A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A Jennings–Loeb viták jelentősége és az állati szándék problémája

A reflexes viselkedés célszerűségére vonatkozó hosszú viták után Sherrington (1906) szögezte le világosan, hogy a reflexek célszerűsége nem igényel külön ágenst (legyen az akár a gerincvelői lélek), hanem azt a természetes kiválasztódás magyarázza.

A nem kiváltott, vagy legalábbis spontánnak tűnő állati viselkedés elemzésében azonban nem ez volt az utolsó szó. A 8. fejezetben láttuk, hogyan jelenik meg ez a kérdés a darwinizmus antropomorf értelmezéseiben. Ismételten felmerült, hogy vannak-e olyan sajátos biológiai törvények, melyek ugyanakkor nem célokságiak? A századfordulón igen élesen megfogalmazódott ez Jacques Loeb és Arthur Jennings vitájában, mégpedig az alacsonyabb rendűek- re nézve. A tropizmusok elemzésében Jennings a szándékelvű, Loeb a szigorúan fizikokémiai magyarázat mellett állt ki. Nem érdektelen ebből a szempontból, hogy Loeb volt John Watsonnak, a behaviorizmus atyjának igen tisztelt tanára (lásd erről Pauly 1987). Ugyanakkor Ersnt Mach követője is volt, fő művét neki is dedikálta (Loeb 1900).

Loeb szerint minden reflexes és ösztönös folyamat valójában a protoplazma általános fizikokémiai tulajdonságaiból vezethető le, legfeljebb magasabb rendűeknél egészíti ki ezt az asszociatív emlékezet. A cél, szándék (purpose) fogalmának nincsen helye a tudományban. Loeb annak a német fizikokémiai hagyománynak a képviselője volt, mely először enyhébb formában Helmholtz és körének meggyőződése volt: az életjelenségek megértéséhez vezető út a mögöttük álló fizikai folyamatok megértésén át vezet. Radikálisabb változata volt azután ennek Ersnt Haeckel monis- ta felfogása (7., 8. fejezet), mely ellentétben például Du Bois Reymond hírneves beszédeivel a tudomány határairól, azt hirdette, hogy a tudat jelenségei is redukálhatóak lesznek majd a neuropszichológia és az összehasonlító anatómia révén. Loeb szerint az amőba viselkedésében található célszerűség magyarázatára elég fizikokémiai törvényeket felvenni, az amőba teleológiája csak látszólagos.

A dolog úgy kapcsolódott a beha- viorizmushoz, hogy Watson Loeb diákjaként találkozott Chicagóban ezzel a radikális beszédmóddal, s a radikális behaviorista attitűdje nem előzmények nélkül lesz teleológiamentes.

Loeb maga, miután Németországból Amerikába ment, alapvető művében (Loeb 1900) igen részletesen igyekszik bemutatni, hogy az érzékelés és a mozgás folyamatai az állati idegrendszer elemzése szerint lényegében fizikokémiai folyamatok. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy minden spekulációt kerül. Magának a központi idegrendszernek a feltételezett működése sem lehet valamiféle spekuláció alapja, ahol, mint a funk- cionalista pszichológusok teszik, mindenféle bonyolult működéseket tulajdonítunk az idegrendszernek, magát az idegrendszert antropomorfizáljuk. „A központi idegrendszer ezekben a működésekben csak mint vezető vesz részt. A reflexek fiziológiájának igazi kérdése a protoplazma vezetőképességével kapcsolatos. Ez ma már nem biológiai kérdés, hanem fizikokémiai probléma” (Loeb 1900, 289. o.), hangzik a meghökkentően modern program az idegrendszer kémiájáról. Általában a kor konkrét vitáiban is a kémiai jellegű pszichológiai model- lálás mellett áll ki, például Hering és Mach színértelmezése mellett.

A bonyolultabb idegrendszernél megjelenő asszociatív emlékezet azonban kisiklani látszik a naturális reakció érvénye alól. Loeb nem ért egyet azzal, hogy a pszichológiai jelenségtant az idegrendszerbe vetítve anatómiai asszociációs elveket keressünk. Ezzel egyben az idegrendszeri működés telefonközpont-modelljei- nek vitriolos bírálatát is adja.

Úgy érzem, hogy ugyanolyan reménytelen azt várni, hogy szövettani vagy morfológiai módszerekkel feltárjuk az asszociatív emlékezet mechanizmusait, mint azt várni, hogy az elektromos jelenségek dinamikája feltárható úgy, hogy egy távíróvezeték metszeteit vizsgálgatjuk mikroszkóppal, vagy azzal, hogy egy nagyvárosban megszámláljuk s lokalizáljuk a telefonkapcsolatokat. (Uo. 290-291. o.)

Loeb saját javaslatot is tesz, mely a rezonanciára épít. Sok tekintetben Hartley reminiszcenciáit mutatja, de ugyanakkor némi gestaltos íz és a mai megosztott reprezentációk gondolkodásmódja is elővételeződik itt. Végeredményben szuperponált hullámok rekonstrukciója lesz az asszociatív emlékezet, ahol a nyomok átfedésben épülnek egymásra és rezonanciaszerűen irányítják a felidézést.

Jennings viszont a mai „intencionális kognitivizmus” elismert őse. O az egysejtűek célszerű próbálkozásairól beszél, s egyenesen odáig ment, hogy a Dennett értelmében vett szándék- tulajdonításra nagyon emlékeztető „kivetítésekről”, saját szándékrendszerünk másoknak tulajdonításáról beszélt, nem is olyan távol Dennett mai „hozzáállásaitól”.

Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kőnek, mert ez nem segítene a kő viselkedésének megértésében és a felette való ellenőrzésben. [.] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez hasznos; gyakorlatban lehetővé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, előre látni és ellenőrizni cselekedeteit, mint egyébként. [...] Ha egy amőba [.] olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhető, hogy lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkező pusztítástól.

Jennings 1906, 104. o.

Nicholas Humphrey (1986) részletesen bemutatja ezt a vitát Loeb és Jennings között, s valójában tőle származik Jenningsnek az az aktualizá- ciója, amit azután Dennett (1998a; 1998b) használ fel oly kiterjedten. Nemcsak arról van szó ebben a megfogalmazásban, hogy mikor használhat cél- és funkciófogalmakat a tudós az állati viselkedés magyarázatában, hanem arról is, hogyan segít a funkciós beszédmód, az intencionális hozzáállás abban, hogy eligazodjunk a világban, vagyis hogyan támogatja az értelmezést, a rend keresését. Jól jön, ha Jennings követői vagyunk az értelmezésben, miközben a magyarázat szintjén lehet, hogy Loeböt kell követnünk, s végső soron fizikokémiai mechanizmusokban hiszünk a lelki élet magyarázatára is (Dennett 1991).

Loeb és Jennings vitája a korban egyébként zsákutca volt. A vitában részt nem vevők mind érezték, hogy itt valamiféle attitűdbeli eltérésről van szó. Hiszen, mai zsargonunkban, míg Loeb a fizikai hozzáállást, Jennings az intencionálisat veszi fel egyazon jelenségekre. Ma már azt mondanánk, hogy ezek különböző elemzési szintek, melyek nem zárják egymást. Az állat célszerűen viselkedik funkcionális szempontból, de ezt a viselkedést biokémiai mechanizmusok valósítják meg. Saját korukban ez a zsákutcás vita azt eredményezte, hogy az amerikai összehasonlító pszichológiában az alacsonyabb rendű állatok évtizedekig mellőzött témának számítottak. A két attitűd azonban folytatódott a követőkben: Loeb fi- zikokémiai hozzáállása Watson mechanikus viselkedésszemléletében, Jennings teleológiája pedig Edwin Holt munkásságában.

Holt mint filozófus nagy szerepet játszott azzal is, hogy az amerikai neorealizmusnak, a pragmatizmus új hajtásának keretében a dinamikus folyamatokat helyezte előtérbe. 1915-ben megjelent könyve (melynek függeléke a fentebb idézett viselkedéselemzés) A freudi vágy és helye az etikában furcsa címet viseli. Azt hirdeti, hogy Freud alapvető hozzájárulása a modern gondolkodáshoz, hogy a vágy (a libidó) kiterjesztett fogalma segítségével oksági elméletet ad az emberi elméről. Holt értelmezésében maga az a gondolatmenet, hogy cselekedeteinket vágyainkra vonatkoztatva kell magyaráznunk, egy dinamikus pszichológia alapját teremti meg. Ez természetesen akkor válik érdekessé, amikor látszólag vágy nélküli cselekedetekről van szó, amelyeknek nehéz motivációs értelmezést adni. Freud igazi ihletése Holt értelmezésében a látszólag indokolatlan cselekedetek vágyakra történő visszavezetése.

Mai terminológiában Holt azt veszi észre, hogy szükségünk van egy intencionális hozzáállás (Dennett 1998a) felvételére, ami nem azt jelenti, hogy mindenféle nem anyagi természetű dolgot megengednénk. Ehelyett az intencionalitás is a vágyak világába helyezett természeti értelmezést kap. Holt számára Freud azért fontos, mert rámutatott arra, hogy hogyan irányítják ezek a szándékok vagy célok az emberi életet.

A freudi etika Holt értelmezésében hosszú távon az igazság szempontú etika, olyan etika, mely Freud üzenetének megfelelően mindig azt diktálja, hogy nézzünk szembe a tényekkel, ne takarjuk el a valóságot. A tudattalan (Holt egyébként ezt a szót nem is használja) ebben a radikális értelmezésben azt jelenti Holt számára, hogy a cselekvés megfigyeléséből kell kiindulni, s nem a gondolatokról való beszámolóból. A viselkedéstan az illúziók nélküli észlelésképet, a tényekkel való szembenézést hirdeti etikai hozzáállásában is.

1.5. A nyelv és a szociális tényezők szerepe a korai behaviorizmusban

A korai behaviorizmus nagy kérdése a szociális mozzanatok kezelése is. Lashley (1923/1970) említett dolgozata is kiemeli, hogy az egyik alapkérdés, vajon a társas életet csak a naiv népi pszichológia keretében tudjuk-e értelmezni, vagy található-e ehhez egy viselkedési értelmezés. Többen voltak a korai behavioristák közül, akik felismerték a nyelv s ehhez kapcsolódva a társas koordináció kitüntetett szerepét a viselkedéses redukció szempontjából. A nyelvet azonban egészen máshogyan képzelték el, mint a hagyományos vagy a mai nyelvlélektan. Számukra a nyelv nem mentális valóság s szabályrendszer, mint fél évszázad múlva a karteziánus nyelvészek számára, hanem közvetítő ingerek sorozata s a szociális kontrollt megvalósító, közbeiktatott S-R sorozat. A már említett Albert Weiss a nyelvet az egymástól elválasztott idegrendszerek koordinációjának eszközeként értelmezi. A nyelv (beszéd) eszköz arra, hogy az egyik személyt ért inger a nyelvi válasz közbeiktatásával irányítsa a másik személy nyílt viselkedését. Nincsen elvi különbség a nyelvi és nem nyelvi viselkedés között. A nyelv viszont így a bonyolult, a másik emberre is reagáló társas viselkedésminták közvetítőjévé válik. Az emberi viselkedés elemzésében biofizikai és bioszociális ingereket és válaszokat kell megkülönböztetnünk. A szociális ingerek révén létrejövő kooperáció az emberi viselkedés nagyobb repertoárjának kialakulásához vezet. A viselkedés változékonysága növekszik, ami mintegy szociális célt képez a fejlődésben. Mindez módszertani következménnyel is jár: Weiss értelmezésében a behaviorizmust nem annyira a válaszok pontos fizikai kivitelezése, hanem bioszociális jellege kell, hogy érdekelje (lásd erről Esper 1974). Vagyis ez a szociális behaviorizmus nem a fizikai, hanem az intencionális hozzáállást kell felvegye, a „bioszociális” mozzanat felel meg annak, ami Karl Bühlernél

1. 
   az értelemteli viselkedés, Dennett (1998a) mai felfogásában pedig az intencionális szerveződés szintje.
   

Max Meyer (1873-1967), Stumpf-tanítványtól elég meglepő módon, Amerikában mintegy a német objektivizmus áthozójaként hamar igen radikális behavioristává vált. 1911-ben megjelent könyve meglehetősen radikális. Valójában, mint Roback (1964) és Logue (1985a) is kiemeli, Watsont megelőző behaviorista program ez. Ok is látják persze, hogy két dolog hiányzik belőle, hogy kiáltvánnyá váljon: maga a behaviorizmus mint jelszó, s az állatkutatásokkal való kapcsolat. Meyer azt hirdeti, hogy a hagyományos pszichológia az Első Személy Pszichológiája. Ezt kell, hogy felváltsa a pszichológia, mint a Másik Ember Tudománya (Meyer 1921). Vagyis fel kell adnunk a karteziánus Ént, mind az individualizmus értelmében, mind abban az értelemben, hogy létezne egy számunkra áttetsző belső világ. A pszichológia célja a viselkedő ember kívülről történő megfigyelése kell legyen. Ez az, amit későbbi viták fényében a harmadik személy szempontjának nevezünk majd. Meyer egyébként hatásos közvetítő tanár is: a harmincas években a fiatal, később neves neobehaviorista Hobart Mowrer az ő diákjaként kezdi munkásságát.

A nyelvre nézve a Másik Személy pszichológiáját hirdető Meyer mégis befelé, a szervezeten belüli viszonyokra vetítve mondja ugyanazt, mint Weiss: az általunk mondott szavak, mint ingerek saját viselkedésünk irányítójává is válnak. Továbblépve, tulajdonképpen a nyelv-beszéd azonosítás egész behaviorista gondolatmenetében a watsoni belső beszéd koncepció is ebbe a fonalba illeszkedik. A 11.2. ábra mutatja, milyen viszonyokat képzel el Meyer a motoros és a nyelvi viselkedés között.

Ezeknek a behaviorista kirándulásoknak a nyelv és a társadalom világa irányába igen korán nagy hatásuk volt az amerikai társadalomtudományok önképének alakulására. Leonard Bloomfield (18871949), az amerikai behaviorista nyelvészet formálója Weissre hivatkozva alakítja ki módszertani elveit, melyek a nyelvet mint viselkedésformát az inger-válasz sémában s a nyelvhasználók elképzeléseitől függetlenedve, szigorúan objektív viselkedési rendszerként kísérlik meg leírni, melyben a jelentésnek mint mentalisztikus kategóriának nincs helye. A nyelvnek olyan felfogása ez, amely a nyelvészet feladatának a filológiai hagyománnyal szemben az általunk nem ismert (főként indián) nyelvek leírását tartja. Eszményei szerint a beszéd előítélet nélküli leírásából indul ki, s nem az írásból. Van ennek mentalisztikus változata is, Edward Sapir (1886-1938) munkáiban. Mindketőnél érdekes felfigyelni arra, hogy akárcsak a pszichológia, a sajátosan amerikai nyelvészet is a közös kultúra hiányából indul ki (lásd erről Murray 1996). Tágab- ban pedig, az a felfogás, mely a nyelven keresztül a viselkedés szankcionált társadalmi irányításának legfőbb eszközét véli felfedezni, a társadalomtudomány viselkedéstudományként való azonosítása koncepciójának törte az utat. Egy olyan új egység fogalmazódott meg, mely szerint a pszichológiától a nyelvészeten át a néprajzig és a szociológiáig mindenki az emberi viselkedéssel foglalkozik. Maga a kultúra is viselkedési rendszerként közelítendő meg, mely az adott kultúra tagjai számára érvényes társas ingereket s válaszokat definiálja. Fokozatosan körvonalazódik egy olyan behaviorista emberkép, mely szerint a kultúra egésze bonyolult viselkedésirányító rendszer; az ember a kultúra sokszor nagyon is esetleges viselkedési elvárásaihoz igazodó lény, s a különböző társadalomtudományok mind a viselkedési rendszer különböző aspektusait írják le. „A civilizáció az elsajátított viselkedésformáknak, és azoknak az ipari, politikai, művészeti és szórakoztatási intézményeknek és szokásoknak az összessége, amelyek ezen viselkedésformák eredményei.” (Weiss 1926/1983, 47. o.)

11.2. ábra. Max Meyer elképzelése nyelvi és nem nyelvi viselkedés kapcsolatáról (Meyer 1911/1983, 35. o.). Felül: A megnevezés átveszi a megfogás helyét. A w index jelzi, hogy szóról (word) van szó. Mw az élelem neve, S-ek az ingersajátosságok. Alsó rész: az élelem neve (S J különböző viselkedéseket vált ki

Ez adja meg a tág, módszertani értelemben vett behaviorisztikus társadalomtudomány körvonalait. Korán megfogalmazódott azonban az a közvetlen „individualisztikus” felfogás is, mely az egyén viselkedéses rendszerében igyekszik megtalálni magának a társas létnek az alapjait. Folyd Allport (1890-1978) 1924-ben megjelent Szociálpszichológia című könyve fejti ki részletesen azt a koncepciót, mely szerint minden társas viselkedés tulajdonképpen az egyénnél meglévő egyszerű szociális reflexekre vezethető vissza. (Sok mindenben hasonlít ez a koncepció az orosz Behtyerev „kollektív reflexológiájához”.) Allport az emberi csecsemő fejlődéséből kiindulva próbálja levezetni a társas viselkedés bonyolultabb formáit. A csecsemőnek vannak olyan reflexei, melyek alapvetően a másik embertől érkező ingerekre reagálnak. A társas élet olyan bonyolult s korábban sajátos szociális ágensekkel, ösztönökkel vagy csoportlélekkel magyarázni szándékozott formái is, mint a tömeg viselkedése, visszavezethetőek ezekre az elemi társas reflexekre. A társas viselkedés elemzésének is szigorúan viselkedéselvűnek, objektívnek kell lennie, hirdeti

Allport. Ugyanakkor az egyénből kell indulnia, s nem valamiféle egyén feletti misztikus szférából. A korai szociálbehaviorizmus nagy szerepet játszott Amerikában abban, hogy a „csoportlélek” (group mind) mindenféle maradványát leküzdje a társadalomtudomány. Megnyilvánult ez a német néplélektan kritikus fogadtatásában, de McDou- gall csoportlelket, nyájösztönt s egyebeket feltevő misztikusnak érzett korai szociálpszichológiájának kritikájában is. A behaviorista kritikai szellem valójában a behaviorizmus keretein túlmenően is segített egy olyan társadalomtudományi szemlélet meghonosításában, amelytől idegenek a lehorgony- zatlan csoport fogalmak, akárcsak a lehorgonyzat- lan lelkileges fogalmak.

1.6. A behaviorista forradalom – még egyszer

A 11.3. táblázat összefoglalja a behaviorizmus Watson-féle változatát a mi dimenzióink szempontjából. A Watson elindította mozgalmat joggal nevezhetjük forradalminak a pszichológiában. De miért, hiszen folyamatát tekintve csak betetőzés, a funkcionalista gondolat következetes továbbvitele. Ráadásul magának az objektivisztikus és mechanikus emberképnek nagy múltja, s gazdag jelenléte van a behavioristák zászlóbontásának korában is. A behavioristákat az különíti el azonban a kor többi objektivistájától s a viselkedésről és magatartásról beszélő többi kezdeményezőtől, hogy radikálisak (vö. Burnham 1966). Vissza kell térni erre a felvezetésben már említett mozzanatra, mert történetileg visszatérő hatás ez: a szélsőség, bár nincs igaza, könnyebben érvényesíti az újat, nagyobb visszhangot vált ki. Ok nem viselkedésről és lelki jelenségről beszélnek, hanem csak viselke désről. Nem objektív és szubjektív módszerekről, hanem csak objektívakról. Ez a radikalizmus adja meg a mozgalmi indítást, a múlttal való szakítás felemelő érzését. Mai szemmel jól látjuk, hogy ez a radikalizmus hibás és végiggondolatlan volt. A kor is jól látta ezt, például a klasszikus kísérletezést védelmezve a magyar Ranschburg Pál (1932/1970) is ezt fogalmazta meg a behaviorizmusról szóló bírálatában. A behaviorizmus gyenge pontja, hogy nem tudja bizonyítani ontológiai álláspontját, azt, hogy belső folyamatok nincsenek is. Ranschburg értelmezésében igenis van kétféle realitás, egy fizikai és egy pszichikai, de ezek kettősségének feltevése nem jelent filozófiai dualizmust.

4.3. táblázat - 11.3. táblázat. Watson klasszikus behaviorizmusának öröksége

Dimenzió	Watson üzenete
Pszichológia tárgya	a megfigyelhető viselkedés
Pszichológia módszere	kísérletezés
Belső redukció	elemek, viselkedéses redukció
Külső redukció	végrehajtó szervek működése

Watson s követőinek radikalizmusa azonban korántsem volt annyira filozófia- és elméletmentes, mint a laboratóriumában a patkányokkal és galambokkal szorgosan bíbelődő vaskalapos beha- viorista képe sugallaná. Watsonék amikor a belső világgal akarnak szakítani, az európai gondolkodás egyik legfontosabb előfeltevését próbálják kiiktatni, mint már láttuk, a népi pszichológiai premisszáját tagadják. A bírálatok közepette s azok ellenére a behaviorizmus vagy öt évtizeden át a modern pszichológiában a „józanság” módszertani elveként uralkodott. S eközben – ne feledjük ezt a hozamot sem az elméleti elemzés közepette – a tanulási laboratóriumokban hatalmas mennyiségű tényanyag halmozódott fel.

Ugyanakkor már a korabeli belső megosztottságokban s a külső kritikában, azok sokszor mitikus szóhasználata ellenére is voltak racionális mozzanatok, melyek magának a viselkedésnek a kifinomultabb értelmezését kérték számon. Mint Logue (1985b) rámutat, ösztöntana közepette McDougall (1928) kritikájának volt egy racionális mozzanata. Nemcsak a belső világot lehet számon kérni ugyanis egy fizikalista behaviorizmuson, hanem a viselkedés célirányosságának kezelését is. Ugyanezt képviseli a behaviorista mozgalmon belül Holt felfogása, vagy a külső kritikák közül Bühler (1927) is. S ez olyan probléma, amely máig visszatérő kérdés marad még a neobehaviorizmust és a kognitív pszichológiát övező vitákban is.

Harkai Schiller Pál (1940) Watson-bírálata is részben ebből indul ki. Rámutat arra, hogy számos helyen hiányzik a célirányos (intencionális) mozzanat Watsonnál, például a gondolkodás elemzésében, másutt meg (például a viselkedés holisztikus értelmezésénél) rejtve jelen van. Harkai és sok kortárs is bírálja Watson tanulás-központúságát. Harkai szerint a nem tanult válaszoknak a fiziológiához, a tanultaknak a pszichológiához rendelése azzal fenyeget, hogy most ennek a dimenziónak a mentén vágjuk ketté a pszichológiát. McDougall, majd nála sokkal kifinomultabban az etológusok pedig észreveszik, hogy a tanulás és a viselkedés módosíthatóságának egyetemessé tétele és törvényei valójában bizonyítatlan ideológiai elkötelezettségek Watsonnál. Ez kétségtelenül igaz, ne vessük meg azonban érte Watsont, mint sokan hajlanak rá. E mögött egy mégoly kérdéses, de igen fontos társadalmi optimizmus rejlik.

Ma annyiban tudunk többet mondani a behavio- rizmus hiányosságairól, mint a klasszikus kritikusok, hogy világosabban látjuk, mi volt e radikalizmus legbensőbb fogalmi hiányossága. A behaviorista forradalmárok az embert és az állatot puszta reagáló lénynek tételezték. Nem vették észre a spontán, illetve az ingerektől kevésbé függő és az ingertől közvetlen függő viselkedésformák eltérését, s a spontán aktivitás különleges jelentőségét az alkalmazkodásban. Ezeknek az előtérbe helyeződése a modern etológia és a neurofiziológia fejlődésével ad módot arra, hogy a „belső világnak” a mai pszichológia a viselkedés koncepciójának tagadása nélkül adjon helyet. Radikalizmusuk igazi fogalmi hibája nem az élmények zárójelbe tétele volt (pedig sokan a korban ezt nehezményezték), hanem a viselkedés magyarázatában használt mechanikus inger-reakciós gondolati séma.

A radikális korai behavioristák szemléletéből igazi kiindulópontjuk a módszertani behavioriz- mus bizonyult maradandónak, vagyis az a gondolat, hogy a lelki életről csak a viselkedésen keresztül szerezhetünk tudományos adatokat. Azt az alapelvet, hogy adatokat csak a viselkedésből szerezhetünk, a belső világot előtérbe állító mai pszichológiák, például a pszichoanalízis és a kognitív pszichológia is kénytelenek Watson óta figyelembe venni. A mai pszichológiában a belső világot is a viselkedésen keresztül tartjuk megfoghatónak. A behaviorista forradalom előtt ez pedig nem így volt. Érdemes újra emlékeztetni rá, hogy minden ontológiai behaviorista törekvése ellenére érvrendszerében maga a zászlóbontó Watson is elsősorban módszertani megfontolásokat használ. Irtózott mindentől, ami megfoghatatlan, bizonytalan. Számára az ösztön is elsősorban azért visszataszító, mert megfoghatatlan, önmagában magyarázó belső lényegi erőt tételez. Innen származékosan jön azután a szélsőséges tabula rasa elv. Periferializmusa is abban gyökerezik, hogy a szájmozgások legalább vizsgálhatóak, de – a kor technikájával – a feltételezett agyi folyamatok nem.

A behaviorista forradalom elindította mozgalom folyamatosan él mindmáig. Gyakorlati szempontok s a más irányzatokhoz való viszonyítás indokolják, hogy a könyvben három részre felbontva kerül a teljes behaviorista mozgalom bemutatásra. A későbbi anyagok neobehaviorizmusként való szerepeltetése (19. fejezet) nem jelent valamiféle naiv hitet az egyes periódusokat elválasztó szakadékokban. A 22. fejezet pedig megmutatja, hogyan is alakul át ez a módszertani behaviorizmus a kognitív pszichológiává. A behaviorizmus fontos szubsztanciális üzenete pedig az, hogy állandóan emlékeztet az elemzési szintek és a redukció problémájára. Valóban leírható fizikalisztikusan a viselkedés, valóban egyetemesek az állati viselkedés törvényei, valóban az egyetlen vonatkoztatási keret a pszichológia számára a fiziológia, valóban kiiktathatjuk népi pszichológiánkat? Magam például mindegyik kérdésre nemmel válaszolok. Azt azonban, hogy a kérdések kemény diók, éppen a behaviorizmus tanította meg számunkra.

1.7. Kulcsfogalmak

4.4. táblázat -

belső beszéd	kondicionálás	periferializmus
diszkriminációs tanulás	környezetelvűség	redukcionizmus
epifenomén	labirintustanulás	S-R formula
intencionális hozzáállás	ösztön

1.8. Szakirodalmi eligazító

A behaviorizmus egészének megismerésére magyar nyelven kitűnő forrás a Kardos Lajos (1970) szerkesztette Behaviorizmus című olvasmánygyűjtemény. 16 eredeti, illetve kritikai tanulmányt tartalmaz. A Pléh-féle szöveggyűjtemény II. kötete (1983) szintén tartalmaz 7 eredeti és értékelő munkát a klasszikus behavioriz- musról. Az előfutárokról Roback (1964), Diserens (1925) klasszikus s fanyalgó beszámolók, míg Logue (1985a) modernebb s szenvtelenebb. Watson megismeréséhez legjobb forrás Watson (1924), melynek új kiadásai is vannak, valamint önéletrajza 1930-ból s egy átfogó életrajz (Cohen 1979). Az említetteken kívül érdekes még Tilquin (1942) könyve, mely részletes rendszerezése a korai behavioristáknak. Russell (1921) filozófiai értelmezése máig alapvető. Esper (1974) tankönyvének megfelelő fejezete a behaviorizmus és a német objekti- vizmus kapcsolatát hangsúlyozza, és bemutatja a behavio- rizmus kiterjedését a társadalomtudományokra. Zazzo (1942) az egész amerikai pszichológia tablóján helyezi el – gyakorlatiassága miatt lelkesen – a behaviorizmust. Sokoldalú mai amerikai értékelés a Todd és Morris (1994) szerkesztette kötet. Naville (1963) új kiadásában máig rendíthetetlen marxista értékelés. Számára „pontosan a viselkedéstudomány a modern pszichológiában az, ami a marxi módszer igazi örököse” (Naville 1963, 370. o.).

A baloldaliaknak nem könnyű falat a behaviorizmus. Bruder (1982) ellentétben Naville-al, kétértelmű képet ad a behaviorizmus társadalmi vonatkozásairól. A funk- cionalistákkal való kapcsolatokat s a behaviorizmus társadalmi technológia voltát elemezve mindezt hol jónak, hol a munkásmozgalom kijátszásának állítja be. Buxton (1984) az amerikai kezdetek jó jellemzése, akárcsak az általa szerkesztett kötet írásai. David Bakan (1983) műve az urbanizáció és a behaviorizmus kapcsolatának klasszikus elemzése. A reagáló lény félrevezető koncepciójára és az ösztönnel kapcsolatos viták jelentőségére a behaviorizmus történetében Lorenz (1977) tanulmánykötete a modern etológia keretében ad értelmezést, s még áttekintőbb posztumusz munkája (Lorenz 1998). A pszichológia tanuláselméletté válását a behaviorizmus keretében Hilgard (1948) könyve mutatja be legsokoldalúbban.

2. 12. FEJEZET – Az egész és az értelem: az alaklélektan

Az összmezőben lép kapcsolatba az egyéni állapot és a környezeti történés; az összmezőt az élettani történés önelrendeződése [...] külső szabályozó gépszerű berendezések nélkül létesíti.

Harkai Schiller Pál: A lélektan feladata.

1940, 218-219. o.

Minden irányzatot jól jellemez a pszichológiában is, hogy mivel áll szemben. A klasszikus pszichológia meghasonulására adott két jellegzetes válasz, a be- haviorizmust és az alaklélektant jól jellemzi, hogy hogyan állnak szemben a klasszikus német tudatlélektannal. A 12.1. táblázat Woodworth (1948) nyomán mutatja be ezeket a szembeállításokat.

Mindkét irány bírálja a klasszikus lélektan végső alapelveit. De a behavioristák a belső világ száműzésére törekszenek, s megtartják az elementariz- must, míg az alaklélektan megtartja a „belsőt”, de az elemek helyett egészekben s szerveződésekben gondolkodik. A behaviorizmus objektivista lázadás a hagyományok ellen, a kissé naivan értelmezett természettudományosság következetes keresztülvitelét kéri számon. Elégedetlensége a mérnök attitűdjét fejezi ki: legyen a pszichológia objektív törvényekből jól levezethető technológia.

Az alaklélektan viszont a hétköznapi ember és a humanista elégedetlenségére épít a hagyományos pszichológiával szemben. A hagyományos lélektan túlzottan feldarabolja az embert, s kivonja az értelmes összefüggések világából, hangzott a gyakori vád. Ezt a köznapi életben, a szellemtudományos pszichológiában, vagy Bergson irracionalizmusában is megjelenő elégedetlenségét (vö. 10. fejezet) emeli mind filozófiailag, mind tudományosan magasabb szintre az alaklélektan. Helyet keres az egészlegességnek és az értelemnek a pszichológiában is, de ugyanakkor hisz abban, hogy ezzel voltaképpen egy nívósabb tudományosságot valósít meg, s nem kell elszakadnia magától a tudománytól. Sajátos, bátor és kivételes hozzáállás ez. Abban a német kulturális közegben bontakozik ki ugyanis az alaklélektan, amelyre nemcsak a naturalizmus- ellenesség s az értelemteliség igénye jellemző, hanem az irracionalizmus kultusza is. Olyan világ ez – a weimari Németország elkeseredett világa, mely a német összeomlásban Spengler módjára az egész kultúra összeomlását látja –, ahol még a fizikában is előtérbe kerülnek az agnoszticista és irracionalista elméletek. Az alaklélektan ebben a közegben marad meg naturalisztikusnak s ugyanakkor mintázat és jelentés elvűnek.

2.1. Az egész gondolat régmúltja és a Gestalt-pszichológia keletkezése

Az európai gondolkodás történetében nagy hagyománya van mind az elementarista redukciónak, mind annak a jelszónak, hogy az egész több, mint részeinek összessége. A klasszikus pszichológia a két út közül az elementarista alternatívát járta végig. Amikor azonban az alaklélektan mint iskola és mint mozgalom megszületik, éppen a tágabb kulturális hagyomány révén nem járatlan terepen tör magának utat.

A görögségtől kezdve mozgatja a filozófusokat két szembenállás az egészek fogalmát és természetét illetően. Az egyik az additív és a nem összegződő rész-egész viszony kérdése. Vajon az egészek puszta konglomerátumai-e az őket alkotó részeknek – hagyományosan ez az empirista típusú redukciós filozófiák válasza – vagy pedig valamilyen azokon túlemelkedő szerveződést alkotnak-e? Ennek a „többlef’-felfogásnak számos idealista változata jött létre, melyek a rideg, értelmetlen elemek világával az abszolút forma vagy a szubjektív értelem, a jelentés egészleges világát állították szembe. Az alaklélektan a többleteket adó megoldások híve. Képviselői számára az egész nem több mint részei összessége, hanem elsődleges is a részekhez képest. Az elementarizmussal való örök emberi elégedetlenségnek azonban az alaklélektan egy sajátosan természettudományos hangsúlyt akar adni. Az egész és az értelmes szerveződés nem az abszolút eszme vagy a lélek belső szerveződésében keresendő, hanem a világban, a természetben.