A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Nyelvtípusok és gondolkodás

Vajon a logikai forma valóban egyetemes-e a nyelvek között, s a különböző nyelvű mondatok mögöttes szerkezete nem teremt-e eltérő lehetőségeket a logikára? A klasszikus kérdést relativista fölfogásnak szoktuk nevezni. (A klasszikus kérdést elemzi a filológiai és a filozófiai hagyományban Neumer Katalin 1996; 1998, s egyben bemutatja, mennyire veszélyesen azonosítani szoktuk a nyelv-gondolkodás viszonyt a relativizmussal.) A relativista szerint a nyelvek eltérései gondolkodásmódok eltéréseit tükrözik (lásd 18. fejezet). Ez a fölfogás is Humboldtra hivatkozik, akárcsak az egyetemességet hirdetők tábora. Humboldt romantikus nyelvszemlélete azt is hirdeti, hogy a nyelvek mint variációk az „emberi nyelvre” általánosságban vonatkoznak. A nyelvek sokasága az emberi sokoldalúság és kreativitás bizonysága is, ahol a változatok (a nyelvek) magukban értékek is (Fishman 1982).

A relativista determinizmus viszont abban hisz, hogy a nyelvek eltérései a gondolkodásmódok eltéréseit határozzák meg. Ezt a felfogást szoktuk Whorf-hipotézisként (1956) emlegetni az amerikai nyelvész, Ben- jamin Lee Whorf után. A tézis azáltal kapcsolódik a tipológiai gondolkodásmódhoz, hogy felteszi, a nyelvek típusbeli eltéréseinek gondolkodási típusok, s egyben világnézeti típusok is megfelelnek. Kevés valódi tapasztalati kutatás van a tekintetben, hogy ezek a nyelvtipológiai eltérések tényleg eredményeznek-e eltéréseket a logikai gondolkodás tekintetében. Ugyanakkor köznapi ellenvetések is adódnak. Nehéz elképzelni például, hogy a logikai tudományos gondolkodás és a hétköznapi gondolkodás rendezettsége ki lenne zárva egy olyan nyelv beszélőinél, mint a magyar vagy a kínai, ahol az alany-állítmány szerveződés nem igazán áttetsző. Ennek ellenére, évszázadokon át, a magyar diákok is egészen jól elsajátították a klasszikus arisztotelészi logikát, s a kínaiak is elég jól szerepelnek mai digitalizált világunkban.

Bloom (1981) a kevés empirikus kutatás keretében azt vélte kimutatni, hogy egy grammatikai tulajdonság hiányának valóban vannak gondolkodási hatásai. A kínaiban nincs olyan kötőmód, amivel tényellentétes szerkezeteket ki lehetne fejezni. Ennek megfelelően a személyek sokat hibáztak angol mondatok kínai körülírásaiban. Mások viszont alapos kritikának vetették alá ezeket a kutatásokat. A mindennapi életben a kínaiak igenis használják a tényellentétes következtetéseket (pl. az elképzelt dolgok világában), s körülírásokkal az ő nyelvük is ki tudja fejezni ezeket a dolgokat. A kísérletek, angolul tanuló kínai beszélőkkel dolgozva, rámutattak, hogy az angol feltételes szerkezetek elsajátítása nem volt igazi hatással a kínai nyelven folyó tényellentétes érvelésre. Vagyis a kevés rendelkezésre álló adat szerint nincsen igazán komoly hatása egy meghatározott logikai műveletrendszernél az adott nyelv sajátosságainak.

A mai szemlélet általában enyhíti a nyelvi determinizmust. Azt megengedi, hogy a grammatikának lehet hatása a kategóriák alakulására és használatuk könnyedségére, a nyelvi szerveződés nem zárja ki azonban a gondolati szerveződés bizonyos útjait. A nyelvek nem annyira börtönei a gondolkodásnak, mint inkább kibontakozási útjai.

Steven Pinker (1999) szerint a relativista fölfogás közeli affinitást mutat a húszas évektől (az amerikai intellektuális életben) uralkodó bevett társadalomtudományi doktrínával, mely szerint, míg az állati viselkedés rögzített, az emberi hajlékony, s az embercsecsemőt teljes egészében a környezeti interakció alakítaná. Ez valójában viselkedéselvű felújítása a természet és kultúra romantikus szembeállításának, mely a 19. századi tipológiai gondolkodást is jellemezte. Igen erőteljes a szembenállás e fölfogás és a mai innátista és evolúciós gondolkodásmód között. Valójában sokan azért nem hisznek a gondolkodás nyelvtípusfüggésében, mert egészében a gondolkodás kategóriáinak kibontakozására egy nem kultúra-, s így nyelvfüggő, hanem jóval koraibb s a tárgyi tevékenységhez kapcsolódó felfogást hirdetnek.

Lásd a kérdésről: Hunt és Agnoti (1991), Pinker (2002), Pléh (1999).

A kultúrák tipológiája nála is lélektani típusokat eredményez, akárcsak a 10. fejezetben említett magyar Prohászka Lajos felfogása.

A 20. század első évtizedeiben számos próbálkozás született arra, hogy a német idealista tipológia ihletését összekapcsolják a konkrét pszichológiai mondanivalóval. Ludwig Klages (1873-1956) német, majd svájci pszichológus, a kifejező mozgások tanulmányozásának s a grafológiának a propagá- tora vált legnevesebbé e próbálkozások közül. A karakterológia terminust ő tette népszerűvé a kissé misztikus személyiségtanok jellemzéseként. Az emberi élet szerinte állandó küzdelem természetes, ösztönös tendenciái (lásd a dionüszoszi mozzanatot Nietzschénél) és a szellemi reprezentáció (az apollói elem) között. A karakter jellegét e küzdelem állása adja meg, s ez a testi jelenségeket gondolatokkal, lelki tartalommal megtöltő kifejező mozgásokban ragadható meg.

Klages (1929) karakterológiájának egész hangulata a német idealista hozzáállást idézi a modern pszichológia világában. 19. századi életfilozófia ez természetfilozófiával ötvözve. A lelket egy sejthez hasonlítja, amelynek öntörvényei vannak. Sokat meditál arról, hogy hogyan befolyásolja a földrajz az emberi lelki típusokat, valamint arról, hogy mi a nagy emberek szerepe a történelemben. Klages az ad hoc, lehorgonyzatlan tipológiai ötletek tankönyvi példája, annak szinte komikus illusztrációja, hogy ha akarjuk, mindenből formálhatunk emberi típusokat, s ezek mögött valamiféle lényegeket, megváltoztathatatlan örök mintázatokat tételezhetünk fel. Ezt azután mintegy felhígítja némi beszéd a testi tipológiáról és a grafológiáról, arra építve, hogy a test az ember lényegének, a léleknek a kifejeződése lenne. Klages spekulatív híd szerepe a

5.3. táblázat - 15.2. táblázat. A 20. század elejének jellegzetes társadalomtudományi tipológiái

Szerző	Terület	Jellegzetes típus	Tapasztalati megalapozás
Lukács	esztétika	szűk lélek a regényben (Don Quijote)	irodalmi élmény elemzése
Durkheim	szociológia	organikus és mechanikus szolidaritás	társadalomtörténet
Weber	szociológia	a protestáns etika	történelem és ideológia
Steinthal	nyelvészet	morfológiai típusok	nyelvtörténet
Frobenius	néprajz	etióp és sémi típus	életmódmintázatok

19. századi német életfilozófia és a 20. századi irracionalizmus között, tűnjék bármily komikusnak s letűntnek ma, a század közepén sokakat ingerelt kritikára. Musil Tulajdonságok nélküli emberének egyik guru hőse nem minden irónia nélkül mintázódott Klagesről. Lukács György (1954) számára pedig Klages híd szerepe az elmúlt irracionalizmusok s a mai fasizmus közötti hidat jelenti. Lukács nemcsak Klagesszel szigorú persze. A pszichológia története szempontjából tanulságos, hogy az ő értelmezésében Dilthey is egy olyan életfilozófia megalapítója, amely a fasizmus felé fordul. Valóban Lukács Dilthey-kritikájának van egy fontos racionális aspektusa. A Dilthey által hirdetett új pszichológia éppoly absztrakt, mint az általa bírált régi, mondja Lukács, mivel igyekszik megfeledkezni a spirituális és az anyagi világ közti kapcsolatokról. Lukács azt is világosan látja, hogy miközben az egyik oldalon Dilthey relativisztikus, a másik oldalon a Dilthey hirdette „törvények” örök szabályoknak tűnnek. Ilyen lenne a lelki jelenségek megfeleltetése a különböző filozófiai irányzatoknak, például a materializmus a megismerésnek, a szubjektív idealizmus az akaratnak, az objektív idealizmus az érzésnek és így tovább.

A tipológiai gondolkodás a különböző társadalomtudományokban, ha mai szemmel nézzük, a klasszikus, éles határú, esszencialista, és az életlenebb körvonalakat feltételező életlen határú prototipikus jellegű kategorizáció dilemmájával küszködött. Miközben szeretné lefedni az élet teljességét, vagyis egy lazább szövetű kategorizációt használna, az arisztoteliánus hagyomány révén mégiscsak esszencialista fogalomalkotás jellemzi. Valójában két negatívumuk van ezeknek a típusalkotásoknak: az, hogy nem kapcsolódnak egy modernebb kategóriaelmélethez, s ennek megfelelően esszencialisták, s ugyanakkor ettől nem teljesen függetlenül, empirikusan meghatározatlanok, egy képzeletbeli ideáltipológiából indulnak ki. A 15.2. táblázat összefoglalásul egy ízelítőt mutat be a tipológiák világából.

A húszas-harmincas évek a tipológiai gondolkodás virágkora az európai pszichológiában is.

5.4. táblázat - 15.3. táblázat. Kretschmer (1978, 50. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról

Ciklotim (kedély)	Skizotim (érzékenység)
1. HIPOMÁNIÁS	4. TÚLÉRZÉKENY
derűs-mozgékony	ideges, ingerlékeny kifinomult, befelé forduló, idealista
2. SZINTON	5. SKIZOTIM KÖZÉPRÉTEG
(középtípus) gyakorlatias, realista, kényelmes, kedélyeskedő, arisztokratikus	hűvösen energikus, módszereskövetkezetes, nyugodt
3. MELANKOLIKUS	6. ÉRZÉKETLEN
szomorú-lassú	hideg, hűvös, ideges, hóbortos, különc, közönyös, indulatilag gátolt, eltompult, gyökértelen

Tucatszám keletkeznek a tipológiák, melyeknek mára csak egy kis része maradt fenn. Tüzetes elő- sorolásuk helyett nézzük meg, hogy milyen elvek alapján lehet rendezni ezt a kavalkádot.

2.3. A típus diadalútja a pszichológiában: testi és tisztán pszichológiai tipológiák

2.3.1. Az alkattanok

A tipológiák központi jellemzője, hogy mennyire pusztán pszichológiai típusokat próbálnak alkotni, vagy pedig a testi típusok és a lelki típusok belső rokonságából indulnak ki. A testies tipológiák jelen vannak a köznapi gondolkodásban, emlékezzünk csak Caesar nevezetes megjegyzésére Cassius soványságáról Shakespeare drámájában. Az orvosi alaktanok is megjelentek igen korán, s így a mai alkati tipológia szellemi őse a hippokra- tészi vérmérsékleti tipológia, mely a személyiséget a testnedvek közvetlenül nem megfigyelhető működésével magyarázta. A 20. század húszas éveiben megjelent testi tipológiák tulajdonképpen a test-lélek egység gondolatának kiterjesztései voltak a személyiség megismerésére. Közvetlen ihletésüket az akkoriban kibontakozó endokrinológiából merítik, amely új, humorális kapcsolatot vetít elénk testi működés és lelki élet kapcsolatáról. A vérmérséklet eltéréseinek az anyagcsere eltérései felelnek meg, amit az endokrin rendszer szabályoz, s e szabályozás révén lesznek eltérőek a testalkatok is. Legismertebb e tipológiák közül Ernst Kretschmer (1888-1964) német pszichiáter rendszere. Kretschmer három alapvető testalkati típust írt le 1921-ben megjelent Testalkat és jellem című munkájában s azt igyekezett igazolni néhány száz beteg testalkatának elemzése alapján, hogy ezek bizonyos elmebetegeknél gyakoribbak. Későbbi munkáiban (Kretschmer 1978) már sok ezer beteggel kapcsolatos megfigyelések alapján hirdeti ezeket a megfeleléseket. A piknikus, kerekded alkatnak a kedélybetegségek, a mániás-depresszív pszichózis felel meg. A mániás-depresszív betegek 65%-a piknikus. A leptoszom, nyulánk, szélső esetben aszténiás alkatnak a hasadásos elmezavar, a gondolkodászavarokkal jellemezhető skizofrénia felel meg (a skizofrének 50%-a leptoszom). Végül az izmos, atlétikus alkatnak az indulati betegségként s viszkozitásként értelmezett epilepszia. A normális változatok és a betegek között kontinuum van; nemcsak hogy a testalkat magyarázza a személyiséget, hanem mindkettőnek magyarázó pólusai a szélsőséges, patológiás „ideáltípusok”. A 15.3. táblázat mutatja Krestchmer elképzelését a temperamentumok megoszlásáról, a kedélyt és az érzékenységet mint két mögöttes tényezőt feltételezve. Kretschmer, mint látható, már hajlik arra, hogy a típusba sorolást fokozatosnak fogja fel, eltávolodik az esszencialista felfogástól.

5.5. táblázat - 15.4. táblázat. Kretschmer (1978, 52. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról, néhány neves példával

	Ciklotimek	Skizotimek
Költők	realisták, humoristák, G. Keller	patetikusok, romantikusok, formaművészek, Schiller, Hörderlin
Kutatók	szemléletesen író empirikusok, Humboldt	egzakt logikusok, rendszerezők, metafizikusok, Platón, Kant
Vezetők	nyers rámenősek, buzgó szervezők, megértő közvetítők, Luther, Mirabeau	tiszta idealisták, despoták és fanatikusok, hideg, számító, Calvin, Robespierre

Mint a 15.4. táblázat mutatja, Kretschmernek azért továbbra is határozott véleménye volt arról, hogyan is jelenik meg a tehetséges embereknél a típus hatása, milyenek a ciklotim és a skizotim költők, tudósok, politikusok.

Kretschmer gondolatmenete betegek, tehát az egyik póluson szélsőséges esetek vizsgálatán alapul, s az alkat és a személyiség közötti öröklöttnek tételezett affinitásra nincsen határozott mechanizmuselképzelése azon az általános elven túl, hogy az alkat és a temperamentum közös hormonális szabályozás hatálya alatt áll. A módszertani úton továbblép az amerikai William Sheldon (1899-1977), mind a mérés, mind a kapcsolatokat közvetítő mechanizmusok tekintetében. Egyrészt pontosítja az alkat megállapítására szolgáló antropomet- riai méréseket s nagyobb („normális”) populációra terjeszti ki vizsgálatait. Másrészt az összefüggés logikáját is világosabbá teszi. Testalkat és temperamentum közt az ő elképzelésében még világosabban az embriológia és a fejlődéstan (a csíralemezek eltérései) teremti meg a kapcsolatot. Az endomorf alkatot a testüregek előtérbe kerülése jellemzi, a neki megfelelő viszcerotóniás személyiség pedig evés-, alváskedvelő, kényelemszerető. Közös gyökerük a testüregek erőteljes embriológiai fejlődése, a belső csíralemez uralma. Az ektomorf alkatot és a cerebro- tóniás személyiséget a külső csíralemez fejlettsége jellemezné: soványság s az agy uralma (közismert, hogy a központi idegrendszer embriológiailag a külső csíralemez betüremkedéseként keletkezik). A mezomorf alkatra a középső csíralemez dominanciája jellemző: az izmos alkathoz szomatotóniás, testközpontú, aktív, mozgásszerető életmód társul.

Sheldon, mivel a csíralemezekkel operál, vegyes típusokat is megenged (hisz a három lemez együtt is lehet fejlett). Megmarad azonban nála is az a gond, hogy miközben az alkati besorolást egyre jobban finomítja, a temperamentumra igazából nincsenek mért adatai abban az értelemben, ahogy a mai személyiség-lélektan érti ezt. Tulajdonságlistákkal dolgozik, ezt rendeli a vizsgált személyekhez.

2.3.2. Tisztán pszichológiai tipológiák

A testalkatból kiinduló tipológiákkal versengve s nagyjából azokkal egy időben létrejöttek a testi típusokat háttérben hagyó felfogások is. Természetesen a „tisztán pszichológiai” jelző maga is csak egy ideáltípust jelöl ki itt; a pszichológiai kiindu- lású tipológiák is gyakran tartalmaznak biológiai megfontolásokat. Kiindulópontjuk azonban nem a szervezet, s különösen nem a testi felépítés, hanem a lelki működések szerveződése. Ha foglalkoznak biológiai értelmezéssel, először a függetlenül kialakított lélektani típusokhoz keresnek biológiai megfelelőket. Számos ilyen tipológia alakult ki (korabeli áttekintésükre vö. Mátrai 1943, mai kritikus szemlézésükre pedig Halász és Marton 1978). Két jellegzetest tekintünk itt. Erich Jaensch (18831940) marburgi német professzor (ő volt az, aki oly sok vita után kapott kinevezést Marburgban, mint a 10. fejezetben láttuk) munkásságát a látás s a tér reprezentációjának fenomenologikus kutatójaként kezdte. 1929-ben megjelent monográfiájától fogva azonban a tipológia foglalkoztatja. Típusalkotásának tapasztalati kiindulópontja az eidetikus látás, a szinte utóképszerűen éles, részletes emlékképek megléte. Megkülönböztet olyan embereket, akik élénk eidetikus képeiket akaratlagos kontroll alá tudják helyezni, s mozgékony szellemiség jellemzi őket (B típus), míg a másik, a T típust az ellenőrizetlen utóképű , merev gondolkodású személyek alkotják. Ezt a megkülönböztetést terjeszti ki egy általánosabb tipológiává:

[Jaensch] „az emberi lét alapformáiból” indult ki, amin azt értette, hogy a különböző lelki működések egymásba szövődötten, szoros kölcsönhatásban, egységbe forrva, azaz integráltan lépnek fel (vö. B típus), vagy ellenkezőleg, élesen elkülönülnek, lehasadnak egymásról, azaz dezintegrálódnak (vö. T típus). Számos szellemes érzékelés-, emlékezés- és gondolkodás-lélektani kísérletet végzett, amelyekkel e kétfajta működési módot mérhette, illetve tipikus jellemzőit és altípusait leírhatta.

Halász László és Marton L. Magda: Típustanok és személyiségvonások.

1978, 16. o.

Jaensch jól példázza, hogy mennyire óvatosan kell eljárunk, amikor „tisztán pszichológiaiak” nevezzük a Halász és Marton nyomán funkcionálisnak is nevezhető tipológiát. Bár Jaensch kiindulópontja szerint a helyes kutatási stratégia az, ha a típusalkotáshoz a lelki szerveződés középső szintjét használjuk, vagyis a közvetlen fiziológiai függőségű elemi folyamatok és a magasabb szellemi, értékterhes szint között elhelyezkedő régiót (ilyen az észlelés és az eidetikus képzelet), típusaihoz azonnal keres biológiai támpontot. Testvérével, Walter Jaenschsel együttműködve megállapítják, hogy a rugalmas eidetikus képzelet a pajzsmirigy fokozott működéséhez kapcsolódik (innen a B név: Basedo- wos típus), míg a merev eidetizmus a mellékpajzsmirigy fokozott működésével kapcsolatos (T, azaz tetanoid típus, mivel e mirigy túlműködése növeli a görcskészséget).

Ennél tisztábban pszichológiai tipológia Jung- nak a mélylélektani iskolák kapcsán már érintett rendszere. A híressé vált extravertált és intovertált megkülönböztetés alapja a tárgyhoz való sajátos viszony, egy általános beállítottság.

Az introvertált absztrahálóan viszonyul a tárgyhoz; tulajdonképpen mindig arra törekszik, hogy elvonja belőle a libidót [...] Ezzel szemben az extravertáltnak pozitív a tárgyhoz való viszonya. Olyannyira igenli annak jelentőségét, hogy szubjektív beállítottságát szüntelenül a tárgyhoz igazítja és arra irányítja.

Carl G. Jung: A lélektani típusok.

1988, 5-6. o., Bodrog Miklós ford.

A két típus egyben adaptációs, szinte evolúciós változatokat megillető jellemzést kap Jungnál.

[.] Az introvertált embert reflexív természete arra kényszeríti, hogy mindent alaposan meggondoljon, mielőtt cselekszik. Ez természetesen lassítja a cselekvését. Félénksége és bizalmatlansága habozóvá teszi minden dologban, tehát állandó nehézségei vannak a külső világhoz való alkalmazkodásában. Az extravertált ember viszont pozitív viszonyban van a dolgokkal, azok szinte vonzzák őt. Minden új, ismeretlen helyzet csábítja, s ha azt reméli, hogy valami ismeretlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele. Rendesen előbb cselekszik, és csak azután gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, mindenféle meggondolástól vagy habozástól mentesek. E két típust szinte arra alkották, hogy szimbiózisban (együttélés) éljenek. Az egyik a meggondolást képviseli, míg a másik a kezdeményezőképességet és a gyakorlati cselekvést. [...]

Carl G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104. o.

Nagy Péter ford.

Jung kidolgozott rendszerében nem marad meg ennél a két típusnál. Mindkét alapvető beállítódáson belül különböző lelki működések lehetnek uralko- dóak. A racionális típusoknál a gondolkodás és az érzés (a szép és jó keresése) dominál, az irracionális típusoknál pedig az érzékelés és az intuíció. Az altípusokat jellemezve válik Jung jellegzetesen pszichológus tipológussá. Életformákat, a valósághoz viszonyulás és az alkotás személyiségmintázatait írja le, hidat teremtve a hétköznapi élet apróságai s az értéklétrehozás között. Az extravertált gondolkodó típus legfőbb jellemzője szerinte például az, hogy általános sémákat, elveket, képleteket keres a valóságban. Ha ezek a sémái túl szűk kiterjedésűek, sok szenvedést okozhat környezetének. Lehet az új propagátora, de kákán csomót kereső dogmatikus is. Pozitív példája Darwin a maga tárgyszerűségével. Az introvertált gondolkodó jellegzetes példája viszont az ismeretkritikát előtérbe állító Kant.

Ugyanakkor, bár Jung a hangsúlyt a pszichológiai leírásra helyezi, elvileg azt hirdeti, hogy a kétféle beállítódás mögött kétféle biológiai alkalmazkodási mód preferenciája áll. Az extraverzió alkalmazkodás a fokozott termékenység révén, az introverzió pedig az alacsony termékenység mellett a rendszer fokozott védelmével történő alkalmazkodásnak felel meg, vagyis annak a két szaporodási stratégiának, melyek a mai etológiában, szociobiológiában és evolúciós pszichológiában oly nagy szerepet játszanak (Bereczkei 1998).

Jung számára ez az alapvető eltérés egyben az ember sorsának alakítója is. Választásaink sikere is alapvetően ennek konstellációjától függ.

[...] Az introvertált a szubjektumban, az extravertált a tárgyban lát minden értéket. A tárgyaktól való függés az introvertált szemében nagyfokú alsóbbrendűségnek tűnik, míg az extravertált számára az alsóbbrendűséget az abszolút szubjektivitás képviseli. O nem lát mást az ilyen attitűdben, mint infantilis autoerotizmust.

Ezek után nem meglepő, hogy a két típus gyakran áll konfliktusban egymással. Ez a tény azonban az esetek többségében nem gátol meg egy férfit abban, hogy egy ellenkező típusú nőt vegyen feleségül. Az ilyen házasságok nagyon értékes pszichológiai szimbiózisok mindaddig, amíg a partnerek kísérletet nem tesznek arra, hogy egymás „pszichológiáját” kölcsönösen megértsék. Ámde ez a szakasz minden olyan házasság normális fejlődéséhez hozzátartozik, ahol megvan a szükséges szabadidő vagy a szükséges ösztönzés a fejlődésre. Az egyik fél csak külső kapcsolatait fejleszti és elhanyagolja a belsőt, míg a másik fél csak befelé fejlődik, miközben kifelé változatlan marad. Idővel azonban az egyén szükségesnek érzi, hogy azt fejlessze, amit korábban elhanyagolt. Ez a fejlődés bizonyos funkciók differenciálódásának formájában jelentkezik. Mivel e funkcióknak nagy jelentősége van a típusprobléma szempontjából, a következőkben a funkciók kérdésével kell foglalkoznom.

A tudatos psziché az alkalmazkodás vagy tájékozódás eszköze. Számos pszichikus funkció alkotja. Ezek között négy alapvető funkciót különböztethetünk meg, mégpedig az érzékelést, a gondolkodást, az érzelmet és az intuíciót. Az érzékelés fogalmába tartozik minden észlelés, amely az érzékszervekkel történik; a gondolkodáson az intellektuális megismerés és a logikai következtetések kialakításának funkcióját értem; az érzelem a szubjektív értékelés funkciója; míg az intuíciót tudattalanul végbemenő észlelésnek vagy valamilyen tudattalan tartalom észlelésének tartom. [...]

Carl G. Jung: Bevezetés a tudattalan

pszichológiájába. 1990, 116-117. o.

Nagy Péter ford.

Jung típustana, miközben sokrétegű megközelítése a Jung-követőknél érvényesül, közvetítő szerepe révén számos biológiai típustan kiindulópontja lesz.

2.3.3. A pszichológiai típusoktól az idegrendszeri tipológiáig

Minden tipológia alapkérdése persze, nem csak a lélektanban, a típus mérhetőségén túlmenően, hogy vannak-e a besorolásnak következményei. A spekulatív és a szakpszichológusi típusalkotás összekapcsolásában ezért is volt kitüntetett szerepe Jung típustanának. Részben azért válik e komplex típustanból az extraverzió-introverzió dimenzió a legkedveltebbé, mert hamarost empirikus módszer kapcsolódik hozzá, s így olyan típustan lesz, amely nem lehorgonyzatlan spekulációkon vagy kétes kifejező mozgás elméleteken alapszik, hanem rögzített műveleteken. Jung tipológiájához kapcsolódik az Európában legnépszerűbbé vált projektív személyiség-lélektani eljárás, a svájci Her- mann Rorschach (1884-1922) tintafolt-értelmezési próbája. Ebben a próbában a foltok színe által vezérelt reakciók jellemeznék a külvilág felé fordult személyt, a pacákon mozgást látó személyt viszont introverzió, nagyobb belső meghatározottság jellemezné élményfeldolgozási módjaiban. Olyan eljárás ez, mely máig irányadó szerepű például a magyar pszichodiagnosztikában.

A következmény kérdése azonban az is, hogy vajon pusztán besorolunk-e az emberi gondolkodás ilyetén hajlamait követve, amikor típuskategóriákat használunk, vagy pedig a típusokkal olyan mintákat írunk körül, melyekből más, nem a besoroláshoz használt területeken is következik valami. A klasszikus németes tipológia a maga mintázat- s életforma-keresésével kétségtelenül törekedett erre. Különösen így volt ez a tucatszám burjánzó szellemtudományos tipológiák esetében. Maga a „burjánzás” azonban állandóan azt a gondot vetette fel, hogy a belső koherencia keresésén túl van-e valamilyen magja, végső alapja a típuseltéréseknek. A magyar szellemi életben a két világháború között a tipológiai gondolkodás ilyen átfogó mintázat ígéreteként jelent meg. Mai szemmel naivaknak tűnhetnek ezek a hatások, amelyek Németh László regényeitől a filozófia történetéig terjedtek. Volt bennük azonban egy sajátos békítő szándék, egy tipológiai alapú tolerancia ígérete, egy igencsak intoleráns korban. A tipológia úgy jelent meg, mint magyarázat a kibékíthetetlennek s redukálhatatlannak tűnő ellentétekre. Miként az irodalmi hősök konfliktusait is legalábbis érthetővé teszi az alkati eltérés, a világnézeti eltérések is személyiségtípusra lesznek visszavezethetőek. Schütz Antal (1941) Kretschmer és Jaensch tipológiája segítségével magyarázza meg az arisztotelészi és a dialektikus hegeli logikák eltérését. Az előbbi a ciklikusoknak, az utóbbi a skizoidoknak felelne meg. Mátrai László (1940; 1943) pedig az írásmód esztétikai eltéréseit próbálja az írók személyiségtipológiájára visszavezetni.

Ezek a lágy, a kultúrára vonatkozó, a tipológiát a megértés eszközeként alkalmazó hermeneutikus megközelítések. Jung tipológiája azonban másféle, biológiai interpretációt adó következmények révén bizonyult mindmáig maradandó érvényűnek. Jung maga még megengedően azt mondta, a kétféle típusnak feltehetően vannak idegfiziológiai okai, de megállt ennek megállapításánál.

Az ötvenes évektől kezdve azonban erőteljes törekvések jelentek meg arra, hogy a Pavlov iskolájában kialakított idegműködési tipológiát összekapcsolják az extraverzió-introverzió dimenziójával. Ez az összekapcsolás már a jelenkor pszichológiájának része. Annyit azonban érdemes történetileg is belátnunk, hogy ezzel új megoldást nyert a pszichológiai és az alkati tipológiák dilemmája. Míg a klasz- szikus alkattanok egy külső testi és egy belső lelki minta összefüggését keresték, a modern szintézis a testi mozzanatot is belülre helyezi. Alkat helyett az extravertált viselkedés magyarázata a gátlások gyorsabb kiépülése lesz, az introvertáltak viszont tanulékonyabbnak bizonyulnak (Hans Eysenck 1978, elmélete), vagy az introvertáltak aktiváltabbak és a büntetésre érzékenyebbek, mint az extravertáltak (J. Gray 1978, elmélete). Az elméletek részletei nem fontosak itt számunkra. A lényeges mozzanat az, hogy konstitucionálisan eltérő idegrendszeri típusok (belső, nem közvetlenül megfigyelhető) tényezők válnak a Jung-féle „alapvető irányulások” magyarázataivá. Ezek a konstitúciós tényezők azonban, mivel a tanulással kapcsolatosak, az alkatnál mégiscsak hajlékonyabbak. A klasszikus alkattani tipológia biológiai végpontja más szempontból is változik. Levetkőzi hétköznapiságát, s nem fiziog- nómiás összhangokat próbál bizonygatni. Nincsen mögötte az a természetes nyelv szemantikájára támaszkodó gondolatmenet, hogy „a kövér ember joviális”, „a sovány kritikus” stb. Az új magyarázó tipológia sokszor nagyon is intuícióellenes téziseket hirdet. A naiv személyiségelméletbe például nehezen illeszthető bele, hogy az extravertált személy gátolt vagy unalomra hajlamos.

Az Eysenck elindította gondolatmenet még egy szempontból meghaladja a köznapiságot. Eysenck tudatosan szakít az esszencialista gondolkodásmóddal. A tipológia két lehetősége, a kategoriális és a dimenzionális közül egyértelműen az utóbbi mellett állt ki: a temperamentum alapvető dimenziói kontinuumot alkotnak, s ennek megfelelően lehetnek az emberek kevert típusúak is. A két legfontosabb dimenzió az extraverzió és a neuroti- citás, ezek kombinációja megadja az eredeti négy temperamentumot, mint azt a 15.2. ábra mutatja.

Ebből az újabb hullámból a magyar pszichológia is kiveszi részét. Marton L. Magda (pl. Marton és Urbán 1965) úttörő vizsgálatokban járult hozzá az extra-introverzió dimenzió tanuláslélektani alapjainak tisztázásához, Kulcsár Zsuzsanna (1983) pedig az információfeldolgozási stílusok (az introvertált inkább ingergazdagító, egészleges, az extravertált inkább töredékes ingerhez kötött) és a motivációs érzékenység kapcsolatát vizsgálta.

Ez a fejlődés két olyan kérdésre is az eredeti dilemmákat meghaladó választ ad, melyek minden klasszikus tipológiában ott kísértenek. Az egyik a típusok értéke. Bár hirdetetten a pszichológus az emberi változékonyság elkötelezettje, s így javasolt típusait nem sorolhatná értékesbe és értéktelenbe, a gyakorlatban erről sokszor megfeledkezik. Enyhe formáit ennek mindannyian ismerjük. Saját preferenciáink révén tartjuk társadalmilag értékesebbnek, pl. a társaságkedvelő vagy a visszavonult embert. A háború előtti években ez azonban szélsőséges formákat is öltött. Jaensch pl. a fasizmus uszályába kerülve integratív típusát az északi emberfajta jellemzőjévé emeli, s kései írásaiban szembeállítja vele a fegyelmezetlen, szentimentális „ellentípust”. De a pszichoanalízis gondolataiból induló autori- tarianizmuskutatás, ellentétes előjellel ugyan, de szintén nem mentes az értékítéletektől. A mo dern, okinak nevezett neurofiziológiai modelleket használó típustanok sikerrel vetkőzik le az értékelés csábítását: eltérő, s hajlékony alkalmazkodási módokról beszélnek, s nem zárják le az élet egy területét egyik típus előtt sem.

15.2. ábra. A négy temperamentum és az extraverzió és neuroticitás mint alapvető személyiségvonások Eysenck (1978, 187. o.) nyomán.

A belső kör a négy temperamentum, a külső sáv pedig a két kiemelkedő viselkedésdimenziónak a mai kutatásokkal megfeleltetett tulajdonságok

Másrészt a konstitúció és a megfigyelt viselkedés közötti többszintű levezetésekkel arra is választ adnak, miért éppen a kiválasztott dimenziót tartsuk alapvetőnek. Tipológiájuk ebben az értelemben is motiválttá válik, s a társas viselkedés számtalan egyéb, az alaptípusokkal nem lefedett típusváltozatát teszi lehetővé. Legújabb alkalmazásaiban ez egyenesen úgy jelenik meg, mint az a gondolat, hogy a fontosabb személyiségvonások, mint az emberek közötti eligazodást segítő ősi evolúciósan kialakult kategóriái népi osztályozási rendszerünknek (Buss 1995).

2.3.4. Típusok és vonások

Érdemes kitekinteni arra is, hogy a mai pszichológiában a típus fogalmát kiegészíti és a tipológiai kutatás pszichológiai, jelenségtani oldalát megváltoztatja a személyiségvonás fogalmának karrierje. Kétségkívül sok irányba fejlődött a modern személyiség-lélektan tartalmi tekintetben is. Az in- tegratív modelleket illetően a pszichoanalitikus személyiségfelfogás mellett kialakultak igen határozott interperszonális elméletek is; a személyiség átfogó jellemzésének igénye mellett megjelentek az egy-egy részjelenségből kiinduló általánosítások, s megerősödött a hermeneutikus felfogás is (Carver és Scheier 1998). A már említett autoritarianizmus mellett így futnak be nagy karriert motivációs fogalmak mint személyiség-lélektani, az egyéni különbségeket rendszerező elvek: a teljesítményre irányuló késztetés (David McClelland és mtsai 1953) vagy a kompetenciamotívum (White), melyekről a 17. fejezetben még röviden szólunk.

Ezeknek a tartalmi átalakulásoknak a részletei már a mai pszichológia sűrűjébe vezetnének. Érdemes azonban általánosabban kiemelni egy fontos hangsúlyeltolódást. A típusnak, mint valamilyen mögöttes „magnak” a koncepciója. Az esszencialista kategorizáció adja át a helyét egy olyan viselkedésközpontú felfogásnak, mely az egyéni különbségek rendszerezésénél a hétköznapi viselkedés állandóságaiból indul ki. Megközelítése kvázi-induktív, prototípus alapú, szemben a klasszikus arisztote- lészi klasszifikációval. A személyiségkutatásban az esszencializmustól való eltávolodás mint a közna- piság leküzdése évtizedekkel megelőzi azt a filozofikus antiesszencializmust, mely a lényegek bírálatát a demokrácia jellemzőjének tartja (Rorty 1992). Eközben adatszerzési módszerei is átalakulnak. A klasszikus személyiség-lélektan elsősorban projektív módszereket használt. Pl. a Rorschach-féle foltértelmezést vagy az amerikai Murray kezdeményezte tematikus képértelmezési próbát (TAT), melyek alapelképzelése, hogy a személyiség rejtett rendszere minden helyzet értelmezésében s magában az észlelésben is megjelenik (kivetítődik a képekre, a létrehozott történetek szereplőinek szándékaira, innen a projekciós módszerek neve).

Az új – ma már persze hatvan éve tartó – hullám kérdőíveket használ a személyiség megismerésére. Ezeknek a lefedni kívánt mérési tartománya nagyon eltérő. Elsősorban az alkalmazott pszichológia igényeinek megfelelően kialakulnak olyan eljárások, melyek az egész személyiséget jellemezni akarják sok száz kérdésre adott válaszok alapján, melyeket tematikus skálákba rendeznek. Ezek legtöbbje a klinikai gyakorlat igényeinek kielégítésére született, mint pl. a legnevesebb, az MMPI kérdőív (a betűszó a Minnesota Többskálájú Személyiség Inventár rövidítése). Logikájuk részben elméleti, részben empirikus. Kiválasztanak bizonyos állításokat, melyek valamilyen szélsőséges viselkedést mutató betegcsoportra jellemzőek kellene legyenek (pl. a Sokszor nincs kedvem felkelni feltehetően rossz kedélyűekre jellemző), azután felmérésekkel tisztázzák, hogy melyek képesek ténylegesen elkülöníteni a betegeket az átlagos emberektől. Ezek után egy beteg vagy általában egy személy azzal lesz jellemezhető, hogy válaszai milyen jellegzetes viselkedésű csoportokéra hasonlítanak legjobban. Ezt fejezné ki a sok-sok skálából készült személyiségprofil. Az objektivitás igénye révén messze kerülünk mind a vizsgált személy élményeitől, mind személyiségének egészétől. A magyar klinikai pszichológia javára legyen mondva, hogy a projektív módszerek használatát, állandó pontosításigénnyel a kérdőíváradat közepette is mindmáig megőrizte.

Kialakítottak azután egy-egy kiemelt vonás megismerésére hivatott kérdőíveket is. A behavioristák kedvence, pl. a szorongás vizsgálata az aggodalomra, a vegetatív izgalomra, nyugtalanságra utaló kérdésekkel (Janet Taylor), de ma már az extraverzió vizsgálatának pszichológiai oldala is kérdőívekkel folyik. Magán az elméleti igényű személyiségpszichológián belül a kérdőíves elemzések kétféle felfogást alakítottak ki a személyiség felépítésére, s arra nézve, milyen viszony van az egyedi viselkedési események s a mögöttes személyiségszerkezet között. Az egyik, elsősorban Raymond B. Cattell (1965) képviselte felfogás szerint a személyiség alapját viszonylag nagyszámú (16) alapvető, ún. gyökérvonás képezi (pl. magabiztosság, gyanakvás, érzelmi stabilitás). Ezek a vonások egymás közti kapcsolataik révén két másodlagos, átfogóbb típust alkotnak: az extraverzió és a szorongás csokrát. A hangsúly e felfogásban a tényleges viselkedéshez közel álló kis terjedelmű vonásokon van. Ezzel szemben Hans Eysenck (1978) a hangsúlyt az átfogó faktorokra helyezi: az extraverzió, a neuroticitás (izgatottság) s a pszichotikus hajlam, kiegészítve az intelligenciával a személyiség lényegi jellemzésére hivatott átfogó faktorok. Nála az összkép sokkal inkább hasonlít a klasszikus tipológia belülről induló szemléletére: az introvertált merevsége, állhatatossága, félénksége introverziójának következményei, ezzel szemben Cattell inkább azt mondaná, hogy ezek alkotják az introverziót. A mai pszichológiában ez az alapdimenzió keresés vált a nagy öt tényező révén ismertté (lásd Carver és Scheier 1998). Ez a felfogás erodúciós értelmezésekhez is vezet. Buss (1995) koncepciója szerint a legalapvetőbb személyiségdimenziók a túlélés szempontjából fontos értékelő rendszereink (barátságos-e, önző-e stb.) A személyek világában segítik tájékozódásunkat.

Ma persze kicsit bonyolultabban látjuk a vonások és a viselkedés kapcsolatát is: a mai pszichológia újra, a mérés technikájában is felfedezte, hogy a viselkedés egyszerre függvénye a személyiségnek s a helyzetnek. A szorongós ember sem mindenhol retteg például, ki az iskolában, ki a randevún. Ezt a felismerést nevezzük ma személy-helyzet interakciós elméletnek, melynek jelentős képviselői az amerikai Walter Mitchell és a svéd David Magnusson, Magyarországon pedig Oláh Attila. Mindenesetre még ez a felfogás is, mint minden, a vonások fogalmával operáló, s főleg kérdőíveket alkalmazó megközelítés, egy speciális statisztikai eljárást, a faktoranalízist használja arra, hogy a sok kérdés között rendet teremtsen. Ez a pszichológiában nagy karriert befutott eljárás nem csak gyakorlati segédeszköz, elméleti modelleket is motivált az emberi személyiség és a képességek felépítéséről.

2.4. A statisztika és a képességpszichológia

A mai pszichológiában a statisztikai módszer középponti szerepet játszik. Elég egy folyóiratot kinyitnunk, s minden dolgozatban nemcsak hogy számok és táblázatok szerepelnek (ez még puszta objektivi- tási igény is lehetne), hanem mindenféle statisztikai zsargonkifejezések próbákról, szignifikanciáról s így tovább. A statisztika a harmincas években vált a hétköznapi fegyvertár részévé. Annak végső elismerése rejlik emögött, hogy a pszichológia csak valószínűségi állításokat tud tenni, még legpontosabb kísérleteit is annyi nem ellenőrzött tényező befolyásolja, hogy megalapozottan csak a véletlennel szembeállított kijelentéseket tehet: 5% az esély arra, hogy ez a két csoport nem tér el (pl. a butaságban), látszólag mégis ilyen nagy a különbségük.

A pszichológia a mezőgazdászattal (pl. nemesítéssel) és a közgazdászokkal osztozik a valószínűségi következtetések sajátos középpontba kerülésében, a matematikai statisztika aktív felhasználásában, és sokszor alkotó művelésében.

2.4.1. Különbségek és kapcsolatok: kétféle statisztikai kérdés

Az egyik kérdés, ahol a statisztika behatol a pszichológiába: csoportok eltérése vagy beavatkozások hatásának vizsgálata. A másik a változók közötti kapcsolatok vizsgálata. Mindkét területen Angliába vezetnek a gyökerek. Pearson 1900-ban közölt első illeszkedésvizsgálatai (khi²próba) után 1908-ban jelenteti meg Student (diák) álnéven a dublini híres Guiness sörgyár vegyésze, William S. Gosset (1876-1935) az első statisztikai próbát (teszt, innen a neve: t-próba), mely összehasonlítandó csoportok szórásának becslésén alapult. (Egyébként az álnév használata az ipari titokvédelemmel kapcsolatos. Gosset a módszert a sörminőség ingadozásának vizsgálatára dolgozta ki.) Sir Raymund A. Fisher (1890-1962) cambridge-i matematikus és evolúciós elméletalkotó átfogóan kidolgozta a kísérlettervezés és -feldolgozás egész módszertanát. A tervezés lényege: világos, egymást keresztező független változók bevezetése (pl. locsolás és műtrágya), s azután az eredmények feldolgozása azon alapul, hogy minden mérési variábilitás az általunk ellenőrzött s a véletlen (hiba jellegű) szóródások összegződéséből áll elő. Az angol öröklés-környezet hagyománynak, a galtoni paradigmának is továbbfejlesztője Fisher. Neki köszönhetjük mind azt, hogy méréselméleti modellben megfogalmazta az öröklés-környezet viszonykérdést, mind azt, hogy kidolgozta a diszkrét gének és a folytonos tulajdonságok közötti ösz- szefüggést, ami az evolúciós elmélet és a genetika összekapcsolásának kulcsmozzanata.

Fisher statisztikai modelljeinek lényege a teljes szóródás felbontása véletlen és ismert hatások összegződésére. Ennek a gondolatmenetnek az alkalmazását nevezzük varianciaanalízisnek, mely ma minden kísérleti adatfeldolgozás alapvető kerete. Tulajdonképp ma is Fisher közel évszázados felismeréseiből élünk, csak jobb gépekkel végezzük a számításokat. Terminológiánk pedig észrevétlenül még mindig a növénynemesítés gyakorlati hatását tükrözi, mikor például a változók kombinációiból (fiatal férfi, fiatal nő, idős férfi, idős nő) előálló cellákról beszélünk, nem jut eszünkbe, de ez eredetileg parcella volt.

A változók közti kapcsolatok vizsgálata Galton köréből indult. A 8. fejezetben láttuk, itt csak emlékeztetek rá, hogy Karl Pearson (1892), a korrelációszámítás stabil módszerének kidolgozója maga is világnézeti jelentőséget tulajdonított a korrelációnak. Hume nyomdokain haladva azt hirdette, hogy maga az okság nem más, mint együtt variálás, vagyis korreláció. Egész tudományelméletet is épített erre alapozva. Pearson munkássága a változók közötti korrelációk elemzésével logikusan elvezetett oda, mi történik, ha sok változó korrelációit vizsgáljuk egymással? A részleges korreláció fogalmához már ő is eljut. Az igazi előrelépést azonban a faktoranalízis jelenti.

2.4.2. A lélek vektorai: a faktoranalízis

Az eredetileg Wundtnál doktorált Charles Edward Spearman (1863-1945) számos korrelációs módszer megalkotása mellett a faktoranalízis körvonalazása és elméleti alkalmazása révén vált nagy hatásúvá a modern pszichológiában. 1904-ben jelentette meg híres dolgozatát, melyben iskolás gyerekeknek adott feladatok korrelációit szemlélve felismerte, hogy azok között magas együtt járások vannak. Feltette, hogy e mögött egy generális, g értelmi képesség áll, míg az egyes feladatok eltéréseiért az s, specifikus faktorok a felelősek.

Ez persze így még csak hipotézis. A faktoranalízis eljárása, melynek egyik módszerét ő maga fejleszti ki, majd arra lesz alkalmas, hogy a korrelációba léptetett változókat ténylegesen redukálja néhány, vagy legalábbis kisebb számú mögöttes tényezőre.

Spearman eredeti meglátása két irányba fejlődik tovább. Maga az intelligencia g faktor elmélete egyre kibontottabbá válik. Spearman követői alapvető agyi képességet látnak benne, öröklött feladatmegoldó energiát, mely, pl. nemek s fajok között is eltérő lehet. A statisztikai fogalom tehát nem ártatlan konnotációjú. Mindazok a gondok hozzátapadnak, melyek a hagyományos intelligenciatesztelés sajátjai (szociális igazságtalanság, genetikai gőg stb.). A legtöbb gyakorlati intelligenciateszt (pl. a nálunk is elterjedt Wechsler-próba) a g faktoros elmélet valamilyen változatából indul ki, felteszi, hogy a különböző próbák egy mögöttes tényező mérésére hivatottak.

A faktoranalízis semleges technikává nőtte ki magát. Nemcsak valamilyen galtoni értelemben vett egységes intellektuális képesség kimutatásának lesz eszköze, hanem mindenféle adattömeg rendezésének. Így jelenik majd meg a kérdőíveknél s általában a személyiség- és szociálpszichológiában. Csakhogy a semleges és ártatlannak tűnő módszer alkalmazásában is rivális iskolák jönnek létre. Az amerikai Louis L. Thurstone (1887-1955), a faktoranalízis egyik úttörője ezen a területen túl is jelentős meto- dikus. O vezeti be a pszichofizika elveit alkalmazó attitűdmérést: szakértők skálázzák, hogy bizonyos állítások, pl. mennyire erős elítélését jelentik valamelyik etnikai csoportnak. A kijelentések így sorba rendezhetőek. Ezután egy adott személy attitűdje azzal lesz jellemezhető, hogy átlagosan a skála mely pontján elhelyezkedő kijelentésekkel ért egyet. Ami a képességeket és a faktoranalízist illeti, Thurstone itt azt hirdeti, hogy a g faktor helyett elsődleges mentális képességek nagyobb száma van, s csak ezeknek második szintű faktora a g.

Azóta is tart a vita. A mai pszichológiában, az uralkodó egységes intelligenciakoncepciók közepette, pl. J. P. Guilford (1967) s az egész kreativitáskutatási irány azt a hitet képviseli, hogy intellektuális képességeink egymástól független képességek mozaikját alkotják.

Kanyarodjunk vissza röviden a személyiségvonásokhoz! A faktoranalízis ott sem ad egyértelmű megoldást arra, hogy néhány vagy sok alapvető dimenziót keressünk-e. Vannak ugyanis olyan faktoranalízist alkalmazó pszichológusok, akik megengedik az egymással korreláló faktorokat, s így természetszerűen erős ún. másodlagos faktorokat kapnak, míg mások szerint ez nem engedhető meg – s így ők több független alapvető tényezőt fognak kapni. Vagyis a faktoranalízis nem ad választ a személyiség belső szerveződésére, ezt tőlünk várja. Ezért logikus, hogy Eysenck s követői a neurofizio- lógia, mások pedig az intelligencia szerkezetének kutatásában a kísérletezés irányába lépnek tovább, kiábrándulva a faktoranalízisből.

2.5. Kulcsfogalmak

5.6. táblázat -

atletikus	ideáltípus	projektív módszer
ciklotim	konvergenciaelmélet	skizotim
extraverzió-introverzió	nyelvtipológia	szellemtörténeti irány
faktor	perszonalizmus	tipológia
forgatás	piknikus	vonások

2.6. Szakirodalmi eligazító

A személyiség-lélektan egészének formálódására és szemléleti kérdéseire jó forrás Gordon Allport (1980), valamint Carver és Scheier (1998) átfogó tankönyve, s még jó olvasmány is. A szellemtudományos tipológiák áttekintésére emellett Mátrai László két könyve jó kiindulás, továbbá Halász és Marton (1978) bevezetője. Az egyéb társadalomtudományok típusalkotására nézve Humboldt, Max Weber, Frobenius magyarul is olvasható. Típustanok és evolúciós különbségfelfogások összevetésére Buss (1995) a jó forrás. A biológiai karekterológiákra Kretschmer magyar könyve s főként a Halász-Marton (1978) szerkesztette szöveggyűjtemény a jó forrás. Ez utóbbi azután a klasszikusoktól (Kretschmer, Sheldon, Jaensch) elviszi a kérdést a mai idegfiziológiai tipológiáig (Eysenck, Gray, Nyebülicin) s a faktoranalízis részkérdéseiig is (Cattell s mások). A vonás- és típuselméletek viszonyáról mai kontextusba állítva érdemes megnézni Carver és Scheier tankönyvét, valamint Strunz németesebb tanulmányát a Halász-Marton-kötetben. A statisztika megjelenéséről a pszichológiában Hearnshow brit pszichológiatörténete kitűnő kiindulás.

3. 16. FEJEZET – A motiváció és a dinamikus pszichológiák

A „szándék" az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy része az állat életének is.

Robert S. Woodworth: Dinamikus pszichológia. 1926/1983, 422. o. Grynaeusz Eszter ford.

5.7. táblázat - 16.1. táblázat. Néhány klasszikus pszichológiai elmélet a népi pszichológia vélekedés-vágy szempontjából értékelve

Elmélet	Vélekedés (reprezentáció)	Vágy	Interakciójuk
Wundt	központi kérdés	háttértéma	nincsen?
Brentano	kétpólusú	az irányulás	nincsen?
Freud	van	új mozzanat	a vágy áthatja a reprezentációt
Korai etológia	előkészület a végrehajtásra	minden viselkedéshez tartozik	kétszakaszú viselkedés: appetitív és konszummatív szakasz

3.1. A motiváció mint hiányzó láncszem

A motiváció kérdése természetesen szinte minden modern pszichológia érdeklődésének előterében áll. Hétköznapi emberismeretünkben is állandóan visszatérő kérdés a miért? Miért nem szereti Pisti a számtant, miért oly kitartó Feri az udvarlásban, miért nem hagyja abba Kovács úr, a szenvedélyes játékos a próbálkozást a lottóval a sok-sok kudarc ellenére s így tovább. A válaszok népi pszichológiánkban indítékokra, és sokszor rejtett motívumokra hivatkoznak. Azért nem tesz, mert fél tőle, azért tesz másik dolgot, mert arra vágyik s így tovább. A mai tudatfilozófiában azt szoktuk mondani, hogy kibontakozott népi pszichológiánk egy vélekedés-vágy rendszert követ (Dennett 1998a): mások és saját cselekvésünket is a fennálló tudásokra, illetve a fennálló vagy feltételezett ezekhez kapcsolódó vágyakra vonatkoztatva értelmezzük. „Azért ment be, mert azt hitte, hogy ott van a lány. Azért ment be, mert szereti a lányt.”

Miközben népi pszichológiánkban a vélekedés és vágy kettős modelljével élünk, a klasszikus lélektan, amikor a reprezentáció kérdését állította előtérbe, valójában úgy tett, mintha az ember vizsgálható lenne pusztán a vélekedések szintjén. A vonzalom, ambíció, kitartás s hasonló mondén kérdések a klasszikus tudatlélektanban annak hirdetett volun- tarizmusa ellenére nem kaptak kellő helyet, illetve, mint a 16.1. táblázat mutatja, a megismerés világa független maradt a vágyaktól. Kétségtelen, hogy a Brentano elindította intencionalitási gondolatmenet a lehetőséget megadta már a klasszikus német pszichológiában is egy olyan pszichológia kibontakoztatásához, amely a szándékot is előtérbe állítja (9. fejezet). Ez azonban nem vált igazi áttöréssé, a pszichoanalízistől kezdve áll helyre a rend, s lesz a pszichológia újfent a népi pszichológia egészének tudománya. A rejtett szándék és a nem áttetsző vágy, e pszichoanalitikus témák révén az akadémikus pszichológiának is vezető témájává válnak az embert mozgató kérdések. Ez a hatás annyira igaz, hogy a mai szóhasználatban a mérsékelt formában alkalmazott pszichoanalitikus gondolatokat szokás „dinamikus pszichológiaként” emlegetni. E fejezetben egy klasszikusabb szóhasználatot követek. Azokat az irányzatokat nevezem dinamikus pszichológiának, melyek eredetileg ekként definiálták magukat. Érvényes a motivációs kérdéskör előtérbe kerülése a behavioristákra is: egyik vezető kutatási témájuk a motívumok szerepe a tanulásban és a motívumok tanulása lesz. Az alaklélektanból kibontakozott Lewin-iskola motivációs elveit már láttuk; érdemes azonban feleleveníteni, hogy saját elképzelésüket ők is csoportdinamikának, illetve személyiségdinamikának nevezik.

Ebben az általánosan megváltozott közegben kell értelmeznünk azt, hogy vannak olyan pszichológusok is, akik egész munkásságuk jelszavává a motiváció kérdését teszik. A motiváció a viselkedés okainak kulcskérdésévé válik náluk, ha úgy tetszik, a klasszikus pszichológiával szemben ők a reprezentációt tekintik triviálisnak és a vágyak meghatározó szerepét a kutatandó témának.

3.2. Woodworth dinamikus lélektana

A motiváció fogalomrendszerének a tudományos pszichológia középpontjába helyezéséért a legtöbbet Robert Sessions Woodworth, a Columbia Egyetem professzora tette. Életműve, mint a 8. fejezetben láttuk, egyben annak a józan eklekticizmusnak is legélőbb példája, mely a nagy „iskolákon kívülieket” is jellemzi általában.

Legjelentősebb hozzájárulása a pszichológia elméletének alakulásához a dinamikus pszichológia koncepciójának kialakítása. Ugyanakkor, s ez a funkcionalista hagyomány időben már tovább vivő, új korszakokra reagáló kérdése, 1918-ban megjelent Dinamikus pszichológia c. könyve vezeti be a motivációs pszichológia azóta is érvényes alapfogalmát, a drive (késztetés) fogalmát. Ezzel sikeresen helyettesíti a korabeli amerikai pszichológiában, legalábbis sokak számára, az ösztön meglehetősen népszerű s folyékony fogalmát. A drive Woodworth számára minden cselekvésre késztető belső tényező. Ezek egy része biológiai késztetés (éhség, szexualitás), jó részük azonban az egyéni élet során alakuló szándék és készenlét. Ezek a válaszkészenlétek azonban nem teendők önálló létezőkké, hiszen maguk is korábbi viselkedésekből származnak. Ugyanakkor funkcionálisan önállósodhatnak is. A célirányosság a viselkedés fontos szervező elve, a célok s szándékok azonban maguk is okozatok. A célirányos viselkedésben Woodworth két fázist különböztet meg Sherrington nyomán: az előkészítő és a konszummatív válasz szakaszát. Ebben a korban azután Wallace Craig (1918) veti majd fel, hogy minden viselkedés felbontható appetitív és konszummatív szakaszokra. Precízebb elhatárolás ez, mint Woodworthé. Együttjár vele az a gondolat is, hogy az appetitív szakaszok módosíthatóbbak, míg a konszummatív szakaszok rögzítettebbek. Ennek megfelelően a viselkedés elsősorban a keresés során módosul. Valójában ez a felfogás a motivált viselkedés fogalomrendszerének keretében talál helyet annak a kérdéskörnek, ami két évtizeddel korábban James Baldwint is foglalkoztatta: mi a szerepe a keresésnek, a vikariálásnak a viselkedés szerveződésében. Sok évtized múlva a modern etológiai magatartás-elemzés egyik alapgondolatává vált ez a kettősség, elsősorban Konrad Lorenznek köszönhetően. Az így körvonalazott motivációs gondolatkörnek nagy szerepe volt a klasszikus funkcionalizmus és a mai pszichológia közötti folyamatosság megteremtésében.

A dinamikus pszichológia két értelemben is motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai pszichológiában (Dennett 1998a) mind az összehasonlító- és a fejlődéslélektanban (pl. Leslie 1987). Másrészt fiziológia és pszichológia viszonyában a dinamikus pszichológia azokkal a korabeli behavioristákkal, pl. Karl Lashleyvel van összhangban, akik nem elhatárolni, hanem közelíteni akarják a két diszciplínát. Ezt persze Woodworth gyakorló fiziológusi iskolázottsága is magyarázza.

A célirányosság okozati értelmezését tekintve Woodworth vitában áll a kor teleologikus kiin- dulású motivációs pszichológiájával, McDougall felfogásával.

A „szándék” az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy része az állat életének is. Eltekintve a szándék és a célirányosság filozófiai tartalmától és a világrendszerben elfoglalt helyétől – ami nem pszichológiai kérdés – a szándék olyan jelenség, melyet a pszichológia nem hagyhat figyelmen kívül. A dinamikus pszichológiának a szándékot előzményeivel és következményeivel, okaival és hatásaival összefüggésben kell tanulmányoznia.

Úgy tűnik, hogy néhány szerző, különösen McDougall azt tanítja, hogy az emberi viselkedés és tapasztalás oki magyarázata megkívánja, hogy szemet hunyjunk a szándék és a célirányosság felett. Itt valamilyen félreértés van. Nem lehet ellentmondás aközött, hogy egy akciósor célirányos és hogy a szekvenciák között oki kapcsolat van. A szándék bizonyára ok is; ha nincs hatása, nincs jelentősége sem. Ezen felül, ha valakinek szándékai vannak, akkor hinnie kell annak az eseménysorozatnak az oki természetében, amelynek keretében dolgozni szándékszik. Szándéka azáltal kontrollálja az események folyását, hogy magáévá teszi azokat az eszközöket, amelyekre a vágyott kimenet eléréséhez szükség van. A megbízható oki összefüggések eszközként való használatával kapcsolatos némi tapasztalat nélkül a szándék aligha merülne fel.

Robert S. Woodworth: Dinamikus pszichológia. 1926/1983, 422. o.

Grynaeusz Eszter ford.

3.3. McDougall hormikus pszichológiája

Woodworth józan motivációs pszichológiájától egészen eltérő hangulatot áraszt a kor másik motiváció-központú pszichológiai rendszere, az Angliából Amerikába, a Harvard Egyetemre (1920-1927), majd a Duke Egyetemre (1927-1938) átszármazott William McDougall (1871-1938) spekulatív, misztikus érvelésre hajló elmélete. Az orvosi diplomát szerzett McDougall Angliában, Oxfordban a kísérleti lélektan első lépéseit próbálta megtenni, az igazi sikert azonban több tucat kiadást megért, 1908-ban megjelent szociálpszichológiája hozta. Az ő számára is középponti mozzanat a célirányosság. Woodworthtől eltérően azonban, McDougall a viselkedés teleológiáját nem tartja beilleszthetőnek egy okozati láncba. A viselkedést a fizikai-természeti jelenségektől szerinte a célra törekvés különbözteti meg; a viselkedés a célok felől írható le, s a céloknak megfelelően variábilis. A viselkedés változékonysága a tanulékonyságnak, a viselkedés hajlékonyságának a biztosítéka. A célirányosság végeredményben egy vitalisztikusan értelmezett alapvető mozgatóerő, a horme (gör. állati ösztön), az életösztön eredménye. Eredetét tekintve minden élőben, s nyomaiban az élettelen világban is megtalálható ez (emlékezzünk Fechner pánpszi- chizmusára). Ez magyarázná a viselkedés spontán, belülről eredő megnyilvánulásait. S ebből kiindulva hivatkozik McDougall saját rendszerére mint hor- mikus pszichológiára. A terminus inkább hírhedtté, mintsem népszerűvé vált: pusztán McDougall használja, mások csak rajta ironizálva. A cselekvés fogalmát kifejtve saját hormikus gondolatmenetét másokhoz viszonyítva fogalmazza meg.

1. 
   A teremtmény nem csupán egy bizonyos irányban mozog, mint egy külső erő által hajtott élettelen tömeg; mozgásait teljesen lehetetlen leírni azon a nyelven, amelyen a mechanikus mozgásokat leírjuk; csak úgy tudjuk leírni őket, hogy azt mondjuk, a teremtmény kitartóan törekszik egy bizonyos cél felé. [...]
   
2. 
   A teremtmény törekvése nem pusztán kitartó tör- tetés egy adott irányban; noha a törekvés fennmarad, amikor akadály bukkan fel, a mozgás fajtája és iránya újra és újra változik egészen addig, amíg az akadályt le nem küzdötte.
   
3. 
   A viselkedésben az egész szervezet részt vesz. [...]
   
4. 
   [...] vannak bizonyítékok a cselekvés hatékonyságának növekedésére, a keresett célhoz használt eszközök jobb alkalmazására – a cél elérésének folyamata megrövidül, vagy valamilyen más módon mutat megnövekedett hatékonyságot az egyed vagy a faj életének elősegítésében.
   

William McDougall: A cselekvés elméletei.

1912/1983, 430-431. o.

Síklaki István ford.