A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

6.5. Szocializáció és tanuláselmélet

A hatvanas évek elejére mind a nagy elméletekhez kapcsolódva, mind szorgos laboratóriumi munkában igen nagy anyag halmozódott fel a neobehavio- rista táborban a szocializáció finom szerkezetéről. A Neal Miller kezdeményezte két irány, az agresz- szió és az utánzás vizsgálata kapcsolódott össze

19. 6. ábra. Politikai kifejezések érzelmi jelentése a hetvenes évek jelentésterében (Pléh és Czigler 1978)

19.7. ábra. Kendler és Kendler (1967) közvetítési tanulási felfogása

Bandura (1964) utánzásos vizsgálataiban. A híres kísérletek azt mutatták ki, hogy agresszív kommunikációs modelleket (pl. krimihősöket) figyelve a gyerekek utólag, késleltetve utánozzák az agresz- szor viselkedését. A jutalmazott felnőtt modellé válik a gyermek számára. Ez a kísérlet, s a pontos paramétereket tisztázni hivatott, azóta folytatott tengernyi hasonló munka egyszerre sok mindent jelent a neobehaviorizmusban. Legelső szinten a spekulatív szociálpszichológiából örökölt utánzásfogalom magyarázó értékének pontosítását. Egyben túllépés is azon a korábbi behaviorista felfogáson, mely az utánzásban pusztán másodlagos megerősítést látott, a társnak nem tulajdonított speciális jelentőséget. A késleltetett utánzás azonban a pszichoanalitikus azonosulásfogalom kísérletileg vizsgálható modelljévé is válik (vagy ambiciózusabb szerzőknél egyenesen magyarázatává). Az agresszió okainak keresésében a frusztráció és a közvetlen jutalom mellett megjelenik a szimbolikus, mintaátvételi jutalom is: a gyermek a jutalmazott modell viselkedését veszi át, s ő maga számára csupán maga az utánzás jutalomértékű. Ez az elképzelés, talán nem is kell külön hangsúlyozni, újfajta társadalmi felelősséget és szocializációs rendszert hirdet: a viselkedéskutató nemcsak a szülők, hanem a tágabb környezet modelladóinak felelősségét is kiemeli.

Végül ezek a szocializációs kutatások a másodlagos motívumok alakulásának új útjait is feltárják. Nem minden motívumunk és értékünk kell végső soron visszavezethető legyen saját viselkedésünk következményeire. A modellkövetés erőteljes motívumtanulási utakat is biztosít. A mai evolúciós pszichológia ezt viszi tovább, amikor az emberi utánzásban a szándék átvételéről beszél (Toma- sello 2002).

Skinner társadalmi utópiája

Az ötvenes évektől a behaviorista szocializációs felfogások kifinomult, többszintű elképzelései mellett egyre határozottabb formát ölt a vállaltan egyszintű s egyszerű viselkedésmagyarázat is. Skinner korábban is határozottan képviselt leíró behaviorizmusa is felerősíti hangját. A mester s nagyszámú tanítványa részletesen tisztázza az operáns viselkedés befolyásolóit, elsősorban a következmények, a megerősítés oldaláról. Maga Skinner (1972) nagy port felkavart radikális társadalomtudományi és utópisztikus művekben (egy sikeres regényben is) terjeszti ki az operáns viselkedéselemzést a sajátosan emberi folyamatokra is.

Radikalizmusát röviden úgy lehet jellemezni, hogy minden emberi viselkedést a következmények ellenőrzése alatt álló operáns viselkedésnek (reflexnek) tart. A nyelv például, mint a modern nyelvészet számára provokatív kiindulópontot jelentő Verbal behavior című művében kifejti, tulajdonképpen sajátos önmegerősítéseket is tartalmazó válaszrendszer. A gyermek, mikor beszélni kezd, környezete jutalmai hatására viselkedni tanul, s nem szabályokat vagy valamilyen rejtett jelentésrendszert s hasonlókat alakít ki. Általában is igaz, hogy leghumánabbnak tartott viselkedéseink mögött sincsen rendszer vagy logika, pusztán igen bonyolult megerősítési előtörténet. Az emberi társadalom, hogy Skinner érvelésének másik kulcspontját vegyük, nem más mint jutalmak s szankciók rendszere, viselkedési ellenőrző rendszer. Nem elég következetes azonban. A viselkedéselemzés azáltal válhat utópia alapjává, hogy Skinner a laboratóriumból kitekintve ajánlásokat fogalmaz meg. A közvetlen megerősítés elve szerint a megerősítésnek azonnal követnie kell a cselekvést, hogy ellenőrzése alá tudja vonni az akciót (ezért többnyire csak jelképes megerősítés). A leghatékonyabb a sok kis jutalom, mely nagyra váltható. Jutalmazni kell ugyanis, a jó jutalmazása sokkal hatékonyabb, mint a rossz büntetése. Ezt, vagyis a büntető társadalom elleni hiedelmet két szempontból is fontos hangsúlyoznunk. Egyrészt a liberális kritikusok szemében a szigorú viselkedési rend apostolának számító Skinner egy boldogabbb s örömcentrikusabb társadalomért küzd. Ugyanakkor ez a felfogás a büntetést mint egy emberi társadalmi konstrukciót marasztalja el. A mai evolúciós pszichológia folyvást azt hangsúlyozza, hogy a büntetés „szoktatási”, elsődleges szocializációs használata éppenséggel humánspecifikus vonás.

Minden viselkedés elemeire bontandó, s elemenként kell módosítani. Ennek kirívó példája volt a Skinner propagálta programozott oktatás.

Az ő felfogásában ennek lényege: a megtanulandó anyag elemi válaszokra bontása, s a válaszok jutalommal megerősítése. A kognitívabb irányultságú reformpedagógiai törekvések hamarosan túl merevnek és a gyermek kompetenciáit alulbecsülőnek bizonyultak.

A Skinner-féle program legnagyobb sikereit a viselkedésterápiában érte el. A kóros, destruktív viselkedést következetes megerősítési rend alkalmazásával kell megváltoztatnunk. Elemeznünk kell a hibás viselkedést: pl. mikor szokott rágyújtani, mi az, amit nem tud dohányzás közben csinálni, stb. Ezután a jutalmazó értékű rossz viselkedést (pl. rágyújtás) egy ártatlan másik jutalmazó értékű viselkedéssel kell felváltani (pl. rágógumi, zenehallgatás). Először a legkönnyebb, majd végül a legnehezebb helyzetben is ki kell cserélni őket.

Skinnerék ezt az alkalmazott viselkedéselemzést általában minden leküzdendő probléma esetében propagálják. A „mély” okokat elemző pszichoanalitikus beállítottságú pszichoterápiával szemben ők képviselik a közvetlen beavatkozást mint alternatívát. Az embert, hangzik a vád, túlzottan kiszolgáltatott, kívülről irányított lényként kezelik. Nem veszik észre, hogy vannak „belső” gondok s belső erők is. Kétségkívül jogos a vád. Skinner emberképében azonban ezek a dolgok nem léteznek, hangsúlyozásuk számára pusztán a tudománytalan „belső emberhez” való menekülés újabb bizonysága. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a pszichoterápiás törekvés össze tudott kapcsolódni egy, a viselkedésnél komplexebb emlékképpel. A mai pszichoterápia kognitív-viselkedéses irányzatai nem tüzet és vizet elegyítenek, hanem az emberi viselkedés megváltoztatásából indulnak ki egy komplex, a környezetéről bonyolult modelleket alkotó, de mégiscsak racionális ember képéből.

A neobehaviorizmus társadalomfelfogásának értékelésében tanulságos, hogy egy kiábrándult behaviorista, James Deese 1985-ben egy igen érdekes könyvben próbálta elhelyezni a társadalomtudományok, az amerikai behaviorizmus és a kognitív forradalom viszonyát. Könyve, amely azt a sokatmondó címet viseli, hogy Az amerikai szabadság és a társadalomtudományok, legalább három szempontból érdekes. Egyrészt az amerikai társadalomtudósok közül ritka módon észreveszi, hogy a társadalomtudományok és az amerikai ethosz, az alapító atyák szabadságideológiája bizonyos értelemben ellentmond egymásnak, hiszen a pszichológia és a társadalomtudományok két évszázad óta az ember determinisztikus képének kidolgozásán munkálkodnak, ami szemben áll a szabadságfelfogással. Másrészt, a 19. századra nézve két érdekes tézist fogalmaz meg. A darwini gondolatmenet és az adaptáció problémájának felfedezése egy újabb, nem egyszerű determinizmus lehetőségét emeli be a viselkedés vizsgálatába. Ennek megfelelően értelmezhetjük például az egész, a reflex értékelésével kapcsolatos vitát is úgy, mint a szándékos és nem szándékos viselkedés meghatározottságának problémáját. Deese számára Skinner életműve nagyon sajátos, paradox módon mutatja ezt az ellentmondásosságot. Ennek legalább két aspektusa van. Egyrészt a közismert deterministánál az operáns viselkedés fogalma mintegy megóvja, beemeli a szándékos viselkedés problémáját a viselkedésmeghatározásba. Másrészt, miközben Skinner szavakban determinista, azt hirdeti, hogy a pszichológiai törvények (ezt persze ő viselkedési törvényeknek nevezi) semmire sem redukálhatóak, különösen nem az agyműködésre. Ezek sui generis fenomenológiai törvények.

A harmadik érdekes mozzanat, hogy Deese ostorozza a szociálpszichológiát, mert felelősnek tartja az ember nihilisztikus, manipulatív felfogásának terjesztéséért. O nem túl sokat tud ehelyett nyújtani, de hiteles „belső kritikus”.

6.5.1. Információelmélet és pszichológia: statisztikai behaviorizmus

A behaviorizmus sorsának alakulása szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy a II. világháború alatt sok kísérletező közvetlen kapcsolatba került a bonyolult ember-gép rendszerek s kommunikációs kapcsolatok leírását lehetővé tevő új matematikai fejezetekkel, a kibernetikával és az információelmélettel.

A Shannon és Weaver (1986) bevezette információelméleti fogalmak lényege, hogy egy technikai kommunikációs rendszerben a jelek pusztán mint jelek kezelhetők, jelentésüktől függetlenül. A jelek hírértéke jellemezhető úgy, hogy mekkora bizonytalanságot csökkentenek a fogadónál, amikor megjelennek. A nagyobb lehetséges készletből származó betű hírértéke ennek megfelelően nagyobb, mint egy számjegyé. Jellemezhető lesz jelsorozatok belső viszonya is: egy adott jel után nagy valószínűséggel mindig következő másik jel hírértéke kisebb, mint a más jelektől függetlenül véletlenszerűen megjelenő jelé (a szókezdő p utáni r hírértéke például kisebb, mint a szó belseji r betűé).

A pszichológusok ráéreztek ennek a látszólag pusztán technikai és matematikai elméletnek az érdekességére. Olyan kutatások valósultak meg már a háború alatt, melyek például arra voltak kíváncsiak, milyen információátviteli torzításokat (megszakítás, magas vagy mély hangok levágása stb.) tűr el átvitel során az emberi beszéd, hogyan növelhető ennek megfelelően a technikai kommunikációs csatornák átviteli kapacitása. Vagy: milyen paramétereknek megfelelően korlátozott az emberi információfelvétel és -tárolás: az információmeny- nyiségnek (átlagos ritkaságérték) vagy valamilyen más paraméternek. Vagy: úgy tűnt, hogy a reakcióidő függése a lehetséges inger- és válaszalternatíváktól úgy jellemezhető, hogy a RI az alternatívaszám logaritmusának, vagyis az inger átvitte információmennyiségnek a függvénye (Hick-törvény).

Amerikában George Miller (1952), Angliában pedig Colin Cherry és Donald Broadbent (1958) munkáiban létrejött egy sajátos statisztikai beha- viorizmus. Ez az emberi viselkedés leírásában a hangsúlyt a kommunikációs metaforára helyezi, de ezzel párhuzamosan át is teszi az emberre: az ember mint információkezelő lény vizsgálandó. Innen már csak egy ugrás lesz a kognitív pszichológia szemlélete. Míg a statisztikai behaviorizmus nem nyitja fel az inger és válasz közötti „fekete dobozt”, a külső rendszer és a viselkedés vizsgálatára használja a matematikai modellt, a kognitív szemlélet könnyedén felnyitja azt. A jelek önmagukban való vizsgálata helyett a jelentés és a reprezentáció kérdését helyezi előtérbe, ugyanakkor legalábbis kezdetben a kommunikációs metaforát továbbra is érvényesíti, csak már a fejen belüli kódolásokról s átalakításokról fog beszélni. A 19.8. ábra mutatja Broadbent (1958) ennek megfelelő modelljét. Nem véletlen, hogy ezt az átlépést pontosan ugyanazok a személyek teszik meg, akik a rövid életű statisztikai behaviorizmust is életre hívták.

6.6. A fiziológiai gondolkodás a neobehaviorizmusban

Az ötvenes évektől vált újra különösen világossá, hogy a viselkedés pszichológiai magyarázatának szoros kapcsolatot kell tartania a fiziológiai gondolkodás fejlődésével. Ez tulajdonképpen azt is jelentette, hogy sokan felismerték, még akkor is munkál egy rejtett feltevés a pszichológusokban az idegrendszer működéséről, ha expliciten nem is fogalmazzák ezt meg. Az új fiziológiai fejlemények éppen a pszichológusok rejtett idegrendszeri modelljét – ahogy Hebb (1949) nevezi, a Conceptual Nervous System, CNS, azaz fogalmi idegrendszer elképzelését – változtatják meg. Ennek több oka s összetevője volt.

1. 
   A kutatási technikák fejlődése. Az ötvenes évek elejétől megjelennek azok az eljárások (kezdetben az EEG-vizsgálatok, majd az eseményfüggő agyi válaszok vizsgálata, a finomabb mozgásregisztráció stb.), melyek közvetlen megfigyeléseket tesznek lehetővé a központi idegrendszer működéséről. Ezzel talaját veszti a még a harmincas években is sokaknál (pl. Skinnernél vagy Guthrie-nál) élő módszertani kétely arról, hogy a centrális elméletek csak spekulatív érdekűek lehetnek a pszichológiában.
   

19.8. ábra. Az emberi megismerés mint információfeldolgozási folyamatok sorozata Broadbent (1958) alapján

1. 
   Spontán aktivitás. Az ötvenes években számos formában került előtérbe az aktiváció és az aktív kereső viselkedés. Az agytörzsi aktiváló rendszer jelentőségének felfedezése (Moruzzi és Magoun 1948) olyan pszichológiai modellekhez vezet, melyek előtérbe állítják a viselkedés energetikáját. Nagy szerepet játszott ebben a közvetítésben a McGill Egyetemen dolgozó kanadai Donald O. Hebb (1904-1985), aki eredetileg Lashley tanítványa volt, s tőle s Pennfieldtől, a neves agysebésztől tanulta a neurofiziológiai modellálás jelentőségét a pszichológiában. Munkatársaival feltárják, hogy az aktiváltságnak van egy optimális szintje. Az ingerek, a külvilág abban is szerepet játszanak, hogy fenntartsák ezt a szintet: ingermegvonás esetén (szenzoros deprivációban) számos érzékelési és egyéb zavar lép fel. Kialakul az aktivációs kontinuum elmélete, mely szerint különböző izgalmi, feszültségi szinteken eltérő a teljesítmény: optimális közepes izgalomnál (Hebb 1949). (Ezzel voltaképpen egy régóta ismert összefüggés, a Yerkes-Dodson- törvény néven emlegetett fordított U görbe kap pszichofiziológiaibb értelmezést.) Az aktivációs koncepció révén polgárjogot nyer a behavioristák számára is a figyelem vizsgálata, új megvilágításba helyeződik a pavlovi fiziológia tájékozódási reakció fogalma (vö. 20. fejezet). A tájékozódási reakció fázisos változás az aktivációban, habituációja, ismétlésre való csökkenése pedig annak mutatója lesz, hogy kialakult az ingernek az aktivációt legátló idegi reprezentációja. A szovjet E. N. Szokolov és a magyar Grastyán Endre (1923-1988) az aktivációs koncepciót helyezik a tanulás középpontjába is. Szokolov (1968) felfogásában a tanulás lényege az inger neurális reprezentációjának kialakulása, az ismételt ingerlésre bekövetkező habituáció ennek mutatója. Grastyán (1961) pedig egyrészt azt mutatja ki, hogy a tájékozódási reakció alapja az elvárások (modellek) és a jelen inger közötti össze nem illés, később pedig egyenesen egy olyan kognitív tanuláselméletet épít ki, mely szerint minden tanulás lényegi mozzanata a jeltanulás, az orientáció a környezetben (Grastyán 1984).
   

A pszichológusok részletesen kidolgozzák a tájékozódási reakciót kiváltó ingerek elméletét is. A kanadai Daniel Berlyne (1924-1976) felfogása az újdonság mellett az össze nem illést is kiemeli. Erre alapozva épít ki egy modern kísérleti esztétikát is. Az ember mint az újra irányuló lény koncepciója a motivációs pszichológiába is behatol. Számos állatkísérlet is rámutatott már az ötvenes években, hogy az újat aktívan keressük is. Az ennek megfeleltetett explorációs késztetés alapjává válik annak a felfogásnak, mely ki akar lépni a naivan homeosztatikus emberkép kereteiből, mely szerint az ember mindig az izgalmi szint minél gyorsabb csökkentésére törekedne. A teljes képhez az izgalom növekedése is hozzátartozik, nemcsak a drive-redukció.

Az explorációs viselkedésformák hangsúlyozása nemcsak a motiváció „belső”, energetikai oldalának felfogását változtatja meg, hanem megkérdőjelezi a reagáló szervezet behaviorista metateoretikus feltételezését is. Magasabb rendű állatok, hangzik az új felfogás, aktívan kutatják környezetüket, spontán tevékenység jellemzi őket, nemcsak ingerekre reagálnak, s maga a megismerés motivációs igénnyé válik számukra.

Az egész aktivációs problematika fokozatosan kifelé vezet a behaviorista keretekből. Az említetteken túl átalakítja az érzelmek felfogását (megjelenik az érzelmek vagy legalábbis a kísérőjelenségek aktivációs elmélete), az éberség kapcsán elkezdődnek a kísérleti alváskutatások s újra felmerül a száműzött tudat fogalma, s az aktivációs koncepció a személyiségkutatást is meghódítja. A hatvanas években a megújulás egyik vezérszemélye a magyar kutatásban is az aktivációs gondolat. Ennek részben az az oka, hogy az ötvenes évekbeli háttérbe szorítottság és kényszer-pavlovizáció után az aktivációs koncepció a pavlovi örökség megszüntetve meghaladásának keretévé válik. Grastyán Endre pszichofiziológiája mellett ezt az irányt képviseli ekkoriban Marton Magda tipológiai munkássága s Barkóczi Ilona (1971) vizsgálatai az explorációs tevékenység jelentőségéről embercsecsemőknél (lásd 21. fejezet).

1. 
   A motiváció fiziológiája. Az ötvenes években a motivációs fiziológia pszichológiai kiindulópontja a drive-redukciós elmélet. Ennek fiziológiai értelmezésében kiemelkedő jelentőségre tett szert, hogy bevetté vált a hipotalamusznak s más, a motivált viselkedésben kulcsszerepet játszó kéreg alatti, illetve törzsfejlődésileg ősi agykérgi képződményeknek, a limbikus rendszer képleteinek a közvetlen ingerlése, finom irtása és működésük regisztrálása. Kiegészítette ezt, hogy 1954-ben, mint oly sokszor, egy véletlen felfedezés keretében kiderült, hogy az állatok bizonyos képletek ingerléséért munkát is hajlandóak végezni. A kanadai Olds felfedezése nyomán ezt a jelenséget nevezzük öningerlésnek. Ezek a vizsgálatok részletesen tisztázták az egyes motivációs rendszerek agyi szerveződését, a nekik megfelelő „éhségi” és „jóllakottsági” központokat. A pszichológiai elmélet számára talán még érdekesebb, hogy azt is feltárták, a motivált viselkedés szerveződése fiziológiailag is kettős: a tapasztalat elsősorban az ún. appetitív, előkészítő viselkedéseket befolyásolja, a konszummatív mozzanatokat kevésbé. Ezzel kapcsolat teremtődött a motivált viselkedés klasszikus, Wallace Craigtől (1918) származó, s a modern, elsősorban Konrad Lorenz (1977) nevéhez fűződő etológiai vizsgálata és a pszichológia között. A drive-redukció pszichológiai problémája mint az ősi rendszerek tanulást szabályozó szerepe fogalmazódik újra. Ennek pszichofiziológiai mechanizmusait illetően Grastyán (1967; 1984) tett sokat azért, hogy az izgalomcsökkenés jutalmazó szerepét egy olyan átfogóbb rendszerrel váltsa fel, melyben a jutalomnak és a büntetésnek egyazon rendszer kétféle állapota felel meg, a jutalom a közelítő viselkedés gátlás alóli felszabadulása, a büntetés pedig a közelítés gátlása, a hipotalamuszban zajló finom történések eredményeként.
   
2. 
   Az idegrendszer modelláló funkciója. Az ötvenes évekre kialakulnak olyan neuropszichológiai modellek is, melyek, amikor a viselkedésszabályozás központi idegrendszeri tényezőit emelik ki, egyben az idegrendszeri reprezentációk szabályozó szerepére helyezik a hangsúlyt a közvetlenebb reflexes szabályozás helyett. Már az örökké jelen lévő Karl Lashley (1951) egy kései tanulmánya is megfogalmazza a sorrendiség szabályozásával kapcsolatban, hogy az anticipációs és perszerverációs hibák s a mozgások egymáshoz igazodása révén akár az egyszerű beszédmozgások sem képzelhetők el reflexláncként. A viselkedés túl gyors s az előzményekhez jól igazodó ahhoz, hogy pusztán a válaszokból jövő visszajelentés irányíthassa. Fel kell tételeznünk, hogy egy mondat kimondását például egy centrális mozgásminta irányítja. Még egy szó kimondásakor sem működik az a reflexlánc elképzelés, amit a 19.9. ábra mutat. Fel kell tenni az EKÉT szó egészének belső mintáját is. Az etológia szintén ezt a modelláló mozzanatot állítja előtérbe a magasabb rendű viselkedés magyarázatában (Csányi 1994).
   

19.9. ábra. A viselkedés bírált reflexlánc- szerveződése Lashley (1951) felfogásában

Jóval részletesebb s előremutatóbb kifejtést kapnak ezek a gondolatok a már többször említett D. O. Hebb munkásságában. Először az 1949-ben megjelent, A viselkedés szerveződése című könyvében fejti ki reprezentáció-központú neuropszicholó- giát. A viselkedés szabályozása szerinte kettős. A reflexes szabályozás közvetlen, a bonyolultabb

viselkedések azonban reprezentációk által közvetítve szabályozódnak. A késleltetett válaszadás, a kerülőút-használat, s hasonló, egyszerűnek tűnő jelenségek már az állatoknál is szükségessé teszik reprezentációk (ingernyomok, képzetek) feltételezését. Ezek idegrendszeri megfelelője a tapasztalat alapján kialakult kérgi sejtegyüttes lenne. Ezek feltételezése miatt emlegetem Hebb felfogását mint reprezentáció-központú pszichofiziológiát, mely a közvetlen ingerfüggés csökkenő s a belső reprezentációk növekvő viselkedésirányító szerepét hangsúlyozva evolúciós előképét adja sok mai kognitív pszichológus doktrínájának. Saját idejében viszont elindítója volt annak az átfogó törekvésnek, hogy összhangot teremtsenek elméleti agymodelleink s a viselkedéselmélet között.

6.7. Kulcsfogalmak

5.21. táblázat -

agresszió	meditáció	szemantik
kondicionálás	neopozitivizmus	szorongás
korrekcionizmus	operacionalizmus	utánzás
közbülső váltás	skálák

6.8. Szakirodalmi eligazító

A neobehaviorizmus egészéhez Kardos (1970) válogatása és a Sz. Gy. II. kötete sok forrást megad.

A tudományelméleti vonatkozásokról az Altrichter (1972) és a Papp (1977), valamint a Forrai és Szegedi (1998), valamint Laki (1998) szerkesztette kötetek további anyagot hoznak. Brunswik (1988) Farkas András bevezetőjével végre magyarul is olvasható. Hammond (1969) pedig gazdag válogatás mellett róla szóló írásokat is tartalmaz.

Hull, Tolman, Skinner, Guthrie, Osgood részben magyarul is olvashatók az említett gyűjteményekben. Tolman felfogása Kardos (1988) munkájában is részletes bemutatást kap. A verbálistanulás-kutatás szemléletét bemutatja Barkóczi és Putnoky (1968) könyve, átalakulását a kódolás és az organizáció kérdésévé pedig Kónya (1979) tanulmánya.

A közvetítés problematikájára igen jó forrás Putnoky (1966) történeti elemzése, a jelentésmérési módszerekre pedig szintén ő (Putnoky 1978), beleértve saját módszerének ismertetését is. Ezenkívül Czigler és Pléh (1973) ismertetése ad eligazítást.

Shannon könyve az információelméletről ma már magyarul is olvasható. A pszichológiai alkalmazásokról Lomov (1969), illetve a Foss (1972) szerkesztette kötet jó forrás. Az utóbbi érdekes pszichofiziológiai összefoglaló dolgozatokat is összegyűjtött. Erre Hebb (1975) tankönyve, az Ádám György (1972) szerkesztette válogatás, valamint Grastyán írásai a jó fogódzók. Grastyán jelentőségét tanítványa, Molnár Péter (1989) méltatja.

Végül a neobehaviorista szocializációs elképzelésekre Zrinszky válogatása mellett Ranschburg Jenő (1970) könyve jó összefoglaló.

Az egész modern behaviorizmusra jó forrás Ernest Hilgard (1987) áttekintése az amerikai pszichológia történetéről, mely szinte máig követi az eseményeket.