A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

5.5.2. Az evolúciós mozzanat kiterjesztése a viselkedésfejlődésre

Bühler javaslatát a pszichológia megosztottságának meghaladására korában s azóta is sokszor vádolták eklekticizmussal. Éppen a társasság és a jelezés kiemelése révén ez a vád azonban megalapozatlan: Bühler szándékában a pszichológia megreformálásához, helyretevéséhez ezek biztosítanák a királyi utat. Az érett Bühler (1922) gyermeklélektani munkái mutatták legjobban e program nyitottságát és funkcionalizmusát. Híres tankönyvszerű összefoglalója a gyermek fejlődésében elsők között próbál világosan azonosítani minőségi fejlődési szakaszokat, mégpedig tudatosan darwinista alapon. Az ösztön, a szokás (dresszúra) és az értelem három szintjét különbözteti meg, mind az állati viselkedésben, mind a gyermeki intellektusban. A kiválasztás terepe az egyén, a viselkedés és a gondolatok világa, eredménye pedig az ösztön, a szokás és a gondolat. Az elkülönítés alapja tehát az, hogy hol érvényesül a természetes kiválasztás: a klasszikus darwini kiválasztás, melynek a fennmaradás a tétje, a fajon belül, az egyének szintjén valósul meg, s a viselkedésben kialakítja az ösztönöket. A testi tevékenységen belül érvényesül a másik kiválasztás, mely szelekció az egyénen belül: a szokásokat kialakító tanulás. (Emlékezzünk rá, hogy már Thorndike is szelekciós terminológiával elemzi a próba-hiba tanulást.) A harmadik szinten, mely már Köhler csimpánzkísérleteiben is megjelenik, a kiválasztás belső folyamat: képzetek, gondolatok közötti belső szelekció, ez az intellektus. A gondolati próbálkozások egyesítik a gyermek vagy a csimpánz belátásos tanulását és a tudós vagy művész munkáját. A darwini elv a legmagasabb szintekig egységesíti a viselkedés magyarázatát. A 18.4. táblázat részletesebben mutatja Karl Bühler felfogását, lefordítva terminusait a mai evolúciós pszichológiai szóhasználatra.

5.17. táblázat - 18.4. táblázat Karl Bühler (1922) rekonstruált felfogása a három szelekciós térről

Jellemzők	Ösztön	Szokás	Ertelem
válogatás játéktere	egyének	viselkedések	gondolatok
válogatás útja	darwini kiválasztás	megerősítés	belátás
bizonyítéka	fajspecifikusan érvényes viselkedés	új kombinációk, asszociáció	kerülő út, kontempláció
reprezentatív szerző	Volkelt, Driesch	Thorndike	Köhler
szerveződése	„Naturplan”	asszociatív háló	értelmi rend

Mindebben sajátos folytonosság van: amikor Bühler (1922) a szelekciós magyarázatokat különböző területekre terjeszti ki, akkor egyben Mach gondolatát (mely 1905-ből származott) bontja ki, amely mindenütt hipotéziseket és próbálkozásokat látott. Ezeket mondja, mint a fejlődéslélektan alapelveit: „Nekem a darwinizmusban a játéktér fogalma tűnik termékenynek. Darwin alapjában csak egy játékteret ismert, én háromra mutatok rá, s egymáshoz viszonyítva elhatárolom őket.” Az elkülönítés alapja, hogy miben érvényesül a darwini szelekció: az egyének, a viselkedések vagy a gondolatok világában. Bühler tanítványa volt az a másik bécsi filozófus, Karl Popper (1963; 1972; 1976; 1994), aki evolúciós episztemológiájában ezt a gondolatrendszert egy olyan formában bontotta ki, mely szerint a hipotézis-próbasor-választás szekvencia figyelhető meg mindenütt. Ennek belsővé válását fejezi ki Popper neves summázata: saját magunk helyett hipotéziseinket hagyjuk kimúlni. Az eredetileg Bühlernél kibontott gondolatok Popper közvetítésével megfelelnek annak, amit Dennett (1996; 1998b) darwini, skinneri és popperi lényeknek nevez. A darwini lények a szokásos szelekció kor- látai között élnek, a skinneri lények az egyéni élet során formálódó szokások szelekciós mezejében, míg a popperi lények a kulturális objektivációk belső manipulációjával élő gondolkodó lények, akik szintén próbálkoznak, de most már csak fejben.

5.5.3. Bühler és a bécsi iskola hatása

Bühler fejlődés-lélektani munkássága nem marad meg ezeknél az alapvető, de mégiscsak elméleti ízű általánosságoknál. Természetesen sok fontosat mond a gyermeknyelvről, a gyermeki ábrázoló tevékenységről (bevezeti azt az elvet, hogy a nyelvfejlődésben van egy szemiotikai fordulat, mikor a gyermek felfedezi, hogy a szavak dolgok helyett állnak), de tőle származik a funkcióöröm, a tevékenység maga mint jutalom gondolata is, mely a spontán aktivitás jelentőségét emeli ki. A tevékenység okozta öröm biztosítja a viselkedésnek azt a változékonyságát, mely lehetővé teszi a szelekciót.

Bécsben Bühler a gyermektanulmányi mozgalom vezéralakja is, mint a tanárképző intézet tanára. Felesége, Charlotte Bühler pedig (1893-1981) egy máig is alkalmazott korai csecsemőfejlődési vizsgálat, a Bühler-Hetzer-próba kialakítója. Ekkoriban emellett az elsők között dolgozza ki az emberi életút elemzésének pszichológiáját, többek között magyarul is megjelent könyvében az ifjúkor pszichológiájáról, mely serdülők naplóit elemzi igen érzékeny módon (Bühler 1925). Neki egyébként több sikere volt az emigrációban, mint Karl Bühlernek. Klinikai pszichológusként Amerikában a ma oly népszerű humanisztikus pszichológiai mozgalom egyik kezdeményezőjévé vált.

Európában Karl Bühler hatása is nagy volt azonban, bár szemiotikai koncepciója egészét kevesen fogadják el. Saját korában sokszor kritikusan, de nagy hatással volt Vigotszkij felfogásának alakulására, mind Vigotszkij fejlődéslélektanában, mind a pszichológia válságára adott reakcióiban. Nagy szimpátiával kezeli Bühler jeltani felfogását elméleti munkáiban a magyar Harkai Schiller Pál. Cselekvés- taninak nevezett koncepciójában jelentős mértékben támaszkodik Bühler és Piaget munkásságára, valamint a korai etológiára. Ezek a törekvések jelentik számára az értelmi mozzanatokat is tartalmazó, nem mechanisztikus viselkedéselmélet mintáját. Bühler- re vonatkozóan a lelki jelenségek több szempontú kezelése és a jeltani szempont kitüntetett szerepet kap nála.

A nyelvelméletíró Bühler pedig a magyar általános nyelvészet egyik úttörőjének, Laziczius Gyulának (1896-1957) a munkáira volt nagy befolyással. Bühler olyannyira jelen volt a hazai szellemi életben, hogy 1936-ban az MTA tiszteleti tagjává is választották (hogy azután a hatvanas évek elején töröljék a tagok sorából). Közvetlen tanítványai között is találunk magyarokat. Egon Brunswik és a medicinától és matematikától Bühler személyes vonzereje révén a pszichológiához pártolt Kardos Lajos viszik tovább Bühler korábbi percepciókutatási érdeklődését. Brunswik a nagyságkonstancia, Kardos a megvilágításkonstancia terén a Bécsi Intézetben végzik már említett klasszikus kutatásaikat, hogy aztán más irányt vegyen munkásságuk, mint később még látni fogjuk.

A Bécsi Intézet és tanárképző a húszas és harmincas években nagy zarándokhely volt. Igen sokan megfordulnak itt más irányzatú pszichológusok is, de a progresszív Bühlernek más szakmákból is verbuválódnak később híressé váló tanítványai. Mikor elemi iskolai tanítóvá vált, még Wittgenstein is megfordult nála, egy évig a tanárképzőbe is járt. Szorosabb kapcsolatban volt Bühlerrel a modern etológia atyja, Konrad Lorenz, akinek koncepciójában nem nehéz felfedezni néhány mozzanatot Bühlertől, pl. a viselkedés célirányosságának elvét és a magatartásra vonatkozó szelekció gondolatát. A tanárképzőben Bühler tanítványa volt Karl Popper is, akinek tudományfilozófiájában több gondolat Bühlertől származik. A popperi harmadik világ koncepciója a szellemi tényezők egyénfölötti létének feltételezését bevallottan Bühlernek az ábrázoló nyelvi funkcióra vonatkozó elemzéséből meríti. Másrészt Popper a tudományos elméletek fejlődését is egy darwini szelekciós mechanizmusként képzeli el: az elméletek keletkeznek, s a tudományos közösség válogat belőlük. Nem nehéz felfedezni itt annak kiterjesztését, ahogy Bühler az értelmet általánosságban a gondolatok közötti belső szelekcióként képzelte el. Végül a nyelvi funkciók Bühlertől származó tana ihleti Poppert arra, hogy a három funkció mellé egy negyediket is felvegyen: a nyelv argumentatív funkcióját, mely a tudomány fejlődésének biztosítéka.

5.6. A hivatásos szociálpszichológia kialakulása

A harmincas évekre esik a szociálpszichológia kiemelkedése a spekulációk világából, s respektált ágazattá válása, mégpedig olyan ágazattá, mely egyszerre ad praktikus segítséget a társadalmi gyakorlatnak, s vet fel elméletileg is alapvető kérdéseket. A pszichológia történetében korábban több próbálkozás volt már a szociálpszichológia külön fejezetté kodifikálására. Wundt néplélektana a társas reprezentációk tudományává tenné azt. Mások az egyéni és a csoportviselkedés viszonyát feszegetik. A francia Gustave Le Bon (1841-1931) a tömegek pszichológiájáról és a politikai folyamatokról szóló anekdotikus könyveiben a szervezetlen társadalmi nagycsoportok kritikátlan, dezindividua- lizált viselkedését leírva bevezeti az egyik vezető kérdéssé váló témát: a viselkedés megváltozását a csoportban. Kortársa, Gabriel Tarde (1843-1904) az utánzásban még nem a szocializáció ágensét keresi, mint a mai pszichológia, hanem a társas befolyás mechanizmusát. Spekulatív elméletet is kidolgoz az utánzás révén megvalósuló újítás és a hagyomány küzdelmére. Mindez javarészt történeti evidenciákra alapozott, nem jellemzi még a könyveket sajátos pszichológiai adatszerzés és az interakció fogalmának előtérbe kerülése. Ugyanez a módszertan jelenik meg a korban a Huszadik Század köréhez tartozó magyar Leopold Lajos (1879-1948) 1912- ben magyarul, majd hamarosan angolul s németül is megjelent monográfiájában a presztízsről. Ma is elgondolkoztató olvasmány, de – miközben az egyén pszichológiájával operál – adatanyaga révén nem érezzük pszichológiának. Korai próbálkozás volt ez a munka arra, hogy a viselkedés és a mentális reprezentáció társas befolyásolóinak egész problematikáját általánosabb és hajlékonyabb keretben kezelje, mint a korban népszerű utánzáselméletek Tarde-től Le Bonon át egészen Georg Herbert Mea- dig. Leopold számára a „presztízs” egy közvetítő reprezentációs fogalom, s az eszmék terjedéséért ez felelős, nem a puszta utánzás. A presztízs érinti a társas rétegződést, de elő is segíti annak újra- megjelenését.

A szolid vagy igencsak fantáziadús anekdotiz- mus és a spekulációk virágzanak, gondoljunk csak Freud ösztön- és tömeghelyzet-koncepciójára vagy McDougall társas ösztöneire. Pataki Ferenc (1998) könyve a tömeglélektanról érzékletesen bemutatja ezt a korai világot: a bizonytalan adatkezelés mellett koncepciógazdagság jellemzik e kort. A mai értelemben vett szociálpszichológiához azonban a társadalom nagy egésze s az egyén között elhelyezkedő társas folyamatokat kezelni képes módszerek megtalálása vezetett el, a kifejezetten iskolákhoz igazodó elméletek (p. Floyd Allport) kerülő útja után.

5.6.1. A csoportlélektan

A csoportfolyamatok előtérbe állításával találja meg a szociálpszichológia e módszerek egy részét s saját hangját. Kurt Lewin már említett munkái mellett döntő szerepet játszott itt Jacob Lévy Moreno (1892-1974), európai származású amerikai pszichológus, aki kidolgozta a kiscsoportok vonzalmi szerkezetét vizsgáló szociometriai eljárást (szimpátiaválasztások arról, kivel szeretnél együtt táborozni, szórakozni s így tovább) s a csoporttörténéseken keresztül gyógyító pszichodráma (szerepjátszásos csoportterápia) módszerét. Moreno kissé misztikus fogalomrendszere ellenére máig hat. A mérési eljárást azóta is használjuk. Az egyik legegyszerűbb eszköz a csoportok formális és pszichológiai (informális), vonzalmi szerkezete közötti eltérések megragadására. A pszichodráma pedig több, mint egy terápiás eljárás. Egyrészt elsőként képviselte a személyiség és zavarainak interakciós, illetve szerepmintázatokon alapuló felfogását, mely különböző módozatokban mára szinte triviálissá vált. Másrészt ezzel kezdődik el a különböző csoportmódszereknek máig tartó karrierje: a célra irányuló vagy csak az egyént gazdagítani hivatott profesz- szionálisan szervezett csoport a modern ember család- és közösségpótlékává válik.

Eközben az iparban dolgozó szociálpszichológusok, elsősorban Elton Mayo (1880-1949) amerikai pszichológus rámutattak az informális csoportok és a dolgozókkal való törődés jelentős szerepére a termelésben is. Az ipari vezetésben, üzemszervezésben előtérbe kerülő emberi tényezők egyik legfontosabbikává válik a csoportszerkezet és a vezetés. Sok kutatás születik a csoportok hatékonyságát befolyásoló tényezőkről, csoportok közötti viszonyokról is.

A csoport még az ötvenes-hatvanas években is az egyik vezető szociálpszichológiai téma, a klasszikus eljárásokat kiegészítve a kommunikációt felmérő formális és interakciós elemzésekkel.

Nálunk a 17. fejezetben említett Mérei Ferenc e téren is nagy szerepet játszott. A szociometriát több szempontú eljárássá fejlesztette tovább, a vonzalom mellett a funkciókra való alkalmasságról alkotott képzetekkel is kiegészítve. Mérei egész életét azok a hálózatok határozták meg és töltötték be, melyekhez nemcsak, hogy tartozott, hanem ő keltette életre őket, hogy azután tanulmányozni kezdje formálódásuk törvényeit. Nem véletlen, hogy legfontosabb tudományos adaléka az egyén és a csoport kapcsolatával függött össze, a jó és rossz hálózatokkal a demokrácia és az egyéni boldogság szempontjából. Sokat hivatkozott dolgozata, mely a nemzetközi pszichológia színterére helyezte őt, először 1947-ben jelent meg, 1949-ben pedig angolul. A dolgozat közismerten bekerült jó néhány évtizedig a legfontosabb szociálpszichológiai olvasókönyvbe. Alapgondolata az, hogy a csoportinterakció egy „élménytöbbletet” teremthet, mely több, mint a puszta egyéni élmények összessége. A közös tevékenység nem pusztán az egyenkénti tevékenységek összessége, olyan oldalai is vannak, melyek összegződő egyéni élményekből nem is állhatnának elő. Később ezeket a gondolatokat több irányba fejlesztette tovább: kialakította az „utalás” fogalmát, mely a csoporthoz tartozásra való emlékeztetés szemiotikai eszköze (lásd pl. Mérei 1994). Ez a munka egyébként személyes naplóinak pszichoanalitikus értelmezéséhez is elvezetett (Virág 1987). Kidolgozott egy elméletet a csoport és a vezetők kapcsolatáról is, mely szerint a hatékony vezetők mindig átveszik a csoport értékeit ( Mérei 1989). A csoport és a vezető közötti érdeklődésének volt köszönhető azután a magyar szociálpszichológiában és neveléslélektanban a szociometriai irány soha nem látott hosszan tartó hatása: a guru mintegy megfagyasztotta a módszertant. A 18.2. ábra mutatja a jellegzetes gyakorlatorientált szociometriát: a cél valóságos közösségek kapcsolatrendszereinek feltárása volt. Másrészt ebből a nem hivatalos csoportok gyakorlatának előtérbe kerülése következett, az akadémiai körökön kívüli önképző egyetemek jöttek létre, ahol állandóan újra átélt élmény az együttesség és a csoportok gyakorló és támogató szerepe szemben a társadalom hatalmi struktúráival. Mérei számára az elsődleges csoportok és ezek érzelmi vonatkozása váltak az emberi élet összeragasztó tényezőivé, valamint az egyéni integritás megvédésének, a túlélésnek a hivatalossággal szembeni biztosítékaivá is lettek.

Az archetipikus hálózati ember megtalálta a valódi emberi csoportok helyét egy olyan társadalomban, mely összes hivatalos súlyával a szervezett és intézményesített szocializáció és az intézményesített csoportok mellett áll ki. Az eredetileg a szocializmus előtti időben baloldali irányultságú hangsúly a nem hivatalos életszférákra nézve a hivatalos szocializmus korában a természetes csoportosulások és a természetes alapú vezetés elméletileg motivált mentsvárává válik.

18.2. ábra. Egy óvodai csoport szociometriái szerkezete, összevetve az aktometriai szerkezettel (Mérei 1971/1998, 208. o. nyomán). A kölcsönösségi hálózat különböző változatai jól mutatják Mérei iskolájának valós életre irányultságát: az aktometriai szerkezet azt mutatja, mennyit játszanak ténylegesen együtt az egyes gyermekek

5.6.2. Az attitűd és az előítélet

A szociálpszichológia másik vezértémája hosszú időn át a vélemények s attitűdök szerveződése és megváltoztathatósága lesz. Ennek nyilvánvaló közvetlen társadalmi és politikai sugallatai voltak: a harmincas-negyvenes években néz szembe először az amerikai társadalom olyan kérdésekkel, mint az előítéletek, a propaganda hatékonysága. Mára a szociálpszichológia kitágult nézetrendszerében is központiak maradtak e kérdések, csak a viselkedést irányító rendszereknek egyre kifinomultabbá válik a belső szerveződése, az egész modern pszichológia egészének, kognitív fordulatának megfelelően. Másrészt az attitűdkutatás egyre gyakorlatiasabb is lesz: összefonódik a politikai közvélemény-kutatással és a marketinggel.

Valójában a harmincas évek végétől mind a csoportkutatás, mind az attitűdvizsgálat, mind a szocializációs mechanizmusok szociálpszichológiai vizsgálata, s ennek kiterjesztése az etnikai kapcsolatokra, egyszerre válik gyakorlatiassá, s ugyanakkor elméletileg is kifinomulttá. A Kurt Lewin képviselte alaklélektani ihletésű csoportlélektan és szociálpszichológia (12. fejezet) és a neobeha- viorista tanuláselmélet kiterjesztései a (19. fejezet) egyszerre eredményezik a szociálpszichológia kérdésfeltevéseinek bekapcsolódását a vezető iskolák elméleti vitáiba, és közvetlen társadalmi involváltságát. Olyan korszak ez, melyben a demokratikus csoportvezetés gondolata, vagy az a hit, hogy az etnikumok közötti kapcsolatokat mint előítételeteket érdemes tanulmányozni, hogy a társadalmi frusztrációk csökkentése az agresszió csökkenéséhez vezet, mind az antifasiszta és az amerikai Új Társadalompolitikához (New Deal) kapcsolódó társadalomtudományi mozgalom részei. A szociálpszichológia a konfliktuscsökkentő és esélynövelő társadalmi gyakorlatok szövetségeseként vált központi jelentőségű diszciplínává. Ez mindmáig így van, egy finomítással. Mára, többek között a hatvanas-hetvenes évek társadalmi mozgalmainak hatására, mindez sokak szemében reformista társadalomtudományként negatív kon- notációt kapott, s egy kevéssé világosan artikulált baloldali társadalomtudományt állítottak szembe vele, melynek hangsúlya nem a megoldáskeresés, hanem a leleplezés, hogy azután a nyolcvanas évektől a liberális elkötelezettségű társadalomtudományok alternatívájaként megjelenjenek a konzervatív értelmezések is.

A csendesebb többség azonban a harmincas évektől megmaradt abban a hitben, hogy a csoportjelenségekkel és a társadalmi előítéletekkel kapcsolatos vizsgálódás összekapcsolható egy liberális társadalmi hitvallással, úgy, ahogyan azt például Gordon Allportnak (1999) az előítélettel kapcsolatos munkái tükrözik.

5.6.3. Énfejlődés és társas világ

A modern szociálpszichológia formálódásában egyre nagyobb szerepe lett az amerikai pszichológiának. A pragmatikus elméletalkotók is sokat foglalkoztak már az én kibontakozásának kérdésével. Chicagóban George Herbert Mead (1863-1931) lesz egy olyan integratív elméletalkotó, aki – bár gyakran önmaga is szociálbehavioristának nevezi magát – koncepciójában az embert nem minősítetlen szokásrendszerek termékeként kezeli. Az Én alakulásában másoknak s az interakciónak van kitüntetett szerepe, felfogása szerint: a nyelven keresztül tanuljuk meg szociusz- ként kezelni magunkat. Ez a Baldwinra, Wallonra, Vigotszkijra és Bühlerre egyaránt emlékeztető koncepció azért vált olyan különösen jelentőssé, mert egy új kutatói nemzedék, a szimbolikus interakciós irányzat, Meadet tekinti ősének. Ez azonban már messze vezet a harmincas évektől. A mai szociálpszichológia olyan témái felé, mint a kommunikáció, a jelentés szerepe a viselkedés irányításában, a társas cselekvés belső, megismerési leképezése (az újra felfedezett szociális reprezentáció).

5.7. Társas és társadalmi: hogyan látjuk ezt ma?

E fejezet lezárásaként érdemes listaszerűen felsorolni néhány mozzanatot, melyeket a hagyományos felfogások többnyire elhanyagoltak vagy triviálisnak vettek. Értelmezési támpontok ezek az elővett klasszikusok értékeléséhez, s mai soktényezős álláspontjaink alakításához egyaránt (Pléh 1996). Olyan szempontok ezek, melyeket a szo- ciálpszichológia-egyénpszichológia-szociológia háromszögben sokszor a területi igények miatt is egyoldalúan értelmeztek.

5.7.1. Társas és társadalmi

Fontos szem előtt tartani, hogy a kétféle meghatározottság és beágyazottság nem azonos. A valóságos interakciós kapcsolatok s azok egész rendszere alkotják a társas meghatározás és beágyazás világát. Az eltérést azonban sokszor elmossa a klasszikus meghatározottsági vita. Piaget például a társasságról beszél, s nem veszi észre, hogy a társadalom – például a jelrendszerek révén – új kognitív organizációs elveket kínál. Halbwachs szándékai szerint a társadalomról beszél, de meggyőző elemzései a társas- ságról szólnak, úgy azonban, hogy ugyanakkor maga az interakció mozzanata hiányzik nála.

A biologisztikus felfogások szerint a társas jelleg a főemlősök biológiai vonása, ez azonban még nem azonos a társadalmisággal (lásd például Changeux érvelését, Changeux és Ricoeur 2000 vitakönyvében). Vagyis nemcsak a szociológiából, a vonatkoztatási csoportok elméletéből s ehhez hasonlókból juthatunk el egy sajátos kettős felfogáshoz. A társas beágyazás és meghatározottság nem azonos a társadalmival, hirdetik a biológiai indulású felfogások is, s világosan kell látnunk, hogy a kognitív kutatásban elsődleges vonatkoztatási keretünk a társas, s nem a társadalmi. Ez – mármint a társas – pedig nem szükségszerűen korlátozó szociális közeget jelent, hanem akár kibontakoztatót is. Valójában a klasszikus szociális konstrukcionizmus nagy gondja, hogy ebben az elkülönítésben nem következetes.

5.7.2. Egyén – társas ellenőrzés

Ennek is legalább kétféle értelme van. Vajon létrehoz-e új tartalmakat a szociális világ, vagy csak nyesegeti s ellenőrzi az egyénileg létrejövő produktumokat? Másrészt, mekkora hatalma van az egyén felett a releváns személyeknek s a tágabb keretnek, a társadalomnak? Láttuk, hogyan küszködik ezzel a klasszikus szociologizmus.

5.7.3. Konstruktív-e a társasság és a társadalom?

Számos klasszikus felfogás a társas s persze a társadalmi világot is csak egy ellenőri szerepben, illetve a bármiféle önkényes reprezentáció kialakítójaként képzeli el. Számos megfontolás szól amellett azonban, hogy egyrészt az egyén biológiai rendszere, beleértve a társas biologikumot is, korlátokat szab a környezet önkényének, másrészt, hogy a társas- ság a valóságban értékek forrása is lehet, s nemcsak ellenőri szerepet tölt be.

5.8. Szakirodalmi eligazító

5.18. táblázat -

attitűd	koherencia	szociologizmus
csoportlélek	kulturalizmus	szociometria
csoportszerkezet	mágikus gondolkodás	társadalmi reprezentáció
darwini, skinneri	primitív gondolkodás	tendencia
és popperi lények	pszichologizmus	testvázlat
diszpozíció	séma
feszültség	sematizáció

A francia szociologizmusról az eredeti munkák mellett Rubinstein (1967b) és Vigotszkij (1971) kritikája megszívlelendő. Nyíri (1989; 1994) köteteiben megtalálható Halbwachsot is elemző írása. Ugyanitt szól Wittgenstein s Halbwachs szellemi rokonságáról.

A kulturális relativizmus kérdésének jó áttekintése Ser- pel (1986) kis könyve. Lurija (1987) áttekinti Vigotsz- kijék kísérleteit. Sapir magyarul is olvasható, Karácsony Sándornak pedig van hozzáférhető új kiadása is. Pléh (1999) a nyelvi relativizmussal kapcsolatos kísérleti szakirodalom áttekintése, az egész relativizmus kérdése pedig Neumer Katalin (1998) saját kötete s az általa szerkesztett válogatás (Neumer 1999).

Bartlett magyar kiadásában megfelelő irodalmi eligazító is található mind életére, mind munkásságára.

Bühler értékelésére lásd Pléh (1984b). A szociálpszichológia történetét is megadják Csepeli, Hunyady és Pataki, valamint Halász, Hunyady és Marton válogatásai, s Csepeli és Pataki újabb könyve.

Az előítélet-kutatásról Allport (1999) ad jó áttekintést. A szövegben említett klasszikusok magyar kiadásai megtalálhatóak az irodalomban.