A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

7. 20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia

Az emberi személyiség valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének és fejlődésének, átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó tevékenységben.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

7.1. Társadalmi háttér – miért külön?

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kell a pszichológia egészétől elkülönítve tárgyalni a szovjet pszichológiát, miközben a nemzeti mozzanat fokozatosan háttérbe szorult a pszichológia alakulásának bemutatásában? Több ok jogosít fel erre a külön tárgyalásra. Az első politikai és szociológiai. A forradalom utáni évtizedekben az orosz-szovjet pszichológia egészének fejlődésére egyirányú beágyazottság jellemző a nemzetközi pszichológiai élethez viszonyítva. A szovjet tudomány, legalábbis az első két évtizedben meglehetősen nyitott a nyugati pszichológia irányában. Fordítva azonban nem ez a helyzet, kisszámú kivételtől eltekintve a szovjet eredmények nem váltak a nemzetközi pszichológia részévé. (A kivételek Pavlov és Behtyerev munkái, Lurija és Vigotszkij néhány műve.) A hatalmas országban ugyanakkor erőteljes belső polarizáció indul meg. Az iskolák és irányzatok nemzetközi harcát belső, de korántsem belterjes küzdelmek helyettesítik. Ahhoz, hogy megfelelően megértsük a szovjet pszichológia helyzetét, saját jogukon kell megismerkednünk ezekkel a küzdelmekkel, már csak azért is, mert a vitákban részt vevők számára ezek jelentették az intellektuális realitást.

Kifelé való nyitottságuk nem mechanikus átvételt jelentett. Ekkoriban alakul ki a szovjet tudományra jellemző polemikus stílus, mely minden átvett szellemi inspiráció kritikai feldolgozását követeli, hiányosságaik dialektikus meghaladásával. Ebben a kritikai feldolgozásban kitüntetett szerepet játszott a szovjet pszichológiát sajátos helyzetbe hozó második mozzanat. A forradalom után a pszichológusok számára is (más társadalomtudományokhoz hasonlóan) döntő kérdéssé vált a marxizmus integrálása. Az egymással harcoló irányzatok jó része a mi a helyes marxista pszichológia kérdés körül forog. Ez a folyamat igen korán megindul, még ideológiai kényszerek nélkül. Kezdetben valóban a minden régivel szakítani akaró ifjúság lendülete irányítja, az őszinte igény a társadalmi, ideológiai és a tudományos forradalom összekapcsolására. A harmincas évekre megváltozik a helyzet: a marxista pszichológia keresése már nem annyira belső igény, hanem ideológiai kényszerűség lesz, s az iskolás értelmezések révén éppenséggel a pszichológia felszámolásához vezet. Szorosan kapcsolódik ehhez a harmadik mozzanat: bekapcsolni a pszichológiát az új társadalom építésébe. Ez a törekvés is őszinte forradalmi lelkesedéssel indul, hogy azután a hivatalosan deklarált új ember koncepció illusztratív alátámasztásává váljon. Mindenképpen azt eredményezi azonban, hogy a legteoretikusabb pszichológusok is szorosan kapcsolódnak a gyakorlathoz, s hogy mindegyik irány az ember formálhatósága mellett teszi le a voksot.

7.1.1. Kétszer két orosz hagyomány: közösség és misztika, hős és radikalizmus

Nem szükséges itt belemennünk az elmaradott, keleti típusú orosz társadalmi fejlődés részletezésébe. Érvelés nélkül, csak a múltat felvillantva érdemes azonban kiemelni e hagyomány olyan jellegzetességeit, melyek a forradalom utáni pszichológia intellektuális arculatának megértését is segítik. Ebben a bemutatásban főleg McLeish (1975) könyvére támaszkodom.

A radikalizmus. Az első egyén és társadalom viszonyával kapcsolatos. Az orosz feudalizmus nemcsak sokáig tartott és konzervált paternalisztikus emberi viszonyokat is a gazdasági és társadalmi bajok mellett, hanem szerveződése is eltért a nyugatitól. A földközösségi művelés és a faluközösség intenzív nagyközösségi élete, mint erőteljesen tovább élő paraszti életminta, kedvezett a továbbiakban is a dezindividualizált, mechanikus szolidaritást igénylő politikai és társadalomszervezési gyakorlatoknak, intellektuálisan pedig annak a gondolkodásmódnak, mely a közösséget elsődleges értéknek tartja, s a közösségiből vezeti le az egyénit. A mindennapi életben nem ment végbe az egyénnek az a forradalma, mely oly jellemző a modern nyugati gondolkodásra, de ugyanez elmaradt a filozófiai individuum-központúságot tekintve is. A polgári individualizáció az orosz szellemi életben is kései termék. A keleti kereszténységben nem volt reformáció. Ennek következtében még a 19. századra sem jött létre teológia és filozófia világos szétválása. A filozófia, különösen az ismeretelmélet kérdésköre nem vált el fokozatosan a vallástól. Ennek kettős hatása volt, mely megnyilvánul mind a szellemi élet csoportszerveződéseiben, mind magában a szellemi orientációban. Amikor a 19. században megjelennek a polgárosodott, individualizált létnek megfelelő eszmék, ezek mindig a hivatalosság keretein kívül maradnak, szellemi op- pozíciót vagy egyenesen üldöztetést eredményeznek. A szerves fejlődés hiánya és a szellemi-egyházi és politikai elnyomás összekapcsolódása révén ez a világi filozófia azonnal sokkal radikálisabb lett, mint nyugat-európai megfelelői. Az orosz forradalmi demokraták gondolataitól egyenes út vezet Szecsenov radikális materializmusáig. Már a forradalmi demokraták sem pusztán az egyén jogait, az alulról való társadalomszervezés radikális igényét hirdetik, hanem az embert is egységes pszichofizikai lénynek deklarálják. A semleges, ontológiailag értelmezetlen képzetjáték helyett az orosz pszichológia zászlóbontása Szecsenovnál, a forradalmi demokraták barátjánál azonnal materialista jelszavak alatt történik. S ezzel létrejön az egyik, a szovjet pszichológia sorsát döntően befolyásoló pólus: a radikális természettudományos szemlélet az emberről.

Miszticizmus. Nem csak a politikai hatalom küzdött azonban e nézetek radikalizmusa ellen. A hivatalos tudományosság világában a vallásos, misztikus nézetek az emberről tovább élnek s harcolnak a radikálisok ellen. A hit, az isteni igazság, a kollektív intuíció s hasonló fogalmak még a 19. század közepén is bevettek a tudományosnak tartott érvelésekben, hogy aztán a szovjet rendszer bukása után ma újra visszatérjenek. A misztikus mozzanatok nemcsak történetileg, kuriózumként érdekesek. Az orosz szellemi élet egy másik pólusát mutatják fel: a redukcionista materializmus mellett az azzal szembeni állandó elégedetlenséget. A 20. században, különösen a szovjet korszakban intellektuálisan ez az elégedetlenség megszelídül, elveszíti vallásos és misztikus konnotációit. Úgy jelenik meg, mint a materializmussal szembeni idealista ellenpólus, illetve az embernek a determinációból való kilépését, a világ átalakítását biztosító dialektikus ellenpólus. Társadalmilag mindez azonban korántsem jelent megszelídülést. A közösség érdekeire való hivatkozás a 20. században minden korábbinál erőszakosabb szellemi (ha nem egyéb) terror ideológiai alapja lesz.

Mindkét szemlélethez, a konzervatív, „lélek”- és érzelemközpontúhoz, illetve a radikális materialistához sajátos hőskultusz is járul. A vallásos küldetéstudat és önzetlen áldozatvállalás áll az egyik; a minden nehézséget, s főként önmagát le- küzdő, a megpróbáltatásokat rezzenéstelenül viselő forradalmár (végső kifejletében majd a hivatásos forradalmár) a másik póluson. Sem a közösség elve, sem az individualizmus nem zárják ki a hőskultuszt. Ennek sok egyéb mellett a tudományban is sajátos következménye van: a mesterek kultusza sokkal szorosabb iskolaszerű szerveződést alakít ki, mint azt másutt megszoktuk a 20. században. A megkérdőjelezhetetlen tekintély sokszor válik nemcsak intellektuális korláttá, hanem az elnyomó hatalmat kiszolgáló szellemi attitűddé is.

7.2. Az orosz pszichológia a forradalom előtt

Az 1917-es forradalmak idején a spiritualisztikus és a materialista irányzatnak is jellegzetes intellektuális és intézményi képviselete volt az orosz szellemi életben. A „spiritualista” irány persze a század végére megszelidített formában értendő. A polgárosodással, az orosz kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan létrejönnek a világi, nyugati, elsősorban német értelemben vett pszichológia feltételei. 1885-ben Behtyerev Kazanyban alapítja meg az első pszichológiai laboratóriumot, s ezt követik a részben neuropatológusok, részben filozófus pszichológusok által megszervezett laboratóriumok Moszkvában, Harkovban, Ogyesszában, Pétervárott. Be is kapcsolódnak a kor nemzetközi kísérleti pszichológiájába: az Ogyesszában dolgozó Nyikoláj Lange (1858-1921) Wundt laboratóriumából hozza a témáját, bár letér a mester szenzoros preferenciáiról: a figyelem ingadozásait vizsgálja a motoros attitűdök függvényében. Metodikai újításokat is bevezetnek. A. F. Lazurszkij (1874-1917) egy igen modern módszer, a természetes körülmények között folyó kísérlet első propagátora lesz.

1912-ben a Moszkvai Egyetemen egy, a kor viszonyaihoz képest óriási Pszichológiai Intézetet hoznak létre. (Az épület ma is képes elhelyezni a Pedagógiai Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetét.) A G. I. Cselpanov (1862-1936) vezetése alatt működő intézet programja világos: a kísérletezést az önmegfigyeléssel összekapcsolva lehet csak igazi pszichológiát művelni. Ez a pszichológia az orosz közegben sokkal határozottabb világnézeti állásfoglalásra kényszerül, mint Németországban, ahol a kísérletezők igyekeznek a parallelizmus elvével elkerülni az állásfoglalást a pszichikum természetéről. Oroszországban a tudatlélektan egyértelműen idealista konnotációt kap. Ugyanebben az időben ugyanis Pétervárott Pavlov és Behtyerev egymástól független s egymással versengő koncepciójában objektív pszichológiát hirdetnek. Olyan objektív pszichológiát, mely a lelki jelenségek összességét képes lesz beilleszteni a reflexfolyamatok világába. Amikor Cselpanovék introspekcióról beszélnek, ezt világosan a reflexszel polemizálva teszik; s amikor szubjektív pszichológiáról, ezt Pavlov, de főleg a harcosabb Behtyerev objektivizmusával állítják szembe. Vagyis a világnézeti mozzanat a forradalom előtt is jellemzi az orosz pszichológia művelését.

7.3. Az első marxista próbálkozások: a viselkedéselv Blonszkij és Kornyilov munkáiban

A forradalom utáni évek a pszichológiai életben is az ifjúság évei. Ifjútörökök újabb és újabb hullámban kérdőjelezik meg az akadémikus pszichológiát, s indítanak támadást Cselpanov tudatlélektana és az általa vezetett intézet mint fellegvár ellen. A forradalmi idők, majd a gyors társadalmi és politikai változások következtében a viták, a hangsúlyeltolódások és a szervezeti változások és adminisztratív intézkedések igen gyorsan követik egymást. A dolgok természetéből következően az elszakadás, a leszámolás első nemzedékének képviselői a megtámadott mesterek közvetlen tanítványai.

Pavel Petrovics Blonszkij (1884-1941) filozófus, pedagógus és pszichológus volt az első zászlóbontója egy új marxista pszichológiának, mely középpontjába a viselkedést és a történetiséget kell helyezze. Blonszkij életútja is jellemző a haladó orosz értelmiség sorsára. Igen művelt filozófiatörténész volt, korán megismerkedett a marxizmussal és a forradalmi mozgalommal, s bár nem volt bolsevik, megjárta a börtönöket. Tanítóképzői és egyetemi oktatóként sok ellenállás közepette a modern pedagógiát népszerűsíti könyveiben is. Cselpanovnál kezdett pszichológiával foglalkozni. A forradalom után egyszerre két területen próbál utat törni a marxista szemlélet számára. 1919-ben megjelent könyve révén, mely a marxi munkafelfogás mellett sokat merít a funkcionalista nevelés gondolatrendszeréből is, a munkaiskola koncepciójának első propagátora, főiskolai szervezője és egy évtizeden át képviselője. Közvetlen pszichológiai zászlóbontása mellett ekkortól kapcsolja össze a pszichológia és a pedagógia ügyét: a gyermek tanulmányozásán alapuló nevelés koncepciójának, a pedológiának vezető képviselője, s az állami nevelésügy egyik eszmei irányítója lesz. A harmincas években a pedológia nem éppen jó jelszó, Blonszkij azonban az egzisztenciális meghurcoltatások közben képes visszavonulni a szakpszichológia világába, s korábbi behaviorista felhangú koncepciójával szakítva az emlékezés és gondolkodás történetitársadalmi koncepcióját dolgozza ki klasszikussá vált könyveiben.

A nevelésügyben dolgozó Blonszkij legjelentősebb munkái pszichológiaiak. 1920-ban megjelentetett, A tudomány reformja című munkájában az önmegfigyeléses s lélekközpontú pszichológiával szemben azt hirdeti, hogy a pszichológiának biológiai tudománnyá kell válnia, mely a természettudomány eszköztárával a viselkedés pontos törvényeinek feltárására hivatott. 1921-ben jelenik meg A tudományos pszichológia vázlata című munkája, mely korábbi Descartes-rajongását, a mechanikus magyarázat igényét, a viselkedés koncepcióját és a marxizmust próbálja összekapcsolni. Számára a viselkedéselemzés ontológiai elkötelezettség: hisz abban, hogy a viselkedés elemzésével kimerítettük mindazt, ami a pszichológiában érdekes. Az embert evolúciós keretben, mint viselkedő lényt kell tekinteni. Ehhez azonban hozzákapcsolódik a társadalmiság elve. Az együttműködés, az eszközhasználat és a munka az emberi pszichikum keletkezésének kulcsai. Ugyanakkor az „általános ember” fogalma üres absztrakció: a lelki jelenségek történetileg az osztályviszonyok függvényében változnak. Naiv ökonomizmusnak tartanánk ma azt, ahogyan eközben a marxizmust alkalmazza: „az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye”. Blonszkij A tudományos pszichológia vázlatában világosan megadja az alaphangot a társadalmiságot illetően.

7. Társadalmiság. Az életfolyamat a kezdet kezdetétől társas jellegű, vagyis mindig egyedi szervezetek kölcsönhatását tételezi fel. Az élet nem lehet az egyedi organizmusok ügye, s nem is az. A táplálkozás és a szaporodás folyamatai az élet minden magasabb szintjén szükségszerű összefüggést foglalnak magukban egyazon faj szervezetei között, mely gátló körülmények híján lehetővé teszi a csoportéletet és a pszichikus kölcsönhatás kifejlesztését. A társadalom sem az egyedül fejlődött egyének gyülekezete, ugyanúgy, ahogy a szervezet sem egyedül fejlődött sejtek összegződéséből áll elő. A szerves világ-

ban nem annyira egy faj nagy tömegeinek együttélését kell megmagyaráznunk, hanem inkább az eltávolodást és az individuumok elkülönülését egymástól.

Az emberi társadalom csak az állati társadalom legmagasabb formája, és az állatoknál megjelenő társas lét az emberi társadalmiság előfutára. Az utóbbi alapját ugyanazok az életösztönök (vagy reflexek), a táplálkozás, a védekezés és a szaporodás ösztönei képezik. E három ösztön közül szigorúan alapvető a táplálkozási ösztön vagy reflex. A közös táplálkozási hely vonzza az azonos fajba tartozó állatokat, a táplálkozás folyamata közben pedig létrejön kölcsönös alkalmazkodásuk egymáshoz, mely társas koordinációt szül. A védekezés és a támadó ösztön úgy tekinthető, mint a táplálkozási ösztön egyik momentuma, mert az állatok közötti harc az esetek nagy többségében a táplálékért, illetve az éhség hatása alatt folyik. Végül a szaporodási ösztön pontosan, szigorúan

fogalmazva két különböző ösztön összességéből áll elő,

a nemi és a szülői ösztönből, ahol a nemi ösztön (pontosabban nem ösztön, hanem a tropizmusok egy fajtája) nincs szoros közvetlen kapcsolatban a családi élettel, melynek alapja éppen a szülői ösztön, aminek értelme ismét a gyermekek, az utódok táplálása.

Pavel Petrovics Blonszkij: A tudományos pszichológia vázlata. 1921/1983, 273. o.

Ugyanott meglehetősen apodiktikusan megfogalmazza azt is, mit kell tegyen a pszichológia, hogy érvényesítse ezt a társadalmiságot.

A pszichológusnak az alábbi tételeket kell magáévá tennie:

1. 
   Minden ember valamely társadalmi osztály variánsa (átlagos; leggyakoribb; minimális, maximális; és így tovább). Ebből következik, hogy az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye.
   
2. 
   A társadalmi termelésben meglevő kapcsolatok, melyek meghatározzák az osztálykapcsolatokat, maguk a társadalom termelőerőinek fejlettségi szintjétől függenek.
   
3. 
   Egy adott osztály viszonylagos helyzete az anyagi javak termelésében meghatározza ezen osztály relatív helyzetét a javak elosztásában is.
   
4. 
   Az egyik osztály függése a másiktól a termelésben ennek megfelelően függést határoz meg az elosztásban is.
   
5. 
   A társadalmi munka termékeinek elosztási folyamatában az osztályok között a szokásos viszony: a harc. Az osztálytársadalom története az osztályharcok története.
   
6. 
   A történelem nem ismer olyat, hogy az osztályok jótékonyan lemondanak előnyeikről; csak azt ismeri, milyen gyakran használják ki maximálisan ezeket az előnyöket.
   

Blonszkij, uo. 274. o.

Mint Joravsky (1989) említi, ezeknek a marxista pamfleteknek nem volt különösebb hatásuk, Blonszkij fel is hagyott velük. Későbbi munkáiban a fejlődésgondolat és a társadalmiság témáját dolgozza ki. 1927-ben megjelent spekulatív munkája a viselkedés evolúciós fejlődését mutatja be. Központi mozzanatként tünteti fel a primitív, dezintegrált állapot, az alvás és az ébrenlét közötti dialektikus harcot, illetve a különböző hiányok és kielégülések motivációs egyensúlyát. Később, a harmincas években megjelent, az emlékezet és a gondolkodás fejlődésével foglalkozó, a moszkvai Pszichológiai Intézetben keletkezett munkái empirikus gyermeklélektani kutatásokat kapcsolnak össze a társadalmiság eszméjével. Az emberi fejlődés jellemzője, hogy a gondolkodás áthatja az emlékezetet. Ebben – s itt Janet és Bartlett munkáira támaszkodik – döntő szerepe van a társas viszonyok közt létrejövő történetemlékezetnek, annak, hogy élményeinket szociálisan kódolt történetekké alakítjuk át. Mai szemmel nézve Jaret és Bartlett mellett nála is megjelenik egy korai narratív pszichológia. Olyan felfogás ez, mely az emberi lelki jelenségek szerveződésében kitüntetett jelentőséget tulajdonít az elbeszélő szerveződésnek. A nyolcvanas évek pszichológiájában jelenik ez meg újra (lásd 21. fejezet). A tudományos hálózatok szempontjából tanulságos, hogy ez a törekvése nem kapcsolódott össze Vlagyimir Propp strukturális narratológiai munkáival, melyek a húszas években keresik az ismétlődő mintázatokat az európai mesekincsben, ezzel vázolva egy narratológiai koncepciót. Ez irányítja az emberi emlékezetre oly jellemző sematizációt. Gondolkodásfejlődési vizsgálataiban Blonszkij polemizál Vigotszkijjal – nála nagyobb jelentőséget tulajdonít a szigorú logikai következtetés keletkezésének a serdülőkorban (számára ez a gondolkodás fejlődésének fordulópontja), másrészt a belső beszédet ő a beszédmegértésből s nem a társalgásból eredezteti.

Messze kalandoztunk a marxista pszichológia kezdeteitől, de Blonszkij megérdemli, hogy szubsz- tanciális munkássága is ismertté váljon. A marxizmusnak a pszichológiába való bevonulásában a döntő mozzanatot azután nem ő gyakorolta, hanem a pszichológia berkeiben közvetlenebbül benne élő, Cselpanovnál dolgozó K. N. Kornyilov (1879-1957) is objektivista, a viselkedést állítja a születő új pszichológia középpontjába. O azonban, Blonszkijjal szemben, taktikus, eklektikus polémiában fejti ki koncepcióját. Az a célja, hogy leszámoljon a csel- panovi szubjektív tudatlélektannal, s ugyanakkor megakadályozza azt is, hogy a pszichológia teljesen a pétervári reflexológusok, elsősorban Behtyerev terrénumává, a fiziológia részévé váljon. Orizzük meg a pszichológia kivívott önállóságát, de legyünk objektívek! A jelszó, mely 1922-ben jelenik meg könyvében, a reaktológia. Mint 1923-ban az I. Össz- oroszországi Pszichológiai Kongresszuson tartott A mai pszichológia és a marxizmus című nagy hatású előadásában kifejti, a viselkedés a pszichológia elsődleges, de nem kizárólagos tárgya. Módszerként megengedett, de nem központi az önmegfigyelés is. A pszichikum sajátos szerveződési szint, melyet nem sajátíthat ki magának a neurológus. Az új pszichológia, mondja Kornyilov, a dialektikus módszerről szólva, a klasszikus, szubjektív és az objektív, viselkedéselvű megközelítések szintézise lesz. Kompromisszum tehát, de hol jön be a marxizmus? Egyrészt alátámasztja, hogy a lelki jelenségek lehetnek anyagiak, anélkül, hogy fiziológiai redukcionizmust hirdetnénk. A másik szociológiai mozzanat. A reakciók komplex, bioszociológiai jelenségek. A marxizmus a személyiséget és a társas életet befolyásoló társadalmi mozzanatok állandó figyelemben tartására emlékeztet ezek tanulmányozása során. E determináció feltárása, ha helyesen műveljük, osztálypszichológiát hoz létre.

A beszéd adminisztratív siker is volt. Cselpanovot leváltották, és 1923-tól 1931-ig Kornyilov lett az intézet igazgatója. Legnagyobb érdeme, hogy tehetséges fiatalok új nemzedékével (pl. a későbbi Vigotsz- kij-iskola képviselőivel, beleértve Vigotszkijt is) újítja meg az intézetet. A gyakorlati pszichológiát, mégpedig a pszichotechnikai jellegű munkalélektant állítja előtérbe. Ez is marxista keretben jelenik meg: a Feuerbach-tézisek alapján a pszichológiának is feladata, hogy meg is változtassa a világot, ne csak megértse. Ehhez pedig ki kell menni az életbe. Ki is mentek. Az osztálypszichológiai programnak megfelelően vizsgálják például a „tősgyökeres moszkvai proletár” reakcióidejét. Ezek a programok jól mutatják az egész koncepció gyenge pontjait. A marxizmust intellektuálisan nem asszimilálták. Csak eklektikusan kapcsolódik az egyébként biológiai pszichológiához, behozva a „kiegészítő” társadalmi és főleg az osztályszempontokat. Maga a pszichotechnika azonban az iparosítási lendületnek megfelelően gyorsan terjed: számos laboratórium jön létre ipari központokban, a pszichológia legfontosabb társadalmi feladatának a munka mérésekkel való pszichológiai megközelítése tűnik.

Másfelől cseppet sem hajlunk arra, hogy a pszichológia szélsőségesen objektív iskolájának híveihez csatlakozzunk, akik vagy kereken tagadják az emberi tudat létét, vagy azonosítják azt az anyag mechanikai mozgásával. Ezt az attitűdöt helytelennek tekintjük, mert módszertana olyan alapokon nyugszik, amely számunkra elfogadhatatlan – a mechanikus materializmuson, amely a valóság összetett tényeit leegyszerűsíti, ahelyett, hogy magyarázná. Már szó volt róla, hogy a dialektikus materializmus nem tagadja a lelki jelenségek létét az emberben. Arról van csupán szó, hogy e jelenségeket a szervezetben zajló, és az objektív külvilág felé mozgásokban megnyilvánuló fizikai és élettani folyamatok szubjektív kifejeződéseinek tekinti.

A lelki jelenségeket az őket megalapozó élettani folyamatokkal egynek, de mégsem velük azonosnak tekintjük. Nem ok nélkül való ezért az, hogy a dialektikus iskola a lelki jelenségeket nem valamiféle természetfeletti dolgoknak tekinti, hanem egyszerűen az élettani folyamatok másik oldalának, amely különleges minőségi tulajdonságokat mutat. Ezekről a „különleges minőségi tulajdonságokról” nem szabad megfeledkeznünk, mert nélkülük az egyén nem teljes.

Annak oka, hogy nem értünk egyet sem a pszichológia szélsőséges objektív, sem a szubjektív iskolájával, abban a tényben rejlik, hogy valójában egyik sem egységes egészként vizsgálja az egyént, amelyben az objektív és szubjektív jelenségek szervesen összeolvadnak. Századokon át szokás volt az embert két részre osztani: a testre és a lélekre. E hagyomány követői azt állítják, hogy ez a két rész, természetét tekintve, teljes mértékben különbözik egymástól és valójában kizárják egymást. Az ember kettősségének e hagyománya kitörölhetetlen nyomokat hagyott a fent említett iskolák mindegyikén, melyekben az egyént vagy a szubjektív vagy az objektív oldalról tanulmányozták. Nyilvánvaló ezért, hogy az egyén két részre osztásának következményeképpen ezek az iskolák az emberi viselkedést csak részlegesen tanulmányozzák. Az objektivisták figyelmüket a reflexekre vagy reakciókra összpontosítják, melyeket pusztán az egyén külső megnyilvánulásainak, cselekedeteinek és viselkedésének tekintenek, és figyelmen kívül hagyják szubjektív kifejeződésüket, a tudatot. Másfelől a szubjek- tivisták vizsgálatai a tudatot célozzák, lebecsülve annak objektív mechanizmusait és kifejeződéseit.

[...] A tudat nem szükségtelen pótlék, hanem adaptív funkció az ember viselkedésében. Marx ezt nagyon jól fejezi ki a következő szavakkal: „A pók a takácséhoz hasonló műveletet végez, a méh pedig viaszsejtjeinek felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít.”

Konsztantyin Nyikolajevics Kornyilov: A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. 1930, 298. o.

Síklaki István ford.

7.4. Alternatív koncepciók

7.4.1. A reflexológiai vita

A Blonszkij és Kornyilov körvonalazta viselkedés- és társadalom-központú marxista pszichológia hegemóniája korántsem volt egyértelmű. A kor hívásának megfelelően mások is vindikálták maguknak a marxista jelzőt, a sokszor sebtében megismert marxista elmélet egy-egy momentumát ragadva meg. Másrészt a húszas években számos formában még nyíltan is élt az igény a szakmai autonómia megőrzésére.

Cselpanov, miután belátta, hogy a nyílt idealisták vereséget szenvedtek, több pamfletben azt bizonygatja, hogy egyrészt a kísérleti pszichológia, akárcsak a természettudományok, nem lehet marxista, függetlennek kell lennie a filozófiától, másrészt pedig a marxizmus csak a szociálpszichológiában releváns. Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy mivel a marxizmus nem vulgármaterializmus, módszertanilag összhangban van a pszichofiziológiai parallelista felfogással, mely megadja a tudat méltó helyét. Cselpanov kétségtelenül vesztett ügyet véd, s a vitákban meg is kapta a magáét. Érdemes azonban észrevenni, hogy két olyan ponton támadja a reaktológiát, melyek annak később felszínre kerülő gyengéi. Hiányzik belőle a tudat méltó helye, mondja, másrészt a társadalmi mozzanatot szervetlenül illeszti a biológiaihoz, s ezáltal módot ad arra az értelmezésre, hogy a marxizmusnak csak a szociálpszichológiában van keresnivalója. Az orosz élettani hagyomány is előtérbe lépett. A húszas években A. A. Uhtomszkij (1875-1942) a gátlás és lelki élet kapcsolatának gondolatát és a domináns góc fogalmát felelevenítve népszerűsíti a rendszerűség elvét, a dinamikus gondolkodást a reflexelmélet humán kiterjesztésében. Ennek nagy hatása volt egyetemi körökben (Joravsky 1989), az igazi pszichológiai alternatívák azonban Behtyerev és Pavlov köréhez kapcsolódtak.

A szubjektivista és idealista pszichológia elleni harcban igen határozott felfogást, s a marxizmus igényét képviseli a Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev (1857-1927) vezette reflexológiai iskola is. A forradalom idejére már jól ismert, szélsőségesen reflexelvű tudósnak (Objektív pszichológiája 1910-ben jelent meg) a szovjethatalom alapítja meg 1918-ban Pétervárott Agykutató Intézetét. A szecsenovi gondolatot felelevenítve Behtyerev úgy véli, hogy minden belső folyamat visszavezetheto legátolt végrehajtó szárú reflexekre: a motoros mozzanat döntő az érzékelésben, de a gondolat is csupán magasabb rendű reflex. A test-lélek egységet nála ugyanakkor egy sajátos energetizmus biztosítja: a külső és belső folyamatok egyazon energiafolyamat megjelenési aspektusai. Kiterjesztett formájában a reflexológia a társas és a társadalmi jelenségek megközelítésére is alkalmas: Behtyerev 1921-ben megjelent kollektív reflexológiája szerint a szociálpszichológia egyszerűen a reflexes tevékenység sajátos társas közegben való érvényesülésének tudománya. Sokban McDougallra is emlékeztető organikus, biológiai társadalomképet hirdet. A társas viselkedést egy másik szinten, a csoport szintjén érvényesülő, eredetében ösztönös reflexes tendenciák segítségével lehet értelmezni.

Végső soron az elemzés azt mutatja, hogy még az elvont gondolatok sem egyebek, mint ugyanazon reflexek megnyilvánulásai, melyek kialakult kapcsolatoknak megfelelően idéződnek fel. Ha például olyan általános fogalmakról van szó, mint az ember, a ló, a könyv és hasonlók, akkor lényegében arról van szó, hogy mi a közös a látási-mozgásos, a hallási-mozgásos és a tapin- tási-mozgásos, valamint egyéb reflexek között, melyek bennünk a különböző emberek, lovak, könyvek keltette hatások révén lezajlanak.

Így tehát világos, hogy még a bonyolult szubjektív jelenségek is természetüket tekintve nem mással magyarázhatók, mint reflexkomplexumokkal, ami alapot ad arra, hogy erős belső kapcsolatot állapítsunk meg e jelenségek és az objektíven lezajló agyi reflexek között.

Felmerül ugyanakkor az a kérdés, hogy az ilyen vagy olyan szubjektív jellemzők, mint pl. az affektív állapotok, elsődlegesek-e a mimikai szomatikus reflexekhez képest, vagy másodlagosak. Ez a kérdés egyenértékű azzal, hogy az embernél a lélek vagy a test az elsődleges. A James-Lange-elmélet, mint ismeretes, a hangulatban a szomatikus folyamatokat tartotta elsődlegesnek. Mások ebben a kérdésben ellentétes véleményt képviseltek, hangsúlyozva, hogy ezek az állapotok centrálisan loka- lizálódtak a kéregben és a talamuszban. A fent említett kérdést azonban csak dualista álláspontra helyezkedő személyek vethetik egyáltalán fel. Az energetikai szempontot képviselve, mely véleményünk szerint a reflexo- lógia alapja, ez a kérdés érvényét veszti, hiszen az adott esetben energia megjelenésének eredményeként mind külső, vagyis objektív vagy szomatikus, mind belső, vagyis szubjektív jelenségek egyidejűleg fellépnek. Ezért aztán természetes, hogy mind a külső jelenségek, mind

a belsők kézen fogva haladnak, s amikor az egyikről van szó, feltételezhetjük a másikat is, és fordítva, bár meg kell említenünk, hogy a belső jelenségek nem kötelezhetők elszámolásra, s intenzitásuk tekintetében sincsenek kapcsolatban a külső jelenségekkel.

Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev: A pszichikus jelenségek helye a reflexológiában. 1923/1983, 314. o.

A felfogás kihívó volt, nem csak társadalmi elvei miatt. A pszichológiát egyszerűen feleslegessé tette, ami nyilvánvaló egzisztenciális okokból is érzékennyé tette a pszichológusokat Behtyerev téziseire. Kornyilov polémiája mellett számos más bírálat is éri a reflexológiát, hogy azután 1929- ben az ún. reflexológiai vita keretében önbírálatra késztessék – Behtyerev követőit, hisz ne feledjük, hogy ő maga ekkor már nem is élt. Az önkritika lényege, s ezzel a reflexológia elvesztette sajátos radikalizmusát, hogy a reflexológusok is elismerték, a tudatot be kell illeszteniük rendszerükbe. Maga a vita, mint Joravsky (1989) is elemzi, sajátos kombinációja a sztálinista álvitának és a szakmai közösségek harcának. A „idealisták” valójában a pszichológus szakmai azonosságát védik Behtye- revnek a humán tudományok egészét lehengerelni hivatott törekvéseivel szemben.

Pavlov, aki riválisa volt Behtyerevnek, maga nem vett részt a pszichológia és fiziológia viszonyáról folyó hazai vitákban. Munkásságának egésze azonban sugallta a redukcionizmus lehetőségét. Tanítványa, Ivanov-Szmolenszkij el is végezte ezt a radikális kiterjesztést. Ez a magát „neurobiológiai monizmusnak” nevező felfogás azt hirdeti, hogy a viselkedés vizsgálatára elég a fiziológia, pszichológiára nincs is szükség, különösen nincs arra, hogy Pavlov tanait pszichologizálják. A vitákban ez a felfogás is megkapta a magáét, mint mechanikus leegyszerűsítés.

1931-ben azután az öntisztító viták sora a pszichológusok képviselte reaktológiát sem kímélte. A párt kezdeményezésére létrejött reaktológiai vitában mások mellett Kornyilovot – leváltásával együtt járó mértékig – mechanikusnak találták: eklektikusan kombinál különböző nyugati irányzatokat, mechanisztikus abban az értelemben, hogy a tudat aktív szerepének nem tulajdonít elég jelentőséget, hangzik a vád.

Ez a két vita korántsem ártatlan közegben zajlott. Ebben a korszakban a kanonizált dialektikus materializmus koncepciójának megfelelően minden szakmában igénnyé vált a kétfrontos harc, a mechanikus materialista és az idealista tendenciák együttes bírálata. A hangsúly azonban a mechanicizmus bírálatára került. A pszichológiában nemcsak szakmai, hanem ideológiai okokból is előtérbe került a tudat fogalma. A tudat hangsúlyozása során azonban nem valami belső minőséget elemeztek, hanem az emberi aktivitásra helyezték a hangsúlyt. Ez már a sztálinista voluntarizmus koncepciója.

Ez a kritika ugyanígy elmondható az amerikai behaviorizmusról is (láttuk ott is, milyen ellentét van a szándék, az amerikai hitvallás és a megvalósulás között). A szovjet közegben mindennek sokkal nagyobb súlya volt. A „tudat” a voluntarizmus ideológiai jelszava lesz: annak letéteményese, hogy az ember nem a körülmények determinált rabja. Az ember a spontánnal szembeállított, szervezett (ideologikus és pártszerű) beavatkozással tudatosan, tetszés szerint alakítható, s alakítja is saját magát. Ha visszatekintünk a két orosz hagyományra, az első évtizednek még a kompromisszumok mellett is meglévő materialista radikalizmusát az ideológiában s a pszichológiában is a saját korlá- tain túllépő, voluntaristán értelmezett önalakító emberkép, a romantikus messianizmus váltja fel. Ennek következményei 1930-ban még nem drámaiak, igazi súlyuk a harmincas évek második felére derül ki.

7.5. Pavlov és a Pavlov-iskola

7.5.1. A Nobel-díjas fiziológus és a pszichológia: Pavlov

Már a húszas években is, de később, egészen a hatvanas évek végéig volt az orosz élettannak egy másik szereplője, akinek a hatása döntőnek bizonyult a pszichológia sorsában is: Ivan Petrovics Pavlov (Rjazany, 1849. szeptember 14.-Leningrád, 1936. február 27.) orosz-szovjet fiziológus, a modern tanuláskutatás egyik vezető alakja. Behtyerev riválisa ő, akinek a taktikája a szovjethatalommal szemben a tudomány autonómiájának védelme és kezdetben a rendszer bírálata. Pavlov a feltételes reflexek elméletének és a kondicionálás egyik eljárásnak kidolgozója. 1904-ben az emésztés kutatásáért orvosi (fiziológiai) Nobel-díjat kapott. A forradalom idején már nem akármilyen tekintélyű kutató. Érdeklődése a nyálelválasztás tanulmányozása során, vagyis No- bel-díjjal jutalmazott emésztőszervi vizsgálatokban fordult a tanulás felé. Először az 1903-as madridi fiziológiai kongresszuson beszél a nyálelválasztás tanult módjáról, melyet már pl. a kísérletező lépteinek közeledte is kivált. Kezdetben „pszichikus nyálazásnak” nevezi ezt, hamarosan szakít azonban a szubjektív terminológiával. Szecsenovra s a reflexkoncepció nagy hagyományára is hagyatkozva feltételes reflexnek nevezi el azt a jelenséget, amikor a közömbös ingerek, annak következményeként, hogy együtt jelennek meg a biológiailag releváns ingerekkel, képesek lesznek kiváltani azt a reakciót, melyet eredetileg csak a feltétlen inger (a táplálék a szájban) képes kiváltani.

Pavlov pétervári laboratóriumában, a Kísérleti Orvostudományi Intézetben évtizedes munkával kidolgozzák azokat a módszereket, melyek segítségével a vegetatív tevékenység (nyálazás, gyomornedv-elválasztás, vérkeringés) változásait megfigyelve, a tanulás legalapvetőbb törvényeit lehet vizsgálni. Kimutatják a tanulás olyan alapjelenségeit, mint a generalizáció (hasonló ingerre is megjelenik a válasz), diszkrimináció (el lehet érni, hogy az állat csak egy ingerre reagáljon), a kioltás (ha sokszor csak csengőt adunk, nem lesz nyálazás). Mindez elsősorban a behavioristák révén (11. fejezet) az elemi, asszociatív tanulás elméletének alapvető törzsanyagává válik szerte a világon. Pavlov azonban ezekkel a jelenségekkel mint fizioló- gus foglalkozik. A feltételes reflexek jelenségtana szerinte az agykéreg működését tárja fel. Közvetlen idegrendszeri kutatások nélkül, pusztán a laboratóriumban állványon rögzített állatok viselkedésének megfigyeléséből az idegfiziológia elemi fogalmait a nagyagykéreg működésére kiterjesztve kidolgozza az agyműködés sajátos mechanikáját. Az ingerület és gátlás, mint két alapvető folyamat, s a hozzájuk kapcsolódó ingerületszétterjedés (irradiáció) és összpontosulás (koncentráció) lesznek az alapvető magyarázó fogalmak. Ami a pszichológusnak tanulási jelenség, Pavlov számára az agykérgi dinamika megnyilvánulása. Ezek érvénye nem csak a tanulásra terjed ki. Segítségükkel magyarázza Pavlov már a tízes években az alvást, a hipnózist s hasonló jelenségeket is. Ugyanakkor explicit megnyilatkozásaiban Pavlov mind a forradalom előtt, mind a forradalom után óvatos a pszichológia megítélését illetően. A józan természettudós attitűdjével hirdeti, hogy legyen csak pszichológia, de az ne kontár- kodjék bele azokba az alapjelenségekbe, melyeket ő tanulmányoz. Kapcsolatai a szovjethatalommal először kritikusak. A kutyák „szabadságreflexéről” írva például ironikusan emlegeti az orosz nép esetleges „szolgasági reflexét”. A hatalom látókörébe először azáltal került, hogy a polgárháború nehézségei közepette emigrációval fenyegetőzik. Lenin személyesen avatkozott be az egyetlen orosz Nobel-díjas otthon tartásába, ételfejadag és papírkvóta privilégiumokkal. A húszas években azután elsősorban Buharin tankönyveiben már feltűnik a reflextanítás mint materialista tanítás az emberről (vö. Joravsky 1989).

Közben azonban a kutatások tényleges menete egyre többet vesz el a pszichológiától. A pavlovi elmélet belső logikája expanzív, egyre több pszichológiai kérdést von a magasabb idegműködés kutatásának hatálya alá. A húszas évek végére már három intézmény (a régi egyetemi laboratórium mellett egy akadémiai kutatóintézet és Koltusiban egy biológiai állomás) áll vezetése alatt.

Pavlov a húszas években kutatásait kiterjeszti a pszichológia terrénuma felé. Egyrészt felerősödik koncepciójában az a mozzanat, mely szerint az idegrendszer működése jelzésszerűen képezi le a külvilágot: az idegi működés egységei jelek. A későbbiekben furcsa fordulattal ez lesz annak koncepcionális alapja, hogy a pavlovi felfogás a lenini tükrözéselmélet fiziológiai megfelelője. Pavlov maga azonban sosem hivatkozik Leninre, számára az idegműködés jelkoncepciója a fiziológiából következik. Ezt a koncepciót terjeszti ki az emberre, s kezdi el a nyelvet mint második jelzőrendszert kezelni. A nyelvi jelek – az érzéki jelek másodlagos jelei, így azután a nyelv és a beszéd egész kulturális problematikája beilleszthető lesz a feltételes reflexek elméletébe. A hagyományos szenzualizmus (a szavak jelentései belső képek) így fiziológiai értelmezést kap. Másrészt a személyiségre vonatkozóan tipológiai elméletet dolgoz ki. Az elmélet a magasabb idegműködés lényegében öröklött típuskülönbségeire vezeti vissza a karakterológiai különbségeket: a rendszer három dimenziója az ingerületi és gátlási folyamatok erőssége, dominanciájuk, s mozgékonyságuk. A gyenge reaktibilitású személy és állat a hagyományos tipológiában a melankolikusnak, az erős és izgalmi túlsúlyú személy a kolerikusnak, az erős, kiegyensúlyozott de nem mozgékony a flegmatikusnak felel meg, míg az ugyanilyen paraméterek melletti mozgékony – a szangvinikusnak. Kutyákon alapul Pavlovnál ez a tipológia, az emberre való visszavetítés azonban tőle sem idegen.

A szovjethatalom évtizedeiben teljesedik ki Pavlov klinikai munkássága is. Kevéssé ismert, de eredendően klinikus volt ő, s emésztési kísérleteit Sz. P. Botkin (1832-1889) belklinikáján végezte. Mostantól azonban inkább már a lelki bajok megfelelőit keresi. Nehéz megkülönböztetési helyzetekben (kör és ellipszis) kísérleti neurózist produkál kutyáknál. Összekapcsolja ezt a tipológiával is: a neurózis mint tanulási zavar jelenik meg felfogásában. Olyan helyzetekben lép fel, ahol a személy domináns típusának megfelelő működésmóddal ellentétesre van szükség (pl. több gátlásra stb.). Másrészt Pavlov és tanítványai, pl. Konsztantyin Mihajlovics Bikov (1886-1959), számos szervi betegség kísérleti analógját is megteremtik: a fekélyek, keringési zavarok s hasonlók mint a magasabb idegműködéssel kapcsolatos, tanulási zavarok eredményei jelennek meg. Ezt a vonalat – az interoceptív kondicionálás gondolatrendszerét – viszi tovább a magyar pszi- chofiziológus Adám György (1967, 1998) is. Az orvostudomány későbbi pavlovizációja során ez korántsem bizonyul ártatlan kérdésnek: a pszicho- szomatika kérgi, s nem kéreg alatti felfogása maga igen doktríner gondolattá válik.

7.5.2. Pavlov fogadtatása

Pavlov kutatási eredményei a húszas években megjelent könyvei révén váltak a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé odahaza. A nemzetközi pszichológiai élet, miként azt már többször láttuk, Dienes Valériától Watsonig már a tízes években felfigyelt Pavlov pszichológiai jelentőségére. A pszichológusok kezdeti reakciója jellegzetesen belehelyezte Pavlovot is a kor vitáiba. A viselke- déselvűek (Blonszkij, Kornyilov) s a tudatlélektan képviselői (Cselpanov) egyaránt reflexológust, fiziológiai redukcionistát látnak benne. Üdvözlik, de nem tartják elégnek, a másik tábor pedig pusztán fiziológiai érdekességűnek tartja. Maga Pavlov nem folyt bele ezekbe a módszertani s a helyes marxista pszichológiát illető vitákba. Sokkal kozmopolitább tudós volt. Míg az otthoniak őt reflexológusnak skatulyázzák be, ő amerikai lapok hasábjain vitázik Köhlerrel (a tanulás reflexes, elementarista felfogását védi a belátásos tanulás koncepciójával szemben), Lashley-vel (akivel szemben viszont a kérgi lokalizáció elméletét védelmezi) s Guthrie-val (akit az egypróbás tanulás koncepciójáért bírál). (Magyarul ezeket lásd Pavlov 1953a; b; értékelésére pedig Kardos 1957b.) Korántsem volt a kezdetektől jellemző a pavlovizmusra az autarkiára való törekvés. Addig, amíg Pavlov maga alkotott, a szovjet pszichológiára kezdetben nem jellemző a „pavloviz- mus”, s különösen nem az, hogy Pavlov fogalmait (ingerület, gátlás, analizátor, jelzőrendszer stb.) természettudományos kontextusukból kiemelve, mint örökre rögzített, végleges igazságokat tükröző katekizmusterminusokat használták volna. Ez jóval későbbi, s Pavlovtól magától lényegében független fejlemény.

Legalaposabb értelmezője e korban Vigotszkij, akiről azután nem mondható el, hogy pavlovis- ta lenne. Pavlovnak azt veti szemére egy 1924-es kongresszusi előadásában, hogy, akárcsak Behtye- rev, műveli a reflexológiát, s közben megengedi a szubjektív jelenségeket, így saját terepén ismétli meg a hagyományos pszichológia dualizmusát. A feladat ehelyett az, hogy bemutassuk: a tudat problémája mint központi pszichológiai kérdés a viselkedés szerveződésének kérdése, s belülről tekintve lényege a különböző reflexrendszerek közötti kölcsönhatás. A tudat reflexek egymásra reagálása, belső visszatükrözés. Bár Vigotszkij felhasználja Pavlovot, igen messze van ez attól, ami később pav- lovizmusként válik ismeretessé.

7.6. Korai freudisták

A helyes marxista pszichológiát keresők között nem szabad megfeledkeznünk a pszichoanalízist zászlajukra tűző próbálkozásokról sem. A módszertani affinitás oka az volt, hogy többen (pl. Alexandr Lurija, Fridman, Rejsznyer) úgy vélték, hogy a freudizmus a monista pszichológia lehetséges magja. Egyrészt azért, mert egyszerre tárgyalja a biológiai determinációt és a társadalmi beágyazást. A személyiséget pedig az egész szervezet függvényében tekinti, az embert nem korlátozza a tudatos tényezőkre. Az emberi életutat meghatározó tényezőkben pedig dialektikus, külső és belső meghatározókat egyaránt figyelembe vesz. A Szovjetunióba emigrált progresszív magyar filozófus, Varjas Sándor (1885-1939), aki a tízes években ír Magyarországon Freud álomelméletéről, egyenest figyelemre méltó analógiákat lát a marxi hamis tudat kategóriája s az analitikusok hirdette tudattalan meghatározottságok között. Hasonlóképpen a húszas években Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) a freudizmusról (Volosinov álnéven, illetve Volosinov nevű munkatársával, a pontos szerzőség máig izgalmas viták tárgya) írott könyvében figyelemre méltó kultúraelméleti értelmezést ad a pszichoanalitikus emberképről. A nyelv révén a lelki konfliktusokat ideológiailag megterheltnek s nem természetinek tartja, s koncepciójának lényege, hogy a lélekben folyó harc a mindenkori hivatalos és nem hivatalos kultúra közötti harc. Bahtyin nyelvi koncepcióját a tudattalanról a hetvenes években fedezik fel újra a pszichoanalízis nyelvi és hermeneutikai, jelentésértelmező megújítói.

Nemcsak elvi volt ez az affinitás. A pszichoanalízissel kacérkodó fiatalok legtehetségesebbje, Alexandr Lurija, aki a pszichoanalitikus mozgalom szervezeti meghonosításáért is sokat tesz Oroszországban, a reflexológia és a pszichoanalízis inspirációit ötvözve alakított ki egy kísérleti módszert a konfliktusok feltárására. Ennek lényege, hogy a nem tudatos konfliktusok a szóbeli ingerekre adott asszociatív és vegetatív (keringési) változások finom elemzésével tárhatóak fel. A kísérleti munka alapján Amerikában megjelent könyv (Lurija 1932) a korban nagy sikert aratott, az egyik korai próbálkozásnak tekinthetjük kísérleti, viselkedéses pszichológia és pszichoanalízis összekapcsolására.

A pszichoanalízis mint gyakorlati pszichológia is jelentős befolyásra tett szert a szovjethatalom első éveiben. Freudot orosz követői egyértelműen liberális vagy forradalmi gondolkodónak tartják. Úgy vélik, hogy a felszabadult társadalom nevelési elveiben (koedukáció, szexuális felvilágosítás és szabadság) és társadalmi gyakorlatában fontos támasz a pszichoanalízis. Moszkvában analitikus orientációjú óvoda is létrejön. Ebben az olvasatban az analitikus munka ugyanis arra mutat rá, hogy párhuzam van az elnyomás és az elfojtás között: az elnyomás egyik, pszichés zavarokhoz vezető fajtája a szexuális elfojtás.

Ezek az illesztési kísérletek persze számos fogalmi vitával kapcsolódtak össze a szimpatizánsok, illetve a „szintetizálók” táborán belül is. Ezek a viták, mint Etkind (1998) eredeti áttekintése mutatja, az orosz kultúra és a pszichoanalízis flörtjéről már a századelőn ellentmondásosak voltak. Freudnak számos orosz páciense mellett tanítványai is voltak, akik részben visszatelepültek Szovjet-Oroszország- ba. Az orosz kultúra egészében pedig különös szerepet játszott az analitikus eszme. Az orosz miszticizmussal, még a századelő szimodistái követte miszticizmussal és az aszketikus és orgiasztikus kultuszok váltogatásával szemben a pszichoanalízis az európai racionalitást, rejtett világunk ésszerű s szelíd értelmezését képviselte. Freud az orosz mentalitás számára már a bolsevizmust megelőzően is kritikai inspirátor volt. Ennek folytatása lesz az, hogy a szovjet korszakban sokan érezték például úgy, hogy el kell választani egymástól az ideológus, történetfilozófus s ezáltal a marxizmussal rivalizálva mindent magyarázni akaró, illetve a szaktudós Freudot. A marxizmus és a kommunizmus égisze alatt ismétlik meg az orosz kultúra kezdettől meglévő gondjait Freuddal. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a pszichoanalízis embert felszabadító jellege csak a polgári társadalom megnyomorító körülményeinek szűntével, a szocializmusban tud majd kibontakozni. A húszas évek végére mindezek a finomságok irrelevánssá váltak, illetve beolvadtak a sommásabb elutasításba. A kibontakozó filozófiai vitában a pszichoanalízis szaktudomány helyett, egyértelműen kezd polgári ideológiává válni, s képviselőit elítélik vagy visszavonulnak.

A kacérkodást követő, hidegzuhanyszerű elhatárolódásnak több, szakmán túli oka is volt. Az egyik az, hogy a sztálinizmussal a szovjet társadalom elveszítette a hétköznapi emberi viszonyokra vonatkozó progresszivitását, visszajön az orosz kultúra kiinduló aszexuális étosza. Másrészt nem keveset nyomott a latba, bár nyíltan ezt nemigen emelik ki

akkor, hogy a pszichoanalízis és marxizmus közötti egyezkedési próbálkozásokkal szimpatizált a „nagy gonosz”, maga Trockij is, mint Erős Ferenc (1986) monográfiája oly meggyőzően demonstrálja. Végül volt egy általános tényező is, mely a szovjet közegen kívül is mindmáig befolyásolja marxisták s freudisták viszonyát. Mindkét eszmerendszer totalizá- ló. Totalizáló, amennyiben úgy veszi, hogy még a vele szembeni intellektuális ellenállást is előre meg tudja magyarázni, saját ellenzőit is kezelni képes reflektív fogalmakkal (osztályharc, elfojtás) operál. A mozgalmat tekintve, a bolsevizmus és a bunkerkomplexumban szenvedő, állandóan saját kebelén belül ellenséget teremtő s kereső pszichoanalitikus mozgalom közötti analógiát nem nehéz átlátni: mindkettő belső tisztaságra törekvő konspiratív mozgalom. Ezek az utóbbi tényezők egyszerűen a másik kizárását eredményezik, éppen az uralomra törekvés révén: vagy minden osztályharc, vagy minden libidó, harmadik út nincsen.

A pszichoanalízis jelenlétének rövidsége azonban nem szabad feledtesse velünk, hogy a korai szovjet pszichológiában a viselkedéselvű megközelítések mellett a másik legerősebb alternatíváról volt szó.