvet. A disszociáció különlegesen érinti az affektív folyamatokat: disz- szociáció esetén mintegy az érzelmi világ és reakciómód kezd uralkodni.

1. 
   ben Charcot és Ribot megszervezték az első nemzetközi kísérleti (fiziológiai) pszichológiai kongresszust. Itt olyan nagy nevek vettek részt, mint Helmholtz, Hering, Baldwin, Bain, Jackson, Galton, Freud, Behtyerev, James, sőt még Durkheim is jelen volt.
   

Ribot utóda a College de France-ban 1893-tól Pierre Janet volt (13. fejezet), akinek mind filozófiai, mind orvosi fokozata volt, s aki egész pályája során állandóan azt az attitűdöt képviselte, hogy a pszichológiai érdeklődésű filozófusoknak orvosi fokozatot is szerezniük kell. Ez vált a francia klinikai érdeklődés intézményes attitűdjévé. Fraisse (1989, 175. o.) egy egész tekintélylistát sorol fel olyan francia pszichológusokról, akiknek kettős nevelésük volt, s így a Julesz Béla (1995) emlegette tudományos kétnyelvűség jellemezte őket.

Idetartozik George Dumas, Henri Wallon, Charles Blondel, Daniel Lagache, Alphonse Ombredane, hogy csak a legismertebb későbbieket említsem.

Hamarosan kialakult egy másik intézmény is a felső tudományok gyakorlati iskolájában (Ecole Pratique des Hautes Etudes), a fiziológiai pszichológiai laboratórium. A 19. század nyolcvanas éveiben ezt először Beaunis (1830-1921) irányította, aki a nancyi iskola klinikusa, s elsősorban a hipnózissal foglalkozott, de ez a laboratórium lett Alfred Binet, Henri Piéron és mások laboratóriuma is. Binet maga, ahogy Fraisse is beszámol róla, először jogi diplomával rendelkezett, aztán az asszociációs pszichológia kezdte érdekelni, és részt vett Charcot laboratóriumának munkájában. Közben kibontakozott genetikai és embriológiai érdeklődése is, s a magasabb tudományos fokozatot rovarok idegrendszerével kapcsolatos munkájával szerezte! Igen változatos pálya ez már a kezdetekben (lásd életrajz).

Henri Piéron (1881-1964) vált a Sorbonne világában a folytonosság jelképévé. Galifred (1989) igen részletesen elemzi Piéron pályáját. Piéron fiatal korától elkötelezett ember volt mind politikailag, mind intellektuálisan a Dreyfus-ügy révén. Pierre Janet, valamint fiziológusok tanítványa, aki 1910-től vette át a Sorbonne pszichológiai laboratóriumának vezetését. Századunk első évtizedében az alvás pszichofiziológiájával, valamint az állati viselkedéssel foglalkozott s teljes redukcionista- ként indult. Véleménye szerint a lelki élet egészét a fiziológiára kellene redukálni. Piéron meglehetősen radikális programot fogalmazott meg (lásd

1. 
   fejezet). Szerinte a pszichológia mint fizikalista tudomány kell működjön, melynek eszményképe Helmholtz. A fiatal Piéron nemcsak Wundtot és Ribot-t kritizálja a tudattal kapcsolatos állásfoglalásuk miatt, hanem spekulatív megközelítésük révén az evolucionistákat is. De nyíltan harcol a Bergson-követők ellen. Nem szabad elfelednünk, hogy ez az évtized (1910 táján) Bergson hatásának zenitje is. Piéron radikalizmusát a „magasabb értelmiségi körökben” nem szívesen fogadják, mégis az École Pratique keretében Binet követője lesz, aztán ő kapja meg a College de France tanszékét is. Mindez azonban a fő egyetemi tankörökön kívül történt. Csak 1947-től lehet a Sorbonne bölcsészkarán pszichológusdiplomát kapni.
   

Piéron számos területen dolgozott évtizedeken keresztül a pszichofiziológia mellett. Az agy és tudat viszonyával foglalkozik és számos pszichofizikai vizsgálatot is végzett. Emellett a méréselméleten keresztül a pszichológia alkalmazott nevelési aspektusainak is mértékadó alakja lesz Franciaországban. Az alkalmazott lélektan inspirátoraként pályaalkalmassági tanácsadó központok hálózatának létrehozásában is részt vesz, valamint a kommunista Henri Wallon és a Paul Langevin társaságában a nevelési reformok fontos baloldali képviselője.

Mindez az intézményi sokrétűség két szempontból érdekes tartalmilag is a francia funkcionalizmus sorsában, nem csak dekoráció. Egyrészt az egyetemen kívüli kutatóintézeti és hálózati keretek egyszerre képviselnek egy arisztokratikus absztrakciós lehetőséget, azt, hogy az oktatás kényszereitől távol dolgozhatnak a pszichológusok a tudomány elvont kérdésein. Másrészt az intézmények egy része határozottan gyakorlati igényű, ilyen a klinikum világa, de a nevelésügy is, ahol az akadémikus egyetemi pszichológiától távoli de valódi készségszerű, „hogyan jellegű” tudások kialakítására van szükség.

3. Interdiszciplináris beágyazás és filozófiai viták. A francia pszichológia egészét állandóan jellemzi egy sajátos vitatott filozófiai státus. A 19. század közepén Comte munkásságával indul ez, aki tagadja a pszichológia létjogosultságát. Ezt később sokat bírálja és helyre is teszi Hyppolite Taine (1828-1893), aki 1870-es, az intelligenciáról szóló könyvében azt hirdeti, hogy kicsiny tényekből, apró megfigyelésekből kiindulva kell létrehoznunk az intelligencia elméletét, s nem grandiózus teóriákból. A kis lépések pozitivista hitvallásának megfelelően kell közelíteni a pszichológiához is. Taine egyébként igen nagy hatású történész volt, akinek a művészetelméletben és az irodalomelméletben is nagy szerepe volt. Mint irodalomtudós azt hirdette, hogy a művek elemzése során a szerző mögöttes pszichológiai motívumaihoz kell eljutnunk. Taine állásfoglalása egy humán tudós kiállása az adat- orientáltabb pszichológia érdekében. Ez azért volt fontos, mert senki sem vádolhatta azzal, hogy egy redukcionista fiziológus hirdeti ezt.

Ez az egyik pólus. Hamarosan megjelenik azonban a másik, mely mindmáig jelen van a francia szellemi életben; ez a pszichológia determinisztikus ambícióinak megkérdőjelezése a filozófia nevében. Elkezdődik ez Bergson munkáival (10. fejezet), s folytatódik mindmáig a fenomenológiai- egzisztencialista filozófiai pszichológia alternatíváján keresztül, egészen a radikális szociálpszichológiákig és a strukturalista és posztstrukturalista mentalitás-elméletekig.

Az angolszász világnál élénkebb párbeszédet eredményez ez a filozófia és a pszichológia között századunkban, s az életfilozófiák hangsúlyát ebben a kommunikációban, szemben a tudományfilozófiával. Nem valami meghitt együttműködésről van itt persze szó, hanem sokszor a pszichológia radikális megkérdőjelezéséről. Ez az interdiszciplináris illeszkedés érvényes azután a szociológia, az antropológia és a nyelvészet viszonyára is. Itt is ingadozó barátságról, de mindenképpen odafigyelésről van szó Durkheim s Lévy-Bruhl óta (lásd 16. fejezet). A pszichológiára reflektálnak a társas reprezentáció elméletei, illetve a pszichológia megpróbálja integrálni az individualisztikus emberkép helyett a társas reprezentáció s a szociális struktúrák kérdését.

4.5.2. A sokoldalú Binet és az intelligenciatesztek

Alfred Binet elsők között alakított ki francia nyelvterületen olyan „bölcsész pszichológiát”, amely korai példája ennek a sokrétű intézményes és szellemi meghatározottságnak. Élete és munkássága azért is minta értékű itt, mert nála a francia pszichológia patológiás érdeklődése, az a hit, hogy a kórosból érthetjük meg a normálist, összekapcsolódik egyrészt a nevelési alkalmazásokkal, másrészt a gondolkodás szemléletes tényezőinek vitájával, melyben az egyéni különbségek központi szerepére mutat rá.

A laboratórium keretében Binet érdeklődését olyan kérdések foglalják le, mint a gyermekek közötti temperamentum- és gondolkodásmódbeli eltérések. Saját lányai vizsgálatából indul ki (előrevetítve a másik nagy saját gyerekpropagátor, Jean Piaget megközelítését), s arra a következtetésre jut, hogy van aki inkább szavakban, van aki inkább szemléletesen old meg feladatokat. 1899-től Binet igen aktív szerepet játszik egy nevelési reformra törekvő gyermektanulmányi szabadtársaságban. A „szabad” jelző itt azt jelenti, hogy a társaság az államtól független s szellemileg az iskola modernizálásának elkötelezettje. Ez a társaság győzi meg a francia oktatásügy vezetését, hogy az iskolában lemaradó gyerekek áthelyezési gyakorlatának önkényességét meg kell szüntetni.

Minden elmaradottsággal gyanúsított gyerek csak akkor emelhető ki az általános iskolából s tehető át speciális iskolába, ha pedagógiai és orvosi vizsgálaton vesz részt, mely megállapítja, hogy értelmi állapota képtelenné teszi arra, hogy átlagosan profitáljon az általános iskolában folyó munkából.

Binet 1904; idézve Reuchlin 1987 nyomán