A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Társasság és érzelem a fejlődésben

Wallon fejlődés-lélektani rendszere 1934-ben megjelent, A jellem eredete s 1942-es, A cselekvéstől a gondolkodásig című munkáiban bontakozott ki. A gondolkodás fejlődésének elemzésében alapkategóriája a szinkretizmus: a gondolkodás az analizálatlan, kontextusfüggő egységektől halad a kontextusból kiemelkedő rész-egész viszonyok felé (Wallon 1958). Wallon azonban minden funkció fejlődését a személyiség egészébe helyezi el. A személyiség maga társas genezisű, hangzik a James Baldwinra, a francia nyelvű világban még ekkor is nagy hatású amerikai funkcionalistára visszavezethető alapgondolata. Az Én és a Másik, mint egymást kiegészítő, korrelatív fogalmak alakulnak ki. Wallon szociálpszichológiai szempontú gyermeklélektana a francia hagyománynak azt a szociologizmusát, ahol nagyobb társadalmi csoportok és az egyén gondolkodásának viszonyáról volt szó, lefordítja az egyén életének mikroszociális duettjeire. Ez a társas mozzanat már a gyermeki fejlődés biologikumában is jelen van. A társas élet két pólusa együtt keletkezik, s ebben kitüntetett szerepük van az egyszerre vegetatív és motoros komponensű emócióknak. Wallon (1982) nagy jelentőséget tulajdonít a motoros fejlődésnek és a motricitásnak, valamint az affektivitásnak a gyermeki személyiség kibontakozásában. Wallon ebben odáig megy, hogy érdekes, bár megkérdőjelezhető orvosi párhuzamot von a neurológiai feltételek és a személyiségtípusok között.

A motoros és érzelmi mozzanatok egy része fokozatosan válik jellé. Ez a Georg Herbert Meadre és a jelszerűség előtérbe állítása révén Karl Bühlerre is emlékeztető koncepció, miközben organicista és biologikus, mégsem teszi lehetővé az Én és társadalom kiinduló szembeállítását. Az érzelmek előtérbe állításával, az Én társas közegbe helyezésével a racionalista Wallon szakítani tud a karteziánus hagyománnyal. Ennek során bontakozik ki igen színvonalas intellektuális vitájuk Piaget-vel a fejlődés meghatározóiról, amit a vitatott kérdések mutat.

Vitatott kérdések – Wallon és Piaget

A polemikus Wallon Piaget fejlődésfelfogásában előszeretettel fedezi fel a Rousseau-követő individualista polgári ideológiát, anélkül hogy észrevenné, saját társaság- és közösségcentrikus felfogása is ideológiailag megterhelt. A társas élet és a fejlődés érzelmi és Ego oldalának kiemelése azonban érdemibb kérdésekben is szembeállítja Piaget-vel. A két mester vitái nem voltak rejtettek. Sok munkájuk közvetlen reflexió a másikra. A fejlődés tartalma mellett eltérően gondolkodtak mechanizmusáról is. Wallon a dialektikát hangsúlyozva a fejlődés motorjának a belső ellentmondásokat tartja. Ebből a dialektikus felfogásból fakad az a Wallon tanítványa, René Zazzo és Mérei Ferenc által hangsúlyozott eltérés, hogy míg Piaget az egyensúlyra helyezi a fejlődésben a hangsúlyt, Wallon gondolatmenete a fejlődést állandóan nyitottnak képzeli el.

A fejlődés részleteit tekintve Wallon az utánzásnak, különösen a késleltetett utánzásnak igen nagy szerepet tulajdonított a második életévben. Piaget (pl. Zazzo 1981) későbbi munkáiban tulajdonképpen erre reflektálva ad maga is egyre nagyobb szerepet a szimbolikus funkcióknak s az utánzásnak, de a kezdeményezés itt kétségkívül Wallon érdeme. A későbbi szakaszokban pedig a diszkur- zív gondolkodás eredeztetésében térnek el: Piaget műveleti koncepciója nem lát itt igazi ugrást (a cselekvések logikájából lesz a műveleteké), Wal- lon azonban a cselekvéses és a disz- kurzív, logikai gondolkodás között sokkal nagyobb szakadékot lát.

Általában igaz az, hogy Wallon hatása Piaget árnyékában érvényesült. Kettejük egyidejű létezése a frankofón fejlődéslélektanban és vitájuk azt eredményezte, hogy maga az az eszme, hogy a pszichológiai fejlődés önálló téma, hogy fejlődéstörvényeket (szakaszok, önfejlődés vagy külső determináció stb.) lehet keresni, nekik köszönhetően tört be a pszichológiába a hatvanas évektől. A képhez még az is hozzátartozik, hogy például az amerikaiak számára sokkal több bennük az azonosság, mint a különbség. Megfigyelő biológusok, s nem kísérletezők; fittyet hánynak a statisztikára; s a fejlődést minőségi változásnak látják, nem puszta akkumulációnak.

Magyarországon Wallon nem Pia- get árnyékában jelenik meg. Mérei Ferenc a harmincas években Wallon tanítványa volt. A második világháború utáni néhány termékeny évben, majd a hatvanas évektől munkatársaival (Binét Ágnessel és másokkal) nem csak Wallon megismertetéséért tesz sokat, hanem saját erőfeszítései a genetikus szociálpszichológia kialakítására tulajdonképp Wallon továbbfejlesztései. A csoportlélektan módszereivel kiegészített fejlődéslélektan nálunk walloni premisszákat követve alakult ki.

Gilberg Voyat (1984) kötete meglehetősen gazdag válogatás Wallon munkáiból az angolszász világ számára. Wallont úgy mutatja be, mint a motoros fejlődés és az érzelmi fejlődés elsődlegességében hívő teoretikust, de úgy is, mint egy olyan teoretikust, aki hisz az Én és a társ együttes kibontakozásában, abban a témában, ami oly kedves volt James Baldwin és Georg Herbert Mead számára. Zaz- zo (1984) ugyanebben a kötetben szembeállítja az angol nyelvű olvasó számára Piaget-t és Wallont. Számára Piaget a „logikus”, Wallon viszont a „klinikus”. Ennél még érdekesebb, hogy Zazzo értelmezésében Piaget a folytonosságban hívő szerző, Wallon viszont a minőségi változások képviselője. Mindez azzal függ össze, hogy Piaget az egyensúlyra, Wallon pedig az ellentmondásokra helyezi a hangsúlyt. Azért érdekes ez, mert az angolszász világban mindig Piaget jelent meg úgy, mint a szakaszokban hívő fejlődéspszichológus, aki szemben áll a viselkedési szokások folytonosságában hívő beha- vioristákkal. Érdekes az a szempont is, hogy míg Piaget számára az intelligencia műveleti aspektusa a legfontosabb, Wallon számára a reprezentációs oldal. Kétségtelen, hogy ha jól megnézzük, Piaget későbbi munkáiban éppen Wal- lon bírálatának hatására jelenik meg a reprezentációs probléma kezelése. Voyat (1984), a szerkesztő maga is rámutat Wallon és Politzer hasonlóságára. Wallont úgy mutatja be, mint aki azzal bírálja Piaget-t, hogy az túl individualista, túlzottan egy egocentrikus gyermekből indul ki. További érdekes aspektusa kettőjük összevetésének, hogy az amerikaiak számára Wallon tulajdonképpen még naturalistább megfigyelő, mint Piaget. Ugyanakkor a megfigyelések szociális kontextusba való beágyazottsága sokkal nagyobb szerepet játszik nála.

4.4. Vigotszkij és Piaget

L. Sz. Vigotszkij gazdag életműve az orosz-szovjet pszichológia központi mozzanata, melyet a 20. fejezetben tárgyalunk. Van ennek azonban egy olyan oldala, mely közvetlenül Piaget munkásságához kapcsolódik: a gondolkodás és nyelv felfogása Piaget és Vigotszkij munkáiban, ezért itt vitatjuk meg. A magasabb pszichikus funkciók Vigotszkij felfogásában nem önmagukban és önmaguktól, valamiféle szellemi átalakulással válnak „magasabbakká”, emelkednek ki a természeti rendből. Vigotszkij számára a marxista metodológia pszichológiai alkalmazásának alapja a döntő fogalmi mag, vezérelv megtalálása. Ahogy a marxi emberképben a munka elemzése, a gazdasági elméletben pedig az áru kategóriája játssza a logikai váz szerepét, a pszichológiában hasonlóan döntő az eszköz és a jel fogalma.

A magasabb pszichikus funkciók instrumentálisan szerveződnek: eszközöket, mégpedig belső eszközöket iktatnak be a naturális folyamatok szerveződésébe. A legfontosabb ilyen eszköz lenne a jel. Az emlékezés például azáltal válik értelmes, logikus emberi emlékezéssé, hogy az eseményeket vagy tárgyakat megnevezzük, s így a nyelv szemantikai rendjének, logikájának megfelelően raktározzuk el őket. A jelet eszközként magunk s a megjegyzendő dolgok közé iktatjuk. Minden magasabb pszichikus funkció kettős szerveződésű, „emeletes” tehát, s ebben a kettősségben a jeleknek, paradigmatikus esetben a természetes nyelvi jeleknek döntő szerepük van. Ezt a felfogást érzékelteti a 17.2. ábra.

Ezáltal Vigotszkij elmélete az egyedfejlődést tekintve nemcsak szemiotikaivá (jelek teszik az embert emberré), hanem interiorizációs elméletté is válik. A sajátosan emberi lelki jelenségek kezdettől fogva nem az önmagába zárt individuumban játszódnak, emberek között zajlanak, s utána válnak egy emberen belülivé. A belső folyamat, a gondolkodás eredetileg emberek közötti folyamat volt. A beszéd mint belső beszéd kommunikációs és interakciós eszközből válik a belső kommunikáció eszközévé. A közvetített lelki jelenségek eredete szociális közvetítettség. Ez a Marx mellett beval- lottan is Janet-re és Blonszkijra építő koncepció a genetikus, fejlődési elvet a szociális mozzanattal egészíti ki.

17.2. ábra. Vigotszkij felfogása a magasabb lelki jelenségek közvetített szerveződéséről. A jel, a szó (X) közvetít a belső képmás (A) és a tárgy (B) között

Ha a folyamatra azt mondjuk, „külső”, az számunkra azt jelenti, hogy „szociális”. Bármely magasabb pszichikus funkció külső volt, mivel előbb volt szociális, mint belső, tulajdonképpeni pszichikus funkcióvá vált volna, azaz előbb két ember közötti társas viszony volt.

L. Sz. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971, 235. o. Újhelyi Gabriella ford.

5.12. táblázat - 17.2. táblázat. Piaget és Vigotszkij felfogása az egocentrikus beszédről

	Piaget	Vigotszkij
egocentrikus beszéd szerepe	magamnak szól	magamnak szól
egocentrikus beszéd formája	privát	szociális
honnan származik?	kisgyermek autizmusa	társalgás befelé fordulása
hová vezet?	szociális beszéd	belső beszéd

Mindez úgy kapcsolódott Piaget munkásságához, hogy Vigotszkij eredetileg a harmincas években készült s 1934-ben megjelent, Gondolkodás és beszéd című munkájában polemikusan értelmezi Piaget egocentrikusbeszéd-koncepcióját. Vigotszkij felfogásában helytelen annak a szekvenciának a feltételezése, hogy a gyermek az önmagába zárt, autisztikus világból a szociális kényszerek hatására jutna el a szocializált gondolkodáshoz. Piaget legfőbb érve, az óvodás gyermekek beszédének mások számára érthetetlen volta valami mást takar. Igazából egy átmenetet a külső beszédből a belső beszédbe. Az egocentrizmus tulajdonképpen egy rosszul elemzett szakasz abban a folyamatban, ahogy a társalgás a gondolkodás irányítójává, belső beszéddé válik. Nem véletlen, hogy oly sokan keresnek majd affinitást a hetvenes évektől Vigotsz- kij mondanivalója és a privát nyelv Wittgenstein (1992) által kifejtett bírálata között. A. R. Lurija (vö. 20. fejezet) részletesen kidolgozza, hogy hogyan is válik a külső szociális irányítás a szavakkal a belső irányítás eszközévé. A sorrend: külső utasítás mástól ^ nyílt utasítás magamnak ^ belső utasítás magamnak. olyan képet kapunk, melyben a belső beszéd irányító szerepnek alakulása olyan lesz, mint egy kognitív felettes én kibontakozása.

A 17.2. táblázat mutatja Piaget és Vigotszkij elképzeléseinek összevetését.

Vitatott kérdések – Piaget és a nyelv elsajátítás

Richard Cromer (1974) négy momentumban foglalta össze a genfi iskola (Piaget és követői) fölfogását nyelv és gondolkodás kapcsolatára vonatkozóan:

1. 
   A nyelv a már meglévő kognitív eredményekre épül; az intellektus általános fejlődése a vezető tényező. Ez szemben áll azokkal a felfogásokkal, amelyek a nyelv vezető szerepét hirdetik, de azoknak is, amelyek a rendszerek moduláris függetlenségét hirdetik.
   
2. 
   A jelezési (szemiotikai) funkciók a reprezentációs funkció megjelenési formái. Az adott helyzettől, a helyzethez való kötöttségtől való eltávolodást, leválást teszik lehetővé (ilyen értelemben persze van kognitív következménye a nyelvnek).
   
3. 
   A nyelvi gyakorlás önmagában nem befolyásolja a kognitív fejlődést.
   
4. 
   Maguk a formális műveletek, a „tulajdonképpeni logika" sem a nyelvből ered, hanem a cselekvésből.
   

Piaget általános felfogását a gondolkodás vezető szerepéről és az átfogó

Piaget és a nyelvelsajátítás

szemiotikus funkcióról jól mutatja az alábbi idézet:

A gondolkodás megelőzi a beszédet, és [.] a beszéd szerepe arra korlátozódik, hogy a szimbólumtevékenység egyensúlyi állapotba jusson, elmélyültebb sematizáció és rugalmasabb absztrakció révén.

Piaget 1991, 66. o.

A következő idézet Piaget részletesebb elméletébe illeszkedik a nyelvet megelőző úgynevezett szenzomo- toros érzékszervi-mozgásos értelem alakulásáról. Amikor az első szavak megjelennek, jelentésük generalizált, s kevéssé válnak el a helyzettől. Korai munkáiban Piaget maga még elsősorban a szavakra koncentrálva fogalmazza meg a megismerés fejlődésének elsődlegességét:

Az első verbális sémák átmenetek az érzékszervi-mozgásos intelligencia sémái és a fogalmi sémák között, mint ahogy a szimbolikus sémák is átmenetek a gyakorló játékok és a

saját cselekvésről leválasztott játékos szimbólumok között.

Jean Piaget: A szimbólumképzés gyermekkorban. 1978, 371. o.

Mérei Ferenc ford.

A Chomskyval folytatott vita során kitér a szemiotikai funkcióra is.

A szimbolikus vagy szemiotikai funkció a második év során jelenik meg, s szerintem igen nagy szerepet játszik problémánkban. [A probléma az, hogy hogyan tér át a gyermek a cselekvések logikájáról a konceptuális logikára, P. Cs.] Ennek egyik sajátos esete a nyelv, de csak egy sajátos esete, mely különösen fontos, ezt nem tagadom, de a szimbolikus funkció összes megnyilvánulásai között egy korlátozott eset. Chomsky talán azt mondaná, hogy itt szemantikáról van szó, s a szemantika kevésbé érdekes, mint a szintaxis a mi problémánk szempontjából. Én azonban úgy vélem, hogy itt van egy szintaxis, egy logikai szintaxis persze, hiszen itt sémák összehangolásáról, koordinálásáról van szó, olyan koordinálásról, mely a végső formálódó logikában alapvető szerepet játszik. Hipotézisem a következő: A nyelvet alakító előfeltételek egy tágabb halmaz részei, melyet az érzékszervi- mozgásos intelligencia különböző szakaszai készítenek elő. Ezek közül hatot lehet elkülöníteni, melyek jellegzetesen eltérnek egymást követő teljesítményeikben, de elég, ha nagyjából az érzékszervi-mozgásos logikát jellemzem, s aztán a szimbolikus funkció megjelenését. Ekkor lép fel a nyelv is, és hasznot húz mindabból, amit az érzékszervi-mozgásos logika már elsajátított, valamint a szimbolikus funkcióból, ahogy tág értelemben ezt értelmezem, hiszen a nyelv ennek csak egy sajátos esete. Úgy vélem tehát, hogy alapunk van feltételezni az érzékszervi-mozgásos intelligencia és a nyelv alakulásának egyidejűségét és rokonságát. Másként fogalmazva [.] a nyelv az intelligencia terméke, s nem az intelligencia a nyelv terméke.

Piaget 1979, 248-250. o.

Gergely (1985) szemléletesen mutatja meg ennek a felfogásnak a szembenállását a chomskyánus „nyelvi autonómia” koncepciójával. Két mozzanatot érdemes megemlíteni itt. Az egyik, hogy Piaget egész gondolatrendszerének logikájában a döntő mozzanat a szemiotikai funkció, illetve a reprezentációk keletkezése. A reprezentáció Piaget számára nem bármiféle belső leképezés, hanem olyan, amely műveletek tárgyává válhat, ezáltal képes elszakadni a szituációtól. A puszta jelhasználaton túlmenő tulajdonképpeni nyelv megjelenése is egy gondolati, kognitív váltás következménye lenne. Tulajdonképpeni nyelven Piaget azt a jelhasználatot érti, amely már rögzített jelentéseket és szintaktikai szerveződést mutat. A kognitív váltás lényege pedig az, hogy a gondolkodás és a képzetek világa képes elszakadni az „itt és most” meghatározottságától.

Az átfogó viták mellett azonban Piaget inspiráló szerepe a konkrét kutatásra is megjelent a hetvenes évektől. Ahogy Dan Slobin (1973) először megfogalmazta, Piaget kézikönyvként használható a gyermeknyelv kutatásában. Számos vizsgálata elemzi a téri kifejezések és a téri gondolkodás viszonyát, a szenvedő szerkezetek használat s a műveleti gondolkodás összefüggését s így tovább. A sokak konszenzuális felfogását kifejező enyhített kognitív fölfogást Rick Cromer (1974) fogalmazta meg. Szerinte a kognitív fejlődés vezető voltát olyan tények támasztják alá, mint hogy a gyermekek nyelvében azok a formák jelennek meg először, melyek szemantikailag, illetve kognitívan már korábban differenciálódtak, a formák kiterjesztődnek új szemantikai szándékok kifejezésére, s egyszerre több nyelvi szférában is megjelennek azonos kognitív szerepű eszközök. Ennek megfelelően például a kezdeti nyelvtan inkább olyan cselekvési kategóriákat használna, mint a Cselekvő, s ebből lépcsőzetesen lenne Alany. Az első formai különbségek a cselekvési sémákból erednének, például a Cselekvő-Cselekvés-Tárgy elkülönítéséből. Ezt persze többen majd úgy ítélik meg, mint interakciós, személyközi eredetű kategóriákat.

A bevett felfogás azért „enyhített” kognitív hipotézis, mert felteszi, hogy vannak sajátosan a nyelvi forma elsajátításával kapcsolatos erőfeszítések s elsajátítási feladatok is.

Mindennek részletei a mai pszicho- lingvisztika szakkönyveiben megtalálhatók. A történész számára Piaget zsenialitását bizonyítja, hogy fél évszázaddal ezelőtti elképzelései a mai kutatás fontos irányító gondolatai.

Vigotszkij túl is megy azonban ezeken a kereteken. A naturális és kulturális szembeállítás alátámasztására módszereket dolgoz ki a fogalomfejlődés vizsgálatára (hogyan lesznek spontán fogalmakból tudományosak), s egy általános törzs- és egyedfejlődési elméletet alakít ki a kommunikáció és gondolkodás kapcsolatáról. Ennek lényege, hogy mind a főemlősöknél, mind a gyermeknél a két terület először függetlenül fejlődik, s az ember sajátos teljesítménye ezek összekapcsolódása. Ez mindmáig sokakat inspiráló elmélet. Az egyik lehetséges felfogás ma is a megismerési működések moduláris szerveződését illetően. Vigotszkij értelmezhető úgy, mint aki szerint kezdetben függetlenek (modulárisak) a megismerési teljesítmények, s másodlagosan kapcsolódnak össze. Ennek az összekapcsolódásnak vezető mozzanata az, hogy a nyelv mint az egyik moduláris rendszer a társas kontroll közvetítő ágenseként működik. A vitatott kérdések azt mutatja meg, hogyan jelenik meg a mai gyermeknyelvi kutatásban a Piaget elindította „ki vezet” kérdés.

Mindebből egy fontos gyakorlatias következmény is származik, ami kapcsolatban van a korabeli szovjet kultúra optimizmusával s hitében abban, hogy a felnőtt világ át tudja alakítani a gyermekekét, sőt át is kell alakítania azt. A fejlődés sosem tekinthető pusztán önfejlődésnek, mivel a legspontánabb formáiban is kulturális fejlődés, a kultúra belsővé tétele. S emiatt az emberi fejlődésben a nevelés nem valami külsődleges tényező, hanem a fejlődés szokványos menete eleve feltételezi, megkívánja a nevelést.

A fejlődésgondolat a Vigotszkij-iskolában továbbra is vezérelv maradt. Vigotszkij munkatársai a negyvenes és ötvenes évek nehéz körülményei között is folytatják a sokszor csak évtizedek múlva napvilágot látó munkát. Alekszej Nyikolajevics Leontyev részletesen kidolgozza mind a pszichikum törzsfejlődésének, a biológiai és történeti fejlődés viszonyának koncepcióját, mind a gyermeki fejlődés olyan modelljét, mely a domináló tevékenységformákon alapul (játék, tanulás, munka).

A Vigotszkij-iskola képviselői a későbbiekben az interiorizációs felfogásban a kommunikáció mellett egyre jobban feltárják a tárgyi tevékenység szerepét is. Leontyev felfogása szerint az észlelésben, az érzéki képmás kialakításában is döntő szerepe van a mozgásos mozzanatoknak, a tapintásnak, illetve a szemmozgásoknak mint redukált cselekvéseknek. P. J. Galperin pedig az értelmi tevékenység elméletét kidolgozva a cselekvés-beszéd-belső beszéd szekvenciát hangsúlyozza (Galperin, Elkonyin és Davidov 1972). Erre alapozva olyan pedagógiai pszichológiát is kidolgoztak, mely minden oktatás alapjává ennek a szekvenciának a lerövidített megismétlését teszi. Ez az oktatáselmélet, melynek részletes kibontói Galperin mellett Elkonyin (19041985) és Davidov, Vigotszkij egész felfogásából eredően optimista. A fejlődésnek, ha a nevelés jól szervezi meg a feladatokat, nincsenek igazán merev korlátai. A fejlesztés sosem a pillanatnyilag adottra, hanem a legközelebbi fejlődési zónára kell, hogy irányuljon. Ezenfelül, még drasztikus korlátoknál is (pl. süketeknél, vakoknál) megszervezhető úgy az interiorizációs mechanizmus, hogy a meglévő lehetőségekből kiindulva elérjük ugyanazt, mint a szokvány fejlődésmenetnél.

4.5. Kulcsfogalmak

5.13. táblázat -

állandóság	egocentrizmus	modularitás
autizmus	interiorizáció	modularizáció
belső beszéd	klinikai módszer	szinkretizmus
egocentrikus beszéd	műveleti gondolkodás

4.6. Szakirodalmi eligazító

Piaget munkásságához két magyar nyelvű összefoglaló kötete (1970; 1978) mellett számos kisebb munkája is megjelent. Biológiai szemlélete is hozzáférhető magyarul (Piaget 1988), akárcsak a logikai fejlődést vizsgáló egyik munkája (Piaget-Inhelder 1967). A pszichológiai magyarázatokról szóló műve (Piaget 1967) talán kevésbé ismert. Értékeléséhez a Mérei Ferenc szerkesztette Piaget emlékkönyv (1985) jó kiindulás. A Vigotszkij-bírálatra (1967) Piaget válasza (1962) évtizedek múlva született meg. Wallon két könyve is olvasható magyarul. Mérei alapos tanulmánya (in Wallon 1971) és Zazzo (1980) könyve az értékelés jó kiindulópontjai, valamint Voyat (1982) kötete. Piaget és a mai kognitiv szemlélet kapcsolatának értelmezéséhez Karmiloff-Smith könyvéből kell elindulni.

5. 18. FEJEZET – A lelki jelenségek társas elméletei és a szociálpszichológia diadalútja

Lehet, hogy van szubsztanciális én, ezt azonban nem lehet igazolni egyéni és társas felidézési kísérletekkel, sem pedig az ilyen kísérletek eredményein való töprengéssel.

Frederick Bartlett: Az emlékezés.

1932/1985, 428. o.

5.1. Az emberi társas lét és a lelki jelenségek szerveződése

A modern pszichológia legbefolyásosabb és legsikeresebb szakmai ágazata a szociálpszichológia, mint a tényleges vagy elképzelt interakcióban részt vevő ember viselkedésének, a mások és a saját társas viselkedés mentális reprezentációinak vizsgálata. Diadalútja nem volt intellektuálisan könnyed. A pszichológia modernizációjának első nagy korszakában ugyanis voltak riválisai is. Comte még habozott, hogy a „pszichológiához” rendelje a szociálpszichológiai jelenségeket, inkább egy új, maga kreálta terminus, a morale alá sorolta volna őket. Ezzel elindított egy hosszú versengést, melynek egy részét e fejezetben is érintjük, vajon az ember társas viselkedése a szociológia vagy a pszichológia hatálya alá tartozik-e. A Wundt elindította néplélektan, de a szellemtudományos pszichológia is sokkal inkább a reprezentációk szerveződésére, mintsem az interakcióra helyezte a hangsúlyt. A pragmatizmusból, a munkahatékonyság befolyásolóinak vizsgálatából és a fejlődés és interakció elemzéséből kiindulva az 1930-as évekre bontakozik ki az a tematika, amit ma szociálpszichológiának tartunk, s mely a pszichológia sikerágazata.

Ezzel párhuzamosan kibontakozik azonban egy jóval kevésbé látható törekvéssor is, mely a szociális (hol társadalmi, hol társas értelemben) mozzanatot a pszichológia egészének vezérelvévé teszi. Ebben a fejezetben egy kicsit csalok: ezt a háttérben húzódó, a pszichológusok önismeretében kis szerepet játszó gondolatcsoportot ismertetem először, s csak azután érintem a győzedelmes hivatásos szociálpszichológiát. Ezek a szociális pszichológiai felfogások képviselik ugyanis a legvilágosabban a pszichológia egyik lehetséges redukciós elvét, a szociologizmust, illetve józanabb alakjaikban a társas élet modellnek tekintését. Szakítanak a pszichológia hagyományos magányos ember koncepciójával, mely a társas mozzanatokat vezette le az egyénből, s a „magányos” ember lelki jelenségeit is az individuum kapcsolataiból vagy a felette érvényesülő társadalmi rendből vezetik le. Eközben szoros kapcsolatokat mutatnak mind a motivációs, mind a fejlődésközpontú irányokkal. Társadalmi koncepciójuk viszont az, amit ma kritikusai a Standard Társadalomtudományi Modellként szoktak emlegetni (Pinker 1999). A 18.1. táblázat a standard társadalomtudományi modell és a szokásos individualizmus fontosabb vonásait állítja szembe egymással. A társadalomtudományi modell az, amely megszabadult a hagyományos pszicholo- gizmustól (10. fejezet), ugyanakkor a viselkedés önkényes variabilitását és a társadalom mint szokásszabályozó rendszer felfogását előtérbe helyezve viselkedéselvűvé (11. fejezet), és ennek megfelelően relativisztikussá vált. Nem pszichológiai modell, s nem individualisztikus, ugyanakkor feltételez egy pszichológiát: egy egyetemes, mindent leképezni tudó tanuló gépezetként fogja fel az embert. Ma mindkettőt (mind az individualisztikus, mind az STM-felfogást) túlzónak s szűk perspektívájúnak tartjuk (legalábbis néhányan), mert, mint a fejezet végén még visszatérek rá, meggyőződésünk, hogy a szociális mozzanat az individuális életnek is része, s nincsen szükségszerűen ellentét a biológiai és a szociális emberkép között. Nem azért, mert békét szeretnénk, hanem azért, mert az ember biológiai repertoárjának is része a társas élet.

5.14. táblázat - 18.1. táblázat. A klasszikus individualista pszichológiai és a standard társadalomtudományi modell szembeállítása

Tulajdonság	Individualista pszichológia	Standard társadalomtudomány
racionalitás forrása	individuális értelem	társas kategorizáció
újdonság forrása	egyén	csoportos együttműködés

5.2. A francia szociológiai iskola és a pszichológia

A francia, s tágabban a frankofón kultúrában a múlt század végétől igen erőteljes törekvések léptek fel a pszichológiai és a társadalomtudományi kérdéskör összekapcsolására. Ez tulajdonképpen mindmáig megvan, s egy árnyalattal eltér az angolszász STM-elképzelésektől. Magát a társadalmat sokkal inkább mentálisan összetartott valóságnak tartja mint puszta szokásrendszernek, s általában strukturált mentalitást tételez fel. Ez a kulturális közeg adja a pszichológiai kulturalizmus és szocio- logizmus legjelentősebb áramlatait, bár a német és angolszász központú pszichológiatörténetek többnyire megfeledkeznek erről. A megoldások, még ha nem is kielégítőek, igen artikuláltak, egyszerűen azért, mert – akárcsak a lélek részképességekre való felbontása – érzékeny kérdést érintenek: a karteziánus racionalista emberképet a maga észcentrikusságá- val, individualizmusával és egyneműségével. Nem konfliktusmentes történetről van itt szó persze, ahol a pszichológia a szokásosnál nagyobb interdiszciplináris beágyazást kapna. Comte óta kísért a francia kultúrában az a lehetőség, amely a standard 19. századi pszichologizmussal szemben a pszichológiát feloldja a szociológia és a fiziológia között (lásd erről Allport 1971). A francia szellemi életben megvalósult különböző lehetőségek századunk első felében, mint a 18.2. táblázat mutatja, abból a szempontból variálnak, hogy mekkora erővel nyomja rá a bélyegét a társadalom az egyénre. Ez az alfejezet ezeket a törekvéseket tekinti át, a pszichológusok számára legjobban előtérben állótól kiindulva.

5.3. Janet magatartás-pszichológiája

Janet természetesen sokrétű szerző, akinek neve már a funkcionalizmussal (8. fejezet) és a kórlélektan alakulásával kapcsolatban (13. fejezet) is felmerült. Pierre Janet (1859-1947) kezdetben a Salpetriere Kórház laboratóriumvezetője, majd 1920 és 1936 között a College de France professzora, az orvosi és filozófiai pszichológia összekapcsolásának hagyományát követi. Magatartás-elmélete a viselkedést a nyelv közvetítésével egészíti ki a tudattal és a belső világgal. „A hit, ítélet és fogalom magasabb pszichikus jelenségek, melyek az alsóbbrendű mozgásokba egy jellegzetes és tisztán emberi cselekvés közvetítésével olvadnak be: ez a nyelv.” A nyelv külső és szociális viselkedésből belsővé válik. „Különleges cselekvések, mint a titoktartás és a hazugság, kifejlesztik ezt a belső beszédet, és átalakítják gondolattá.” (Janet 1938/1983, 443. o.) Ez az elmélet sajátos formában képviseli a lelki jelenségek szociális eredetét. Janet számára a magatartás a lelki élet elemzésének legtágabb kategóriája. Beletartozik a szigorúan értelmezett viselkedés, de beletartoznak a magasabb, szubjektív formák is, a tudat, a hit, az ítélet s hasonlók. A magasabb formák tulajdonképpen a nyelv és a társas élet közvetítésével jönnek létre. Emlékeinket történetté, gondolatáramlásunkat társalgássá (diszkurzív gondolkodás szó szerinti értelemben) alakítjuk. A belső élet nemcsak általában származik a kommunikációból, hanem a logika is a társas élet, a vita szabályozásának eszközeként jön létre. A magatartásformák hierarchiát alkotnak. Minden szinten, már az egyszerű reflexektől kezdve, jellemző rájuk a célszerűség. Felfelé, a szociális formák felé haladva azonban szabadságfokuk egyre növekszik. Minden belső jelenség értelmezhető úgy, mint cselekvési diszpozíció. Ezek osztályozása azonban nem pusztán valamiféle logikai rend, hanem Janet evolúciós-funkcionalista meggyőződésének megfelelően egy sajátos fejlődési rendet mutat.

5.15. táblázat - 18.2. táblázat A frankofón kulturalizmus-szociologizmus néhány változata

Képviselők	Tézisek	Társadalom hatása az egyénre
Durkheim szociologizmus	társas reprezentációk	formálják az egyént, de van egyéni
Halbwachs radikális szociologizmus	a megismerés és érzés társas keretei uralkodnak	a társadalom áthatja a gondolat formáját s tartalmát
Janet magatartás-pszichológia	tendenciák rendszere	a társas nyelvből lesz belső nyelv és belső világ
Lévy-Bruhl primitív gondolkodás	két gondolkodási mód van: primitív inkoherens és logikus	a társadalom megszabja a gondolati rendet
Piaget a racionalitás genezise az interakcióban lelhető	a gondolkodás mindig koherens, de a koherencia alapulhat autoritáson és érvelésen	sajátos emberi viszonyok és gondolkodásmódok között van összhang

A MEGHATÁROZÁS ALAPJAI

A tendencia az élő szervezet diszpozíciója egy meghatározott cselekvés megvalósítására; ennek és ennek a szervnek meghatározott számú mozgásával jellemezhető,

melyek bizonyos rend szerint követik egymást, egy bizonyos meghatározott minőségű és erejű ingerre adott reakcióként, amely a test egy meghatározott pontját éri. Úgy tűnik, hogy intelligens ember esetén számtalan ilyen diszpozíció létezik, és szükséges, hogy osztályozzuk ezeket. Sajnos, mint ahogy Höffding 1888-ban megjegyezte, legalább harminc különböző osztályozást javasolnak a filozófusok.

A legjobb osztályozások számításba vennék a cselekedetek hatékonyságát aszerint, ahogy a világot hosszabb érvénnyel változtatják térben és időben. A hatékonyságot nagyon nehéz mérni: nemcsak a cselekvés értékétől függ, jórészt a külső környezettől is. Korábban sokat hangoztattuk a valóságfunkciót, a valósághoz való alkalmazkodást és a reális cselekvés érzését, de ez a valóságkritérium alig alkalmazható másra, mint a reflektív hiedelem szintjét elérő tettekre. Helyes számításba venni a komplexitás fokozatait és a cselekvések szisztematizáltságát, mert míg az elemi cselekvések egyszerűek, addig a magasabb rendű cselekvéseket szét lehet bontani egyszerű aktusokra, melyek egymástól függetlenül is létezhetnek. Ez a jellegzetesség lényeges szerepet játszik a motoros és verbális sík megkülönböztetésében, ami az emberi aktusok összességét két részre osztja; a verbális sík cselekvései egy motoros aktus és egy verbális aktus összekapcsolódásaiból állnak. De itt csak a tendenciák két legnagyobb osztályának megkülönböztetéséről van szó, a további bontáshoz ez a kritérium nem elég szabatos.

Még egy fogalmat kell ehhez csatolni: a tendenciák fejlődésének fogalmát. Az elmét alkotó tendenciák nem mind ugyanabban az időpontban keletkeznek: egyesek újabbak, mint mások. A mentálisan beteg emberek tanulmányozásából származik az a megfigyelésünk, hogy a legújabb tendenciák a legsérülékenyebbek. Megfordítva, ha egy beteg felépül, lépésről lépésre nyeri vissza a tendenciáit fordított sorrendben, mint ahogy elveszítette őket: a legrégibb tendenciák jelennek meg legelőször, és a legújabbak legutoljára. Ribot mutatott ki ugyanilyen törvényt az emlékezetzavarban szenvedők emlékeinek elvesztésével kapcsolatban. Általánosítani kell ezt a törvényt és alkalmazni kell az összes tendencia meghatározására.

FEJLŐDÉSTANI OSZTÁLYOZÁS

Ilyen körülmények között a magatartás-pszichológiának J. M. Baldwin kifejezésével élve nagyrészt fejlődéspszichológiának kell lennie. Az elme progresszív fejlődése nem folyamatos, a fejődésnek lépcsőfokai vannak, mintha az elme szakaszosan fejlődne, és bizonyos ideig egy bizonyos színvonalon maradna.

Nem elég tehát egy pszichológiai jelenségről elvont és általános meghatározást adni, mintha hirtelen és teljesen magától jelenne meg, hanem meg kell mutatni, hogy milyen elemekből tevődik össze. Nem elég összekapcsolni, bizonytalan és kezdetleges alapelvekkel, melyek mindenütt megtalálhatóak. A kémikus nem elégszik meg azzal, hogy azt mondja, hogy a nátriumszulfát atomokból áll, elő is kell állítania ezt az anyagot kénsavból és szódából a víz eltávolítása által. Ugyanígy pontosan meg kell mutatni, hogy milyen szinthez tartozik a vizsgált tendencia, és milyen átalakulásokkal keletkezett az előző szinthez tartozó tendenciákból. Az emlékezet például többé nem kell valamiféle metafizikus módon általános életfunkció legyen: az elemi intellektuális nívó egy tendenciája s a nyelv transzformációja, amikor a távollevőkre vagy halottakra kell vonatkoznia. Az ilyen elemzés, ha végigvinnénk, lehetővé tenné a szerzett tendenciák elhelyezését egy hierarchikus táblázatban, melynek a lehető legnagyobb gyakorlati haszna lenne.

Pierre Janet: A magatartás pszichológiája.

1938/1983, 443., 446. o.

Némethné Kollár Katalin ford.

A magatartási hierarchia a patológus Janet-nál egyben a kórlélektani magyarázó elvrendszer forrása is lesz. A Hughlings Jackson elindította evolúciós neurológiai gondolat pszichológiai kiterjesztéséről van itt szó, összekapcsolásáról egy sajátos motivációs felfogással, melynek kulcsfogalma a tenzió, a feszültség (Janet 1923). A fejlődéstanilag alacsonyabb szintű tendenciák, viselkedéses diszpozíciók nagyobb erővel rendelkeznek, nagyobb az esély a „kisülésükre”, lefutásukra. Ha kóros állapotokban az erő gyengülésével az általános feszültség is csökken, önmagába zárkózó, élettől eltávolodó kórképek jönnek létre. Ha viszont a feszültség csökken, de az egyes tendenciák ereje megmarad, a hisztériásokra jellemző disszociációs kórképek jelennek meg, a viselkedés és a személyiség szétesése, az önmagukban erősebb tendenciák kisülésével (Janet 1920). Az Én mint integratív erő ebben a szemléletben a feszültség szabályozása s a feltörekvő tendenciák közötti választás révén teljesíti integratív szerepét (Janet 1923). Ez a felfogás a francia kultúrában már a 19. században megjelent antikarteziánus disszociatív Én-felfogások (vö. 9. fejezet) folytatása is. Nem véletlen, hogy a klinikus Janet jelentőségét illetően sok elsőbbségi rivalizá- ciós vita van, őt és Freudot összehasonlítva (lásd ezekről Ellenberger 1970; 1993). Bergeron (1954), a francia értékelő egy áttekintő dolgozatban azt emeli ki, hogy Janet felfogásában a pszichopato- lógia a kulcs a normalitás megértéséhez. Egységes emberképben hisz, éppen a patológiás adatok révén, amely szerint nincsen éles határ a cselekvés és a gondolkodás világa között. „a zavar a percepció integrációs szintjén van”, s „amit egyesek a szellemek, az okkult tényezők hatásának tulajdonítottak, a pszichés tudattalanhoz tartozik, a ^tudattalan intencionalitáshoz«, s hogy itt [a hisztériásoknál és a megkettőzött személyiségnél] nincsen szó sem szándékos szimulációról, sem jellegzetes agysérülésről” (Bergeron 1954, 272. o.).

Janet nemcsak klinikai munkásságával, hanem szociálismegismerés-értelmezésével is nagy hatást gyakorolt kora pszichológiájára. A francia kultúrában évtizedekig biztos referenciarendszer, de nagy hatást gyakorolt az orosz Blonszkij (20. fejezet) és kritikailag értékelve Bartlett (lásd e fejezetben) szociálisséma-elméletére is.

5.3.1. A pszichológia szociológiai iskolája

Janet a társas mozzanatok kiemelésével a szociális determináció strukturális felfogását képviseli, melyben a belső életet a nyelv és a társas élet hozza létre. A francia pszichológiában kialakult azonban egy jóval radikálisabb szociologista felfogás is, mely a pszichológia egészét a társadalmi reprezentációra hajlamos visszavezetni. Az irányzat ihletését Émile Durkheim (1858-1917) szociológiai rendszeréből meríti. Durkheim mind intellektuálisan, mind szervezetileg a szociológia önállóságáért, a filozófiától való függetlenségért küzdött. Az egyéni élet, az individuális pszichológiai események „felett” feltételez társadalmi tényeket. Az öngyilkosság vagy alkoholizmus terjedése egy társadalmi tény, mely a bármily tragikus egyedi eseményekben csak megnyilvánul. „A társadalmi jelenségek [...] dolgok, és úgy kell őket tárgyalnunk, mint dolgokat. [...] Dolgokként tárgyalni a jelenségeket azt jelenti, hogy mint adatokat tárgyaljuk őket, amelyek kiinduló pontjai a tudománynak.” (Durkheim 1917, 39. o.) Érdemes emlékezni rá, hogy ebből az objektiviz- musból kiindulva Durkheim számára is középponti kérdés az, ami a századvég evolúciós és klinikai gondolkodói számára más-más kiindulásból alapvető kérdés. Mi a viszony a statisztikai szabályszerűségek és a normalitás kérdése között?

Durkheim emergens viszonyt tesz fel az egyéni lelki jelenségek és a társadalom között. Nem hiányzik ebből sokszor a „csoportlélek” felhangja sem. Ma persze mondhatnánk erre, hogy valójában a mentalitások keletkezéséről van itt szó, s nem valamiféle dologiasított csoportlélekről. „Az egyéni lelkek csoportosulva, egymásba hatolva és egybeolvadva egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe tartozó pszichikai egységet alkot.” Ebből – emlékezzünk csak a pszichológia és a szociológia a 10. fejezetben említett riva- lizációjára – az is következik, hogy a szociológia nem támaszkodhat a pszichológiára, meg kell tartania önállóságát. „[...] A pszichológia és a szociológia között a folytonosság éppen úgy megszakad, mint a biológia és a fizikokémiai tudományok között. Következőleg, valahányszor társadalmi jelenséget közvetlenül pszichikai jelenség segítségével oldottak meg, biztosak lehetünk afelől, hogy a magyarázat hamis.” (Durkheim, uo. 131-132. o.) Ugyanakkor az egyén felé a társadalom mint kényszerítő erő jelenik meg. Követjük a szabályt, látszólag egyéni döntések alapján, de ezek mégis csak hozzánk képest külső szabályok. „Az a kényszer, amibe belenyugszunk, és magunk jószántából alávetjük neki magunkat, azért kényszer marad.” (Uo. 133. o.)

Durkheim későbbi munkásságában egyre inkább a mentalitásmozzanat kerül előtérbe a kollektív tudattal szemben, s ennek középponti fogalma a kollektív reprezentáció (pl. a vallások, a társadalmi etika). Mint Némedi Dénes (1996) tüzetes elemzése mutatja, ezek önállóságának bizonygatásában Durkheim a fiziológia és pszichológia viszonyának elemzéséből indul ki. Az egyéni gondolkodás mintegy függetlenedik az őt megvalósító idegrendszeri folyamatoktól (miként majd korunk funkcionalizmusa is hirdeti a kognitív tudományban), s hasonló módon a társas reprezentációk is az egyéneken túl létező létmódban ragadhatóak meg. Az ember egyéni gondolkodását ezek az individuum felett álló társadalmi reprezentációk irányítják. Az emberi viselkedés meghatározottsága eszerint kettős lenne: egyén feletti társadalmi trendek s egyéni tendenciák eredője, ahol – már csak a szociológia igényeinek megfelelően is – a vezető szerepet a társadalmi mozzanat játssza. Az osztályozási sémák, a fogalmi rendszerek például, melyek a mai ember egyéni gondolkodásának vezető jellemzői, eredetileg a társadalmi, nemzetségi, törzsi csoportba sorolás melléktermékeként jöttek létre (Durkheim és Mauss 1903). Az idő kategóriája a tevékenységek rituális tagolódásából eredne s így tovább.

A mi szempontunkból úgy rekonstruálhatjuk Durkheim mondanivalóját, mint akinél a viselkedés s a gondolkodás két tényező hatalma alatt áll. Az egyéni gondolkodás s szándék járná a maga útját, de a társadalmi reprezentációk ellenőrzést gyakorolnak felette. Vélhetjük, hogy szabad cselekvők vagyunk, de egyéni döntéseinket megszabja kultúránk, annak reprezentációi, például, az, hogy protestánsok vagy katolikusok vagyunk. Ez a „megszabás” azonban Durkheimnél még nem teljes mértékű. Van egyéni döntés és gondolkodás, de ezt viszont modulálja a társadalmi reprezentáció világa. Mint Némedi (1996) rámutat, ennek a viszonyfelfogásnak az ember mint biológiai lény, mint egyéni pszichikum és mint társadalmi lény között megvolt a maga akadémiai politikai vetülete is Durkheimnél: a szociológia intézményes önállósulásának mintája a pszichológia, mely önállóságát a szubjektív szféra tárgyként történő vizsgálatával érte el.

A radikális Durkheim-követők nem elégednek meg ezzel. A társas mozzanat számukra mindent áthat. Gondolkodásunk, „fejünk” magára hagyva üres lenne, nem lenne benne semmi, illetve rendezetlen lenne. A tankönyvszerű összefoglalást készítő, s életpályájában is tanulságos, orvosi pályából a szociológiai iskolához átpártoló Charles Blondel (1876-1939) szerint a szociális és egyéni, Durkheimnél még meglévő kettősségét igyekszenek felszámolni, s a lelki élet legintimebb egyéni vonatkozásait is visszavezetni a társas életre, a társadalmi konvenciókra, illetve reprezentációkra. Nem egyszerűen egy túlszocializált s konformista emberképet alakítanak ki, hanem olyat, melyben a társadalom nem csak a viselkedést szabja meg, hanem a gondolkodás útjait is. Az általános pszichológiáról igyekeznek bemutatni, hogy voltaképpen szociálpszichológia. Ugyanakkor ez a mentalitáselemzésként, a társadalmilag létező gondolkodásmódok feltárásaként felfogott szociálpszichológia sok mindent el is vesz magából a szociológiából. Érdekes módon a patológiából s a legindividuálisabbnak tartott dolgok (pl. az álmok) elemzéséből kiindulva érvelnek amellett, hogy még legszemélyesebbnek tartott élményeink is társadalmi eredetű szerveződést mutatnak. Számukra az észlelés kategorikus jellege, az, hogy valamit például asztalnak sorolunk be (ami bizonyos agysérüléseknél közismerten sérül), annak mutatója, hogy a perceptuális besorolás társadalmi eredetű. Az ember megalkotta tárgyak, illetve a nyelv nyújtotta kész kategóriarendszer érvényesül itt. Ma már jóval óvatosabbak lennénk itt. Azok a kategóriák, melyek a nyelv szavaihoz kapcsolódnak, nem önkényesen szabdalják fel a világot, hanem egy meglévő észlelési hasonlósági rend szerint (Hernád 1996). A szavak modulálják a kategóriákat, de nem kiindulópontjaik azoknak.

Blondel egyébként rendkívül termékeny szerző volt, sokat írt Freudról, a klinikai disszociációelméletről és hasonlókról is, annak a francia hagyománynak megfelelően, melynek vezető problémája a gondolkodás egysége, illetve megadottsága. Úgy kell értelmeznünk ezt, hogy számukra alapvető a karteziánus színpad megléte vagy felbomlása. Ezért érdekes és kritikus az egyetemességet megkérdőjelező gondolatmenet (pl. Lévy-Bruhl, vö. Blondel 1926) de a disszociáció is minden francia elméleti pszichológus számára. Ezért lesz különleges jelentőségű a tömeglélektan is Le Bon (1920) munkásságától kezdve, hiszen a tömeg ismét azt a kérdést veti fel, hogy a kiindulópontnak tekintett sziget, a karteziá- nus individuum és a mentális racionalitás színpada valódi kiindulópont-e. Blondel felfogásában valójában a nyelvnek van kitüntetett szerepe az egyén és a társadalom közötti közvetítésben. Jól tetten érhető ez abban, ahogyan „kollektív pszichológiájában” (Blondel 1928) az orvosi és a szociológiai gondolkodás ötvöződik a francia hagyománynak azzal a mozzanatával, mely a testvázlat különleges szerepét hirdeti. Már Auguste Comte kiemeli, s Blondel sokban egyetért vele, hogy az individualitás elsődleges formái az affektív és zsigeri reprezentációkhoz tartoznak. Ennek levezetésekor Comte kiemeli, hogy a hátsó agyrészek, amelyek sérülése az afáziáért felelős, kettős szabályozás alatt állnak: részben állnak csak a szociális és fizikai külvilág ellenőrzése alatt, nagy zsigeri afferentációjuk is van, ami viszont pusztán az egyénhez tartozik. A lelki életből a szociális szempont az intellektuális és a cselekvési oldalt emeli ki, az elsődleges individualitás azonban a saját test reprezentációját. Blondel azonban ezt kiegészíti egy másik individualitással. A nyelv és az interakciók segítségével a szociális oldal, például a szelektív modellkövetés révén is, éppenséggel eredeti individualitásunk hangsúlyozásának eszköze lesz. Így jön létre egy posztszociális individualitás. Vagyis ebben az elképzelésben a szociális tényező nem szükségszerűen dezindividualizál.

A klinikus Blondel, eltérően Janet felfogásától, a normális és a patológiás közötti minőségi eltéréseket hirdeti (Bergeron 1954). Proustról is érdekes pszichográfiát írt 1932-ben. Tüzetesen elemzi az emlékezeti folyamatokat, az elfojtások szerepét Proust alkotása nyomán. Érdekes munka ez arról, hogy milyen pszichológiai belátással lehetünk egyetlen szerző művének feltárása során. A magyar Mátrai László (1938) Élmény és mű című munkájában a harmincas években szintén Proust alkotásmódjának szentel egy tipológiai szándékú elemző monográfiát, érdekes módon Blondel törekvéseiről mit sem tudva. Proustot Mátrai Flaubert-rel állítja szembe. Az ő számára Proust, eltérően például Beckett (1992) értelmezésétől, nem az emlékezettel kísérletező íróként érdekes, hanem úgy, mint olyan szerző, aki az önmagába fordult introvertált személyiség írásmódját testesíti meg.

5.3.2. Az emlékezet társadalmi keretei: Maurice Halbwachs

A francia szociológus, filozófus és elméleti pszichológus, Maurice Halbwachs dolgozta ki a radikális pszichológiai szociologizmus legrészletesebb elméletét az emlékezet társadalmi kereteinek elemzésével. Halbwachs a pszichológiai önismeretben még Blondelnél is kevésbé van jelen, pedig eredetibb, mert radikálisabb gondolkodó. Olyan sorba illeszkedik Halbwachs, melyet Bergson, Freud, Proust és Italo Svevo neve fémjelez, s ami Namer (1994) értelmezésében az 1914 előtti Európa nagy átalakulásai, szociális s etnikai mozgásai miatt teszi különleges kérdéssé az emlékezést. Ezen a vonulaton belül Halbwachs felfogása a pszichológus számára tekinthető úgy is, mint az értelmes séma elméletek egyik változata. A „nyers emlékek” mindig egy emlékezeti szűrőn mennek keresztül. Ez a szűrő társas jellegű abban az értelemben, hogy a dolgokra mindig egy adott társadalmi szerepünknek

megfelelően emlékezünk vissza. Képzetáramlásomat pl. az irányítja, hogy most érettségi találkozón vagyok, eszembe jutnak tehát húsz évvel ezelőtti események s személyek. (Ma ezt a felidézés kon- textuális meghatározottságaként elemezzük.) Emlékezetünk abban az értelemben kollektív is, hogy a csoporttagok emlékei egy normát alakítanak ki, rekonstrukcióik a múltról és az interakció függvényében konvergálnak. A csoporthoz tartozás adja meg az emlékek kontinuitását. Mind a kronológiai (ma azt mondjuk epizodikus, élettörténeti), mind a fogalmi (ma azt mondjuk szemantikai) szerveződés voltaképpen a csoporthoz tartozásból ered, egy csoport tevékenységének szerveződéséből.

Halbwachs a pszichológiában a szociális redukci- onizmus kisebbségi álláspontját képviseli: az egyén a társas mozzanat világos hordozója, és semmi egyébből nem áll, mint a társas reprezentációk és a szabálykövetés metszőpontjából. „Halbwachs számára, akárcsak őt megelőzően Simmel számára [az élet iróniája, hogy Simmel volt Halbwachst megelőzően a német egyetemen a szociológiaprofesszor Strasbourgban] az egyén csak a csoportok metszetének, a csoportok találkozásának színhelye. Cselekedeteivel meg tudja változtatni emlékezeti tárát; ezek az emlékek azonban csak annak a révén az övék, hogy különböző társaságok, társulások, családi, politikai, gazdasági, vallási társulásokhoz tartoznak. Ezek a társulások a múlt egyedüli megőrzői. Vagyis a képzetek válogatása az egyénnél kívülről irányított, nem belülről származik.” (Bas- tide 1970, 91. o.)

Ezek az elképzelések nem kísérleti munkában körvonalazódnak. Halbwachs a szakirodalom kritikus feldolgozása és a fogalmi elemzés mellett saját emlékei intuitív elemzésére épít. Halbwachs módszere és kérdésfeltevése, meg az a furcsaság, hogy egy szociális központú elméletben milyen nagy jelentősége van az agysérültekkel kapcsolatos adatoknak, egész munkásságában emlékeztet Bergsonra. Sokat is vitázik Bergson kettősemléke- zet-koncepciójával. Halbwachs azt akarja megmutatni, hogy a megkonstruáltság, az értelmezettség, a társadalmi átkódoltság minden emlékre érvényes, nyers, tagolatlan, a társas értelmezés szűrőjén át nem ment (ez lenne a test emlékezete Bergsonnál) emlékeink nincsenek.

A mi értelmünkben „empirikus” munkát ez a szociológiai iskola elsősorban történeti emlékeknek az emlékezeti szerveződés szempontjából történő feldolgozásával végzett.