A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

2.5. Fejlődés, személyiség és csoport az alaklélektanban

Az alaklélektan jellegzetesen értelmezi a fejlődés folyamatát, mind a törzsfejlődésre mind a gyermekre vonatkozóan. Kurt Koffka híres, először 1921-ben, majd 1927-ben, Amerikában is megjelent fejlődéslélektanának alapgondolata, hogy a fejlődés mindig struktúrákra irányul. Menete nem olyan, ahol az elementarisztikus szerveződést váltaná fel az egész, a struktúra. Ehelyett már a kezdetektől az egészek, a struktúrák dominálnak. A fejlődés döntő mozzanata éppen az, hogy milyen struktúrák megragadására képes egy faj vagy egy adott életkor.

Másrészt, s ezt különösen a behaviorizmussal való szembeállításban érdemes hangsúlyozni, az alaklélektanosok a fejlődést lényegében önszerveződésnek tartják. Szemben a behavioristák környe- zetelvűségével ők nativisták, bár Koffka a konvergenciaelmélet felé is kirándulást tesz: a fejlődés a környezet és a genetikai program kölcsönhatásának eredménye. Ez voltaképpen egész idegrendszerkoncepciójukban is benne rejlő gondolat. Maga a tanulás pedig alapvetően egy helyzet értelmezésének megváltozása, lényege nem a teljesítmény, hanem a jelentés átalakulása, a viselkedés megváltozása ehhez képest már „csak” teljesítés, végrehajtás.

A fejlődésnek ettől némileg eltérő, de mégiscsak a sajátos németes-európai koncepcióját képviseli a Lipcséből és Hamburgból Amerikába átszármazott Heinz Werner (1890-1964). A fejlődésben ő nagy hangsúlyt helyez a gyermek átfogó, világképi változásaira, melyek a környezet egész leképezését átalakítják (például a kisgyermek és a kamasz egész más geográfiával látja saját lakókörnyezetét). A fejlődésben, de a megismerés aktuálgenetikus fázisaiban is (itt a lipcsei egészleges iskola hatása), meg kell különböztetnünk az ősibb, mozgásos-affektív- ikonikus és a fejlettebb, mérnökibb/objektiváltabb, geometriaibb leképezést. Az ősibb forma azonban a felnőtt megismerésében is jelen van. Erre alapozva hoznak létre Werner amerikai követői a hatvanas években egy egész személyiségtipológiát, mely a tónusos-elementárisabb, mezőfüggőbb és a közvetlen mezőfüggéstől eltávolodni képes típusokat állítja szembe egymással.

Ha tipológiát nem is, személyiség-lélektant a gestaltosok is kidolgoztak. Koffka (1935) megadja ennek alaphangját a geográfiai és a pszichológiai környezet fogalmának elkülönítésével. Ez az azóta is minden kontextualizmusban visszatérő gondolat azt mondja ki, hogy viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mit jelentenek azok számunkra: ha nem tudom, hogy az a folt egy kígyó, nem félek, ha viszont kígyónak mondják, akár ájuldozni is kezdhetek.

2.5.1. Lewin csoportlélektana

Az alaklélektanos felfogásban a személyiség maga értékelések, jelentések rendszere, s nem puszta szokásoké, ahogy a behavioristák képzelik, vagy eleve megadott motivációs tendenciáké, mint a pszichoanalitikusok gondolják. Az eredetileg Berlinben, majd Amerikában az Iowai Egyetemen s rövid ideig az MIT-n dolgozó Kurt Lewin (18901947) valósította meg ezt a személyiség-lélek- tanos programot, s terjesztette ki az alaklélektani szemléletet a társas folyamatok elemzésére is. Lewinben egyedülálló módon egyesült a rendkívül elvont elméletalkotó s a nagyon is gyakorlatias, terepmunkás kutató. A személyiségről kialakított topológiai mezőelmélete a személyiséget mint belső teret képzeli el, amelyben a különböző környezeti mozzanatoknak tulajdonított értékek (jórossz) irányítják a mozgást, hoznak létre konfliktusokat, átszervezéseket, egyensúlyokat. Ez így nagyon általánosan és elvontan hangzik. Lewin és munkatársai, Dembo, Zeigarnik, Jucknat és mások meggyőző kísérletsorozatokban demonstrálták a személyiségnek ezt a dinamikus felfogását. Zeigar- nik kísérleteire csak emlékeztetnék: azt igazolták, hogy az emlékezést alapvetően meghatározzák a motivációs feszültségek. A Lewin-iskola kedvenc témája az igényszint vizsgálata. Egyszerű kísérleti helyzetekben igazolják, hogy a siker és kudarc nem puszta objektív eredmények függvénye, hanem a saját teljesítményünkre vonatkozó elvárásainknak megfelelően alakul.

2.5.1.1. A demokrácia ideológusai

Amerikában Lewinék számos olyan alkalmazott vizsgálatot végeznek, melyek személyiséglélektanukat átformálják a társas mezőben mozgó ember elméletévé. Lewin igazi antifasiszta tudós, aki számára a hitleri ideológiával folytatott küzdelem nemcsak jelszavak, hanem tudományos tettek kérdése is. Két jellegzetes vizsgálatsorozata a szociálpszichológia klasszikusává tette, miközben a vizsgálatok motivációja nagyon is aktuálpolitikai volt. Az egyik a frusztráció, a kudarc hatásaival foglalkozik. A csalódást átélő gyerekek viselkedése alacsonyabb szintre, korábbi életkorok játékszínvonalára esik vissza. Ezzel Lewinék egy árnyalt rendszerbe illesztik az emberi agressziót is. Az agresszió – a háborúra készülő, majd háborúzó világban ennek nem kis eszmei súlya van – nem valamilyen biológiai fátuma az embernek, hanem a frusztrációra adott egyik lehetséges válasz (a másik kettő a regresszió, illetve a viselkedési sztereotípiák kialakulása lenne). Lewinék leghíresebb vizsgálata azonban a vezetési stílusokkal kapcsolatos. A diktatúra és a demokrácia politikáját meglehetősen közvetlenül az óvodáskori nevelés nyelvére lefordítva kimutatták, hogy a demokratikus módon (alkudozással, a csoporttagok beleszólásával, ugyanakkor a közösen meghozott döntések fegyelmezett végrehajtásával) vezetett csoportokban a hangulat, s néha a teljesítmény is jobb, mint az autoriter módon, utasításokkal irányított csoportokban. Demokrácia mellett nagyobb a kölcsönös megbecsülés, kevesebb a sunyítás, a látszatengedelmesség. A csoport a nagyobb társadalmi egészbe illeszkedő dinamikus, a tagok kölcsönviszonyaival jellemzett nyitott rendszer. Az emberi viselkedés megváltoztatásának, az előítéletek legyőzésének, a hatékonyabb, gyors változásnak is fontos eszközévé válhat. Erre dolgozzák ki Lewinék a máig élő tematikus vitacsoportok (T-csoport) módszerét, s ezzel a gyakorlati csoportlélektan hullámát indítják el.

Lewin elmélete saját korában talán nem volt eléggé megbecsült Amerikában. Ugyanakkor kísérletei révén az „igazi” alaklélektanosoknál sokkal átfogóbb hatása volt a modern pszichológia egészére. A csoportlélektan alakulásában ő lesz a vezérfonal. Így volt ez, elsősorban Mérei Ferenc közvetítő munkája révén, Magyarországon is. Az alaklélek- tanos szemlélet Lewinék munkásságán túlmenően is elsősorban a szociálpszichológiában él mindmáig tovább. Gestaltos elvekre megy vissza a grazi és berlini képzettségű, kezdetben a vizuális szerveződéssel foglalkozó Fritz Heider attribúció- és összhangelmélete a személyeknek tulajdonított szándékokról, mely a mai pszichológiában oly központi intencionalitáselméletek (Dennett 1998a) egyik forrása. De ide vezetnek a szálak Newcomb és Helson egyensúlymodelljeitől is. Solomon Asch (1952), a modern szociálpszichológia klasszikusa pedig a csoportnyomással és a konformizmussal kapcsolatos vizsgálataiban, s a benyomásformálódás összképszerűségének elemzésében örökíti tovább máig az alaklélektanos szemléletet, messze eltávolodva az eredeti észlelési keretektől.

2.6. Az alaklélektanos világkép

Az alaklélektan a lelki jelenségekről hirdetett felfogását egy tágabb világképi fordulat igényével is összekapcsolja. Két kitüntetett mozzanata van ennek az igénynek: szakítás a világ mozaikszerű képével s a gépelméletek kritikája a tudományos gondolkodásban.

Wertheimer már hivatkozott átfogó tanulmánya mutatja be legvilágosabban, hogy hol szorít a cipő a hagyományos pszichológiában. Felfogása szerint a hagyományos lélektan több jellemzője egy egész világképet takar. Mentális életünket összegként képzelik el, a lelki életet mozaikszerű felépítésűnek tartják, de ugyanígy vélekednek az egész világról. A kapcsolatok a lelki életben esetlegesek: az asz- szociációs doktrína szerint mentális kapcsolatképzésünk a világ véletlenjeinek van kiszolgáltatva: ami véletlenül együtt jár a világban, az összekapcsolódik egymással a fejben. A kapcsolatalkotás puszta előforduláson alapuló, egzisztenciális jellegű. Ennek felel meg az a fiziológiai doktrína, mely az idegrendszer felépítését specifikus központok, s azokat összekötő asszociációs pályák együtteseként képzeli el. Az alaklélektanosok szerint, mint láttuk, a lelki élet ilyen működésmódja csak határesetekre érvényes: deliráló állapotban, fogyatékos értelemnél, vagy ha valami nehezen feldolgozható, pl. értelmetlen, akkor jelenik csak meg. Ezzel a felfogással olyan elképzelést kell szembeállítani, mely a megismerésben az alulról felfelé haladás helyett a felülről lefelé ható tényezőknek tulajdonít döntő szerepet. Az egészeket és a struktúrákat tartja elsődlegesnek, s ugyanakkor magát a világot is rendezettnek véli. Mentális életünk nem akcidentális kapcsolatokat képez le a világból, hanem lényegi értelmi összefüggéseket. Maga a külvilág tartalmaz értelmi összefüggéseket, s mi ezek megragadására irányulunk a puszta asszociálás helyett.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy mindebben egy platonisztikus világképet fedezzünk fel: a struktúrák az őket feltáró mentális élettől függetlenül léteznek, az ideális formák valahol rajtunk kívül vannak. A Gestalt-hangsúly a pszichológiában egy értelemteli világ elképzelésével jár együtt.

Az alaklélektanosok másik sajátos világképi hangsúlya a természet modellálásának két metaforájából indul ki. Minden rendszer jellemzése során, fejti ki Köhler (1947) kétféle megkötéssorral kell számolnunk. Az egyik a gépek analógiájára felfogott szerkezeti megkötések rendszere, ami legvilágosabban a klasszikus mechanika világképében érvényesül. Ez a modellálás az erők érvényesülésének korlátaival (a topográfiai megkötésekkel) foglalkozik. A másik a dinamikus modell, mely a rendszert irányító erők kölcsönhatásaival foglalkozik, azok egyensúlyával s egyensúlyhiányaival. Egy gőzgépben mint összetett rendszerben például a dinamikus modell a gőz keletkezését s az általa végzett munkát írja le, a mechanikus modell viszont azt, ahogyan a csövek kényszerpályára irányítják a gőzt.

4.8. táblázat - 12.4. táblázat. Az alaklélektanos szemlélet összevetése két fő riválisával

Alapkérdések	Berlini alaklélektan	Ganzheit-pszichológia	Perceptuális tanulás (Bruner, Rock)
A szerveződés alapja	az észlelési mező	a személy tevékenysége	tapasztalás, kontextus, tudás
A szerveződés időzítése	elsődlegesen adott	aktuálgenetikusan, lépcsőzetesen alakul	fokozatosan bontakozik ki a helyzetben
A szerveződés hosszabb távon	veleszületett	tapasztalatilag alakul az élet során	központi szerepe van a tanulásnak
Észlelés és tudás viszonya	észlelés a gondolkodás mintája	közös formáló elvek	az észlelés átjárható, percepció = koncepció

A tudományban mindkét modell jogos és szükséges. A baj csak az, hogy a pszichológiában és az idegrendszer kutatásában mindmáig kizárólagos igénnyel uralkodik a mechanikus modell. Az idegrendszer kapcsán a telefonközpont-modellek uralmát jelenti ez: az idegrendszer működését elő- rehuzalozott, illetve a tapasztalás során kialakult (lásd a feltételes reflexek elvét vagy a behaviorista szemléletet) diszkrét pályákon megvalósuló, tehetetlenül helyhez kötött módon képzelik el. Az agyműködésben a távoli agyrészek közötti kapcsolatokat fel sem tételezik.

Az alaklélektanos világkép egyébként, bár eredetében a német idealizmushoz kapcsolódik, nem mindenben elégítette ki azt. Rickert (1934/1987) a neokantianizmus képviselője például expliciten bírálja azt a hitet, hogy az alaklélektan az egészekkel foglalkozva megőrizheti a naturalizmust. „Vannak, akik felróják az asszociációs pszichológiának és a vele rokon nézeteknek, hogy valamiféle »lélek nélküli lélektanhoz« jutnak el, ugyanakkor azt hiszik, hogy az olyan elméleteken keresztül, amilyen például az »alaklélektan«, ettől a fogyatékosságtól megszabadulhatnak. Mindez azonban csak egy nagyon korlátozott értelemben igaz, sőt, ha a »lélek« szót a szokásos értelemben vesszük, akkor egyáltalán nem.” (96. o.) Ugyanakkor vannak egészek, de ez éppen annak a bizonysága, hogy „fel kell adnunk a reményt, hogy valamilyen átfogó elmélet segítségével tudományosan megalapozott ontológiai hidat verhetünk testek és a lelki élet között” (97. o.).

A 12.4. táblázat mintegy összefoglalásként azt mutatja, miben tért el az alaklélektanos felfogás mint tudományos rendszer és mint implikált világnézet mind a lipcsei egészleges elmélettől, mind a későbbi tanuláselvű percepciókutatásoktól.

2.6.1. Az alaklélektan kulturális hatása

Az alaklélektan Európában a társadalomtudományok egészére s a filozófiára is hatott. Az alaklélektani gondolkodásmód, mint a 16. fejezetben látni fogjuk, messzemenően befolyásolta a korai német etológia szemléletének alakulását: ha a részletekben vitatható is, inspiráló volt maga az a gondolat, hogy a mintázatokban természeti módon lehet és kell affinitást keresni. A nyelvészet prágai iskolája például Roman Jakobszon (1896-1982), az orosz-cseh-ame- rikai nyelvész munkáiban a nyelvi minta mint egész, rendszerszerű meghatározó szerepét hangsúlyozva épít az alaklélektanra, s Husserl fenomenológiájára is (Holenstein 1973). Az elemeket, pl. a hangokat, ebben a felfogásban csak a rendszer egészéhez viszonyítva lehet értelmezni. Az orosz szellemi életben mások is alapvető rokonságot látnak az alaklélektan és a strukturalizmus között. Vigotszkij mint strukturális lélektant tárgyalja a gestaltosokat, Alexandr Propp (1995) eredetileg a húszas években született munkájában pedig a népmesék szerkezeti ismétlődéseiben a goethei alaktan és az alaklélektan kulturális elveit látja megtestesülni. A modern strukturalista antropológiában, Claude Lévi-Strauss (1958) munkáiban is megjelenik az az ihletés, hogy a kultúrában is az észleléshez hasonló szerveződési törvényeket, mintázatokat kell keresni, mégpedig egyetemes mintázatokat.

4.9. táblázat - 12.5. táblázat Az alaklélektan néhány hatása a mai kognitív szemléletre

Szerző	Mit vesz át?	Mit kezd vele?
Piaget	struktúrák	sokféle van, észlelés = gondolkodás
Kanizsa	pregnancia	lokálisabb tényezők
Pribram	izomorfizmus	holografikus idegrendszermodell
Kovács	zártság	valódi pszichofizikai tényező
Fodor	izomorfizmus, automatikus szerveződés	logikai és oksági világ között moduláris feldolgozás, ostoba automatizmusok
Gibson	izomorfizmus, automaticitás	a külső rend és az észlelés rendje között nem információfeldolgozás van, hanem prezentáció

A filozófiában pedig az alaklélektan ad szakmai támpontot a német fenomenológiából kibontakozó francia egzisztencialista mozgalom pszichológiával is foglalkozó nagyjainak. Maurice Merleau-Ponty (1908-1961) külön könyvben szembesíti a viselkedés behaviorista és gestaltos felfogását, az utóbbival szimpatizálva, majd nagy alaklélektanos anyagot is mozgósítva írja meg percepciós fenomenológiáját (Merleau-Ponty 1942; 1945). Mindkettő az értelemteli szerveződést állítja előtérbe mind a cselekvésben, mind pedig az észlelésben, szemben a mechanisztikus világképpel. Jean Paul Sartre (1905-1980) pedig az érzelmekről írva (Sartre 1976) a harmincas években elsősorban a Lewin-iskola kontextua- lizmusára épít, mikor egy mai szemmel kognitív felhangú érzelemfenomenológiát hirdet. Sartre persze ennél komplexebb szerző. A husserli fenomenológiára építve egy meglehetősen spekulatív, de az intencionalitási viszonyok elemzésével máig tanulságos képzeletelméletet dolgozott ki (Sartre 1940). Fő filozófiai műve, a Lét és semmi pedig egy igen kidolgozott intencionalitás alapú fenomenológiai Én-elméletet is magában rejt (Sartre 1996). Tulajdonképpen nála s Merlau-Pontynál is többszörös fenomenológiai ihletettség van jelen. Ennek révén, néha kissé erőltetetten ugyan, de mai fenomenológiai pszichológiáknak is vállalt előfutáraik, például az emberi test fenomenológiájának előtérbe állításával. Sartre ráadásul számos alkalommal (1936; 1987), hol mint író, hol mint irodalmár, hozzászólt a pszichoanalízis kulturális magyarázó értékéhez is. Nem is triviális mondanivalójának lényege, hogy az életutak értelmezésénél nem az emberi viszonyokat kell mintegy szexualizálni, ahogy a pszichoanalízis teszi, hanem a szexuális kapcsolatokban kell észrevenni az emberi viszonyokat.

2.6.2. Az alaklélektan és a mai kognitivizmus

Kétségtelen, hogy elidegenítő, sok mindenben mindenkinél okosabbnak tűnni akaró stílusával s mozgalmi szerveződésével az alaklélektan sokban emlékeztet a mai kognitivmus egyik táborára, az MIT- alapú, a generatív nyelvtannal affinitást tartó kog- nitivistákra. Chomsky követőire is ugyanígy jellemző ugyanis a radikalizmus, minden lehetséges szövetséges elidegenítése, a hálátlanság az előfutárokkal szemben, illetve az előfutárok lebecsülése. Van azonban egy ennél a stílusbeli hasonlóságnál érdekesebb kérdés: mi a valóságos hatása az alaklélektannak a mai kognitív szemléletre. A hatásnak van triviális oldala: a perceptuális szerveződés kul- tivációja. Ennek tágabb oldala az a rokonság, amely a struktúrafüggő kognitív elméleteket manapság rokonítja a struktúra elsődlegességét hirdetőkkel. Másrészt azonban a logikától való idegenkedés, a szabály fogalmának szinte teljes hiánya az alaklélektanban nagyon idegen, távoli előfutárrá teszik őket a mindent átfogni igyekvő klasszikus kognitív szemlélet számára (vö. 21. fejezet). A 12.5. táblázat azt mutatja meg, milyen mozzanatokat vesznek át, többnyire kritikusan, s legfeljebb megszüntetve megőrizve azokat egyes mai vezető kognitív irányzatok. Mindez az alaklélektani eszmerendszer két ihletésére vezethető vissza. Az egyik az észlelés elsődlegessége, a másik a fizikai, mégpedig a nem atavisztikus fizikai modellek előtérbe helyezése, mint a 12.6. táblázat összefoglalja. A mai kogni- tivizmusban erre fontos emlékeztetni, mindkettő alternatív, nem fővonalbeli megoldás, akárcsak a test fenomenológiájának felújítása (Valera, Thompson és Rosch 1992).

4.10. táblázat - 12.6. táblázat Az alaklélektan jellemzői könyvünk szempontrendszerében

Dimenzió	Az alaklélektan jellemzői
Pszichológia tárgya	hangsúly a reprezentáción
Pszichológia módszere	kísérleti fenomenológia, kísérlet, antropológia
Belső redukció	mindez az érzékleti szerveződésre vezethető vissza
Külső redukció	a mezőszerveződés fizikai elvei

2.7. Kulcsfogalmak

4.11. táblázat -

alaki minőségek	közelség	transzpozíció
dinamikus elmélet	konstanciahipotézis	zártság
figurális utóhatás	prágai iskola	Zeigarnik-effektus
izomorfizmus	pregnancia
jó folytatás	telefonközpont-modell

2.8. Szakirodalmi eligazító

Az alaklélektan egészének megismerésére alapvető forrás a Kardos Lajos (1974) szerkesztette Alaklélektan című olvasmánygyűjtemény, valamint Ellis (1938). Van egyébként egy Gestalt Theory c. folyóirat is, amely már húsz éve angol és német nyelven a legtágabban értelmezett Gestalt-hagyománnyal foglalkozik. Az előfutárokról ezeken túl Kardos (1974) értékelő történeti fejezete s a korai egészleges gondolkodók közé tartozó Zalai Béla (1984) említendő. A vizuális kutatások szemléletébe betekintést ad Kardos (1984), valamint Tánczos (1984), az utóbbi a figurális utóhatás vitairodalmát is áttekintve. Marton (1977) számos értékelő tanulmányt tartalmaz Köhler csimpánzkísérleteiről. Az izomorfizmusproblémáról a gyűjteményeken túl Kardos (1957) s Merleau-Ponty (1942) jó forrás még. Pribram holográfelméletére lásd Pribram (1970; 1990). Arnheim (1979) esztétikai kiterjesztése magyarul is hozzáférhető. Lewin (1972; 1975) Mérei Ferenc kitűnő tanulmányaival igen részletesen olvasható magyarul. Az alaklélektanos szociálpszichológiai örökség értékelésére pedig Hunyady (1979) ajánlható. Az alaklélektan egészére pedig Harkai (1940) műve sokoldalú korabeli értékelés

3. 13. FEJEZET – A jéghegy víz alatti része: Freud és a tudattalan felfedezése

Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo. (Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.)

Sigmund Freud: Alomfejtés. 921. o. Idézet az Aeneisből. Lakatos István ford.

A klasszikus pszichológiával szembeni harmadik lázadás a pszichoanalitikus mozgalom megszületése. Felszínen, az akadémikus pszichológia hagyománya felől tekintve e lázadás lényege: a nem tudatos jelenségek előtérbe állítása a lelki életben. Ez azonban egy olyan emberképi hangsúlyeltolódást is jelent, mely az embert mozgató erőket állítja a pszichológia középpontjába, s az elméletben szakít a megismerés és az érzelem, a dinamika elválasztásával: a racionalista emberképet az „érdekei” által irányított emberrel váltja fel. Végül beemeli a beteget a tudományba, a lélektan általános törvényeit a kóros folyamatok megismerésén keresztül tárja fel. E két utóbbi mozzanat szempontjából a pszichoanalitikus gondolatrendszer az evolúciós-funkcionalista hagyomány egyik folytatása és kiteljesítése.

A pszichoanalitikus mozgalom, de a külső megítélés is mindmáig több értelmezését használja a pszichoanalízis kifejezésnek. A pszichoanalízis a lelki gyógymódok egy sajátos formája: különleges eljárás a neurózisok, az alkalmazkodási zavarok kezelésére, mely közvetlen beavatkozás nélkül, a beteg hosszú időn (többnyire éveken) át történő beszéltetésével, s az emlékekről való beszélés közben felmerülő konfliktusok közös értelmezésével próbálja feloldani az alkalmazkodási zavarokat, a gyógyító kapcsolat túlfűtött érzelmi légkörében megkísérli újra kialakítani az örömkészséget s a hajlékony alkalmazkodást. Nem akármilyen gyógyító eljárás ez. Elsőként alakított ki részletes eljárást és a szellemi szabad felfogású pszichoterapeuta identitását. Ezt a mozzanatot – beleértve a fizetséget a terápiáért – még ellenfelei is átveszik. Az eljárás mint gyógyítás igen sajátos is: hosszú személyes kapcsolatot és erőfeszítést vár el, szemben a későbbi algoritmizált megoldásokkal.

Ugyanakkor a pszichoanalízis sajátos elmélet is a neurózisokról: kitüntetett magyarázó szerepet játszanak benne a kora gyermekkori élmények s a szexualitás. Végül a gyógyító tapasztalatokból kiindulva a pszichoanalízis egy általános emberképet is képvisel (metapszichológia), mely a lelki életet többrétegű felépítésűnek tartja, lelki működéseinket állandóan vágyaink által befolyásoltnak tételezi, a személyiség kulcsát múltjában, kora gyermekkori tapasztalataiban keresi. Ezt kiegészíti egy negyedik szint: a pszichoanalízis a vágyak determináló szerepét kiterjeszti a kultúra elméletévé, mely a társadalmat az ösztönszabályozás rendszereként, az alkotást pedig személyes konfliktusok szublimációjaként értelmezi. Ugyanakkor maga az eljárás is rokon a kulturális hermeneutika módszereivel. A pszichológia egészének története szempontjából a pszichoanalízis mind a négy adaléka jelentős; mindig látnunk kell azonban, hogy éppen melyikről beszélünk, melyik általánosítottsági szintről van szó.

3.1. A pszichoanalitikus gondolatrendszer előzményei

A pszichoanalízis megítélésénél különös gonddal kell felvonultatnunk az előzményeket. Nem szabad ezzel Freud eredetiségét csökkentenünk. Az előzmények jelentősége éppen az, hogy rámutatnak a pszichoanalízis igazi eredetiségére. Nézzük sorban néhány kulcsgondolatukat.

3.1.1. A tudattalan

Az újkori európai gondolkodás sajátos vonása az, hogy a lelkit azonosítja a tudatossal. Ez a karteziá- nus racionalista torzítás eredményezi azt, hogy az egyszer elfojtottat újra fel kell fedezni – mint azt Whyte (1960) hangsúlyozta. Korántsem szükségszerű, hanem inkább definíciós kérdés ugyanis az, hogy megengedjük-e a nem tudatos lelki működéseket is. A 17. századtól a 20. század elejéig két tengely mentén történik a tudattalan újrafelfedezése. Ennek sajátos áttekintését mutatja Whyte nyomán a 13.1. táblázat. A „kognitív” oszlop a racionális filozófia és a kísérletező tudományok világát jelöli, a „vitális” a többnyire irracionalista életfilozófiákat, végül a „patológiás” oszlop a kórlélektani megfontolásokat.

Valójában a patológiás mozzanattól ideiglenesen eltekintve elemezhető ez az elrendezés úgy is, ahol az egyik megosztó tényező: a nem tudatos folyamatok minőségi jellemzése (eltérésük az éber tudattól), illetve negatív felfogásuk. A negatív felfogás szerint a nem tudatos egyetlen eltérése a tudatostól, hogy nem tudatos, pl. halványabb, gyengébb. A pozitív felfogás szerint a nem tudatos folyamatok jellege tér el a tudattól. Míg a tudat ésszerű, nem tudatos életünk ésszerűtlen.

A másik megosztó tényező épp ennek megfelelően a tudattalan jelenségek racionális és irracionális interpretációja. A két „dimenzió” nem független egymástól. Többnyire érvényes az, hogy akik a nem tudatos jelenségek sajátos jellegét, a tudattól minőségileg eltérő voltát hirdetik, egyben az irraciona- lista vonal képviselői is, és fordítva: a nem tudatos folyamatokat elsősorban az embert mozgató tényezők és az érzelmek világában keresik, míg a negatív vonal képviselői a megismerés körében.

A racionális, a megismerés nem tudatos vonásait kutató vonal az újkori pszichológiában Leibniz munkájával indul. Leibniz az érzékelés elemzésében is alkalmazza infinitezimális gondolkodásmódját (a végtelen kicsire való áttérést, mely a differenciál- és integrálszámítás alapja): ha az ingert csökkentjük, csökken az érzéklet is. Nincs okunk feltételezni, hogy tovább csökkentve megszűnne hatása. Ezeket a tudatosan nem észlelt, de feltételezett hatásokat nevezi Leibniz petites perceptions-nak (kicsiny észleleteknek).

Herbart rendszerében részletes kibontást nyer a tudat-tudattalan különbségtevés kognitív felfogása. Tudatunk csak a lélek egy reflektorfénybe került szelete. A képzetek egy része van csak a tudatban, onnan kikerülve sem szűnik meg létezni és hatni: a képzetek állandóan ki- és bekerülnek a tudatba. Ez a folyamat a képzetek harcával jár, egyesek másokat kiszorítanak, a képzetek egymással összeférhetetlenek. Herbartnál tehát nem csak a tudattalan kognitív előképe van meg, hanem a motivációs tényezők tudatba jutásért folytatott harca is felmerül nála.

Helmholtz munkásságának ismertetésekor (5. fejezet) láttuk, hogy észleléselméletében középponti gondolat a nem tudatos folyamatok előtérbe állítása. A tudattalan induktív következtetések, mint az észlelési szerveződés alapjai, a nem tudatos folyamatok negatív jellemzésének mintapéldái. Helm- holtz sokat bírált intellektualizmusa, mely az észlelést a gondolkodás és a logika mintájára képzeli el, a minket érdeklő szempontból azt is jelenti, hogy a nem tudatos folyamatokat teljesen egyenértékűnek tekinti a tudatosakkal. Két vonás különíti csak el őket: a nem tudatos folyamatok rendkívül gyorsak s felülbírálhatatlanok. Hiába „tudjuk” például, hogy a Hold nagysága változatlan a zeniten és a horizonton, a tudás ellenére igencsak eltérő méretűnek látjuk.

A klasszikus német kísérleti pszichológia, Wundt (1921) is feltételez nem tudatos folyamatokat. A felfogás terjedelmével s az appercepciós, integrációs folyamatok vizsgálatával kapcsolatban ő dolgozza ki legrészletesebben, akkor már kísérleti támogatással, a tudat „fókusz”-koncepcióját: a tudatot az éppen zajló lelki jelenségek masszaszerű kavalkádjának különösen éles megvilágításba került középpontjaként értelmezi. Ennek a reflektorszerű fókusznak viszonylag kicsiny a befogadóképessége s állandóan vándorolhat is; a nem tudatos s a tudatos folyamatokat ennek megfelelően egyedül az élesség különbözteti meg egymástól. Nem minden irónia nélküli az, hogy a mai filozófiai tudatelméletben Daniel Dennett (1991) majd mint a tudat karteziánus színház elképzelését becsmérli ezt a felfogást.

Ha a pszichoanalitikusok felfogása felől tekintjük, ezek a megismerés-központú s negativisztikus (valaminek, többnyire az élességnek a hiányával jellemzett) felfogások a nem tudatos folyamatokról javarészt (Herbart dinamikus gondolatai kivételével) a freudi tudatelőttes fogalmának lesznek majd megfeleltethetőek. Olyan folyamatok, melyek bármikor a tudat középpontjába kerülhetnek, nincs valamilyen akadály, mely ezt lehetetlenné tenné.

A nem tudatos folyamatok előtörténetének ir- racionalista hagyománya főként a német „romantikus” idealizmushoz kapcsolódik. A 19. századi természettudomány diadalmas haladásával szembeállítva a német irracionalisták, kezdve Fichtével és Schellinggel, s folytatva Schopenhauerrel, sok egyéb mellett azt a nézetet képviselik, hogy az ember nem teljesen determinált lény. A szokványos tudományos megismerés számára hozzáférhető tényezőkön túl olyan erők is befolyásolják, melyek nem megismerhetőek, és/vagy nem tarthatóak a tudat ellenőrzése alatt. Ezek az erők az emberi szabadság és kiszámíthatatlanság zálogai. Ösztönök ezek, melyek ott rejlenek viselkedésünk mélyén, számunkra hozzáférhetetlenül. Vagy éppen az emberi küzdést képviselik, mint Schopenhauernél az akarat, mely az adotton, a meghatározottságon való túllépés záloga.

Ezek a nem tudatos folyamatok a racionalista hagyomány felfogásával szemben két jellegzetességgel bírnak. Egyrészt minőségileg eltérnek a tudatos folyamatoktól. Működésmódjuk más. Illogikusak, kiszámíthatalanok, megengedik az ellentmondást s így tovább. Másrészt az emberi többre törekvés zálogai; a lázadás, a fennállóval, a kultúra s a hétköznapi élet szokvány rendjével való elégedetlenség, s jobb esetben a szembeszállás örök ígéretei.

A 19. század utolsó harmadában Eduard Hart- mann (1842-1906) spekulatív filozófiai rendszerbe próbálta integrálni a tudattalan különböző értelmezéseit, természetesen az irracionalista hagyománynak megfelelően végezve az integrációt. Először 1869-ben megjelent, sok kiadást megért háromkötetes munkája, a Die Philosophie des Unbewussten hangzatos címet viseli. Hartmann könyve a tudattalan filozófiájáról a 19. század utolsó harmadának sikerkönyve volt. A német mellett számtalan nyelvre lefordították, olyan szerzők foglalkoztak vele, mint Ebbinghaus. Annak idején Alexander Bernát filozófiai sorozatában magyarul is megjelent. Hartmann a tudattalan három szintjét különíti el, ezzel próbálja megadni a természettudományos, a tudattalant valami alacsonyabbként kezelő, s a romantikus, a tudattalant sajátosan emberinek tartó felfogásokat. A legelső szint a fiziológiai tudattalan szintje. Ennek felelnek meg például a célszerű, de nem racionális irányítás alatt álló reflexes működések. A pszichológiai tudattalan a nem tudatos, de lelki jelenségek szférája. Ide sorolja egyrészt a kognitív irány által kiemelt, a tudat fókuszán kívül eső jelenségeket is, de az érzelmeket és az akaratot is ebben gyö- kerezteti. Az érzelmek és az akarat a pszichológiai tudattalan megnyilvánulásai, mögöttük szubsztanciaként áll ez a feltételezett szerveződés. Végül mindezek mögött ott rejlik az abszolút tudattalan, az a megismerhetetlen erő, mely az intuíció, a kreativitás forrása. Valami számunkra nem hozzáférhető, az érzékelhető világon túli entitás.

13.1. ábra A tudattalan kognitív, vitális és patológiás vonatkozásainak fokozatos felfedezése a Descartes utáni Európában Whyte (1983, 307-308. o.) nyomán

A mentális tudattalan az a mozzanat, melyet a pszichoanalitikus gondolkodás majd előtérbe helyez. A háromkötetes műből csak az első foglalkozik a testi tudattalannal, a reflexek problémájával, valamint az elme tudattalan működéseivel, az ösztönökkel, az erkölccsel, a szexualitással, a percepció tudattalan folyamataival. A második kötet teljességgel azzal foglalkozik, amit Hartmann metafizikának nevez. Valójában azt elemzi, hogy hogyan válunk tudatos lényekké egyáltalán. S a harmadik kötet foglalkozik, nemcsak irracionális, hanem pesszimista felhangon is, az akarat és az „abszolút tudattalan” problémájával. A magyar kiadás egy olyan kötetben jelent meg, amely a „pesz- szimista filozófia” bemutatását célozta. Hartmann az élet nyomorúságáról, a boldogság nehézségéről és múlékonyságáról és hasonlókról beszél. Hart- mann számára az „evolúció” igazából egy hegeliá- nus folyamat, amely a hegeli triásznak megfelelően bontakozik ki. Érdekes, hogy tartalmaz a kötet egy függeléket az idegrendszerről is, főleg Wundt korabeli munkái alapján. Hartmann már tud Darwinról, úgy gondolja azonban, hogy a darwiniánus elemzés kiterjesztése az idegrendszeri teleológiára helytelen. Az ő irracionalista világképe szerint a te- leológia a fizikai világban is létezik, nem pusztán a természetes szelekció révén alakul ki.

A tudattalan folyamatok romantikus felfogása egyébként igencsak jelen volt a 19. század első felében, jóval azelőtt, hogy Hartmann munkája megjelent volna. E tekintetben Hartmann inkább úgy értelmezhető, mint egy eklektikus népszerűsítő. A tudattalan élet nem költői, és ugyanakkor meglehetősen befolyásos felvetője a drezdai összehasonlító anatómus és udvari orvos, Carl Gustave Carus (1798-1869) volt. 1846-ban közölt könyve azt hirdeti, hogy a tudattalan az élet általános irányító elve. Nála a tudattalan lélek posztulálását az motiválja, hogy például az embriológiában az életjelenségek célszerűségét látja. A következőket hirdeti: „A fejlődő állati szervezetek mikroszkopikus vizsgálata a tudományt fontos információkkal látta el, e növekedés hihetetlen sebességéről. Ebből arra következtethetünk, hogy a megnyilvánuló hallatlan erő egy teljességgel tudattalan isteni élet bizonysága.” (Carus 1846/1970, 29. o.)

Carus modernizált arisztoteliánus felfogást használ: az ő értelmezésében a test a lélek megnyilvánulása, mely az idegrendszeren keresztül válik tudatossá. Arra is céloz, hogy normális tudatos lelki életünkben is fel kell tételeznünk tudattalan erők meglétét.

Hartmann eklektikus szintézise mutatta azonban leginkább, hogy a romantikus-irracionalista irány két hiányosságtól szenved. Spekulációra alapozza rendszerét. Másrészt dologiasítja a nem tudatos folyamatokat, bizonyos jelenségekből arra következtet, hogy mögöttük egy elvileg megismerhetetlen (ezáltal meglehetősen ellentmondásos státusú) kategória áll.

Mindennek fényében a pszichoanalitikus felfogás a nem tudatos jelenségekről nem azok létezésének hangoztatásával volt eredeti. Eredetisége abban rejlik, hogy átveszi az irracionalistáktól a minőségileg eltérő tudattalan koncepcióját, ezt kiegészíti a racionalistáktól átvettel (ez lesz a tudatelőttes-tu- dattalan szembeállítás történeti lényege a korai Freudnál), s ugyanakkor rendszeres, új adatforrásra, a klinikai megfigyelésre támaszkodik. A korábbi elképzelések a nem tudatos folyamatokról messze álltak a betegágytól. Vagy filozófiai spekulációk vagy természettudományos elképzelések voltak. Freud kapcsolja össze ezt a hagyományt a betegek viselkedéséből, élményeiből, illetve a hétköznapi élet furcsa jelenségeiből (elszólások, álmok, viccek) táplálkozó megismerésmóddal.

3.1.2. A lelki bajok kezelésének kezdetei

A pszichoanalitikus gondolkodás kiindulópontja, bármennyire általánosítsa is nézeteit az ember egészére, a lelki betegségek kezelése során nyert tapasztalatokban keresendő. A pszichoanalízis kibontakozásakor maga a lelki betegség kezelése nem érintetlen terület. Manapság, a deviáns jelenségek terjedése s a velük kapcsolatos társadalmi tehetetlenség feletti frusztráltságunk révén sokat beszélünk az elmebetegségek orvosi modelljéről s ennek elégtelenségéről. Maga ez az orvosi modell azonban hosszas fejlődés eredményeként jött létre, a 19. században a pozitivista tudományosság reményekkel teli teljesítménye volt.

A klasszikus kor, az „ész százada”, a 18. század, mint az eszmetörténész Michel Foucault (19261984) ragyogó elemzése megmutatta, a legkülönbözőbb deviáns jelenségeket egy kalap alá vonta. A szegény, az öngyilkos, a szexuális zavarokban szenvedő, a prostituált a nyilvános istenkáromló egyaránt deviáns. (Akárcsak a mai devianciakutatásokban.) Viselkedése nem felel meg az észnek.

Ezért – tulajdonképpen a bármilyen okból való nem konformizmusa miatt – a klasszikus társadalom kiközösíti őket. Az egykori lepratelepekből kialakított börtönszerű intézetek (máshol meg a dologházak) lesznek kényszerű tartózkodási helyeik. Az ész kora saját ellentétét, az észtelenséget találja meg bennük, s minden emberitől idegenként kezeli a beteget. A bajokat vagy ködös álorvosi, vagy morális okokkal magyarázták, s ennek megfelelően szinte az ördögűzésnek megfelelő durva életmóddal próbálták „kezelni” a bezártakat (vízkúrák, megkötözés, leláncolás, dresszúra). A 17. század végéig egyébként a mentális zavarokkal ösz- szefüggő boszorkányperek sem voltak kuriózumok: a boszorkányüldözés vallásos kifejeződése ugyanannak az attitűdnek, mint a „civil” intézetbe zárás. A 19. század végén a magyar pszichiáter Lanferauer Károly népszerű pszichiátria könyvében hosszan ismerteti az elrettentő előítéletek példájaként a magyar boszorkánypereket. A 18. század második felében a felfogás fokozatosan megváltozott: előtérbe kerültek a miliőkoncepciók a betegségről. ugyanakkor felszínre került a jogi és a társadalmi szemlélet ellentéte is: a joggyakorlat egyes cselekedetek megítélése kapcsán a beteget mint orvosra szorulót felmentette, eközben a társadalmi gyakorlat békebírói eljárással morálisan elítélte s intézetekbe zárta (Foucault 1961, 2004).

4.12. táblázat - 13.1. táblázat. Krapelin rendszerezése a lelki betegségek okairól s típusairól (O’Neil 1968 ismertetése nyomán). Ahol nincsen külön kór és példa, ott maga a betegség szinte önmagát magyarázza: egy sajátos, visszavezethetetlen kórforma

Kórok	Betegség példája
(1) fertőzések	lázas delírium
(2) kimerülés	neuraszténiás fáradtság
(3) mérgezés	alkoholos paranoia
(4) hormonális zavarok	pajzsmirigy-eredetű pszichózisok
(5) dementia praecox	ma=schizofrénia
(6) szifilisz nyomán	paralysis progressiva
(7) agydaganat	organikus elbutulás
(8) involúciós pszichózisok	öregkori depresszió
(9) mániás-depresszív elmebaj
(10) paranoia
(11) epilepszia
(12) pszichogén neurózisok	hisztéria
(13) alkati pszichopátia	nemi aberráció
(14) pszichopátiás személyiség	hazudozás
(15) fejlődési értelmi fogyatékosság

Híres romantikus fordulatot hozott ebben a folyamatban Phillipe Pinel (1745-1826), amikor korábbi, a lelki betegségek orvosi modelljéért harcoló dolgozatait követően, 1793-ban gyakorlati akcióba lép: Párizsban a Bicetre tébolydában fokozatosan leveszi a láncokat a betegekről, abbahagyatja a durva, megalázó kezeléseket, az orvosi modell s a humánus, megértő bánásmód mellett áll ki. Forradalmi akció volt ez, melyhez egyébként a francia forradalom vezetőinek engedélye is kellett. Az engedélyezés nem irónia nélküli: a probléma az, hogy vajon nem a bújtatott ellenforradalmárok miatt kell-e levenni a betegek láncait? Pinel az emberi szabadságot és méltóságot adta vissza a betegek számára. Mozgalmat indított el, mely néhány évtized alatt Európában és Amerikában mindenütt levétette a láncokat az elmebetegekről. A felszabadulás azonban csak viszonylagos volt: az orvostudomány fejlődésével a 19. században egyre erőteljesebbé válik az a felfogás, mely az intézetekben levőket most már az orvos és a betegség kiszolgáltatottjává teszi. Humánus keretekben a valódi börtön helyett a betegség börtönébe kerülnek (Foucault 1961, 2004).

3.1.3. Az organikus szemlélet a mentális zavarokról

A 19. század elejének romantikus kirándulásai után a század második felében egyre uralkodóbbá válik az elmebetegségek és a lelki bajok organikus szemlélete. Az agyi lokalizációs tanítással, az agypatológia fejlődésével az orvosokat az az elméleti remény élteti, hogy mindegyik viselkedészavarnak meg lehet majd találni konkrét szervi okát, pl. az agyi vérkeringésben, minimális agykárosodásokban s így tovább. Az organikus szemlélet logikája nagyon egyenes: osztályozni kell a tünet-együttjárásokat; mikor ezekkel rendszeresen együtt járó kórbonctani elváltozásokat találunk, jogunk lesz külön betegségről beszélni; ezután feltárhatjuk az okokat (öröklés, fertőzés stb.). A század végére Emil Krape- lin (1856-1926) el is végzi a feladat első részét: a tünetek rendszertana alapján készít egy rendszeres pszichiátriát. Jó taxonómusként, ahol tudni vélte, a lelki bajok okait is besorolta az osztályozásba, amit a 13.2. táblázat mutat.

Minden szépen haladt; a táblázatokat csak pontosítani kellett, s minden meg lesz oldva. Eközben azonban, s ez különösen fontossá válik a mi történetünkben, disszonáns hangok is keletkeztek orvosi körökben, ha csak egyes részkérdésekre nézve is.

3.1.4. A hipnózis: a mágiától a pszichológiáig

Az organikus szemlélet szervesen terebélyesedő uralma közben előkerültek olyan pszichopatológiás jelenségek is, melyek megkérdőjelezték az organikus modell mindenre kiterjeszthetőségét s a taxonómia mindenhatóságát. A század második felében a hipnotikus folyamatok elemzése egyre vitatottabbá és középpontibbá vált. Egy évszázad alatt ugyanaz a folyamat végigment minden furcsa viselkedéses jelenség három lehetséges magyarázatán: a mágikus, az organikus és a pszichológiai fázison. Ez elsőként a hipnotikus folyamatokban volt megfigyelhető. Franz Anton Mesmer (1734-1825) osztrák orvos képviselte a mágikus mágneses elméletet. Úgy képzelte, hogy a bolygók keltette erőhatások mágnesekkel összegyűjtve okozzák egyes betegeinél a panaszokat, máskor meg a hosszan tartó bénulások gyógyulását. Olyan korban vagyunk, amikor mágneses és elektromos távolhatások meglehetősen misztikus erők. Mesmer egyenesen abban hisz, hogy gyógyításai során fluidumok jutnak belőle a betegbe. A mesmerizmus óriási esemény s üzlet volt. Bécsből száműzve Párizsban kezel ezreket, mind az egyház, mind az orvosok megbotránkozására. Az akadémia különbizottsága, melyet az elektromos folyamatok nem kisebb szakembere, mint az amerikai követ, Benjamin Franklin (1706-1790) vezet, megállapítja, hogy sarlatánságról, a betegek részéről pedig „bebeszélésről” van szó. A viták ellenére a 19. század első felében használják a hipnózist (úgy gondolva, hogy ez mesmerizáció) műtéti érzéstelenítésre, amíg a 40-es években meg nem jelennek a gázos (éter, kloroform) érzéstelenítések.

A hipnózis azonban tovább megy a maga útján. James Braid nevezi el így 1843-ban, s indukált alvásnak tartja. Franciaországban különösen nagy szerepe lesz a modern pszichiátria kialakulásában. Jean Charcot (1825-1893) a kiváló neurológus a hisztériás betegek és a hipnózis révén a Salpetriere klinikát szinte a város értelmiségi színházává teszi (vö. 8. fejezet). Meglehetősen nagy nyilvánosságot vonzó (ez fontos a szerepjátszás szempontjából) demonstrációkon mutatta be a hipnózis jelenségtanát, az ájulásokat, bénulásokat, oldódásokat, mint a 13.1. ábra mutatja. Úgy vélte, hogy mindezek a folyamatok csak hisztériás vagy arra hajlamos személyeknél mutathatóak ki. A hipnózis, a más befolyása alá kerülés csak a hisztériás meggyengült, degenerált idegrendszere mellett lehetséges. A 7. és 9. fejezetben láttuk, hogy ez egy igen határozott uralmi felfogás a lelki jelenségek megismerésére. Ugyanakkor ennek az organikus felfogásnak a hirdetése közben nemcsak a hisztéria és a hipnotikus folyamatok pontos jelenségtanát adta meg, hanem a mély hipnózis szakaszában feltételezte azt is, hogy tudattalan tevékenység megy végbe, ezért személy nem tud beszámolni arról, hogy mire utasították, ugyanakkor végrehajtja az utasításokat.

13.1. ábra. Hipnózis. Az eskü szuggesztiója és szuggerált öngyilkosság fadarabbal. Laufenauer Károly gyűjteményéből

Auguste Liébault (1832-1904) és Hippolyte Bern- heim (1840-1919) Nancyban ezzel szemben a hipnózis pszichológiai felfogását hirdetik. Szerintük mindenki hipnotizálható. A hipnózisban a döntő mozzanat a szuggesztió, a hipnózis szuggerált alvás. Ezért alkalmazható számos betegség gyógyítására. Nem az idegrendszer zavarából, hanem bizonyos körülmények között mindenkinél előálló külső, illetve önszuggesztióval magyarázható a hipnózis hatása.

A két iskola között óriási viták zajlottak. Charcot- nak, az elegánsabb helyen lévő csillagnak könnyebb dolga volt, azonban nem volt igaza. Klinikája ennek ellenére zarándokhely volt, ahonnan a francia pszichológia olyan úttörői indultak, mint Théodule Ri- bot vagy Alfred Binet, közvetlen követőjéről, Pierre

Janet-ről nem is szólva. A hipnózis és a Charcot elindította pszichopatológia Magyarországra is eljutott, fordításban s az orvosi szemlélet alakulásában a pszichiátriai klinikákon.

A nyolcvanas években egy ifjú osztrák neurológus látogatja meg mindkét helyet, Sigmund Freud. S ez alapvetően megváltoztatja a dolgok menetét.