A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 6.4. A pszichologizmus mint a pszichológiaellenes kampány jelszava
- 3.37. táblázat - 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok Kusch (1995) rendszerezése nyomán, kissé átalakítva
- Vitatott kérdések – A pszichologizmus értelmezései a 19. században
- 6.4.1. A „pszichologizmus” mint káromlás
- 6.4.2. Husserl pszichologizmuskritikája
- 6.4.3. A kísérleti pszichológia mint egzisztenciális fenyegetés az akadémiai világban. A pszichologizmusvita emberi háttere
- 3.38. táblázat - 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a századfordulón (Frischeisen-Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán)
- 6.4.4. Egy pozitív példa: a mondatszerkezet kategóriái és a pszichologizmus
- 6.5. A pszichologizmus és a szellemtudományos pszichológia körüli viták tanulsága a mai pszichológia számára
Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektankettéválása Dilthey 1894-ben megjelent proklamációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált (Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.). Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai magyarázatokat alkalmaz. A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is. Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be. Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o. Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket, melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére. A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem. Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy nem elég relativista. Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként értelmezett kulturális fejlődésszemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-értelmezéseket is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek. A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti- kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992; 1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze. 6.4. A pszichologizmus mint a pszichológiaellenes kampány jelszava A 19. század végének német szellemi helyzetében a pszichológiával szembeni bírálatoknak, a kísérleti pszichológia megkérdőjelezésének szinte mozgalomszerű felerősödésében fontos szervezőerővé vált a pszichologizmus ellen indított kampány. Valójában nem egyetlen irányzatról van szó, amely megkérdőjelezné a valós vagy vélt pszichologiz- must, hanem az irányzatok egész csokráról. A támadás sosem a természettudományok irányából indul, hanem a filozófia felől. Annak azonban mind keményebb, logikai és ismeretelméleti, mind lá- gyabb, életfilozófiai és fenomenológiai változatai is részt vesznek benne. A könyvben használt szerephibridizáció fogalom ellentételeként itt lényegileg szereptisztítási igény szállt szembe ezzel. Érvényes ez a törekvés az újkantiánusokra, Windelband és Rickert megközelítésére, Dilthey munkásságára, de főként Husserl irányzatára. A pszichologizmusvita, Husserl pszichologizmus kritikájától kezdve ennek a szereptisztogatási igénynek a megnyilvánulásaként kezelhető. „A suszter maradjon a kaptafánál”, a természettudós a természetnél, s a kategóriákat, annak tisztázását, hogy egyáltalán mit vizsgál, bízza ránk, a filozófusokra. 3.36. táblázat - 10.5. táblázat. A szellemtudományos pszichológia mai párhuzamai. Az első oszlop első fele mindig a bevett felfogást mutatja, a második fele és a másik két oszlop az ezzel szembeszállókat
Természetesen mindez a mandarinok elvesztett fölénye miatti reakció is. A pszichologizmus körüli vita ugyanis egy olyan korszakban megy végbe, ahol véget ért a német egyetem hagyományos elitista, szelektív rendszere, amely a humán érettségivel szelektált, ezt ugyanakkor belépőjegyként kezelte a felsőoktatásba. Az ipar rohamos fejlődése és a német társadalom átalakulása, valamint Althoff neves oktatásügyi kamarillapolitikus reformjai révén mindenhova beengedik a reáliskolai végzettségűeket. Sokszorosára nő az egyetemisták száma, megnő a természettudományos és technikai felsőoktatás súlya, s az a program, mely, mint a 4. fejezetben láttuk, a német felsőoktatás különleges jellemzője volt (a tudományos és a filozófiai iskolázás összekapcsolása) egyre kevésbé működik. A pszichologizmusvita mind intellektuális, mind egzisztenciális oldalaiban annak a tágabb feszültségnek a része, amely a „klasszikus örökség” nevében megkérdőjelezi a technokrata világot. Ennek a tágabb vitának a két kultúra között lesz egyik vezéralakja a weimari Németországban Spranger. Valójában, miként ez érvényes a relativista és értékcentrikus illetve értékválságról beszélő felfogásokra általánosságban is, ezek a Nagy Háború után válnak uralkodóvá, bár gyökereik korábbiak. A haladásban, az ész győzelmében és az univerzalizálódásban hívők számára nagy csapás a nemzeti felbuzdulás és a vallásháborúk óta nem látott pusztítás. 3.37. táblázat - 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok Kusch (1995) rendszerezése nyomán, kissé átalakítva
Nem mindenki tartja úgy, hogy a kísérleti pszichológusoknak könnyű dolguk volt a leválásban a filozófiáról. Roger Smith (1992) a gátlás fogalomtörténetéről szóló munkájában a neurobiológiai intézmények javára megkérdőjelezi a kísérleti pszichológiának tulajdonított vezető szerepet a hagyományos tudománytörténet-írásban. Smith speciálisabban még azt is megkérdőjelezi, hogy mennyire vált magán a kísérlet világán belül Németországban függetlenné a kísérleti pszichológia. Ez impliciten a Ben-David hirdette koncepció megkérdőjelezése. Szerinte (Smith 1992, 142-144., 157-158. o.) Németországban a fiziológia és a pszichológia elkülönítése nem volt világos, s így az egész függetlenség is megkérdőjelezhető. Amerikában azonban az ifjú törököknek, a német földön képzetteknek is, könnyebb dolguk volt, itt tudták kibontakoztatni az új diszciplínát. Smith érvelése igazából hangsúlyeltolódásként értelmezhető. Az amerikaival szembeállítva a német helyzet éppen a hibridizáció révén nem elég tiszta. Husserl és társainak ingerültségét afelett, hogy a kísérleti pszichológusok veszik át a filozófiai tanszékeket, éppen ez a nem tisztázott szerephelyzet okozta. Ténylegesen ez a kampány azonban 1910 és 1950 között nem a pszichológia nagyobb önállósulását, hanem a német pszichológia jelentőségének visszaszorulását eredményezte. A pszichológia helyét illetően tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a kezdeti intézményes sikerek Németországban túl gyorsak voltak. Nem eredményezték a pszichológia valódi intézményes önállósulását, hanem csak azt, hogy a pszichológia behatolt a filozófia terrénumára. Ez fogja megbosz- szulni magát néhány évtized múlva: a bizonytalan pozíciójú pszichológia könnyen intellektuális és hatalmi féltékenykedések tárgyává válik. Ringer (1969) a német mandarinkultúra világát elemző könyve szerint már a 19. század kilencvenes éveitől jellemző ezekben a vitákban a védekezés támadássá válása. A humanisztikus szemében a civilizáció (ez lenne a reális és reálos világ) szemben áll a kultúrával. A nemzeti és történeti hagyományba való beágyazás, az egyén, a személyiség kultivációja mint öncél – ezek a német nevelés romantikus humboldti céljai – ekkortól valójában egy felvilágosodásellenes és tudományellenes ideológia szolgálatába állnak. A két kultúra vita (Snow 1963) ekkor zajlik le először, számos olyan sebet hagyva, amelyek az életfilozófia és a nemzeti gondolat győzelme felé mutatnak, a tudományossággal és a vele járó kozmopolitizmussal szemben. A frontok persze nem mindig a szakmák szerint alakulnak. Vannak humán tudósok is, akik elvszerűen modernisták. Hermann Paul például a modern nyelvek szorgalmazásával, a nyelvtörténet tudományos tanulmányozásával a modernizációs oldalt képviseli. A 10.6. táblázat összefoglalja és a fenti vitatott kérdések felfrissíti, milyen eltérő értelmezései is alakultak ki a pszichologizmus kifejezésnek a 19. század során, s hogyan kapcsolódik a majdani vitákhoz. Alapvetően az egyik vitatott értelme a kifejezésnek a társadalmi és történeti folyamatok visszavezetése pszichológiai jelenségekre. A másik, sajátos jelentésében: a logika és matematika visszavezetése. A 19. század végi német tudományosságban mindkettő élt, s eltérő szerzőknél ugyan, de jellegzetes ellenreakciókat váltott ki.
A pszichologizmus kifejezés több szakaszban jelent meg a 19. században, amit Abagnano (1967) rendszerezése alapján mutatok be.
Ismétlés: Mill felfogása és a pszichologizmus Ez a legradikálisabb kifejtés, mely két szempontot egyesít. Az egyik a társadalomtudományok redukciója a pszichológiára, a másik az egyén primátusa. Egyszerre lesz éppen ezért támadási alap mind a szociális, mind a platonisztikus ismeretelméletek számára. Az etológia, az elme deduktív törvényeinek tudománya, és a megfigyelésen és kísérleten alapuló pszichológia az összes „morális tudomány” (i. e. társadalomtudomány és humanióra) alapja lesz. A társadalmi jelenségek törvényei csupán a társas állapotban összekötött emberi lények cselekedeteinek és szenvedélyeinek törvényei, s nem is lehetnek mások. [...] A társadalomban élő embernek nincsenek más tulajdonságai, mint amelyek az individuális ember természetének törvényeiből fakadnak és ezekben oldódnak fel. Mill: A logika rendszere. 1843, VI. könyv, V/5, 573. o. 6.4.1. A „pszichologizmus” mint káromlás A német filozófiai hagyományban legalább Kant óta világosan létezett az elhatárolásigény ismeretelmélet és pszichológia, a megismerés egyéni folyamatai és megalapozása között. A 3. fejezetben láttuk, milyen konkrét elkötelezettségeket eredményezett ez. A 19. századi tudományosság diadalútja, a naturalista tudomány reményei azonban azt eredményezték, hogy az ismeretkritika háttérbe szorult, s egyre inkább pszichológiai és végső soron természeti értelmezést kapott a megismerés a priori rendszere. David Bloor (1983) és Martin Kusch (1995) is részletesen elemezték, hogy Hegel halála után a német filozófiában számos olyan fejlemény volt, amelyek a kanti szétválasztást ismeretelméleti és keletkezéstörténeti (pszichológiai) kérdésfeltevés között igyekeztek megkérdőjelezni, és az a priori kategóriarendszerről empirikus előfeltevéseket kialakítani. Az a priori rendszer e felfogás szerint vizsgálható fiziológiai, pszichológiai, majd Darwin nyomán, mint például Ernst Machnál, láttuk, evolúciós eredetű biológiai magyarázatot vagy motivációt keresve. Létrejött egy olyan naturalizmus, amely egészen a logikáig „elhatol”. A pszichologizmus a német kultúra keretében úgy is tekinthető, mint Kant naturalizálása, és a brit pszichologizáló, genetikus ismeretelmélet betörése a német kultúrába. Ha így fogalmazunk, maguk a pszichologizmusviták intellektuálisan a század végén megerősödött újkantiánus mozgalom és a vele párhuzamosan kialakuló platonisztikus logicizmus igényét jelzik egyszerre a terep újrafelosztására és az egyéntől független kategóriarendszer visszanyerésére. Martin Kusch (1995) Pszichologizmus: Esettanulmány a filozófiai tudás szociológiájáról c. könyve tanulságosan foglalja össze, milyen változatos okokból került bírálatra a pszichologizmus. Kibontakozik ezekből a vádakból, hogy egy részük nem is általában a pszichológia túlzott igényeivel kapcsolatos, hanem egy bizonyos, pl. szenzualista pszichológiáé. A 10.6. táblázat mutatja a fontosabb intellektuális bírálatokat. A példák jó része modernebb, mint a vita, amit itt bemutatok. Ez egyben azt is illusztrálja, mennyire időszerűek ezek a kérdések. Részleteiben tekintve Kusch azt is megmutatja, hogy mennyi keresztbecsmérlés volt a pszicholo- gizmus leszólásának folyamatában. Nem teljesen logikus és következetes módon, szinte mindenki tárgyává válhatott ennek a korai és mindmáig tartó címkézésnek. Fontos megértenünk, mennyire volt az megalapozott, s mennyire csak ambíciók harcáról van szó. Intellektuális tartalmát tekintve – hol vannak az absztrakciók, mi a gondolkodást irányító szabályok státusa s hasonlók – máig velünk él ez a vita. 6.4.2. Husserl pszichologizmuskritikája A pszichologizmusbírálat kiindulópontja az önállósuló formális logika intellektuális igénye volt az átfogó szenzualista pszichológiai doktrínák megkérdőjelezésére. Minden egyéb már csak ezután következett, s ehhez képest másodlagos volt. Messze vezetne ennek részletes bemutatása a matematika és logika történetében. Fontos azonban tudnunk, hogy Gottlob Frege (1884) kérdőjelezte meg igen határozottan elsőként azt a Mill képviselte felfogást, mely az absztrakciókat az egyéni képzetek játékára vezeti vissza. Az absztrakciók, melyek oly fontosak a matematika megalapozására, Fregénél egy külön létmódot kaptak, nem szükségszerűen szigorúan platonisztikusan. Valóságosak a számok, de ettől még nem kézzelfoghatóak. Frege maga úgy képzeli el a számok létezési módját, mint a fizika a súlypontot vagy a geográfia az Egyenlítőt. Száz éve múlva érdekes módon ugyanezek a példák köszönnek vissza Dennett (1991) munkájában, csak nem a számfogalom, hanem az Én-fogalom elvont jellegének illusztrálására. Ez feltehetően nem igazi hatás. Amikor az absztrakt létmódot illusztrálni akarjuk, ezek a fizikai példák a legkínálkozóbbak. Megkülönböztetem azt, amit objektívnak nevezek attól, amit kézbevehetőnek, vagy térinek vagy valóságosnak tartanék. A Föld tengelye objektív, akárcsak a Naprendszer súlypontja, de nem nevezném valóságosnak úgy, miként magát a Földet. Az Egyenlítőről gyakran úgy beszélünk, mint egy elgondolt vonalról; helytelen lenne azonban kigondolt vonalnak nevezni; nem egy pszichológiai folyamat következményeként hozta létre a gondolkodás, hanem a gondolkodás csak felismeri, megragadja. Gottlob Frege: Az aritmetika alapjai. 1884, 35. o. Frege a matematika alapjaira és később, 1892-ben a nyelvi jelentésre (magyarul Frege 1980) is megmutatta a pszichologista absztrakcióértelmezés tarthatatlanságát. Sem a számok, sem a szavak jelentése nem azonosak a róluk meglevő egyéni képzeteinkkel. Ráadásul a függvény fogalom általánosításával s a mondatjelentés elemzésére való bevezetésével Frege azt is megmutatta, hogy hogyan teremt kiutat a logika az asszociatív szen- zualizmusból. A mentális reprezentáció egységei a kijelentések lesznek, s ezek szerkezete irányítja a bonyolult jelentések levezetését. Ezt a szigorú pszi- chologizmuskritikát alkalmazta Frege egyébként Husserl első pszichologista fogantatású munkáival szemben is. Fregének kezdetben igen kevés hatása volt, neve akkor fogja bejárni a világot, amikor Russell felfedezi. Sajátosan a pszichologizmuskritikában később is háttérbe szorult a neve, s Husserl (1900-1901) későbbi bírálata lesz emblematikus jelentőségű. Martin Kusch (1995) magyarázatot is talál erre. Az egyik furcsa tény, hogy Frege idején a Jénai Egyetem tekintélye mélypontján volt. A másik ok viszont itt is a szerepversengésekkel kapcsolatos. Az egyetemi filozófusok ugyanúgy félnek a formális logikától, mint a kísérleti pszichológusoktól. Kenyerüket veszi el, hiszen kiszakít egy alapvető fejezetet a filozófiából. Husserl sokkal jobban beépült a szakma, mármint a filozófia mérvadó hálózataiba, mint Frege. Ráadásul kettőjük közt nagy retorikai különbség is van. Míg Frege csak kritizál, különösen Az aritmetika alapjaiban tekintélyeket kérdőjelez meg, olyan tekintélyeket, mint John Stuart Mill, Husserl retorikája kétélű. Husserl igen határozottan elődöket keres, nem pusztán becsmérel, s éppen Kant kettősségeiben talál előfutárt, mintegy azt kívánja visszaállítani. Az igazi döntő szereplő tehát Edmund Husserl (1859-1938), akinek későbbi pszichológiai jelentőségét a fenomenológia elindításával a 9. fejezetben már láttuk. A fiatal matematikus kezdettől vonzódott a pszichológiához, először Wundtnál is tanult, igazán azonban Brentano matematikai egzaktság igénye ragadta meg (Osborn 1949), majd Stumpf, akinek híres könyvét ajánlotta is. Logikakorszaka hallei munkásságához kötődik (1887-1901), amit majd göttingai (1901-1916) és freiburgi (19161929) professzorság követ. A pszichológia történetébe kétszeresen beírta nevét: egyrészt mint a pszichologizmus vitriolos intellektuális és szociális kritikusa (ezt tárgyaljuk most), s mint a fenomenológiai szemlélet meghonosítója (ezt láttuk részben a 9. fejezetben). Husserl (1900-1901) neves munkája a Logikai vizsgálódások vagy 100 oldalon át bírálja a pszicho- logizmust, elsősorban mint a logika magyarázónak szánt elméletét. Érvelésének három pillére van. Ha a logika törvényei pszichológiai törvények, (1) akkor a logikai törvényeknek is bizonytalanoknak kéne lenniük, (2) nem lehetnének a priori érvényűek, és (3) pszichológiai entitásokra kellene utalniuk, például képzetekre és asszociációkra. Ez utóbbi Husserl érvelésének legmulandóbb pontja, hiszen ahhoz kötődik, hogy éppen milyen mértékig volt saját korának pszichológiája szenzualista. A mai „logicista” kognitív pszichológia viszont nem teszi szükségszerűvé, hogy szenzualista pszichológiai entitásokra hivatkozzunk a lelki élet jellemzésekor. A hosszas érvelés egy máig tanulságos kérése, hogy lehetnek-e alternatív logikai rendszerek abban az esetben, ha a logika pszichológiai alapú? Emlékezzünk rá (4. fejezet), hogy a nyolcvanas években az alternatív tér koncepciókra nézve az empirista és bizonyos értelemben pszichológistának is tekinthető Helmholtz ezt hirdette. O komolyan hitt abban, hogy mivel a térszemlélet tanult, a matematika változásának, a nem euklideszi geometriák megjelenésének megfelelően megváltoztatható maga a térszemlélet is. Ami logikánk relativizmusát illeti, a Husserl és kortársai számára képtelennek tűnő kérdés, tehát hogy lehetnek-e pszichologista értelmezés mellett, vagy ha tágabban gondolkozunk, naturalista értelmezések mellett alternatív logikák, illetve, hogy lehetnek-e nem teljes logikai rendszerek az embernél, a kognitív kutatásban s a mai tudatelméletben középponti gondolattá vált. Daniel Dennett (1998a) beszél arról, hogy lehetnek nem következetes és nem teljes logikai rendszerek, ugyanis a logikai rendszerek kialakulása is evolúciós kérdés. El tudhatunk képzelni olyan lényeket, amelyek nem minden szükségszerű következményét fogadják el egy kijelentésnek, csak azok egy részét. Van itt persze egy a husserli pszichologiz- musviták korára visszamenő elrejtett paradoxon. A „nem minden szükségszerű következményét” kifejezés felteszi, hogy van egy másik, mintegy abszolút érvényű rendszer, amely mintegy normatívan (Husserl így képzelte el) meg tudja adni, hogy mely következmény fogalmak szükségszerűek ahhoz, hogy egy logikai rendszer koherens legyen. Husserl, miután azt bizonyította, hogy nem lehet érvényes és működő logikát alapozni egy szenzua- lista pszichológiára, később már a pszichologizmus tágabb jellemzésére és bírálatára tér vissza, nemcsak mint logikai kérdésre. Amikor a fenomenológiai programot először kifejti, 1910-ben világosan megfogalmazza, hogy a spekulatív pszichológia lehetősége mellett áll ki: Ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, nagyon kevéssé áll egyébként a modern egzakt pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, ameny- nyire ez egyáltalában lehetséges. Ámde ha ez a pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen tudományos pszichológiának tarthatja is magát, és lenézheti az „íróasztal-pszichológiát”, mégis kénytelen vagyok súlyos következményekkel terhes eltévelyedésnek nyilvánítani azt a véleményt, hogy ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai tudomány. [...] A kísérleti pszichológia úgy viszonyul az originális pszichológiához, mint a társadalomstatisztika az originális társadalomtudományhoz. [...] A kísérleti lélektan esetlegesen elérheti azt, hogy segítségével értékes pszichofizikai tényeket és szabályosságokat állapítunk meg, tudat-tudomány nélkül azonban, amelyik rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikumot, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges tudományos értékelése nem történhetik meg. Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 131-132. o. Baránszky Jób László ford. A Husserl emlegette „tudat-tudomány” a példák tanúsága szerint megfelel a Brentano remélte leíró pszichológiának, s maga az egész kettősség is a példák alapján a kategóriaelemzés előtérbe állítását képviseli. Olyan pszichologizmusbírálat ez, amely genealógiájában visszamegy éppenséggel a pszicho- logizmus kiinduló mesterének, Millnek a kettősségére, csak itt már nem végső magyarázó értékű a pszichológia. Érdekességként megemlíteném, hogy Kornis Gyula már 1911-ben (!) pozitíven s hosszan idézi Hussserlnek ezt az írását. Érdemes emlékeznünk erre, mikor a mai világban hiszünk a tudományos kommunikáció felgyorsulásában! A naturalizmus bírálata Husserl kiindulópontja: mindenütt tetten éri azt a gondolkodásmódot, amely „a formállogikai elveket, az úgynevezett gondolkodási törvényeket, a gondolkozás természeti törvényeiként értelmezi. [...] naturalista [...] szándéka, hogy tudományosan – tehát minden értelmes lényre kötelezően – megismerje, mi is az a mindenütt tényleges igazság, a ténylegesen szép és jó [...] s e tudat kölcsönözte teljes lelkesedéssel száll most síkra tanítóként és gyakorlati reformátorként a ^természettudományi értelemben« igaz, jó és szép érdekében” (Husserl 1910/1972, 120. o.). Valójában számára a pszichologizmus ennek a naturalizmusnak a vezető esete. Ezért tudott az ő eredetileg logikai hangsúlyú pszichologizmuskri- tikája mintegy zászlóshajójává válni egészen más eredetű és hangsúlyú, például szociális pszicholo- gizmuskritikáknak. Husserlnek, ami a pszichológia sorsát illeti, van konkrét tanácsa is: A pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csupán akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot, valamint immanens korrelátumait lényegalakzataik szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg megvizsgáljuk és rögzítjük. Csak egy valóban radikális és módszeres fenomenológia [...] képes arra, hogy megértesse velünk a „pszichikait” – az egyéni és közösségi tudat szférájában egyaránt. Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 160-161. o. Baránszky Jób László ford. Ez egyben feloldja azt is, amit Husserl „az antipszi- chologizmus paradoxonának” nevez, vagyis azt, hogy a megismeréselmélet egyáltalán nem pszichológiai elmélet (uo. 161. o.). A fenomenológia ugyanis közös alapja lesz mind a filozófiának, mind a pszichológiának, s így (értsd Husserlre támaszkodva) azok most már termékenyen egymás közelébe kerülhetnek. Vagyis a pszichologizmust váltsuk fel fenomenologizmussal. Husserl csendes kritikájához képest nagy hanggal, de a mai hermeneutikai irányzatok pontosan ezt az új imperializmust kísérlik megvalósítani a pszichológiában is. 6.4.3. A kísérleti pszichológia mint egzisztenciális fenyegetés az akadémiai világban. A pszichologizmusvita emberi háttere A német helyzet sajátossága az egzisztenciális feszültségekkel is összefügg, pontosan azzal a szerephibridizációval, amit a 6. fejezetben mint a kísérleti lélektan szerepmodelljét jellemeztem. A 9.2. ábra a kísérleti laboratóriumok büszke térhódítását összegezte a német nyelvterületen. Ennek azonban volt egy egzisztenciálisan fenyegető mozzanata is: mint már Ben-David és Collins (1966) klasszikus elemzése is rámutatott, a pszichológiának ez a terjedése nemcsak intellektuálisan volt fenyegető a hagyományos filozófusokra, a teoretikus pszichologizmus révén, hanem állásaik szempontjából is. Mindez érinti a pszichológiát is: vajon melyik oldalon legyen a pszichológia. Faktuálisan, hangzik a szellemtudósok véleménye, átcsúszott a természeti irányba, ezt kell kiegyenlíteni. Mint Martin Kusch (1995, 126-127. o.) beszámol róla korabeli források alapján, a wundti minta – a természettudós állást kap a filozófián pszichológiai címszó alatt – hatására két évtized alatt a filozófiai tanszékeken a kísérleti pszichológia na- turalisztikus uralma 7,7-ről 22,7%-ra nőtt, mint a 10.7. táblázat mutatja. 1913-ban ezek a filozófiára átrándult pszichológusprofesszorok Ach, Krüger, Marbe, Martius, Messer, Meumann, G. E. Müller, Stumpf és Wirth voltak. A lista nem érdektelen a konkrét személyekre nézve. A tíz személyből egyedül Meumann olyan, aki megfelel a kritikusok karikatúrájának, bár éppenséggel ő pont nem gombokat nyomogat, hanem iskolásokkal kísérletezik. A többiek valamilyen értelemben a mi szemünkben közelebb állnak az aktusok, a fenomenológia, az in- nátizmus vagy a logika világához, nem empiricista metateóriával élő tudósok. Husserl a fenomenológia alapvetésében, egy lábjegyzetben panaszkodik is az állások elvétele miatt. A [filozófiai fakultások természettudományi csoportjai] most a természettudósok nyomásának engedve nagyon buzgólkodnak azon, hogy filozófiai professzúrát is kapjanak azok a kutatók, akik a maguk területén talán nagyon kiválóak, a filozófiához azonban nincs több érzékük, mint a kémikusoknak vagy a fizikusoknak. Husserl 1910/1972, 162. o. Ennek az utalásnak a hátterében egy nagyon is konkrét ügyről van szó: a marburgi egyetemen kiírt rendkívüli tanári állással kapcsolatban nagy ellenállás volt a minisztériumban Theodor Lipps, a pszichologistának titulált logika- és esztétikakutató, valamint Ernst Jaensch önjelöltsége ellen. Ezek bírálatával együtt a kar és a filozófia tanszék ellentmondott egymásnak az alternatív jelöltet, Ernst Cassirert illetően. A kar nem szeretett volna még egy neokantiánust hozni az egyetemre. Végül az újkantiánus Cohen nyugdíjba vonulása után az ő állását kapta Jaensch, a pszichológus 1912-ben. (Az utókor bölcsességével megjegyezhetjük, hogy az összes jelölt közül Cassirer bizonyult a legmaradandóbb jelentőségűnek, s természetesen nem ő kapta az állást.) A kinevezés számos tiltakozást s egy kiáltványt eredményezett a pszichológia előrenyomulása ellen. Kusch (1995, 191. o.) még azt is említi, hogy Husserl már korábban is javasolta magáncsatornákon, hogy hozzanak létre egy professzori kollé giumot a kísérleti pszichológia ellen. Mitchell Ash (1980b) megadja a petíció egész szövegét, én itt jórészt ennek alapján ismertetem. 3.38. táblázat - 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a századfordulón (Frischeisen-Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán)
A kísérleti pszichológia örvendetes haladásával nem haladt előre a speciális tanszékek kreálása. Ez a helyzet aggasztó a filozófia számára, különösen azért, mert – s itt jön a sajátos filozófiai irány preferálása – „a filozófiai munkaterület egyre növekszik, s mivel a diákoktól nem szabad megvonni annak lehetőségét, hogy rendszeres irányítást kapjanak professzoraiktól, valamint a világnézetről és az életfilozófiáról, különösen ezekben a filozófiailag zavaros időkben” (Ash 1980b, 407-408. o.). A következtetés egyébként el lehetne ma is fogadni. Legyen igazi függetlenség. A kísérleti pszichológiát csak saját professzorátusok kialakításával kell támogatni, s mindenütt, ahol korábban filozófiai professzúrákat pszichológusok foglalnak el, új filozófiai professzúrákat kell létrehozni. A filozófiaprofesszorok petíciója. 1913. Hasonló durva hangok már korábban is elhangzottak állásféltéstől motiválva, a pszichológiát gúnyolva. Az újkantiánus Windelband (lásd Kusch 1995, 171. o.) már 1909-ben azt írta, hogy: „Egy ideig Németországban úgy gondolták, hogy valaki közel áll a filozófiai tanszékvezetéshez, ha módszeresen meg tud nyomni egy elektromos billentyűt [...]” A kiáltványt a később életfilozófusnak, fenome- nológusnak s egyebeknek bizonyult, összesen 107 osztrák, német és svájci német filozófus fogalmazta meg mint folyamodványt, amelyben azt kérik, ne kapjanak kísérleti pszichológusok tanszéket. Óriási vitát kavart ez a kiáltvány. Az idős Wundt 1913-ban egy egész könyvet írt a kísérleti pszichológia kettős attitűdjének védelmében. A könyv címe is drámai: A pszichológia létért folyó küzdelme. Egy olyan kettős attitűd védelmében szól, amely azt hirdeti, hogy szemben a naiv naturalizmussal, a pszichológiának igenis szüksége van a filozófiai műveltségre, és igenis kapcsolatot kell tartani filozófia és természettudományos pszichológia között, illetve, hogy a pszichológia egésze másik arcával a társadalom felé tekint, az úgynevezett néplélektani iránya révén. Husserllel szemben Wundt azt védi, hogy a pszichológusok igenis kifinomultak filozófiailag, az élettanászokkal szemben magát a filozofikus pszichológiát védi, Dilthey követőivel szemben pedig a néplélektant hirdeti. Wundt saját renegát követőjével, Külpével is vitázik, aki amellett érvelt, hogy a kísérleti pszichológia és a filozófiai pszichológia sok egy embernek, s külön világa kell legyen a pszichológiának. Ezt képviselte egyébként Münstenberg is. Wundt egyenesen azt hirdeti: Habilitációra nem szabad elfogadni olyan jelöltet, aki pusztán kísérletező, s akinek nincsen egyszerre pszichológiai és filozófusi iskolázottsága. [...] a filozófusoknak és a pszichológusoknak egyaránt egy olyan helyzet létrehozásán kellene munkálkodniuk, ahol a pszichológiát képviselni hivatott filozófiai tanszékekre csak olyan embereket javasol, akik képesek hatékonyan s önállóan képviselni a filozófiai diszciplínákat. W. Wundt: A pszichológia létért folyó küzdelme. 1913, 38. o. Wundt közbeavatkozása nem oldotta meg a feszültséget. Inkább egy idős ember kései haldoklásának tartották, igen jogtalanul és igazságtalanul. Marbe (1913) szintén könyvet írt a petíció ellen. Rámutatott, hogy ez a modern pszichológia egészét kérdőjelezi meg, s azt is hirdeti, hogy minél tudósabb valaki, annál kevésbé fog világnézeteket hirdetni, tehát annál kevesebb baj lesz vele. Nem minden szarkazmus nélkül statisztikát is készített az aláírók felkészültségéről. (Íme a természettudós, amint módszereit használja egy tudományos vitában is!) A kiáltványt azonban, s itt láthatunk egy példát Kusch kiterjedt szociológiai elemzéseire, a szóba jöhető filozófusoknak csak mintegy 41 százaléka írta alá. Azt, hogy ez valójában nem valamiféle elnyomatás elleni tiltakozás, hanem a pszichológia ambícióinak világos megkérdőjelezése, jól mutatja az aláírók és nem aláírók statisztikája. Az aláírók közt alig vannak, akik valaha is tartottak kurzusokat a pszichológiáról, és valaha is írtak volna róla. Összesen például 7 százalékuk írt róla, míg a nem aláírók 51 százaléka írt már pszichológiáról, s 43 százaléka rendszeresen tart pszichológiai témájú kurzusokat. Vagyis az aláírók kevésbé kompetensek a pszichológia megítélésében, mint a nem aláírók. Mindez számunkra jól mutatja, hogy itt egy valódi állásféltés meghatározta rivalizációról van szó. Akkor persze az érintettek nem hitték ezt el. Marbe egyébként következetes volt. A húszas években Würzburgban elérte, hogy a pszichológia a filozófia és a pedagógia mellett önálló doktori tárgy lehessen. Általánosságban azonban, mint Ash (1980b) elemzi, a keserű vita ellenére a pszichológia teljes önállósulása a német világban nem valósult meg. Emiatt azután a harmincas évekre a pszichológia erőteljesen a nemzeti és társadalmi hivatással eltelt pedagógia szolgálóleánya lesz. Számos tanszéket, melyeket hagyományosan a pszichologizmus diadalútja idején a pszichológusok vettek el a filozófusoktól, már akkorra a pedagógusok vesznek át. A pszichológia egyre inkább az alkalmazott pszichológia irányába mozdul el, és egyre nagyobb a szerepe nem pusztán az életfilozófiának, szemben a naturalizmussal, hanem a Dilthey-reneszánsznak is. W. Stern és K. Bühler, majd 1929-ban a maguk petícióját kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy korábbi pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá kerüljenek. Általában jellemző ez a korra. Sexton és Mishiak (1958) is említik, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a német akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül, illetve a másik felében a gyakorlati pszichotechnikai szempont kezd uralkodni. Hasonló fejlődés ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az ötvenes évek Magyarországában. Tartalmilag is érdekes dolog történt. A 10.2. ábra mutatja a pszichologizmusviták idői alakulását a német szakirodalomban. A csúcs a német szakirodalomban valamikor 1909 és 1914-15 között van. Az első világháború alatt szép jelszavakat is hangoztatva (Fogjunk össze mindannyian a haza érdekében!) az egész pszichologizmusvita háttérbe szorul. Ez önmagában még érthető lenne, az érdekes azonban, hogy a háború után a német szellemi életben később oly kérdésessé vált irra- cionalista életfilozófiák válnak dominánssá. Az életfilozófia és a fenomenológia győzelme az egész pszichologizmusvitát a logika, a nyelvészet és hasonlók státusáról háttérbe szorítja. A logika státusával és a naturalizmussal kapcsolatos attitűdöket érintő vita a társadalmi kontextus megváltozásával egy alapvetően irracionalista és az egész vitát annak minden résztvevőjével együtt elavulttá tevő és megkérdőjelező attitűdhöz vezetett. A tudásszerveződés különböző értelmezései helyett egy meglehetősen romantikus, irracionalista felhangoktól korántsem mentes életfilozófia általános győzelmét figyelhetjük meg a háború utáni német szellemi életben. A pszichologizmusviták háttérbe szorulnak, helyüket köd, homály s nemze- ties romantika foglalja el. A 10.3. ábra azt mutatja, hogy ezzel párhuzamosan megváltozott a nemzeti pszichológiák súlya: a német pszichológia jelentősége lecsökkent. Fenyegető tanulság arra nézve, milyen nagy történetbe illeszkedett az egyszer már lejátszódott harc a természettudományos szemlé let úgymond túláltalánosítása miatt. Ezt kell szem előtt tartanunk ma, amikor saját felfogásunk hasonlóan motivált bírálataival találkozunk. A naturalista és racionalista ember számára (s tankönyvem ezt a szemléletet képviseli) a vita arról is tanúskodik, hogy milyen hosszú távú társadalmi és intellektuális tétjei lehetnének ma is, például a kognitív vállalkozást érintő nagyszámú bírálatoknak. 10.2. ábra. A pszichologizmusvita felfutása és lecsengése a német szakirodalomban (Kusch 1995, 100. o. nyomán) 10.3. ábra. A különböző nyelvű pszichológiák súlya a publikációk tükrében (Ben-David 1971, 196. o.) 6.4.4. Egy pozitív példa: a mondatszerkezet kategóriái és a pszichologizmus Arra, hogy hogyan is jelennek meg a századforduló német szellemi életében az alternatív logikai, pszichológiai és szaktudományos magyarázatok egy konkrét kérdésben a legjobb példa a nyelv, itt a századfordulón már ötven éve léteztek a pszicho- logista próbálkozások. A nyelv leíró, strukturális mozzanatait tekintve ezek vitája egy pozitív felismerésre vezetett, arra, hogy felismerjék: a mondatok szerkezetének megalapozásában igazából a versengő három felfogás kiegészítő viszonyban van. A pszichológiai felfogás a pszichológiai alany és a pszichológiai állítmány fogalmát tartotta alapvető tagoló elvnek. A logikai felfogás, viszont a kijelentéslogika akkor már kissé elavult szubjektum és predikátum fogalmából indul ki. (Ez azért volt elavult, mert Fregétől kezdve a logikában előtérbe került az a gondolat, hogy maga a szubjektum csak egy lehetséges argumentum a predikátum szerkezetben.) E kettő vitája közben derült ki, hogy van egy harmadik artikuláció is, s ez vezet majd a formális nyelvészet megszületéséhez: a tulajdonképpeni nyelvi tagolódás. Olyan konkrét kérdésekben jelent meg ez a vita, mint például az indoeurópai esetrendszer helyes értelmezése. A pszichológusok igyekeztek a helyi viszonyokra visszavezetni az eseteket, a logikai modellben hívők viszont logikai kategóriákra, mígnem aztán évtizedek során a tulajdonképpeni nyelvi kategóriák szerinti elemzés győzött. Vagyis a diszciplínák önállóságának védelmével kapcsolatos presztízsküzdelem hosszú évtizedes patthelyzetek után valódi tartalmas szintézishez vezetett. Mára ezek (az ún. logikai, pszichológiai és nyelvi szerkezet) egy közös modell reprezentációs szintjeivé váltak a nyelvészetben. Ugyanakkor az egyes szakmák annak idején imperialisztikus szóhasználatának meglett a pozitív hatása, csak sokáig tartott, míg ráébredtünk erre. 6.5. A pszichologizmus és a szellemtudományos pszichológia körüli viták tanulsága a mai pszichológia számára Valójában a közel egy évszázada elkezdődött pszicho- logizmus vitának, melynek, mint láttuk, a káromló kifejezéseket illetően megvan a folytonossága, számos tanulsága van a mai természettudományos meggyőződésű pszichológusok számára.
Az episztemológia használhatja a természettudomány forrásait. [...] Az episztemológia, vagy valami efféle egyszerűen mint a pszichológia s ezáltal a természettudomány egy fejezete találja meg helyét. Egy természeti jelenséget vizsgál, vagyis tárgya fizikai. Wilburn Quine: Ontológiai relativitás... 1969, 90., 82. o.
Ez a fejlemény tudománytörténetileg egy cinikus megjegyzésre ad módot. A nemzedékváltással, mikor már nincs aki emlékezzen arra, milyenek is voltunk, sikeres eljárás a régi ellenfél felfogásának bekebelezése.
Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
