A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Egy profetikus élet és mozgalom: Jung

Carl Gustav Jung (1875. július 26, Kessewil-1961. június 6, Küssnacht) svájci elmegyógyász Freud legbenső köréhez tartozott a mozgalom hőskorában. Dezertálása hallatlan mély sebet ejtett nemcsak Freudon, hanem az egész bontakozó pszichoanalitikus mozgalmon is. A fiatal orvos, aki Eugen Bleuler munkatársa is volt, s hamar kórházi karriert kezdett, a század elején asszociációs tesztjével alapozta meg hírnevét. A lelassult reakcióidőkből a páciensnek a hívószóval kapcsolatos komplexusaira következtetett. Freud-olvasása, majd a személyes kapcsolat megadta a kulcsot a komplexusok értelmezéséhez. Néhány évig Freud kedvence, a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnöke, a mester által kijelölt örökös. A gyermekkori szexualitás azonban nem tetszik neki, s 1913-14-ben lényegében emiatt szakítanak. (Vegyük észre itt a mozgalmi momentumot: szellemi egység, s érzelmi függés kell a mozgalomban. Két behaviorista sosem szakíthat, legfeljebb vitatkoznak. Ami azt illeti, a mozgalmi jelleg nemcsak az analitikusokra jellemző. Így van ez az alaklélektanban s a szovjet pszichológiában is.)

A szakításnak természetesen számos motívuma van. Újabban azonban Richard Noll (1994) egy olyan értelmezést javasolt Jung pályájára, amely nem pusztán ő és Freud kapcsolata körül forog. Jung nézeteinek formálódásában Noll szerint központi szerepe volt a Haeckel közvetítette biológiai gondolkodásnak, s az ehhez is kapcsolódó század eleji, szinte vallásos monisztikus természetvallási kultuszoknak. Három mozzanat származik ezekből Jungnál: a szerzett tulajdonságok öröklődésének eszméje, illetve a rekapitulációs eszme, valamint az igény az átszellemített természettel való kultikus kapcsolattartásra. Ezek a törekvések magyarázzák, milyen is lesz Jung saját mélylélektana.

A szakítástól kezdve Jung saját mozgalmát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi. (1948-ban, Zürichben intézetet is alapít a terápiás képzésre.) A lelki életben nagy jelentőséget tulajdonít a kollektív tudattalannak, az emberiség közös gondolkodásmódját kifejező archetípusoknak s a személyiségben rejlő alternatív fejlődési utaknak. Az archetípusok elsősorban a mitológiában, a vallásokban és az álmokban jelennének meg. Ennek alátámasztására sokat utazik, s részletesen megismerkedik nemcsak az ún. primitív kultúrákkal, hanem a keleti vallásokkal is. Jung nagy követői tábort szervez maga köré, s évtizedeken át követői s a freudisták viszonyát korántsem türelem, hanem visszatérő ellenségeskedés jellemzi.

E fölfedezés felfogásunk további fejlődését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.

A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún. küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő „árnyék” figurájának felelnek meg.

Az ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek, amelyeket a tudattalanon, mint ismereti forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk meg. Pál apostol képzetei angyalokról, arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüszosz Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az archetípusok relatív önállóságán nyugszik. […]

[…] Az emberiség legnagyobb és legszebb gondolatai ezeken az ősi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek el. Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik leg- megszokottabb és mégis legmélyebb benyomást keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Naphérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív reakciók bevésődései. […]

[…] Az egyes kutatótól igazán nem kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és ezeknek elvont megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy előnyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem a neurózispszichológián és egyoldalúságában nőttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén jól felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem előtt volt Adler nézete és annak a kifejlődése.

1. 
   G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104., 124-126., 130-131., 213. o. Nagy Péter ford.
   

A kollektív tudattalan enyhén szólva neoplato- nisztikus felfogása a hívők táborán kívül kevés követőre talált. Thomas Mann (gondoljunk a József és testvéreire) és a magyar ókorkutató Kerényi Károly (1897-1973) jellegzetes kivételek. Nem ez a helyzet Jung személyiségfelfogásával és terápiás elveivel. A jungi személyiségkép szerint az embert, akárcsak Freudnál, ellentétes tendenciák harca jellemzi. Ezek lényege azonban nem ösztön és kultúra küzdelme, hanem a szociális alkalmazkodást szolgáló felületibb s az élet mélyebb értékeit képviselő szimbolikus rétegek ellentéte. A fejlődés: individualizáció, melynek során megtanuljuk, hogy odafigyeljünk a távolabbra mutató, az archetípusokat képviselő szimbolikus értékekre is. Eközben különböző típushozzáállásokat alakítunk ki: legismertebb a kifelé irányuló extravertált és a befelé irányuló introvertált típus eltérése. A 15. fejezetben látni fogjuk, hogy ez a koncepció az akadémikus pszichológiában is nagy karriert futott be, Jung legmaradandóbb adaléka lett a pszichológiában, bár éppen a dimenzió kísérleti lefordítását képviselő Hans Eysenck e tekintetben tagadja Jung eredetiségét.

Jugnál azonban a típusok bonyolult kompenzációs ökonómiában működnek. Nemcsak az irányultságnak vannak típusai, hanem az uralkodó lelki folyamatok is eltérőek (vannak például gondolkodó s érző emberek), s ami előtérben áll, annak ellentettje munkál bennük feszítő erőként a mélyben. Terápiás hangsúlyaiban Jung nem a múltat, a gyermekkort emeli ki, hanem a jövőt: a páciens számára az előremutató értékválasztások megtalálása az individualizáció s a gyógyulás kulcskérdése. Ebben a tekintetben elképzelései a mai ún. humanisztikus pszichológia irányába is mutatnak.

Jung újításait a renegátság mozgalmi jellegének megfelelően számos, érzelmi felhangoktól sem mentes lelkesedés és elutasítás is fogadta. Mind hívei, mind az „ortodox” analitikusok szembeállítják Freuddal, mint a keresztény szellem mélylélektani képviselőjét szemben az úgymond a zsidó gondolkodás uralta pszichoanalízissel. Kétségtelen, hogy Jungnak magának határozott vallásos felhangjai vannak, néha egyenesen prófétaiak (Noll 1994), s hogy mozgalma vonzza a keresztény pasztorális pszichológusokat. A reális különbségek elismeréséhez azonban nem kell belemennünk a kölcsönös címkézés világába: kétségtelen, hogy Jung koncepciójának egésze a magasabb értékekre irányulással jóval mitologikusabb, mint Freud, s ha kettejüket állítjuk szembe, akkor Freud éppen a „földhözragadt” libidókoncepcióval egyértelműen mint dar- winista evolúciós gondolkodó áll szemben Junggal, aki a felfelé törekvést hirdeti, számára a kultúra a mindenkori „adott” meghaladása. Úgy állnak szemben, mint biológus az idealistával, s nem mint zsidó a kereszténnyel.

1.3. Adler individuál- pszichológiája

Ha Jung az értékválasztások felé haladja meg a libidókoncepciót, az osztrák orvos, Alfred Ad- ler (1870-1937) a társas viszonyok meghatározó szerepe felé nyit renegát elméletében. O Freud bécsi köréhez tartozik, de már 1911-ben szakítanak, mivel a neurózis magyarázatában a hangsúlyt a gyermeki szexualitás helyett a gyermek társas helyzetére helyezi. Individuálpszichológiának nevezett irányzata a társas életben és a versengésben keresi a zavarok magyarázatát. A szexualitás ebben a gondolatrendszerben csak mint a másik ember feletti hatalomért folyó harc egyik esete merül fel. Egyik legfontosabb ötlete a lelki működések szerveződését a szervi túlkompenzáció analógiájára képzeli el. A kisgyermek egy nagy hatalmú világgal áll szemben. Az ebből fakadó kisebbségi érzését kompenzálandó lépnek fel nála a mindentudás érzése és a korlátlan ambíció. A neurózis pedig ambíciók és lehetőségek ellentmondásából fakadna. Ezt a közép-európai ember helyzetét jól leképező felfogást Adler részletesen levetíti azután a családon belül a testvérviszonyokra. A kisebb gyerek például több helyzetben kénytelen átélni gyengeségét, mint az idősebb testvér, amiből több lázadás s újítás fakadhat nála, hogy kilépjen az állandó negatív összehasonlítások kontextusából. Adler számára az ember legfőbb irányítói a szex és a szeretet helyett a hatalom és az ambíció. A szociális hangsúllyal Adler a későbbi amerikanizált neofreudista irányok egyik előképét adja, másrészt azoknak a motivációs személyiség-lélektanoknak is forrása, melyek az ambíciót mint sajátosan emberi motivációs rendszert állítják vizsgálódásaik középpontjába (gondoljunk a teljesítménymotivációs elméletre).

Újabban Adler úgy is megjelenik, mint igen erőteljes szociobiológiai hangsúlyú fejlődéselméletek inspirátora. Sulloway (1997) egyenesen azt próbálja bizonyítani életrajzi elemzésekkel, hogy a születési sorrend és az ideológiai attitűdök között kapcsolat van. Politikában, tudományban. művészetben az elsőszülött fiúk hajlamosabbak konzervatív, értékőrző s helyzetstabilizáló hozzáállásra, míg a másodszülöttek inkább változtatóak és lázadók. Ennek a kontingenciának az lenne az oka, hogy a másodszülöttnek, mivel a kész, testvére által elfoglalt helyzetből ki van túrva, csak előnye származhat abból, ha a fennálló helyett változik a világ. Nem így az elsőszülött. Az elsőszülött megőriz, a másodszülött lázad.

Adler individuálpszichológiájának Magyarországon is sok követője volt. Máday István, Kulcsár István és Rácz Jenő munkásságában és a 100-150 fős Magyar Individuálpszichológiai Egyesületben olyan munka folyt, mely elsősorban a nevelésügy és az individuálpszichológia összekapcsolására törekedett. Mint azt Arató Ottó és Kiss György (1991) bemutatja, ez a mai tanácsadási és iskolapszichológiai mozgalomig átívelő hatással bír.

Az ösztöntan kiterjesztése sorsanalízissé: Szondi Lipót

A renegát irányzatok közül egy magyar elhajlás, Szondi Lipót (1893-1986) munkája is említésre méltó. A negyvenes évek elejéig a Ranschburg Pál alapította Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben dolgozott Szondi, a fasizmustól üldözve menekült Svájcba, ahol 1969-ben Jung mintájára sorsanalitikus intézetet hozott létre Zürichben. Szondi egy kicsit a mélylélektan McDougallje. O nem az értékek és a társadalmi élet felől revideálja a freudi libidóelméletet, hanem egy sokdimenziós ösztöntannal váltja fel. Az endokrinológiából és genetikából kiinduló Szondi szerint az embert nem egyetlen, hanem nyolc párba rendezett ösztön mozgatja. Ezek bizonyos betegségformáknak is megfelelnek. Erősségük öröklött meghatározottságú, s konstellációjuk magyarázza az egyéni különbségeket.

Mindegyik ösztönkör szélsőséges változata egy betegség. A szexuális ösztönkör egyik törekvése a gyengédségigény (homoszexualitás), a másik a férfias erő (szadizmus). A paroxizmális ösztönkör két tényezője az indulat (epilepszia) és az önmutogatás (hisztéria); az Én-ösztönköré a beszűkülés (kata- tónia) és az én-kitágítás (paranoia); végül a társas ösztönkör két faktora a ragaszkodás (depresszió) és a herdálás, pazarlás (mánia).

Sajátos dinamikával (kiürülés, feltöltődés, kompenzáció) jellemzettek ezek az ösztönök. Ráadásul sorsszerűen meghatározzák életmenetünket. Párválasztásainkban és pályaválasztásunkban ezek rabjai vagyunk. Ennek bizonyítására számos iker- s rokonságkutatást végzett. A választásokban megnyilvánuló sorszerűség vizsgálatára dolgozta ki Szondi az ösztöntendenciáknak megfelelő betegek arcképeit tartalmazó, azóta is sokat használt, szimpátiaválasztásokat tartalmazó Szondi-tesztet is.

Életünk állandó küzdelem, hogy a genetikailag előprogramozott sorsnak megfelelő, de mégis elfogadható választásokat végezzünk. Szondi sajátos érdekessége a mélylélektanok történetében az, hogy ő az egyéni különbségek eredetére biológiai választ próbál adni, s ezt egyben összekapcsolja a korban kibontakozó pszichodiagnosztikai teszttörekvésekkel. Genetikájának túlzó s megalapozatlannak tűnő volta okozta, hogy a pszichoanalízis nemzetközi mezőnyében nem vált igazán jegyzett névvé. (Egy valódi analitikus ráadásul nem tesztel.) Magyarországon kívül szinte csak Svájcban ismerik el. Pedig rendkívül szuggesztív tanár volt. Olyan hazai követői mellett, mint a polihisztor Benedek István, tőle intellektuálisan messze eltávolodott fiatalok is róla rajongva emlékező tanítványai, illetve munkatársai voltak, mint Mérei Ferenc vagy Kardos Lajos. Hatása a mai magyar pszichológiában is jelen van. Nemcsak a pszichodiagnosztikai gyakorlatban, hanem a teszt pszichometriai fejlesztésében (Vargha 1994) és modern evolúciós értelmezésében (Bereczkei 1997) is vannak korszerű interpretálói.

1.4. A freudi pszichoanalízis saját fejlődése

A pszichoanalízis nemcsak szakításaiban változik meg. Kiegészül s gazdagodik az eredeti freu- di modell anélkül is, hogy a kiegészítői feladnák a libidóelméletet. Ennek egy része triviális, s itt nem is kell kitérni rá. A klinikai kiterjesztés például nyilvánvaló. A pszichoanalízis fokozatosan nemcsak a neurózisra, hanem a pszichózisokra, vagy a magyar származású Ferenc-Franz Alexander (1891-1964) munkáiban a pszichoszomatikus betegségekre s a kriminális személyiségzavarokra is kiterjed. Megindul a rendszeres pszichoanalitikus képzés is (Berlinben és Chicagóban, itt éppen Alexander vezetésével), ami a pszichoanalitikus tanítás kumulatív folyamatosságérzését növeli.

Néhány újabb fejleményt az ösztöntanról már láttunk, most továbbiakat veszünk szemügyre. Ezek a korai fejlődés értelmezésével mind a mai napig releváns elméletek.

1.4.1. Tárgyelmélet és Én-pszichológia

Az egyik új fejlemény a csecsemőkor komplexebb kezelése. Egyáltalán megjelenik az igény gyermekek s a legkorábbi fejlődési szakaszok pszichoanalitikus elemzésére. Ennek első lépése már Otto Rank nevezetes koncepciója a születési traumáról is. Megjelennek olyan törekvések, melyek az újszülöttet nem pusztán az éhségnek kiszolgáltatott lénynek tekintik, hanem bonyolult leképezéseket tesznek fel, melyek messze az ödipális szakasz előtt már bonyolult tárgykapcsolatokat eredményeznek. A kezdetben Ferenczi által analizált, s Budapesten, majd Berlinben és Londonban működött Mela- nie Klein (1882-1960) felfogásának újdonsága, hogy már a csecsemő legkorábbi korszakaitól előtérbe helyezi az agressziót, s azt, hogy a gyermek reprezentációkat alakít ki a tárgyi világról. Mohó, s a világot aszerint képezi le, hogy az hogyan elégíti ki igényeit (pl. a nem tápláló, gonosz anya reprezentációjából a világba vetített gonoszság lesz). Az élményszerveződést ezek a nagyon korai reprezentációk határozzák meg. Klein tehát, ami az életkort illeti, továbbmegy a freudi úton: egyre kisebb gyermekeknél tesz fel bonyolult pszichológiai mechanizmusokat. A legsúlyosabb fejlődési zavarok (skizofrénia) pedig szerinte a korai reprezentációk elégtelen alakulásából fakadnának. Ez a felfogás, mely ma tárgykapcsolat-elmélet néven a legtöbb pszichoanalitikus zsargonjának része, eleinte nem tűnt elég ortodoxnak. Talán az is közrejátszott ebben, hogy a gyermekek pszichoanalízisét megújító Klein játékelemzést is használ, s hogy Anna Freud ugyanekkor tér át szintén a gyermekek analízisére.

Említésre méltó, hogy a budapesti pszichoanali- tikusok, elsősorban Bálint Mihály (1896-1970) és Bálint Alice, szelídebb értelmezést adnak a hasonló folyamatokról. A csecsemő kezdetben szerintük nem narcisztikus. Eredendően is magukra a tárgyakra irányul, de passzív, nem kezdeményező. A csecsemő első perctől szociális kapcsolatban él, s nem nar- cisztikus szolipszizmusban. A budapesti iskolának ez a hangsúlya máig jelentős maradt. Ez magyarázza, hogy olyan szerves kapcsolat jött létre nálunk, pl. Mé- rei Ferenc és V. Binét Ágnes vagy Nemes Lívia munkásságában a pszichoanalitikus gondolatrendszer s Wallon szociális Én-felfogása között (Vajda 1995). A csecsemő újrafelfedezése a mai pszichoanalízisben is tovább ható folyamat. Olyan szerzők, mint Peter Fónagy és Gergely György munkásságában pedig egyenesen összekapcsolódik a „kompetens csecsemő” kognitív pszichológiai gondolatával.

Mind Freud, mind Jung követői sokat tesznek a mélylélektani eszmék nevelésügyi alkalmazásáért.

Magyarországon például Hermann Alice (18951975), Hermann Imre felesége és munkatársa tett különösen sokat, hogy a pszichoanalitikus gondolatok eljussanak mind a szülőkhöz, mind az óvodai és alsó tagozati neveléshez. A gyermek szükségleteit elismerő Új Iskola felfogás keretében teszi elfogadhatóvá az olyan pszichoanalitikus nevelési gondolatokat, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége, hogy a rossz szokások a gyermeknél abból is fakadnak, hogy a nevelő nincs tisztában saját viselkedésének vágy determinálta jellegével. Később pedig, René Spitz majd Bowlby (1969) csecsemő- és kisgyermekmegfigyelései, melyek az anyától való korai elválasztás (hospitalizáció) káros hatását mutatták ki, függőséget, sztereotípiát s érzelmi zavarokat, valamint a Harlow házaspár nevezetes, a függőség jelentőségével kapcsolatos kutatásai (a szőrös műanya jobb a majmoknak, mint a tiszta drótból készült) nyomán a fővonalbeli pszichoanalitikusok megerősítve látják hitüket, hogy a korai szeretet és a testi kapcsolat alapvető a gyermek számára. Nálunk ez egyenesen úgy jelenik meg (Hermann Imre nyomán), mint a megkapaszkodási ösztön nevelési jelentőségét hangsúlyozó felfogás. Kitűnő terep ez a pszichoanalízis behatolására a hétköznapi életbe. A befogadó közegnek (a nevelésügynek) nem kell pszichoanalitikussá válnia: a pszichoanalitikus érvelés csak egyébként is meglévő gondolkodási mintát (a gyermeknek szeretet kell) erősíti fel.

Adler felfogása a dolgok természetéből fakadóan természetszerűen mutat kitüntetett affinitást a nevelés ügyével. O azonban kicsit későbbi mozzanatokra összpontosít: a nevelés kulcskérdése a versengés, jutalmazás, kényeztetés megfelelő adagolása a gyermek pozíciójának függvényében. Vagyis a vitális tényezők (szeretet) helyett az életcél, ambíció s hasonló, pusztán szimbolikus mozzanatok válnak döntővé nála a nevelésben is.

A harmincas évek legjelentősebb fejleménye a pszichoanalízisben azonban az Én-pszichológia részletes kidolgozása. Ennek a törekvésnek, mint láttuk, az a lényege, hogy megoldást keres arra a kérdésre, hogy hogyan alkalmazkodik a szó biológiai értelmében adekvátan egy olyan szervezet, mely állandóan vágyai irányítása alatt él. A kiindulópont Anna Freud (1895-1982) 1936-ban megjelent munkája, mely az elhárító mechanizmusok rendszerezése közben már kiemeli, hogy ezek egy része a valósághoz való alkalmazkodást szolgálja. A bécsi analitikus Heinz Hartmann (1894-1970), különösen Amerikába vándorlása után radikálisan továbblépett ezen az úton. Az Én nemcsak a vágyakkal összefüggő konfliktusok során fejlődik. Vannak konfliktusmentes én-szférák, melyek a tanulást és az adekvát észlelést biztosítják, mint azt a 13. fejezetben már láttuk. Ezenfelül, az eredetileg vágyakhoz kapcsolt elhárító mechanizmusok is funkcionális autonómiára tehetnek szert, így válik, pl. a szexuális exploráció a kíváncsiság alapjává.

1.4.2. Kísérletezés és elméleti integráció

A pszichoanalízis fejlődésének fontos visszatérő mozzanata a harmincas évektől az igény arra, hogy túllépjenek a betegágyon. Újra és újra próbálkozások jelennek meg arra, hogy pl. kísérletileg igazolják a felejtés motivált voltát, a nem tudatos meghatározottságot az észlelésben s így tovább. Párhuzamos ezzel az az igény is, hogy a pszichoanalitikus elméletet szigorú elméletté tegyék, a szó tudományfilozófiai értelmében. Sok pszichoanalitikus nem ért ezzel egyet, s a kizárólagos megismerési módnak továbbra is a díványt tartja, kifejtésében pedig megmarad az esettanulmánynál és az analógiás-metaforikus fejtegetéseknél. A visszatérő optimista mozgalom kezdeményezése azonban nem talál süket fülekre: a kísérleti pszichológusok, vagy ami a teoretizálást illeti, a neobehaviorista építkezők a másik oldalról indulva próbálkoznak hasonló dolgokkal. A kezdeményezés az analitikusok részéről a budapesti egyetem pszichológus neveltjének, Rapaport Dezsőnek a nevéhez fűződik. A fasizmus elől Amerikába menekülve gyűjteményes kötetekben és eredeti írásokban próbálja megvalósítani mind a kísérletezéshez közelítést, mind az elméleti szintézist, mint az előző fejezetben láttuk.

1.5. A neofreudizmus Európában és Amerikában: a pszichoanalízis szociologizálódása

A harmincas években több olyan életmű s kutatási program is körvonalazódik, melyek szakítanak a freudi pszichoanalízis néhány tézisével, s elsősorban a társadalmi meghatározottság felé nyitnak (egy igazi freudista adleriánusoknak is bélyegezné őket). Ugyanakkor szakításuk, éppen a szociológiai ihletés miatt nem marad meg az orvosi mozgalmon belül, nem vagy nem pusztán új terápiás irányt akarnak kifejteni. Ezeket mivel nem olyan renegát újabb mélylélektanok, melyek mozgalmi jellegűek lennének, neofreudizmus néven szoktuk emlegetni. Általában baloldali ihletettségű, sokszor egyenesen marxista indítású szociológiáról van itt szó, mely sokat merít a frankfurti iskola néven emlegetett baloldali ún. kritikai elméletből (Erős 1986). Nemcsak hogy merít, hanem a frankfurti iskola kényszerű emigrációja során a neofreudisták közül többen egyenest onnan is jönnek.

1.5.1. A pszichoanalízis a fasizmus ellen: az autoritariánus személyiség koncepciója

Ennek a filozófiailag és szociológiailag motivált megújításnak legkiugróbb jellemzője, hogy a pszicho- analitikusok, hasonlóan az alaklélektan, a Lewin-is- kola vagy egyes neobehavioristák törekvéseihez, a harmincas évektől megkeresték azokat a szakmai kérdéseket, ahol a pszichológia szakmai eszközöket kínál a demokratikus hitvallás és az antifasiszta küzdelem terén.

Már Hitler hatalomra jutásának közvetlen közegében és idején is megjelentek olyan baloldali értelmezések a fasizmusról, melyek a fasizmus kispolgári eredetének szociológiai tézisét összekapcsolják a szexuális elfojtás kérdésével. Wilhelm Reich (1897-1957) kommunista pszichoanalitikus, aki a harmincas években a marxizmus és pszichoanalízis összekapcsolásának élharcosa, 1933-ban megjelent, A fasizmus tömegpszichológiája c. munkájában lényegében azt hirdeti, hogy a kizsákmányolással párhuzamos szexuális kisemmizettség, a genitális (értsd egészséges) szexualitás elfojtása vezet a szadisztikus, misztikus és ezzel váltakozva fegyelmezett karakterhez, amely számára a fajelmélet mintegy szimbolikus pótkielégülések forrása.

Reich (1983) spekulatív s vulgármarxista retorikát sem nélkülöző elmélete saját kis körében érvényesült: mind a kommunisták, mind a pszichoanali- tikusok átkozták. Sokkal nagyobb s a pszichológiát, de az egész modern társadalomtudományt is átható hatása lett azonban annak a vállalkozásnak, mely az Amerikába emigrált frankfurti iskola, az ún. kritikai elmélet és a pszichoanalitikus gondolatok összekapcsolásából születetett. Az Adorno (1903-1969), Else Frenkel-Brunswik (1908-1958) és mások kidolgozta, Amerikában, 1950-ben napvilágot látott koncepció három tényezőnek köszönheti nagy szakmai átütő erejét. Adorno révén a munka az európai társadalomtudományi elméletalkotás éles megfogalmazásaival vet fel olyan kérdéseket, hogy lehetséges-e Amerikában is fasizmus, milyen viszony van a totális intézmények, a nevelés és az egyén szintjén az intoleráns személyiségszerkezet között. Másrészt a munka megpróbál beilleszkedni az amerikai társadalomtudomány közegébe is. Kérdőívekkel és interjúkkal azonosít gondolkodásmódokat, a feltételezett személyiségtípusokat operacionalizálja. Végül eközben utat nyit mind az akkortájt igen központi előítélet-kutatás, mint szociológiai vonatkoztatási pont, mind a személyiség és a szocializáció kutatása, mint pszichológiai referencia felé.

Adornóék könyve lényegében azt állítja, hogy az ember feletti uralmat képviselő intézmények elhatalmasodásával a modern társadalmakban létrejön egy olyan szocializációs gyakorlat és neki megfelelő személyiség, mely a fasizmus vagy tágabban mindenféle totalitariánus és intoleráns társadalmi és politikai rend alapja lesz. Mögötte – Adornóék sem tudják elkerülni, hogy így fogalmazzanak – merev, a gyermek igényeire nem figyelő, autoriter nevelési stílus áll, az ösztönök s örömök elfojtása az engedelmesség, a rend nevében, együtt az intoleranciával mindenféle kétértelműséggel szemben. Az autoritariánus tendenciát mérő F-skála s maga az autoritarianizmus koncepciója azóta számos módosítással nagy karriert futott be. Történetfilozófiai kontextusából kiszakítva olyan kérdések keretében merül fel, mint mely társadalmi rétegek az autoriterek, dogmatikusok (általában az derül ki, hogy a munkásosztály dogmatikus, a középosztály kevésbé, ami persze megkérdőjelezi a módszer értékmentességét); mi minden belső összefüggése van az autoritarianizmusnak a személyiségben; hogy viszonyul a valódi (pl. faji) előítéte- letekhez. Fokozatosan át is folyik az egész kérdés a dogmatizmus még tágabb kutatásába.

Közben magával a koncepció történeti magyarázó értékével (a fasizmusra nézve) számos vitapont merült fel, akárcsak a vizsgálatok technológiájával kapcsolatban. Ez azonban csak Adornóék tételszerű elfogadását, illetve félreértését befolyásolta, hatásukat nem csökkentette. Ma jól látjuk (Erős Ferenc 1979a például világosan megfogalmazta ezt), hogy ez a koncepció sem mentes a tipológiáknál a 15. fejezetben még említendő értékszempontoktól (ki mondaná, hogy a fasisztoid, autoriter, merev ember ugyanolyan értékes, mint a demokrata, nyitott, hajlékony?). De éppen ennek az értékpreferenciának megfelelően vált kissé félreolvasottá Adornóék műve. A felvilágosodott észt más műveiben vadul ostorozó Adorno autoritarianizmus-koncepciója az amerikai közegben annak emblémájává vált, hogy a pszichológia a toleráns, demokratikus, hajlékony embereszmény mellett áll ki, mikor leleplező igénynyel rámutat arra, hogy ennek ellentettje is létezik, s hová vezet, miből fakad az.

Túlzásnak tűnhet egyetlen vizsgálatnak ekkora jelentőséget tulajdonítani, legyen az bármily kiterjedt is. Adornóék műve azonban maga is tudásszociológiai jelenséggé vált. Tulajdonképpen az egész

autoritarianizmus-kutatás sokszor a szerzők szándékain túllépve válik annak iskolapéldájává, hogy a pszichoanalízis egészében nem a konzervatív, hanem a toleráns társadalmi gyakorlatok támaszává válik. Az elkötelezett s liberális reformer értelmiség egyik pszichológiai bibliájává vált.