A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A hiányzó dialógus: orvosok és kísérleti pszichológusok az amerikai pszichoanalízisben

Érdemes felfigyelni arra, hisz nem minden tanulság nélkül való, hogy az amerikai pszichológiába átkerült orvosi és nem orvosi fonalon fejlődő pszichoanalízis, miközben mindkét szálon középpontba állította a tudományos megalapozást, egymásról nem vett tudomást. A harmincas években számos próbálkozás jelenik meg, elsősorban a svájci iskolázott- ságú Adolf Meyer (1866-1950) nagy tekintélyű holisztikus, pszichológiai pszichiátriájához kapcsolódva, amelyek megpróbálják valahogyan beintegrálni az orvosi gondolkodásba a pszichoanalízist. Intellektuálisan ezek lényege, hogy a pszichoanalízist tudományosabbá szeretnék tenni. Az orvosi vonalat elsősorban a pszichoszomatika érdekli, ennek kapcsolata a neurológiával, a pszichiátriával és az orvosi foglalkozással. Európából átszármazott jelentős képviselői ennek a gondolkodásmódnak a magyar származású Frank Alexander, aki a pszichoanalízis kriminálpszichológiai alkalmazásaiban és a pszichoszomatikus orvoslásban próbálja meghonosítani ezt a szemléletet. Számos Európából áttelepült pszichoanalitikus honosítja meg a filozofikusabb analitikus gondolkodásmódot. Több évtizeden át tartó folyamat ez, amelynek máig releváns képviselői például Erikson vagy Erich Fromm.

Az európaiak mellett volt azonban belső, s nem az orvosi világból induló amerikai fejlemény is. Shakow és Rapaport (1964) a pszichoanalízis amerikai terjedéséről kiegyensúlyozott szemléletet mutatnak be. Ok azok, akik világosan látják azt is, hogy milyen jelentős szerepe volt annak, hogy az orvosi és gyakorlati emigráns pszi- choanalitikusok mellett a harmincas évek legjelentősebb viselkedésteoretikusai maguk is összekapcsolódtak a pszichoanalízissel. Clark Hull, Edward Tolman és Hovard Mowrer, valamint Dollard mindannyian igyekeznek kedvenc tanuláselméletükhöz és társadalomtudományi funkcionalizmusukhoz kapcsolni a pszichoanalízist (lásd 19. fejezet). Shakow és Rapaport egyrészt bemutatják, hogy milyen intellektuális kapcsolat van a freudi gondolatmenet és olyan amerikai kedvenc témák, mint a helmholtziánus fizikalizmus és a tanuláselmélet között. Személyes beszámolók kapcsán azt is megmutatják, hogy milyen szerepe volt a tényleges pszichoanalitikus képzésnek Neal Miller és Dollard pályájában. Dollard Berlinben kapott kiképzést, Miller pedig Bécsben Eduard Hartmann-nál. Shakow és Rapaport arra is rámutatnak, hogy milyen akadályai voltak a pszichoanalízis amerikai terjedésének. Az egyik, hogy Freud maga nem igen hitt a tudomány folytonosságában, a tudományfejlődés progresszivista értelmezésében, ez viszont az amerikai társadalomtudományi credónak az egyik alapgondolata a harmincas években. A másik, hogy az amerikai társadalomtudományi gondolkodás sokszor nehezményezi a hivatásos szövetségek, mint például a pszichoanalitikus társaság érdekcsoporton alapuló, és nem a tudomány nyilvánosságát előtérbe helyező mentalitását.

Shakow és Rapaport könyve az akadémikus pszichológiára nézve is igen fontos. Az egész korabeli, a hatvanas évekig terjedő amerikai szakpszichológiai irodalmat áttekinti és olyan fejezetekben, mint a motiváció, mindenütt tetten éri a Freud- hatást.

1.5.2. Az elidegenedés és a neurózis: Fromm

A harmincas években a frankfurti iskolában indult egyéni életművek közül Erich Fromm (1900-1980) munkássága kapcsolódik legszorosabban a pszichoanalízishez. Fromm még Németországban végzett elméleti és empirikus munkáiban az anális-szadisz- tikus, autoriter és a vele szembeállított genitális típus megkülönböztetésével próbálja szociologizálni a freudizmust. Személyiség és politikai állásfoglalás összefüggenek szerinte.

Későbbi, Amerikában megjelent művei – mint már címük is mutatja: Menekülés a szabadságtól, Az önmagáért való ember – a neurózist a társadalmi elidegenedéssel kapcsolják össze, az egzisztencializmust s a pszichoanalízist némi marxi felhanggal ötvözget- ve. Az ember a valamitől való szabadságra törekedve megfeledkezik a valamiért való szabadságról, emberi helyzete saját maga számára is külsővé válik. Ezt tetézik sajátos történelmi elidegenedések, elfeledke- zések a valódi szabadságról és választásról (Fromm 2002). Az így létrejövő karakterstruktúrák történeti képződmények. Az anális-szadisztikus jellem például és főként a kapitalizmus pénzgyűjtögető karakterstruktúrája lenne. Az ember szenvedése onnan származik, hogy nem mer szembenézni valódi helyzetével, tekintélyt keres, amiben megkapaszkodhat, s nem örömöket követ (elidegenedett). Fromm utópisztikus elképzelései szerint gyógyírként az atyaközpontú, tekintélyelvű társadalomszervezés helyett a szeretetelvű anyacentrikus társadalom szervezés és a humanisztikus ideálok reneszánsza, a szeretet művészete ajánlható. A modern ember neurózisa a kapitalizmusban sajátos elfojtások terméke; a megoldás a kilépés a teljesítményelvű elidegenedett világból. A hatvanas években ezzel a programmal Fromm részben a társadalomból kilépést szorgalmazó mozgalmak gurujává is vált. Másrészt hatása beilleszkedett azokba az új (ismét a divatszó – humanisztikus) pszichoterápiás törekvésekbe, melyek a klasszikus pszichoanalízis sok szenvedést igénylő önmegismerését az elfogadás és a szeretet jelszavával (kliensközpontú megközelítés) váltják fel. Ez a szociologizálás és szeretet-központúság nem volt felhőtlenül elfogadott egyébként. Éppen a szintén frankfurti indítású Marcuse (1955) hirdeti, hogy a pszichoanalízis elamerikanizálódása elfelejti Freud eredeti forradalmi üzenetét. Libidó és társadalom közt mindig szükségszerű az ellentét, éppen ez biztosítja, hogy a libidó előremozdító erő legyen életünkben. Nem pacifikálására és domesztikálására van szükség egy adaptációs koncepció keretében, hanem lázító üzeneteinek meghallására.

1.5.3. A neofreudizmus Amerikában: Horney és Sullivan

A társadalmi mozzanatok hangsúlyozását, kissé Adler-ízű gondolatokat képvisel Karen Horney (1885-1952) munkássága. A biztonság, az önérvényesítés, a hatalomért folyó harc fontosabb meghatározók a gyermek fejlődésében, mint a szexuális ösztönkör kibontakozása, hirdeti. A nála jóval eredetibb Harry Stack Sullivan (1892-1949) az amerikai intézményes pszichiátria szociologizá- lásában játszott kitüntetett szerepet. Freud mellett az ő inspirátora ugyanis a pragmatikus filozófiai hagyomány, az összehasonlító antropológia és a Chicagóban kialakult szimbolikus interakcionizmus néven is emlegetett szociálbehaviorista felfogás (Georg Herbert Mead munkássága). A személyiség nem önmagában működő és fejlődő rendszer, hanem interakciókban létezik s alakul e felfogás szerint. A világról kialakult értelmezéseinket állandóan mások értelmezéseinek fényében érvényesítjük (kon- szenzuális validáció, Sullivan egyik legismertebbé vált fogalma). A viselkedést korábbi interakciókból származó belső leképezések irányítják s modulálják. Ilyen például a pozitív és negatív énkép, mások képe stb. Maga a képzetáramlás többféle lehet: kontrollálatlan, a tárgyi összefüggések logikájára építő, valamint szimbolikus, társadalmi kódokat követő.

A személyiségfejlődés során a gondolkodásmódok és a reprezentációk egyaránt fejlődnek. Freud- hoz hasonlóan szakaszokat képzel el a fejlődésben Sullivan is, de ezek nem pusztán biológiai változások. Az orális szakaszra pl. az anya reprezentációinak kialakulása jellemző (jó vagy rossz anya, emlékezzünk Kleinre), a latenciaperiódusra az interperszonális készségek alakulása, s így tovább.

1.6. Kulcsfogalmak

5.1. táblázat -

archetípus	kollektív tudattalan
autoritariánus személyiség	tárgykapcsolat
individuálpszichológia

1.7. Szakirodalmi eligazító

Itt csak az előző fejezethez képest új irodalmakat említem. Pszichoanalízis és etnológia kapcsolatáról Róheim mellett Malinowski és Margaret Mead is hozzáférhető magyarul. A művészeti alkalmazásokról Hauser Arnold kritikus elemzése jó kiindulás, valamint Bókay és Erős (1998) olvasókönyve. Jung és Adler magyarul is olvasható hozzáférhető könyvekben, Adlerről Arató és Kiss (1991) a nevelésügy és a pszichoanalízis kapcsolatáról egyébként is érdekes könyve ajánlható. Szondi (1987) új magyar könyve mellett Benedek István (1987) is jó bevezetést ad Szondi rendszerébe. Hermann Alice és Vajda Zsuzsanna könyve jó bevezetés a budapesti iskola fejlődéskoncepciójába, akárcsak Lukács Dénes (1987a). Ugyanő ad jó értékelést a pszichoanalitikus Én-pszichológiáról (Lukács 1987b). 1990-ben a Pszichológia c. folyóirat egy tematikus számban mutat be mai Hermann-értékeléseket. Rank amerikai munkásságára, mely a kliensközpontú felfogások felé mutat, a Robert Kremer szerkesztette kötet (Rank, 1996) jó forrás. Fromm szinte minden könyve kapható magyarul is. Kapcsolatáról az autoritarianizmussal s a neofreudisták megértéséhez lásd Erős (1986). A Hunyady György (1973) szerkesztette kötetben Sanford tanulmánya eredeti beszámoló az autoritarianizmus kutatásáról. Marcuse (1955) alapvető kritikája is megszívlelendő.

2. 15. FEJEZET – Egyén és típus: a személyiség-lélektan és –mérés diadalútja

Napjaink individuuma, még ha elnyomás alatt is, tovább harcol, mert mindig egy olyan tökéletesebb demokráciát remél és tervez, ahol az egyes személyiségek méltósága, fejlődése a legmagasabbra becsült érték lesz. Gordon Allport: A személyiség alakulása. 1980, 592. o.

A mai értelemben vett személyiség-lélektan egyik fő kérdése, az egyéni különbségek témája az evolúciós gondolatmenetben elméleti okokból középpontba került, hogy azután a funkcionalista törekvések gyakorlatias célokra fordítsák ezt le az alkalmas személy kiválasztásának praktikus logikáját követve. Másrészt a pszichopatológia mind Freud előtti, mind Freud utáni szakaszában világosan előtérbe állítja, hogy a tudományos lélektannak is meg kell birkóznia az emberi személyiség integratív mozzanataival: az Én működési zavarai, szétesése világosan rámutatnak, hogy az elszigetelt lelki jelenségeken túl szükség van a személyes azonosságot kezelni képes fogalmakra is. A belső egységet és a viszonylagos következetességet a klinikai szemlélet teszi, éppen ennek zavarai révén, a hisztériától és a többszörös személyiségtől kezdve a modern személyiség-lélektan témájává. A pszichoanalízisben az integratív mozzanatok a pszichológia vezető elveivé válnak.

A személyiség problémájának és a vele kapcsolatos megismerési (mérési) kérdéseknek fokozatosan kialakultak az akadémikus pszichológiában is olyan megközelítései, melyek a nagy irányzatok mellett vagy azokra építve magát a személyiséget teszik legfontosabb mondanivalójukká. A harmincas években a klinikus-pszichoanalitikus felfogásra állandóan reflektálva alakul ki az a megközelítésmód, melyet mára mint személyiség-lélektant ismerünk. Ez a fejezet ezt a hagyományt tekinti át.

2.1. A személyiség témává válása: William Stern

2.1.1. A fejlődés teoretikusa

A sokoldalú tudós és szervező William Sternnek (lásd a túloldali ÉLETRAJZot) a személyiség-lélektan mellett legmarandóbb hozzájárulásai a fejlődéslélektan szemléletének, tematikájának és módszereinek kialakulásával kapcsolatosak. Ennek legközvetlenebb oldala, ami mutatja az elméleti ember alkalmazott lélektani elkötelezettségét is, hogy, mint a 8. fejezetben már láttuk, ő vezette be a mentális hányados fogalmát, amit később intelligenciahányadosnak (IQ) neveznek. Stern ezen túlmenően is sokat foglalkozott a pályaválasztási tanácsadással, azzal, hogyan segítheti a pszichológia az ifjúság eligazodását.

Az elméletibb hozzájárulások terén Stern a gyermeknyelvi kutatás máig tisztelt klasszikusa. A nyelvelsajátításról Stern írta feleségével és munkatársával az első rendszeres monográfiát (Stern és Stern 1907), mely a gyermek aktív újraalkotó munkáját hangsúlyozza: a nyelvtant mindannyian felépítjük magunkban, nem csak utánozzuk a környezetet.

Nem akármilyen gondolat ez. Tulajdonképpen a gyermek nyelvi fejlődésének gondolatával kapcsolja össze a német romantikus nyelvfilozófia, Wilhelm von Humboldt eszméjét a nyelvről mint kibontakozó szellemi rendszerről. Ebben jelenik meg a néplélektani és nyelvpszichológiai tanári minta, Lazarus hatása. A modern pszicholingvisztika, sok évtized múltán valójában ezt a hagyományt újította fel az alaktan előtérbe helyezésével, különösen ami a fejlődés immanens szabályait illeti. A Stern házaspár munkája módszertanilag a naplóvizsgálatok klasszikusa. Ilyen adatok alapján fogalmazták meg, hogy a gyermek hibázásai tükrözik aktív nyelvalkotó munkáját, azt, hogy a gyermek nem pusztán átveszi, hanem mindig újraalakítja anyanyelve nyelvtanát. „A gyermek nem mindent mond utána, amit a felnőtt mond neki; sok mindent mond viszont, amit neki nem mond a felnőtt.” (Stern és Stern 1907, 135. o.)

Sternék két hibatípust különböztettek meg. A hibák egyik típusa szemantikailag és fogalmilag érdekes, vagy ahogy később az alaklélektanosok neveznék, „okos hiba”. Ezeket nevezi a Stern házaspár transzgradiens hibának. Ilyenkor a gyermek a szabályok érvényességi feltételeit is átalakítja, átlép a határokon. Ilyenek például az újszerű szóképzések: dolgozó „munkahely” értelemben, lábtyű mint „zokni” s így tovább. A másik típusba tartoznak a szabályalkalmazó hibák, melyeket a Stern házaspár immanens hibának nevezett. Ilyenkor tartalmi újítás nincsen, csak valamilyen szabály érvényességi körén túl történő használata: kenyért-t, hó-s. Ezek nem alakítanák át a szabályokat, csak alkalmaznák azokat. A mai pszicholingvisztikában az egyik központi vita a konnekcionista és a szabályelvű elméletek között azzal függ össze, hogy ezek a jelenségek vajon a szabály megléte mellett szólnak-e, vagy éppen a szokásalapú szerveződés egyetemességéről szólnak (lásd a vitáról Pinker 1999).

A megfigyelt hibák az önfejlődés és a környezeti hatás interakcióját mutatják. A gyermek fejlődéséről szóló munkájában William Stern ezt a fejlődés általános tézisévé bontja ki. A konvergenciaelmélet az öröklés-környezet vitákban foglal állást. A klasz- szikus empirizmus-racionalizmus szembenállást fordítja le az egyéni különbségek meghatározottságára. Minden teljesítmény és tulajdonság az öröklött lehetőségek és a környezet együttes hatása alatt fejlődik, hirdeti Stern. A fejlődésben és a különböző teljesítményekben a külső és belső hatások konvergálnak, innen a felfogás neve.

Ez az elv fél évszázad óta viták kereszttüzében áll. A differenciálpszichológiában, az egyéni különbségek vizsgálatában a kompromisszumos megoldások keretét adja. Egyéni különbségeinket a környezet és az öröklés is befolyásolja. David Krech, a tanulás idegrendszeri mechanizmusainak vizsgálata során, még a hatvanas években is Sternre hivatkozik, amikor a patkánytörzsek genetikai szelekciójának és a korai gazdagított környezetnek analóg hatásait mutatja ki az agyi biokémiában. Mások ugyanakkor ismételten megkérdőjelezik ezt a hozzáállást, mint az egyéni különbségek meghatározóinak additív modelljét, ahol a környezeti és az öröklési hatások mintegy összegződnének. Vigotszkij (1967) és követői pedig évtizedek óta azt hangsúlyozzák, hogy a konvergenciaelmélet megfeledkezik az embernél a környezeti hatások sajátos természetéről, arról, hogy azok lényegi dolgaikban társadalmiak.

Stern korai munkásságának magyar vonatkozásai is voltak. Kiss György (1995) egy újabb dolgozata tekinti át William Stern magyarországi hatását. Az első szakaszban, lényegében a húszas évekig, elsősorban a tanúvallomásokkal kapcsolatos klasz- szikus Stern-féle kísérletek, illetve Stern fejlődési konvergenciaelmélete érvényesült. A magyar gyermektanulmányi mozgalom vezetői, például Nagy László, nemcsak leveleztek Sternnel, hanem részt is vettek a részben Stern által animált német gyermektanulmányi kongresszusokon, s 1914 januárjában meg is hívták, a Budapesten lelkesen fogadott Sternt, előadások tartására. A harmincas évektől jelenik majd meg Stern perszonalizmusának hatása is.

Vitatott kérdések – A tanúvallomástól és az intelligenciavizsgálattól a perszonalizmusig: William Stern (1871-1938)

(Louis) William Stern (Berlin, 1871. április 29.-Durham, North Carolina, USA, 1938. március 27.) német pszichológus, 1916 és 1933 között mint a Hamburgi Egyetem professzora döntő lépéseket tett abban, hogy a személyiség-lélektan tudományos diszciplínává váljék. Stern Ebbinghaus és Lazarus tanítványa volt Berlinben, s mint All- port hangsúlyozza, e kettős ihletésnek köszönheti kettős érdeklődését: az objektív természettudományos és az értékcentrikus „szellemtudományos” pszichológia területén egyaránt otthonosan mozgott. Saját egyetemista korabeli naplója tanúsága szerint a fiatal diák legfőbb gondja a történeti szemlélet hiánya, s a túl könnyedén alkalmazott naturalizmus a humán területeken. Kedvenc olvasmányai Fechner és E. Hartmann spekulatív munkái. Neki köszönhetjük, hogy a filozófia hagyományos személyiségproblémáit, különös tekintettel a német idealizmus s a romantika személyiségkultuszára, átmentette a tudományos pszichológiába. 1897-tól 1916-ig a Breslaui (wroc- lawi) Egyetem magán- majd rendes tanára, s közben Berlinben az Alkalmazott Lélektani Intézet és mozgalom szervezője is. Egyszerre jellemzi a délnémet filozófiai gondolkodás kulturális idealizmusa és a prakticizmus. Első munkái a viszonyok alakészleléséről jól mutatják ezt a kettős ihletést, akárcsak

kulturális és ifjúságpszichológiai próbálkozásai, valamint már 1900-ban is megjelent könyve az egyéni különbségekről. 1916-tól került Hamburgba, az elhunyt Meumann helyére. Kezdetben a Gyarmati Intézetben, majd 1918-tól az általa kezdeményezett pszichológiai intézetben dolgozik, ami azután beintegrálódott az újonnan létrejött egyetembe. Jellemző Stern hozzáállására, hogy, miként maga is elmondja, az intézetet humanitárius célokból szervezte, azért, hogy a vesztes háborúból hazaáramló elkeseredett fiataloknak szellemi foglalatosságot nyújtson. A hamburgi intézet évtizedeken át az alkalmazott lélektani s a személyiség-lélektani kutatás központja volt a német világban. Az uralomra jutott fasiszta világ különleges szimbolikus kegyetlensége, hogy egy ilyen hazafias tudóst is elüldözött 1933-ban. Stern hosszas hányódás után az amerikai Duke Egyetemen fejezte be pályafutását, egyben elkészítve személyiségalapú pszichológiájának angol változatát (Stern 1938).

Stern rendkívül sokoldalú kutató volt. Nemcsak termékeny elméleti szerző, hanem ritka kombinációként igen aktív gyakorlati szervező is. A kísérleti pszichológiában a tanúvallomások torzításainak első elemzője volt (Stern 1903, lásd 9. fejezet). Természetes helyzetekben végzett kísérleti módszerekkel olyan befolyásolókat vizsgált, mint a szuggesztibilitás, eltorzítás, kihagyások és hozzáadások szerepe. Stern évtizedekig a fejlődéslélektan vezető kutatója és teoretikusa volt (lásd fent). Az 1900-as évek elején Németországban ő volt az alkalmazott lélektannak és a pszichotechnikának, úgy is, mint terminusnak (ilyen című folyóiratot és intézetet alapít Berlinben) s mint mozgalomnak is, az élharcosa. Legjelentősebb munkái azonban a személyiség-lélektan területére s ennek kiterjesztéseként a perszonalizmushoz tartoznak.

Források: Stern (1936), Allport (1968).

2.1.2. A differenciálpszichológiától a perszonalizmusig

A személyiség-lélektan külön tematikává válásában Sternnek különleges szerepe volt. Tekinthetjük ilyen munkásságát úgy is, mint a konvergenciatétel kiteljesítését. Ez a tétel ugyanis nemcsak a gyermeklélektanban alapvető jelentőségű, hanem a személyiség meghatározóit illetően is határozott állásfoglalás. Stern 1911-ben megjelent Differenciálpszichológiája adja meg e téren azonban az igazi alaphangot, válik programadó értékűvé. E tudomány témája az általánossal szembeállított emberi sokféleség. Ennek vizsgálata azonban nem csak alkalmazott kérdés, hanem elméletileg is középponti jelentőségű.

Először azokat a formális törvényszerűségeket kutatja, melyek magában a lelki variálódás tényében rejlenek.

William Stern: A differenciálpszichológia módszertani alapjai.

1911/1983, 353. o. Szabó Lilla ford.

15.1. ábra. A differenciálpszichológia különböző kutatási hozzáállásai William Stern (1911/1983, 365. o.) szerint. A bal oldali két ábra a nomotetikus, törvénykereső hozzáállásnak, a jobb oldali kettő pedig az egyént előtérbe állító ideografikus attitűdnek felel meg

Ez a gondolatmenet megjelent már Alfred Binet munkásságában is. Sőt, saját gyermekeivel kapcsolatos vizsgálataiban (Binet 1916) mintát is adott a megismerési folyamatok egyéni különbségeinek pszichográfiai tanulmányozásához (vö. 8. fejezet).

Valójában „az individuális pszichológia” címen Bi- net meg is adta már a későbbi személyiség-lélektan két alapvető témáját: a variáció és az együttjárások kérdését.

Két nagy kérdést lehet tehát megkülönböztetni [az indi- viduálpszichológiában]:

1. 
   Annak tanulmányozása, hogyan variálódnak az egyének között a lelki jelenségek, ezeknek a folyamatoknak melyek a változékony jegyei, s milyen mértékű a variabilitásuk.
   
2. 
   Egyazon személynél milyen kapcsolat van a különböző lelki jelenségek között; vannak-e olyan lelki jelenségek, melyek fontosabbak, mint mások, milyen mértékig lehetnek függetlenek egymástól a különböző folyamatok, s milyen mértékig befolyásolják kölcsönösen egymást?
   

Alfred Binet és Victor Henry: Az individuális pszichológia.

1896, 412. o.

Stern ezen az úton megy tovább. Részletes tematikájában az általa javasolt differenciálpszichológia a tényleges emberi változatokkal hivatott foglalkozni, s végeredményben az egyén strukturálisan mintázott képét akarja felrajzolni. Emellett a differenciálpszichológia válaszolni akar a klasszikus gyakorlati igényekre is, arra, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, szüksége van egyéni különbségeik ismeretére és elismerésére. Stern megfogalmazza mind a mai értelemben vett vonáselemzés, mind a teljes egyéniség vizsgálatának programját. A 15.1. ábra mutatja Stern értelmezésében a differenciálpszichológia különböző változatait.

A differenciálpszichológus Stern értelmezésében mind a természettudományok törvénykereső, mind a humán tudományok egyedítő eljárásait használja. Itt ismét látható Stern kettős ihletése: a differenciálpszichológia a 15.1. ábrának megfelelően ugyanis vizsgálhatja önmagában a változatokat egy-egy tulajdonságban, a változatok korrelációit, a tulajdonságok összképét egy személyiségnél s összehasonlíthatja a személyiségeket. Eközben az egyedi jelenségeket mint állandó vagy labilisabb mögöttes diszpozíciók megnyilvánulását kell értelmezze, s a személyiségbe a szomatikus és a pszichés mozzanatokat egyaránt bele kell értse. A diszpozíció azonban ebben a megközelítésben nem spekulatív fogalom, hangsúlyozza Stern, mint a klasszikus lélektan „képesség” fogalma, hanem vizsgálatokkal és összehasonlító eljárásokkal konkretizált belső tényező. A teljes absztrakciós hierarchia a jelenségek, az aktusok és a diszpozíciók között érvényesül. Ezek viszonya az egyénre vetítve a 15.1. táblázatnak felel meg.

Kétségtelen, hogy a későbbi személyiség-lélektanhoz képest ez a kép is igen nagy teret ad az egyéniségnek és a strukturális elv révén az egészle- gességnek. Stern azonban ennél ambiciózusabb felfogást is kifejtett a személyiségről. 1906-tól kezdi publikálni Person und Sache (A személy és a dolog) című háromkötetes koncepcióját, mely alcíme szerint is világnézeti munka, s a személy fogalmát állítja minden pszichológia középpontjába. Ez a per- szonalizmus néven ismert felfogás fogalmi elemzésből indul ki: minden lelki jelenség definíciós jegye a személyesség, egy adott személyhez tartozás. Más pszichológusok, pl. az amerikai Mary Calkins mellett a perszonalizmus egészen tág filozófiai elvként is megjelenik a 19. század végén a William Jamesre is olyan nagy hatást gyakorolt francia Renouvier vagy az amerikai Bowne elképzeléseiben. Eszerint a személyiség az egész filozófia kiindulópontja, a világ fontos szervező elve lenne.

5.2. táblázat - 15.1. táblázat. Az individuum jegyei Stern (1911/1983, 372. o.) alapján

Akut jegyek vagy élményfajták		Krónikus jegyek vagy diszpozíciók
Fenomének	Aktusok	Hajlamok és tulajdonságok
fizikai-pszichikai	neutrális fizikai pszichikai	neutrális fizikai pszichikai
a közvetlen tapasztalás tárgyai	a közvetett tapasztalás tárgyai

Stern perszonalizmusa ambícióiban mérsékeltebb, mivel a pszichológiai célkijelölés befolyásolja a filozófiai kifejtést is. Az ő jelszava szerint nincs látás in abstracto, hanem mindig valaki lát valamit. (Emlékezzünk rá, hogy ebből a fogalmi sémából Brenta- no intencionalizmusa a valamit emelte ki, Stern ezt egészíti ki a valaki kiemelésével.) Kiegészül mindez a pszichofizikai személy középpontba állításával: mind a testi, mind a mentális tényezők a személy közös nevezőjén át hatnak az ember életére. Stern (1938, vii. o.) perszonológiai alapú pszichológiájának témája „az élményt átélő vagy arra képes személy”. Bár Stern is meglehetősen értékközpontú, a pszichológia Dilthey és Spranger javasolta kettéosztása őt nem vonzza. Abban az értelemben monista, hogy szerinte, ha a lélek „szubsztrátumát” keressük, arra kell jutnunk, hogy „Az elme szubsztrátuma valami olyasmi kell legyen, aminek a léte túlmegy a mentálisra és a fizikaira történő elkülönítésen, vagy megelőzi azt, s így ez igazolja a perszonalisztikát. A perszonalisztika az egész emberi személyiség vizsgálata. A pszichológia ennek egy része.” (Uo. 69. o.)

A koncepció részletes kifejtésében Stern az egyes lelki jelenségek személyfüggését, illetve a személyiség életében játszott központi szerepüket mutatja be. Az emlékezés pl. nem egyedi külső események rögzítése lesz, hanem a személyes folyamatosság biztosítója. A munka persze néha körbeforgó: Stern számára a személyiség egyszerre kiindulás s végpont. Eközben azonban Stern a modern humanisztikus pszichológiák egyik előfutárává válik, nem csak azzal, hogy az ember egyediségét hangsúlyozza, hanem azzal is, hogy a személyiséget változó, öntevékeny, nyitott rendszernek tételezi.

A fasizmus elől Amerikába emigrált Stern programja nem kapott túl nagy közvetlen visszhangot az amerikai pozitivista közegben. Egyetlen igazi követője a személyiség-lélektan vállaltan eklektikus programjának hirdetője, Gordon Allport (1897-1967), aki Stern közvetlen tanítványa is volt, s a mestertől átvette azt az alapgondolatot, hogy egy átfogó személyiség-lélektan egyszerre kell a változatosság dimenzióival személytelenül foglalkozó differenciálpszichológia s az egyénekkel foglalkozó ideografikus stúdium legyen. Valójában ez a programkijelölés a mai világban válik újra aktuálissá, akárcsak maga az a kérdés, hogy milyen evolúciós szerepük van az egyéni különbségeknek (Buss 1995; Carver és Scheier 1998).

2.2. A típusfogalom a társadalomtudományokban

Stern perszonalizmusának kétségkívül van egy né- metes idealista felhangja. A német idealista filozófia hagyománya azonban elsősorban a típusfogalom karrierjében került szoros kapcsolatba a szakpszichológiai személyiség-lélektannal. Természetesen a típusalkotás mint a tapasztalatok rendezésének segítője nem pusztán erre a korra jellemző. Az emberi gondolkodásnak általános vonása, hogy a tapasztalatok végtelen változatosságát a megismerés gazdaságossága érdekében bizonyos kiinduló minták, prototípusok köré szervezi. A típusalkotás elemzése ennek megfelelően egyszerre jelent máig is központi érdekességű témát mind a természeti kategóriák tudományos elmélete, mind a pszichológiai kategorizációelmélet számára (Harnad 1987; Rosch 1989).

A kognitív terhelést csökkentő típusba sorolást természetesen állandóan alkalmazzuk hétköznapi életünk során a személyek osztályozására is, egyben számos előítéletteli értékmozzanatot kapcsolva a típusokhoz. Nem triviális kérdés ez. Az antropológusok és szociológusok egyik tábora szerint, s ez a tábor igencsak messzire megy vissza a társadalomtudományok történetében (Durkheim és Mauss 1903): maga az osztályba sorolás mint az emberi logika alapja eredendően emberek besorolása volt (férfi-nő, gyermek-felnőtt, mienk-idegen), s csak azután terjedt volna ki a természeti világ taxono- mizálására. Klix (1985) könyve áttekinti ennek a koncepciónak a máig tartó sorsát.

Egy alternatív antropológiai felfogás szerint viszont legalábbis a taxonomikus típusú besorolás elsődlegesen nem emberek, hanem az őseink számára alapvető tájékozódási fontosságú növényi és állati besorolás céljaira jött volna létre, együtt a közepes szintű besorolás, a fajfogalmak kitüntetett szerepével és a hierarchiával. A kiindulópont az élővilág taxonómiája, s nem pedig az emberek besorolása (Atran 1998). Az emberek merev kategóriákba sorolása a biológiai taxonómia kiterjesztése lenne (Mithen 1996).

Már a görög orvoslástól kezdve velünk élnek a rendszerező tipológiák, melyek túl kívánnak lépni a köznapiságon, azon a sztereotípiás szinten, hogy a „szőke nők szexesek”, vagy a vörös haj megbízhatatlansággal jár együtt. Ez a túllépés a szólásokban is rögzült népi tipológián nem mindig volt azonban sikeres. A túllépési („tudományos”) kísérletek is gyakran alkalmaztak analógiás és hasonlósági gondolatmeneteket. A modern korban igen jellegzetes volt ez a Lavater (1741-1801) által újra felfedezett fiziognómiában, mely szerint az emberek karakterkülönbségei mögött az rejlik, hogy milyen állat tulajdonságai uralkodnak bennük, amit viszont az tükröz, hogy milyen állatra hasonlít arcuk – lásd a hűséges kutya szeme van jellemzést.

A 4. fejezetben láttuk, hogyan jelent meg ennek riválisa a frenológia korai lokalizációs kutatásában. A 19. század második felében az olasz pszichiáter Cesare Lombroso (1835-1909) azután már a korabeli fejlődésgondolatok keretében elhelyezve fogalmazta meg degenerációs típustanát. A frenológusokhoz hasonlóan különleges esetekkel foglalkozik: bűnözőkkel. A bűnözőt atavisztikus, illetve degenerált embernek tartja, mind testi, mind lelki vonásai tekintetében. A szűk homlok, nagy fülek, erőteljes járomcsont jellemzik a bűnöző fejformáját, amivel egy sajátos primitívebb érzés és gondolkodásmód járna együtt. Saját korában is sokat bírált fatalista elmélet volt ez, a kriminológiában megvolt azonban az a fermentatív szerepe, hogy a bűn aktusa helyett a figyelmet az elkövető személyiségére irányította.

Az analógiákon, hasonlósági gondolkodáson és a testi stigmákon alapuló besorolásra igencsak hajlamosak vagyunk. Lombroso (1997) még mai is újra és újra napvilágot lát. Ez annak is köszönhető, hogy degenerációs kriminológiai kirándulásait kiterjeszti a tehetség vizsgálatára is. Lombroso annak a legendárius gondolkodásnak a hitelt adni hivatott apostola, amely a lángészben mindig őrültet lát. Eseteket sorol fel a nagy tehetségek bizarr viselkedéséről, Roussau-tól Bolyai Farkason át Tassóig s Ampere-ig. Eközben rámutat arra, milyen sorozata van a normálistól eltérő viselkedéseknek ezeknél az embereknél. Íme egy kis lista a különleges tehetség rossz vonásaiból: a zsenik szeszélyesek, iszákosak, koraérettek, álhatatlanok, büszkék, szexuálisan perverzek, képzeletük nagy, s persze „agyuk alakja többnyire szabálytalan” (Lombroso 1997, 108. o.). Mindez, miközben a kiválóság kultuszának tűnik, valójában a normalitás és az átlag apoteózisa: mind a bűn, mind a tehetség minőségi eltérés ettől, nem természetes változat. A pszichológia statisztikai ember fogalma irányítja Lombroso gondolkodásmódját.

Mindez persze azt is jelentette, hogy a századfordulón megjelent tipológiai felvirágzás a pszichológiában nem a semmiből fakadt. Új mozzanat volt azonban benne, s ez összefüggött a német kulturális háttérrel, kapcsolata a kibontakozó személyiség-lélektannal, annak precíz mérési törekvéseivel. Mindez egy általános társadalomtudományi tipológiai láz keretében jelent meg. Olyan szerepet kezdett játszani a típusfogalom, mint a száraz pozitivizmus leküzdésének biztosítéka.

2.2.1. Tipológia a pozitivizmus ellen

A 19. század végén maga a típus fogalma a pozitivizmust kritikai górcső alá vevő német szellemi áramlatokban úgy jelent meg, mint áthidaló fogalom a nomotetikus természettudományok és az ideografikus szellemtudományok, a humán stúdiumok között, melyek szembeállításának nagy jelentőségét a korai elementarista pszichológia kritikájában a 10. fejezetben már láttuk. A típusfogalom adott módot arra, hogy a humán tudományok kilépjenek az egyediségbe bezártságból, de úgy, hogy mégsem vesznek el a „hordozókon” felüli törvények személytelenségében. Áthidaló fogalom lenne ez a feltételezett kétféle tudományos hozzáállás között. A típus fogalma arra is alkalmas, hogy áthidalja az ellentéteket az értékközpontú és az értékeket pusztán torzító előítéleteknek tartó társadalomtudományos hozzáállások között. Az értékmozzanat, mint az egyedi megnyilvánulásokban közvetlenül, tisztán sosem megjelenő mintázat, mint ideáltípus jelenik meg. Kialakulnak a legkülönbözőbb társadalomtudományi és humán tipológiák, a társadalmi formációk elméletétől a művészi stílusokon és a regényírás módszerein át. A fiatal Lukács György például egyenesen a személyiség és a világ közti viszonyok kettősségére alapozza regénytipológiáját. A regény lényege az ember belső lénye és a kaland meg nem felelése egymásnak. „Ennek a meg nem felelésnek, durván fogalmazva, két típusa van: a lélek vagy szűkebb, vagy tágabb, mint a tettei színteréül s szubsztrátumául adott külvilág” (Lukács 1916/1975, 547. o.). Az első típus Don Quijote, a második Balzac hőseinek világa.

A különböző kulturális területekről induló felfogások egyaránt hangsúlyozni fogják, hogy a típus összetartó ereje egy sajátos értékekkel jellemzett világlátás; a típus választások szövevénye, világnézetet rejt magában.

A típusnak ezek az egyszerre áthidaló és ugyanakkor világnézeti, integratív jellegzetességei már Dilthey munkásságában is megjelennek, mint a 10. fejezetben érintettük. A kultúra változásai különböző valóságmegközelítési típusok előtérbe kerülését jelentik Dilthey értelmezésében. Az egyes művészeti stílusok, amint már a klasszikus német esztétika is hirdette klasszicizmus és romantika szembeállításával (Friedrich Schiller [1759-1805] megfogalmazásában ez a naiv és a szentimentális költészet kettőssége), történetileg úgy valósulnak meg, mint eltérő emberi típusok kibontakozásai. Később a szellemtudományos pszichológiában Spranger vitte tovább ezt a fonalat. A 10. fejezetben láttuk, hogy számára a szellemtudományos irány egyik döntő érvényesülési terepe, ahol újdonságát valóban be tudja mutatni a természettudományos pszichológiával szemben az értékorientációs típusok kiemelése.

A század első évtizedeiben a német szellemi életben a típusfogalom karrierje nem korlátozódott a filozófiára és a pszichológiára. Max Weber (1864-1920) „megértő szociológiája” a megértést és a magyarázatot szembeállító szellemtudományos irányokkal szemben azt hirdeti, hogy a társadalmi eseményeknél magyarázat és megértés nem zárják ki egymást. Az emberi viselkedés megértése: a jövőre irányuló motivációk megértése, vagy fordítva fogalmazva: az emberre vonatkozóan a magyarázatban szem előtt kell tartani az emberi tevékenység célkitűző jellegét, az ember megértése egy cselekvéses, s ma azt mondanók, egyben her- meneutikai és intencionális keretben lehetséges (Weber 1985). Ebben az elemzésben kulcsszerepe van az ideáltípus fogalmának. Az ideáltípusok mintázatok. Tiszta formában nem feltétlenül léteznek, de segítik megérteni a valóságos társadalmi folyamatokat. Weber leghíresebb példáját véve: ilyen ideáltípus a protestantizmus, mely az Istennek adott szolgálatként felfogott munka piedesztál- ra állításával vezet a kapitalizmus kialakulásához (Weber 1985). A példa azt is mutatja, hogy a klasszikus német tipológiai gondolkodás egyben állásfoglalás is a társadalom alakulását meghatározó folyamatok szerveződését illetően: a szellemi mintázatok, az értékek világa nemcsak kifejezi a kapitalizmus értékrendjét, hanem alakítja is azt, szemben például főként a gazdasági determinizmus egyszerű elméleteivel.

Megjelent a típusfogalom a 19. és a 20. században más tudományokban is. A művészetelméletben a Dilthey nyomán kibontakozó, de akár Goethéig is visszavezethető antipozitivista szellemtörténeti irány kultiválja, olyan fogalompárokat továbbvive, mint a Nietzschétől származó apollói, harmonikus, világos és dionüszoszi feszült, drámai költészet szembeállítása. A nyelvészetben, bár hullámzó lendülettel, a 19. század eleji „romantikus” nyelvfilozófiától, Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkásságától kezdve él a nyelvtipológia gondolata: a nyelvek az ember egyetemes nyelvalkotó képességének változatai, típusokat, jellegzetes összmin- tázatokat alkotnak, ahol bizonyos tulajdonságok között belső összefüggés, koherencia mutatható ki. A 19. századi néplélektani s egyben történeti nyelvtipológia Steinthal egy jellegzetes próbálkozása volt, mely az izoláló, a szavakat egymástól függetlenül használó, az agglutinatív (ragasztó típusú, ilyen például a magyar is), a nyelvtani viszonyító elemeket a tőhöz elemenként kapcsoló s végül a flektáló (tőhajlító) nyelveket különbözteti meg. A nyelvtipológia világosan felveti minden tipológia máig visszatérő kérdését: egyenértékű mintázatok-e a típusok, vagy van-e köztük értékbeli eltérés. Ezek egyben történeti fejlődési fokozatokat is jelentenének: a nyelvek fejlődése az izolálástól az agglutináció felé haladna, s ennek megfelelően a gondolkodás fejlődése is, mintegy a grammatizációhoz szükséges mentális erőfeszítés megnövekedését tükrözve. Mindez nem ártatlan dolog, s mint a vitatott kérdések mutatja, a 20. századi nyelvészet fokozatosan szakad el mind attól a gondolattól, hogy a nyelvtípusok eltérő értékűek lennének, mind ennek párhuzamaként attól, hogy a nyelvek eltérései szükségszerűen gondolkodási eltéréseket tükröznének. A mai konszenzus a létező nyelvek egyenértékűségéből indul ki.

De megvan a tipológiai gondolkodásmód a korabeli német néprajzban is. Leo Frobenius (1873) akkortájt dolgozza ki először Afrikára vonatkozóan, majd kitágítva is értelmezve a kultúra tipológiáját. Eszerint a növénytermesztő, földhözragadt népek alapvetően misztikus gondolkodás- módúak (etióp típus), míg a vadászó és nagy állatokat tenyésztő népek (hamita típus) racionalisták lennének. Két sors s látásmód, kétféle örök típus ez, mely Európában a racionalista pólusra helyezi a franciákat s angolokat, a misztikusra a németeket.