A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

6. 19. FEJEZET –A pszichológia mint tanuláselmélet: a neobehaviorizmus

Azért tanulmányozzuk az állatok viselkedését, mert egyszerűbb. Az alapvető folyamatok könnyebben felfedhetők, és a viselkedés hosszabb időn át regisztrálható. A megfigyeléseket nem bonyolítja a kísérletvezető és a kísérleti személy kapcsolata.

B. F. Skinner: Miért viselkednek a szervezetek?

1953, Katona Nóra ford.

6.1. Furcsa házasság: liberalizálódás és szigorúbb normák

A harmincas évektől a neobehaviorizmus keretében a behaviorista gondolkodás mind módszertanilag, mind fogalmilag liberalizálódott. A viselkedéselv ugyanis összekapcsolódott a neopozitivista tudományelmélettel s az operacionalizmussal. Ennek során kialakult a behaviorizmus három fogalmi értelmezése. Az ontológiai behaviorizmus szerint nincsen lelki élet, csak viselkedés. Az új, önmagukat okosabbnak és hajlékonyabbnak tartó beha- vioristák jó része szerint ez a múlté, és valójában van belső életünk, csak nehéz vele megküzdeni. A logikai behaviorizmus (mely a brit analitikus Gilbert Rylera jellemző például) a belsőnek tartott folyamatokat viselkedéses diszpozíciókra vezeti vissza. A pszichológusok számára mindez szigorúbb, a neopozitivisták formai igényeinek megfelelő elméletalkotást és beszédmódot jelentett, ugyanakkor tartalmilag a pszichológia repertoárjára nézve liberalizálódást. Maguk a kísérletező pszichológusok „neo” néven módszertani viselkedéselvet képviselnek. Közvetlenül kutatni csak a viselkedést lehet, a viselkedés mögött azonban feltételezhetünk belső folyamatokat, ha meg tudunk nekik feleltetni viselkedéses következményeket.

Ezzel a módszertani engedékenységgel együtt a neobehaviorizmus tematikája kiszélesedett. Az amerikai akadémikus pszichológia fejlődése a beha- viorizmus watsoni programjától kezdve valójában meglehetősen egyenes vonalú: bátran beszélhetünk a viselkedés elvének diadalútjáról, s ezzel párhuzamosan a pszichológia amerikanizációjáról. Nehéz is ebben a diadalmenetben elkülöníteni, hogy meddig tart a klasszikus s mikortól kezdődik a neobeha- viorizmus. Ha valamilyen megkülönböztető jegyet próbálnánk keresni, talán azt mondhatnánk, hogy a neobehaviorizmus engedékenyebb, kiskapukat talál azoknak a belső, lelki folyamatoknak (emlékek, vágyak), melyeknek kiiktatását a klasszikus program zászlajára tűzte. Számos változatban és hangsúllyal fedezik fel a behavioristák azt is, hogy az ember társas lény, hogy életében nagy szerepet játszanak a jelek, hogy személyisége van, s az fejlődik. Ugyanakkor a horizontnak ez a kitágítása úgy ment végbe, hogy a behavioristák mindent úgy emeltek be világképükbe, hogy egyben a behavio- rista emberképre redukálták.

Az elemi tanulás mellett központi szerepre tettek szert a nyelv, gondolkodás, motiváció, személyiség, pszichopatológiai jelenségek viselkedéses magyarázatai. Fontos marad a tanulás alapelveinek tisztázása. A neobehaviorizmus nem osztatlan irányzat, számos tábora van. Sokat vitatják, vajon minden tanuláshoz kell-e megerősítés, vajon a tanulásnak egy vagy több alapformája van-e (klasszikus és operáns kondicionálás). Programozott oktatási felfogása a tananyagokat is elemi kondicionálás szerűen tanulható részekre bontja. Társadalmi utópiájában a belső világra vonatkozó „előítéletektől” megszabadult, a büntetés helyett pontosan adagolt jutalmakkal dolgozó közösségszervezés mellett állt ki. Követői a tanulási elveket a kóros jelenségek magyarázatára s lépcsőzetes kiiktatására is bevezetik viselkedésterápia néven. A neobehaviorizmus egy másik iránya a belső folyamatokat a nyílt, moz- gásos viselkedés töredékeiből vezeti le, ún. közvetítő válaszoknak tartja (mediációs elmélet). Clark Hull követői is kiterjesztették a viselkedéselvet a személyiség, a társas folyamatok és a pszichopato- lógia területére. Ebben sokat támaszkodtak Freud és a neofreudisták munkáira. A viselkedéselmélet a klinikusok és a szociálpszichológusok leírta jelenségekre mechanisztikus és fejlődési magyarázatot adna, olyan fogalmak segítségével, mint a frusztráció-agresszió elv, az utánzásos tanulás vagy az indulatátvitel (Neal Miller, O. H. Mowrer). A hatvanas években ennek az irányzatnak központi témájává vált a nyelv behaviorista elemzése (C. E. Osgood). A neobehavioristák egy további tábora, E. C. Tolman hívei a belső folyamatokat elsősorban az inger felől vezetik le. A tanulásban nagy szerepet tulajdonítanak a belső térképek kialakulásának s az elvárásrendszereknek. A személyiséget belső modellek s hozzájuk kapcsolódó értékelések ösz- szességeként fogják fel.

A tanulás mindenhatóságának és az objektivitásnak a meglehetősen széles spektrumú közös nevezőjén belül a neobehaviorizmus hallatlanul asz- szimilatív és asszimiláló törekvéssé vált a modern pszichológiában. S ne feledjük, mindez mennyiségi eltolódással is jár. Ebben a korban válik domináló- vá az amerikai pszichológia. Megpróbálta bevonni a viselkedéses beszédmód körébe mindazt, amit a pszichoanalízisből és az alaklélektanból relevánsnak látott. Ez a mozgásirány fordítva is érvényesült: az Amerikába települt gestaltosok is egyre inkább a viselkedésről beszélnek, a neofreudisták pedig az alkalmazkodásról. A behaviorizmus mindenevősége odáig jutott az ötvenes évekre, hogy saját magát nem is mint irányzatot azonosította, hanem egyszerűen mint tanuláselméletet. Képviselői szemében a neobehaviorizmus tanuláselméletté vált, a tanuláselmélet pedig lefedte a pszichológia egészét.

A hatvanas évekre a hajlékony behavioristák egyre szorosabb kapcsolatba kerültek a spontán tevékenységek jelentőségét felfedező modern pszicho- fiziológiával is (pl. K. Lashley, D. O. Hebb), valamint a magasabb rendű állatok jelezési viszonyait kutató etológiával (D. Premack). Skinner követőit kivéve a neobehavioristák fogalmi apparátusa annyira fellazult, hogy a belső folyamatokat kiindulásként feltételező, a megismerési folyamatok modellálá- sára törő kognitív pszichológia könnyedén fel tudta váltani. Mára a neobehaviorizmus mint irányzat visszafejlődött. Az általa bevezetett objektivizmus (minden belső folyamat megismeréséhez a viselkedésen át vezet az út), s számos általuk bevezetett fogalom (tanulási fajták) s kérdés (egyetemesek-e a tanulási elvek, feledhetőek-e rossz szokásaink) maradandónak bizonyult.

6.2. A tudományelmélet hatása: a neopozitivizmus és a pszichológia

A folyamat a következők miatt volt furcsa házasság. A pszichológia arculatára a neopozitivista tudományelmélet gyakorolt nagy hatást. Ez a felfogás népi pszichológiánk elkötelezettségeihez viszonyítva korlátozó elmélet. Számos olyan dologról, melyek kézenfekvőek, s a belső világhoz tartoznak, úgy tartja, hogy a szellemvilághoz tartozik. Általánosságban is a tudományelméleti szigor megfelelője: csak olyan terminusokat enged meg, melyek kézzelfogható referenciájú dolgokra utalnak. Csakhogy megenged egy trükköt: a kézzelfoghatóság érvényesülhet két lépcsőben is. Használható minden, ami lefordítható a megfigyelt világ nyelvére. A spekulatív filozófiát és a népi pszichológiát megszorítja, a behavioristákat viszont felszabadítja ez. Most már beszélhetnek a belső világról, ennek a szabadságnak azonban ára van: be kell tartani a formalizáció szabályait. Olyan ez, mint a házassággal szentesített szexualitás.

6.2.1. Operacionalizmus és a tudományok tudománya

A neobehaviorizmus kétarcú irányzat. Miközben meglehetősen semlegesen objektív igyekszik lenni, néhány általános módszertani elvvel megkísérli bekebelezni a pszichológia egészét, maga is ki van téve külső hatásoknak. A szemléleti egységet a tudományelmélettel létrejött kapcsolatok teremtik meg. A harmincas évek amerikai pszichológiájára általában jellemző, hogy a pszichológusok élénken reagálnak azokra a filozófiai törekvésekre, melyeket átfogó néven neopozitivizmusként emlegetünk. Ha a részletektől eltekintünk, ez a flörtölés a neopozitivizmus és a tudományfilozófia között a tudományosságra törekvő pszichológia örök reményeit fogalmazza meg újra. A tudományosságukat illetően kisebbségi érzésekkel teli pszichológusok mindig jó vevők azokra a filozófiai próbálkozásokra, melyek célja, hogy megfogalmazzák (vagy rossz esetben előírják), mi is a tudomány. Eközben a pszichológusok sokszor a természettudósoknál sokkal „objektívebbek” igyekeznek lenni. Tegyük a pszichológiát objektívebbé; illesszük hozzá a természettudományok általános módszertanához; válasszuk el világosan egymástól a tényekről szóló és a pusztán fogalmaink belső viszonyait elemző kijelentéseket; az egyedi tényekből kiindulva szigorú lépésekben építsük fel a tudományos elméletet – így hangzanak most az örök szcientikus célok. Kiegészítve a pszichológiára azzal, hogy a „népi pszichológia” legfeljebb heurisztikus kiindulás lehet (Tolman), de legjobb ezt be sem vallani.

Visszatérő jelszava ennek az objektivista törekvésnek az operacionalizmus. Ez a Percy Bridgman (18821961) Nobel-díjas amerikai fizikustól és filozófustól származó elv a fogalmak tapasztalati lehorgonyzásá- nak műveleti megadását ajánlja: a tudományban csak olyan kifejezések használhatóak, melyekre egyértelmű műveleti definíció adható. A távolság fogalmát pl. a tudomány számára kimerítik azok a műveletek, melyeket a távolságméréskor alkalmazunk. A pszichológia számára ez az igény részben korlátozást jelentett: csak olyan fogalmak alkalmazhatóak, melyek egymástól független megfigyelők megismételhető műveleteivel megadhatók. Érdemes emlékeztetni rá, hogy ez a „független megfigyelő” gondolat már évszázadok óta a gyakorlati tudományosság credója. Olyan gondolatmenet révén jön létre a tudományos megfigyelés, mely a bíróság előtti tanúskodást terjeszti ki (Shapin 1996). Első alkalmazásaiban ez cinikusnak tűnő háttérbe szorítását jelentette a megalapozott fogalmi elemzésnek. Az operacionalizmus alkalmazói nemcsak behavioristák voltak. A Titche- ner-tanítvány Edwin Boring (1886-1968), a Harvard Egyetem mentalisztikus beállítódású fellegvárának tanára nagy szerepet játszott abban, hogy az opera- cionalizmus segítségével tegye az amerikai közegben továbbra is szalonképessé a klasszikus pszichológia fogalmait. Az intelligencia fogalmáról folytatott vég nélküli viták feloldási javaslataként pl. azt ajánlotta, induljuk ki abból, hogy az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek.

A műveleti elv legsokrétűbb szószólója azonban tanítványa, a szintén a Harvardon működő S.

Smith Stevens (1906-1973). Jól ismert kutatásai igen messze állnak a behavioristák érdeklődésétől: érzékelés-lélektannal foglalkozik. A Nobel-díjas (1961) magyar Békésy György (1899-1972) mellett, aki a hallás örvényelméletét s a laterális gátlásnak a különböző modalitásokban játszott szerepét dolgozza ki, Stevens a modern halláskutatás egyik legnagyobb alakja, aki mindmáig ható eljárásokat használva a pszichoakusztika modern területének kialakítója. Békésyhez hasonlóan ő is hisz bizonyos érzékelési folyamatok kvantumos szerveződésében. Tovább is lép azonban a hallás vizsgálatán. O vált a pszichofizika megújítójává is. A Fechner-féle abszolút ítéleteket (egyforma-e két inger) új mérési helyzetekkel váltja fel (pl. növeli a hangot kétszer olyan erősre). Az így kapott eredmények szerint a mennyiségi viszonyokban (pl. hangerő) a pszichofizikai függvény helyes formája nem logaritmikus, hanem hatványfüggvény. Ennek részletes értelmezéséről azóta is viták vannak

Hogyan kapcsolódik ez az operacionalizmushoz? Stevens a pszichofizikát a pszichológia általános méréselméletévé tágítja ki. A pszichológiai kutatásban mindig mérési műveleteket alkalmazunk. Ezek a műveletek különböző szigorúsággal rendelnek kategóriákat a változókhoz, s ennek megfelelően különböző szigorúságú mérési skálák alakulnak ki: névleges, pusztán besoroláson alapuló hozzárendelés (férfi-nő), sorrendezést adó hozzárendelés (pl. iskolai osztályzat), az egyes fokozatok között azonos ugrásokat biztosító, az intervallumok nagyságát megőrző hozzárendelés (pl. Celsius-fok, intelligenciahányados), végül a természetes null- ponttal is rendelkező, az arányok állandóságát is megőrző hozzárendelés (pl. abszolút hőmérséklet) a különböző szintek. Ezzel a besorolással Stevens a pszichológiai méréselmélet alapjait adta meg, mint ahogy azt a 19.1. táblázat összefoglalja.

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozva Stevens az operacionalizmusnak mint a méréselmélet alapjának propagátorává vált. Számára ez egyszerre jelent korlátozást, a „privát” mozzanatok kizárását és a belső folyamatok publikussá tett beemelését a pszichológiában. Az utolsó mozzanat ebben a publikus- sá tételben – itt köszön vissza a pszichofizika – a szenzoros diszkrimináció. Egyetérteni csak abban lehet, amit meg tudunk különböztetni.

1. 
   A tudomány [...] egy társadalom tagjai által elfogadott empirikus állítások halmaza. [...]
   
2. 
   Csak azok az állítások kerülhetnek be a tudomány anyagába, melyek nyilvános és megismételhető műveleteken alapulnak. Még a pszichológia sem tud semmit a privát tapasztalásról, mivel a privát világba bejutó mérési művelet fogalma önellentmondást tartalmaz.
   
3. 
   A pszichológiában csak úgy válik valami elfogadhatóvá, mikor minden megfigyelést, beleértve azokat a megfigyeléseket is, melyeket a pszichológus magán végez, úgy kezelünk, mintha a „másikon” végeznénk. [...]
   
4. 
   Egy terminus csak akkor jelöl valamit, ha konkrét kritériumok vannak alkalmazhatóságára. Egy állításnak pedig csak akkor van empirikus jelentése, ha igazságának vagy hamisságának kritériumai olyan konkrét műveletekből állnak, melyeket kívánságra el lehet végezni.
   
5. 
   Amikor a komplex műveleteket egyszerűbbekre és még egyszerűbbekre próbáljuk redukálni, a végén azt találjuk, hogy a diszkrimináció vagy a differenciális válasz az alapvető művelet.
   

S. Stevens: A pszichológia és a tudományok tudománya.

1939/1983, 16-17. o.

Olyan képet kapunk tehát, melyben az operaciona- lizmus egyszerre a tudomány nyilvánosságának, s így az első személyűvel szemben a második sze- mélyű pszichológiának a biztosítéka, s egyben egy méréselvekben egyetértő közösséget is teremt.

A behavioristák számára a műveleti elv jelentette a konkrét felszabadulást a klasszikus behaviorizmus merev ontológiai megkötéseihez képest. Azt jelentette ugyanis, hogy amihez műveletek rendelhetők, arról lehet beszélni a tudományban akkor is, ha „belső” folyamat. Az állat (és az ember) belső állapotai így újra szalonképessé válhatnak. Úgy azonban, hogy bevezetésükkor nem az élmények közvetlenségére hivatkozunk, hanem a műveleti meghatározások kerülő útján csempésszük vissza őket.

Az ötvenes évektől az egyik vitás kérdés éppen az lesz, hogy ehhez a műveletihez képest van-e többletjelentésük a pszichológiai terminusoknak, feltölthetjük-e őket a népi pszichológiából.

5.19. táblázat - 19.1. táblázat. A pszichológiai mérés skálaelmélete Stevens (1954) alapján

Skálák	Hozzárendelés	Nullpont	Példa
Nominális	tetszés szerinti	nincs	nem (1,2)
Ordinális	A>B, B>C, A>C	változhat	iskolai jegy
Intervallum	ha A-B = B-C, akkor A-C = 2(A-B)	változhat	Celsius, hangerő
Irány	ha A/B = B/C, akkor A/C = 2xA/B	van abszolút nulla	abszolút hőmérséklet

A behaviorista táboron belül megvalósult konkrét formáiban az operacionalizmus kétféleképpen jelenik meg. Egyrészt létezik egy józan és gyakorlatias formában, amit szubsztanciális műveletiségnek nevezhetnénk. Akkor beszélhetünk például arról, hogy az állat éhes, ha X óráig nem adtunk neki enni. Ez lesz az az út, mely a hagyományos pszichológia „belső” fogalmait visszacsempészi az objektív pszichológiába. Él azonban az operacionalizmus egy formálisabb módon is. Módot ad arra, hogy a viselkedés elemzésében használt terminusokat megfosszuk „ontológiai” tartalmuktól, s csak egymásra vonatkoztatva definiáljuk. Ebben a keretben az operacionalizmus olyan eszközzé válik, mely furcsa körbenforgó meghatározásokkal ruházza fel a pszichológiát. Ez a megoldás éppen a legmerevebb neobehaviorista, Skinner munkáiban jelenik meg. Számára például válasz minden olyan esemény, melynek megjelenését a megerősítés befolyásolja. Ezzel a „válasz” fogalmába a pedálnyomástól a szonettírásig minden beletartozhat. Ugyanakkor megerősítés minden olyan esemény, mely egy válasz megjelenését befolyásolja. Ezzel a megerősítésbe a tápláléktól kezdve a kitüntetésig minden belesorolódik, mód nyílik a Skinner (1938) által hangsúlyozott funkcionális elemzés érvényének minden határon túli kiterjesztésére. Vegyük azonban észre, hogy közben az egész gondolatmenet körben forgóvá vált.

A neopozitivizmus azonban nemcsak a műveleti definíciók révén hatolt be a pszichológiába. Rafináltabb, kidolgozottabb változatainak, elsősorban a Bécsi Kör, Moritz Schlick (1882-1936) és Rudolf Carnap (1891-1970) s Amerikába átszármazott követőik filozófiájának is megvolt a hatása. Ez a filozófia a tudomány nyelvének logikai elemzésével igyekszik kiküszöbölni minden metafizikus állítást. A metafizikai kérdéseket álproblémákként kezeli. Csak olyan kijelentéseket tart értelmesnek, melyeknek megadható igazolási módjuk. A verifikáció végső lépése, akárcsak a klasszikus pozitivizmusban, a tapasztalat lenne s minden tudományos, sőt minden értelmes kijelentésnek verifikálhatónak kellene lennie.

A filozófia legfőbb feladata a tudományos nyelv logikai elemzése lenne, akárcsak a neopozitivisták egyik forrása, Bertrand Russell (1872-1970) szerint. Ennek során világosan meg kell különböztetni a tényekről és a nyelvről, saját megismerési rendszerünkről szóló formális kijelentéseket. A pszichológiára nézve ennek a felfogásnak az európai pszichológiai hagyomány szubjektivista kontextusában javarészt kritikai mondanivalója volt: a világ és a tudomány egységére hivatkozva szigorú fogalmi kritikát adott a hagyományos európai tudatlélektanról. A behaviorista közegben mindennek más hangsúlya lesz. A (neopozitivista) tudományelmélet megerősíti saját fizikalizmusukat, monista világképüket. Ugyanakkor a nagyobb fogalmi szigor közvetítője is a pszichológia irányába. Megjelenik a pszichológiában is az igény saját fogalmi rendszerének logikai reflexiójára. Ez az utóbbi mozzanat egyben liberalizációt is jelent a behavioristák saját korábbi álláspontjához képest: mivel a neopoziti- vista hitvallás csak azt kívánja meg, hogy minden kijelentésünk visszavezethető legyen tapasztalati, „jegyzőkönyvi” állításokra, megengedi a belső folyamatokra vonatkozó állításokat is. Sőt, Hull munkásságában a tudományelmélet egyenesen a pszichológia hipotetikus-deduktív építkezésének alapja lesz. Végül a neopozitivizmus hite az egységes tudományban jó támasz a neobehavioristák számára abban a törekvésükben, mely a társadalomtudományok egységét viselkedéstudományként szeretné megvalósítani.

6.2.2. A közbülső változó fogalma

A behaviorista pszichológusok számára a neopozi- tivista tudományelmélet (viszonylagos) liberalizáló hatásának közvetlen megjelenési formája a közbülső változó fogalmának előtérbe kerülése a viselkedés magyarázatában. Általánosan azt kell érteni rajta, hogy a pszichológia célja továbbra is a viselkedés magyarázata. Ennek során azonban a viselkedést nem közvetlenül a külső feltételek függvényeként írja le, hanem közvetítő segédfogalmakat iktat közbe: ezek a viselkedés és a fizikai külvilág között állnak. Megfeleltethetőek a hagyományos pszichológia mentalisztikus fogalmainak, mégsem azonosak azokkal. Magukat a közbülső változókat ugyanis a viselkedés és a környezet objektív terminusai segítségével kell definiálni.

A terminust Edward Chase Tolman (1886-1959), a Berkeley Egyetem professzora vezette be a pszichológiába. John Holt tanítványa, aki a neobeha- viorista szemléletet sok szempontból előrevivő elméleti pszichológus és filozófus, amellett hogy kiváló kísérletező is volt. Tolman Holt koncepciójából, s a neopozitivisták alkotó feldolgozásából kiindulva jutott el a közbülső változó fogalmáig. A pszichológia egész fogalomrendszerét ilyen változókra váltja át: ezek egy része esemény jellegű (pl. valami észlelése, egy emlékkép felmerülése), egy része pedig diszpozíciós jellegű (pl. személyiségvonások, tanulási törvények). Levezetésük tulajdonképpen reprezentatív, csak egy definiáló tényezőt variáló kísérletekben történne (pl. minden egyebet állandóan tartva, figyeljük az éhezési idő és a viselkedés összefüggését).

A közbülső változók Tolman elképzelése szerint maguk is bonyolult rendszert alkotnak: a független változókhoz (inger, fiziológiai drive, öröklés) közelebb állókból olyanok is levezethetőek, melyek már korábbi függő változók függvényei (pl. a tanult elvárások, mint a tanulás és a motivációs rendszer függvényei). A rendszer látszólag elegáns és zárt: minden a független változókból vezethető le, a másik végponton pedig megjelenik a viselkedés valamely jegyében (gyorsaság, irány stb.). A 19.1. ábra mutatja, hogyan képzelte el Tolman a viselkedés soklépcsős meghatározhatóságát. Nehéz elkerülni azonban azt az érzést, hogy mindez csak a közbülső változók fogalmi lehorgonyzásának módja. Igazából az az érzésünk, hogy maguk a fogalmak nem innen származnak, hanem a hagyományos lélektanból. A közbülső változó csak ahhoz kell, hogy tudományossá tegyük a szubjektív fogalmakat. Az emlékképről pl. nem a levezetések, hanem élményeink révén tudunk, majd ezeket próbáljuk levezetni. Az, hogy éppen milyen közbülső változókat posz- tulálnak a behavioristák, nagyon is a „szubjektív” pszichológiai elméletektől függ.

Tolman közbülső változó fogalma nagy karriert futott be. Vagy harminc éven át az amerikai kísérletező pszichológusok egyik legtöbbet használt, váltópénzek tekintett terminusa lett belőle. Voltaképpen egyedül Skinner próbálja következetesen kerülni ennek használatát. Szigorító fogalmi distinkciók használatára is sor kerül a fogalom karrierje során. McCorquodale és Meehl egy 1948-ban megjelent nevezetes tanulmányukban rámutatnak arra, hogy a közbülső változónak tételezett dolgok burjánzása közepette meg kell különböztetni egymástól két dolgot. Egyrészt vannak a tulajdonképpeni közbülső változók, melyek logikailag diszpozíciós fogalmak. A szokás vagy a késztetés fogalma logikailag ugyanolyan, mint pl. az ellenállás a fizikában: segítségével bizonyos beavatkozásokra bizonyos viselkedés jósolható be. Ezzel szemben a hipotetikus konstrukciók még nem fordíthatóak le közvetlenül a megfigyelhető események nyelvére, ugyanakkor meghatározott hipotetikus folyamatokra vagy entitásokra utalnak (pl. szorongás, libidó). Ez utóbbiakat sem kell kiiktatnunk a pszichológiai dikcióból, csak tisztáznunk kell, egyszerű leíró közbülső változónak vagy elmélet terhelte hipotetikus konstrukciónak tartjuk-e őket. A hatvanas évek új tudományelmélete (lásd 21. fejezet) e területen majd éppen azt fogja hangsúlyozni, hogy mivel minden tudományos megismerés és fogalomalkotás elméletfüggő, maguk a leginkább leírónak tartott közbülső változók is hipotetikus konstrukciók: modelleket rejtenek magukban a valóságról, melyek korántsem ártatlanok és triviálisak.

6.2.3. Statisztikai és ökológiai funkcionalizmus: Egon Brunswik

A magyar kultúrtörténet neves Brunswik családjából származó, Karl Bühler tanítványaként Bécsben tanult, majd a Berkeley Egyetemen professzor Egon Brunswik (1903-1955) kissé kényszerűen szerepel itt. Elméleti munkái bizonyos értelemben éppen az amerikai neobehaviorizmus főáramával szemben fogalmaztak meg egy alternatív tudományos mintát a pszichológia számára. Szerinte a pszichológia kutatási programja nem a fizikát kell majmolja, hanem inkább a meteorológiát. Abból kell kiindulnia, hogy az ember nem determinisztikus, hanem valószínűségi leképezést alakít ki a világról. Ebből közvetlenül következik az is, hogy, szemben sok neobehaviorista naiv felfogásával, számára az inger nem elemzetlen fogalom: éppen a kísérletezőnek kell feltárnia, hogy mely ingermozzanatokhoz igazodik ténylegesen a viselkedés. Mindez egy ökológiai pszichológia kidolgozásának igényéhez vezet el Brunswiknál. Kísérleteinkben nem elméleti ingerdimenziók független variálásával kell foglalkoznunk, hanem magukkal a helyzetekkel és az ingerekkel le kell képeznünk a valóságos ingerviszonyokat. Eközben Brunswik határozottan bírálja a Fisher által ekkor bevezetett varianciaanalízis-modelleket a pszichológiában. Szerinte ugyanis helytelen, hogy egymástól függetlenül variálható ingersajátosságok függvényében próbáljuk jellemezni a viselkedést. Az ingerdimenziók a valóságban nem függetlenek egymástól. Ezt kell leképezze az ökológiailag érvényes kísérlettervezés. Azt kell tisztáznunk, a valóságban mire is irányul az állat viselkedése. Brunswik e kérdésben határozottan épített a korai etológiai gondolatokra s John Holt célelvű behaviorizmusára (11. fejezet). Az „ökológiai pszichológia” programja az ő értelmezésében biológiai program: törekvés arra, hogy az állat életmódjából és annak kulcsingereiből induljunk ki (Brunswik 1956; 1983).

Brunswik példát is mutatott erre a megközelítésre: híres vizsgálatait a konstanciajelenségekről valóságos terepeken folytatott adatszerzéssel is kiegészíti (ezek konklúziója, hogy a konstancia mint teljesítmény kompromisszum a tárgy objektív tulajdonságai és a retinakép között).

Brunswik elképzelései két szempontból mégis a neobehaviorizmushoz tartoznak. Alternatívájának mozgatója, hozzájuk hasonlóan, a tudományelméleti igény megjelenése a pszichológiában. Másrészt kiindulópontja az állati viselkedés komplex irányításának kérdése. Maga az ökológiai modelláló pszichológia, a kísérletezés reprezentativitásának programja s a fizika helyett a meteorológia mint a pszichológia számára releváns kauzális modell azonban nem népszerűek saját korában. A kissé nehézkes Brunswik jelentőségének felfedezése korunk kognitív pszichológiájára várt.

6.3. A tanuláselméletek kora

Ha elkezdjük azt boncolgatni, milyennek is képzelték el a neobehavioristák a lélektant, két közös mozzanatot találunk, melyben osztoznak a mozgalmat elindító Watson lelkes optimizmusában. Számukra minden pszichológiai téma tanulási kérdés. A pszichológia célja a viselkedésformák alakulásának, a tanulás törvényeinek a feltárása. Ezt kiegészíti az a közvetlenül nem igazolt hit, hogy a tanulás törvényei egyetemesek. A laboratóriumi patkány vagy a galamb viselkedését tanulmányozva lényegében olyan általános szabályokat tárunk fel, melyek az emberre is jellemzőek. Az állati viselkedés fokozatosan az emberi viselkedés modellhelyzetévé válik. Skinner alapfelvetése ezt összegzi, több évtized feltételezéseit és kisérleteit összefoglalva.

6.3.1. A kondicionálás mint alapjelenség

MIÉRT VISELKEDNEK A SZERVEZETEK?

Azért tanulmányozzuk az állatok viselkedését, mert egyszerűbb. Az alapvető folyamatok könnyebben felfedhetők és a viselkedés hosszabb időn át regisztrálható. A megfigyeléseket nem bonyolítja a kísérletvezető és a kísérleti személy kapcsolata. A feltételek jobban ellenőrizhetők. Tetszés szerinti genetikai történelmet alakíthatunk ki bizonyos változók kontrollálására. Különleges élettörténeteket alakíthatunk ki más változók kontrollálása érdekében – például, ha az érdekel bennünket, miként tanul meg a szervezet látni, születésétől fogva sötétben nevelhetjük az állatot egészen a kísérlet kezdetéig. A pillanatnyi körülményeket is olyan széles skálán kontrollálhatjuk, amilyen humán viselkedés megfigyelés esetén nehezen valósítható meg – például, extrém végpontok között változtathatjuk a depriváció mértékét és időtartamát. Nem szabadna elvetnünk ezeket az előnyöket abból az a priori állításból kiindulva, hogy az emberi viselkedés tanulmányozása – egy ettől teljesen eltérő terület.

B. F. Skinner: Miért viselkednek a szervezetek?

1953, Katona Nóra ford.

A neobehaviorizmus az amerikai pszichológiában Pavlov felfedezésének kora is. A húszas évek végétől egyre jobban terjed az a metateoretikus elképzelés, mely minden tanulást kapcsolatképzésként fog fel. Ennek alapvető formája a klasszikus kondicionálás lenne. Kapcsolat kialakulása egy semleges inger és a válasz között. A behavioristák többnyire hisznek abban, hogy az általuk használt bonyolultabb tanulási helyzetek (pl. az útvesztőtanulás, a diszkriminációs tanulás) s a magasabb rendűnek tűnő tanulási teljesítmények (pl. szavak listájának megtanulása) is visszavezethetők ilyen elemi kapcsolatképzések sorozatára. Pavlov azonban nemcsak ahhoz járul hozzá, hogy a tanulás kapcsolatképzésként értelmeződjék. Rendszerének alapfogalmai (diszkrimináció, generalizáció stb.) a legtöbb neobehaviorista számára a viselkedéselemzés megkérdőjelezhetetlen természeti törvényeiként szerepelnek, sokszor anélkül azonban, hogy Pavlov eredeti, az agykérgi dinamikára vonatkozó fiziológiai doktrínáját is átvennék.

6.3.1.1. Kétféle kondicionálás

A feltételes reflexből kiinduló elemzés sajátos felhangot kapott Skinner (1938) felfedezései révén. A fiatal kutató a húszas években a labirintustanulást vizsgálva, ahogy az már lenni szokott, véletlenül észrevette, hogy az állatok maguktól visszamennek oda, ahonnan elindultak a táplálékot (jutalmat) eredményező útra. A jelenségnek megfelelő kísérleti helyzetet Skinner fokozatosan leegyszerűsítette, s azóta is ebben a helyzetben, a nevezetes Skinner-do- bozban folyik ennek a típusú tanulásnak a vizsgálata. Az éhes állat egy zárt ketrecben fel-alá mászkál; véletlenszerű mozgásai révén rálép a ketrecben levő pedálra; egy ételgalacsin esik le elé; egyre sűrűbben fogja nyomkodni a pedált, míg az olyan reflexszerűvé nem válik, hogy tanulmányozhatóak lesznek rajta a feltételes reflexek formálódására általában jellemző törvények (diszkrimináció és generalizá- ció, megerősítés és kioltás).

A helyzet emlékeztet a próba-szerencse tanulás leírására Thorndike-nál. Valóban, annak a tanulási típusnak egy lecsupaszított változatáról van szó. Skinner eredetisége mellett szól, hogy felismerését nem Thorndike motiválta. Mint ahogy nem ismerte a Pavlov-laboratóriumban dolgozó lengyel J. Ko- norski és Miller (1929) húszas évekbeli felfedezését sem. Ok azt vették észre, hogy ha a Pavlov-állvá- nyon rögzített kutya egyik lába szabadon mozog, s a feltétlen ingerként szereplő áramütést megelőzően az elhárító helyzetben a kísérletező a kutya lábát felemeli, akkor egy idő után a kutya magától felemeli a lábát az áramütést megelőzően: létrehozza azt az ingerlési helyzetet (a lábizmok összehúzódását), mely a fájdalomtól való megszabadulásnak felel meg. Történetileg ez a kísérlet a Skinner-féle instrumentális feltételes reflexek első leírása (lásd erről Barkóczi és Putnoky 1968). Ez azonban csak a hatvanas években vált ismertté, a feltételes reflexek új típusát Skinnernek 1938-ban megjelent A szervezetek viselkedése című műve tette közismertté.

A reflexek új típusát több névvel illetjük: nevezzük operáns tanulásnak, mivel a szervezet valamilyen műveletet, beavatkozást alakít ki a környezetbe. Nevezzük instrumentális feltételes reflexnek, mivel a viselkedés itt eszköze a jutalom megszerzésének, míg a Pavlov-helyzetben nem (a kutya akkor is kap enni, ha nem nyálazik a csengőre).

A kétféle reflexet úgy is szembe szoktuk állítani, mint S (inger) és R (válasz) típusú tanulást. A pavlovi helyzetben ugyanis az állat nem alakít ki új viselkedésformát, csak egy meglévő viselkedés (pl. a nyálazás) hozzákapcsolását sajátítja el egy új ingerhez. A Skinner-helyzetben viszont a kezdetben véletlen próbálkozásokból egy új viselkedési forma emelkedik ki. Az operáns kondicionálás a következmények alapján folyó tanulás alapformája.

A részletes értelmezés nélkül a 19.2. táblázat mutatja, hogy az ötvenes évekre hogyan állították szembe egymással a kétféle tanulási formát.

A harmincas években ha kondicionálásról és feltételes reflexekről volt szó, a pszichológusok elsősorban még csak a pavlovi reflexekre gondoltak. A legtöbb tanuláselméleti rendszer Pavlov alapos ismeretéből indul ki. Skinner egyenrangúként mellé helyezése a szakmai köztudatban elsősorban Hilgard és Marquis 1940-ben megjelent, Kondicionálás és tanulás című tankönyvének köszönhetően indul meg. Messzire előrefutunk ezzel, de már itt is érdemes megemlíteni, hogy az ötvenes évek közepétől jelennek meg majd olyan törekvések, melyek a kétféle alapvető tanulási mechanizmus egyesítésére törekszenek. Ennek van egy metodológiai oldala: a neobehavioristák hisznek a gazdaságos tudomány elméletében, ahol minél kevesebb folyamattal törekszünk minél többet modellezni. Mowrer (1947; 1960) pszichológiai szinten kísérli meg ezt: a klasszikus (pavlovi) kondicionálás lenne a motívumtanulás alapja, így alakítanánk ki, hogy egy helyzethez reményt vagy félelmet fűzzünk, míg a motívumokhoz kapcsolódó viselkedésformák ki- alakulása a következmények általi szabályozás, az instrumentális tanulás elveit követné. A fiziológiai mechanizmusokat illetően a hatvanas évekre elsősorban Neal Miller (1964) munkáiban fogalmazódik meg az a felismerés, hogy a zsigeri válaszok (pl. a szívritmus) is a megerősítés ellenőrzése alá vonhatóak. A következmények függvényében végbemenő válaszdiszkriminációnak megfelelően lassulhat vagy gyorsulhat pl. a szívverés is, nemcsak a pedálnyomás erőssége, a kétféle tanulás tehát nem is követ annyira eltérő utakat (vö. Ádám1971).

5.20. táblázat - 19.2. táblázat. A kétféle kondicionálás szembeállítása (Hebb 1974, nyomán)

S típus	R típus
rögzített állat	szabadon mozgó állat
régi válasz új ingerre	új viselkedésforma
csak ingerdiszkrimináció	van válaszdiszkrimináció
elsősorban zsigeri	főleg vázizom

6.3.2. Belső térképek: Tolman célirányos modelláló behaviorizmusa

A harmincas évek neobehaviorizmusában a legjellemzőbb „tartalmi” mozzanat a tanuláselméletek egyre részletesebb kiépítése a neopozitivista programnak megfelelően. Vagyis olyan elméletek jelennek meg, amelyek eltérő módon töltik meg közbülső változókkal az ember (és az állat) fejét. Eltérő módon, hiszen az egyes neobehaviorista irányok egymással is versengenek.

Az egyik megközelítés az S-R formula szempontjából az ember, illetve az állat fejét elsősorban az inger felől tölti fel: olyan közbülső változókat használ a viselkedés magyarázatában, melyek az ingerből származnak, s ennek megfelelően fontos korabeli referenciakerete is lesz az alaklélektan. Az 1918-tól Berkeley-ben tanító Edward Chace Tolman a neo- behaviorista mozgalom kognitivistája. A sokat utazó, Edwin Holt- s Robert Yerkes-tanítvány, széles érdeklődésű, a szokvány amerikai pszichológusoknál sokkal kozmopolitább Tolmanre a behaviorista szellem, s mint láttuk, a neopozitivizmus mellett az alaklélektan, Kurt Lewin, Karl Bühler jelelmélete s a pszichoanalízis is hatással volt. (Tolman meglehetősen liberális ember is volt. A hidegháború idején megtagadta egy egyetemi hűségnyilatkozat aláírását, közvetve, a tekintély példájával sok fiatal baloldali kollégáját, például David Krechet segítve ezzel.) Az állati tanulás viszonylag egyszerűbb teljesítményeit magyarázva is kognitív, belső tényezőket helyez előtérbe: egy útvesztő megtanulása során például az állat nem feltételes reflexek láncolatát alakítja ki, hanem jel-gestaltokat. Azt tanulja meg, hogy mi mire vezet, mi után mi következik. Ezen elvárások összmintázata egy kognitív térkép, mely az állat viselkedését irányítja. A tanulás lényege nem a végrehajtás, hanem a belső modell, a térkép kialakítása lenne. Ennek jelentőségéről tanúskodik pl. a latens tanulás; az állat akkor is tanul valamit, ha csak járkál a labirintusban – kialakítja a térképet.

De ugyanezt mutatja, hogy a labirintust végigjárni tanult állat később végig is tudja úszni azt, ahogy keresi a célpontot, s így tovább. Mindeközben a viselkedés leírásában Tolman a funkciókat betöltő nagy viselkedés egységekre összpontosít (az élelem megtalálása, kijutás a dobozból, a lecke megtanulása stb.). Hull s a többi behaviorista molekuláris behaviorizmusával szemben Tolman a moláris szempont képviselője, a nagyobb környezeti és viselkedéses egységeket hangsúlyozza.

Ez a felfogás ugyanakkor, mint Tolman 1932-es nevezetes könyvének címe is jelezte, a célirányosságnak s a motivációnak is kitüntetett szerepet tulajdonít. A szervezetet irányító belső térképek különbözőképpen értékelt régiókat tartalmaznak: elvárásaink nem tiszta kognitív elvárások, hanem sajátos értékmátrixot alkotnak. Mozgásunk a külvilágban – a pozitív régiók keresése, a taszítóak kerülése. Ezt a folyamatot Tolman kései írásaiban Lewin tanulmányaira emlékeztető mezőrajzolatok próbálják szemléletessé tenni. Mint a 19.1. ábra mutatja, eközben Tolman is megkísérli sok korabeli behavioristához hasonlóan a pszichoanalízisben kulcsszerepet játszó fogalmak tanulás-lélektani értelmezését. Nála azonban, a Hull-iskolától eltérően, ez nem vezetett empíriához, pusztán az identifikáció, elfojtás s hasonlók a tanuláselmélet átdefiniálását jelentette.

Tolman saját korában nem formált igazi iskolát. Munkatársai, pl. Egon Brunswik, s tanítványai persze voltak. Tanítványa volt a kiváló Ivan Krechevs- ky, aki ekkoriban azt a renegát nézetet hirdeti, hogy az állat hipotézisek ellenőrzése révén tanul. O később a konformizmust kutató s tankönyvíró, elkötelezett baloldali szociálpszichológusként és egyben a tanulás neurális agyi folyamatait és biokémiáját kutató pszichofizológusként mint David Krech vált híressé.

Tolman nagy név volt, s Hull-lal folyó vitái igen ismertté tették. Kísérleti vitáik lényege, hogy vajon a labirintushelyzetben válaszokat vagy ingereket tanul-e az állat. Régi vitának tűnik ez, de még a mai kognitivisták felelevenítik. Számukra ez annak a kérdése lesz, hogy vajon vannak-e állati reprezentációk. Tolman kognitív tanulásfelfogása a hetvenes évektől válik valóban népszerűvé a pszichológiában, de már javarészt csak mint megbecsült előfutáré. A kognitív térképek a kognitív pszichológiában már nem kuriózumok, hanem kézenfekvő tények. Chomsky (1995) a kognitivizmus egyik zászlóbontásának tekintett 1968-as Berkeley-előadásaiban (nyelv és elme) Tolmant a belső modellálás lévén tartja saját maga előfutárának. Tolman ezen az általános előfutár szerepen túl (vö. Neisser 1984) úgy is megjelenik, mint a propozicionálissal, a kijelentésszerűvel szembeállított „szemléletes” reprezentációs felfogás előképe. O lesz a modern kognitív szemantikai elméletek hivatkozási pontja. Másrészt magára az állati tanulásra vonatkoztatva ő azoknak a mai etológiai elképzeléseknek a laboratóriumi előfutára, melyek az állati tanulásban a belső modellek kialakítására helyezik át a hangsúlyt a végrehajtó oldalról (Csányi 1994). A kognitív térkép a fiziológiában is megjelenik: O'Keefe (1982) majd a hippocampus működését értelmezi mint kognitív térképet.

Tolmannek a magyar pszichológiára is nyomon követhető hatása volt. A harmincas években Európában sokat utazó Tolman járt is Magyarországon. A már többször említett Kardos Lajosnak a hatvanas évektől kibontakozó munkássága az állati emlékezésről Tolman inspiráló hatásából indul ki. Kísérletei alapján ő is feltételezi, hogy az állat emlékképeket alakít ki a tanulás során. Kardos azonban Tolmannel szemben ezen belső modelleket nem „térkép” jellegűnek tartja, hanem szemléletesnek, szinte utóképszerűnek (Kardos 1988). Harkai Schiller Pál (1940) pedig mind elméleti, mind kísérleti munkáiban sokat merít Tolman másik elkötelezettségéből, a célirányos viselkedés előtérbe helyezéséből.

6.3.3. Mozgások mint közvetítők: Hull rendszere

A kognitív felfogással szemben a tanulás S-R elméletének legjelentősebb képviselője a korban Clark Leonard Hull (1884-1952). A fogalomalkotási kísérletei, hipnóziskutatásai s emberi kondicionálások vizsgálatai révén már jól ismert Hull mint a Yale Egyetem professzora válik rendszeralkotóvá a harmincas években. Tolmanhez hasonlóan ő is hisz abban, hogy a viselkedéstant a közbülső változók segítségével kell megújítani. Felfogásuk azonban három szempontból radikálisan eltér egymástól. Hull molekuláris behaviorista. Hisz abban, hogy minden viselkedés lebontható egyszerű S-R kapcsolatokra. Másrészt a közbülső változók kibontása során az ő szeme előtt a hipotetikus-deduktív tudomány eszménye lebeg. Szerinte a kísérletek alapján olyan elméleti pszichológiát lehet felépíteni, mely a viselkedés legáltalánosabb elvei (posztulátumok) keretében értelmezi az egyedi viselkedési folyamatokat s ad logikai rendet a közbülső változóknak. Végül Hull és követői a „belső rendszert” nem az inger, hanem a válasz felől töltik be, a rendszerben legsorsdöntőbb s történetileg is továbbvivő közbülső változókat a mozgásokból eredeztetik.

19.1. ábra. A viselkedés soklépcsős meghatározottsága Tolman (1952, 1983) feldolgozásában

Nézzük meg kicsit részletesebben az elméleti építkezést! Hull rendszere lényegében asszociatív rendszer. Minden viselkedésforma elemi S-R kapcsolatokból áll elő. Ebből fakad egy furcsa, a Hull-is- kola olvasását nem könnyítő szintaktikai premissza is: ingert mindig válasz követ. A belső folyamatokat jellemző közbülső változók is mint belső inger-válasz láncok fognak megjelenni. A tanulási folyamatokat egyetemes törvények jellemzik. A kísérleti eredményekből levont általánosításokként jelennek meg azután mint posztulátumok. Ezek fizi- kalisztikus bája, hogy Hull nemcsak az egyetemes elvekben hisz, hanem abban is, hogy a kísérletek eredményeiből az egyenletek paraméterei is megbízhatóan megadhatók. Például:

IV. Posztulátum. A kapcsolatformálás törvénye (sHr).

(az angol Habit = szokás szóból)

Ha a megerősítések egyenletesen elosztott időközökben követik egymást, minden egyéb állandóan tartása esetén az így létrejövő kapcsolat erőssége a következő egyenletnek megfelelően növekszik:

_sH_r = 1 – 10 ^{–-00305 N},

ahol N a megerősítések össz-száma (Hull 1942; 1983).

A posztulátum azt mondja ki, hogy a megerősítések számával a kapcsolat erőssége közelít a maximumhoz, 1-hez. Hiszen a kivonandó a megerősítések számának negatív exponenciális függvénye, ami – emlékezzünk a hatványokra – 1/10^003N-et jelent. Ha N elég nagy, a kivonandó nullához közelít. Kicsit verbálisabban kifejtve, mindez egy igen zártnak tűnő rendszert alkot.

Az alkalmazkodó viselkedésre vonatkozó tudományos elméleti rendszer posztulátumai

1. 
   Minden inger, mely valamely érzékszervre hat, olyan neurális történést idéz elő az organizmusban, mely az ingerhatás megszűnés után még bizonyos ideig fennmarad; erőssége az idő múlásával fokozatosan nullára redukálódik – de a redukció csökkenő gyorsulású. (Ingernyom.)
   
2. 
   Ha egy reakció és a fokozatosan gyengülő ingernyom egy adott szakasza időben ismételten egybeesnek, és ha az együtt-előfordulás idejében valamilyen belső késztetés (drive) hatékony volt – továbbá, ha legalábbis idői közelségben valamilyen megerősítési helyzet (pl. ennivalóhoz jutás) következik be –, akkor az ingernyom adott szakasza – és az annál intenzívebb szakaszok – később tendenciát mutatnak arra, hogy a reakciót előhívják; ennek a tendenciának, illetve az alapul szolgáló kapcsolatnak az erőssége negatív gyorsulással csökken, amint a megerősítési helyzet idői távolsága a reakciótól nő (pl. az ennivalóhoz jutás később következik be). (Pozitív asszociáció.)
   

3. A megerősítési helyzetet mindig egy jellegzetes inger-reakció kombináció (S_G ……….R_G) jelzi [...]

Clark L. Hull: Lélek, mechanizmus és alkalmazkodó viselkedés.

1934-37, 16. o. Kulcsár Zsuzsa ford.

Nem kell elfogadni s részleteiben követni Hull kissé ijesztő rendszerét ahhoz, hogy fontosabb tartalmi posztulátumait s újat jelentő téziseinek jelentőségét belássuk. A korban is így történt ez.

Az egyik a drive-redukciós posztulátum: a késztetett- ségszintet csökkentő szokások erőssége növekszik. Informálisan ez azt jelenti, hogy az a viselkedés rögzül, azt tanuljuk meg, mely táplálékhoz juttat, kivezet a vészhelyzetből stb. Vagyis amelyik csökkenti azt a feszültséget, mely éppen a viselkedéshez vezetett. Az elv akkoriban, s ma is, a pszichológia egyik központi gondolatát általánosítja: a tanuláshoz motiváció kell. Ez az elv Hull megfogalmazásában annyira általános, hogy így, mint drive-redukciós elv vált a későbbiekben a tanulás fiziológiájának vezérfonalává is. Mik a diszkrét fiziológiai események, melyek megfelelnek a drive-csökkenésnek, s a kapcsolat megerősítő hatásának? A vele szemben álló vélemények szerint (már akkor – vö. Guthrie felfogását –, azóta s azelőtt is) a tanuláshoz legalábbis bizonyos esetekben a puszta együttjárás is elegendő, van tiszta kognitív tanulás (pl. asszociációképződés). Másrészt későbbi fiziológiai értelmezések, főként a magyar Grastyán Endre (1967) munkái azt hangsúlyozzák majd, hogy a tanuláshoz nem vezethet valaminek a csökkenése. Fiziológiailag izgalomszint-növekedést kell feltételeznünk a tanulás mögött. Hull másik nagy karriert befutott fogalma az anticipált célreakció. A fogalom a labirintustanulás elemzéséből indul ki, de Hull gondolati stílusának megfelelően általánosítja. Egy sorozattanulás során az állat már a cél előtt elővételezi a megfelelő mozgást: ez a mozdulattöredék válik mint belső inger a következő mozgásos mozzanat ingerévé. Az anticipált célreakció modellhelyzete annak, hogy belső mozgások közvetíthetnek ingerek és külső, nyílt motoros válaszok között. Később, Hull követőinél (pl. Osgoodnál) ezek a belső válaszok lesznek a többszörösen determinált magasabb emberi viselkedés magyarázó elvei. Hull ezzel utat nyit ahhoz, hogy a behaviorizmus eredeti watsoni gondolatát (a tudat és a megismerés motoros elmélete) mint a bonyolult, többszintű meghatározottság esetét mentsék át a neobehaviorizmusba. A 19.2. ábra azt összegzi, hogyan képzelte el Hull rendszere a viselkedés többlépcsős meghatározottságát. Az ábra szintjei különböző állandóságú diszpozíciós fogalmaknak felelnek meg. A szervezeti változóknál E: exitáció, izgalom; I: inhibició, gátlás; L: limes, küszöb.

19.2. ábra. A viselkedésmeghatározás különböző szintjei Hull rendszerében (Hilgard 1949, nyomán)

6.3.4. Kell-e megerősítés minden tanuláshoz: Guthrie

A neobehavioristák legkülönbözőbb változatokban, az értékmátrixtól (Tolman) kezdve az operáns tanulásig, az effektus törvénye s amellett teszik le a voksot, hogy mint ahogy érdekmentes megismerés nincsen, nincsen tiszta kognitív tanulás sem. Az ellentétes hang is megszólalt azonban. E. R. Guthrie (1886-1959), a Washington Egyetem tanára számos tanulmányában kiáll két elv mellett: a tanulás alapja a puszta érintkezés inger és válasz között. Az állat a helyzetben utoljára végzett mozgást ismétli meg. Ráadásul minden érintkezés egyetlen próbánál tanulást eredményez. Sokaknak nem tetszett ez: nemcsak a megerősítést, a gyakorlást is furcsa fénybe helyezi. A viták során Guthrie ismertségének sokat használt, hogy maga Pavlov bírálta igen részletesen.

Hogy lehet ennyire nem kézenfekvő elméletet fenntartani? Guthrie nem kerüli meg ezt a kérdést. A gyakorlás hatását arra vezeti vissza, hogy egyrészt az ingerhelyzetek változnak, s a sokszori ingeradás a közös mozzanatokat helyezi előtérbe, másrészt – maga a mozdulat, a végrehajtás javul, s nem a már létrejött kapcsolat. A jutalom és büntetés szerepe az ő felfogásában nem a megerősítés lenne, hanem az ingerhelyzet megváltoztatása.

A Thorndike-ketrecben pl. a táplálék úgy megváltoztatja a helyzetet, hogy nincs mód arra, hogy az állat új választ kapcsoljon a táplálék előtti ingerhez (az az ingerhelyzet ugyanis eltűnt). A jutalom tehát befolyásol, de nem a már meglévő kapcsolat megpecsételésével, hanem az interferencia megakadályozásával.

Guthrie érthetően vitatott szereplővé vált ezekkel az elvekkel. (Említsük meg, hogy közben kitűnő leíró kísérletező is volt, s Janet pszichopatológiájának propagálója Amerikában.) Mindenki azt próbálta bizonyítani, hogy nincsen igaza. Pozitív továbbvivői egyedül a korai matematikai tanuláselméletek (pl. Estes egypróbás tanulásfelfogása). A legmaibbnak tartott információfeldolgozási és tanulási felfogás, Rumelhart és McClelland (1986) konnekcionizmusa részben visszatér ehhez az elképzeléshez: a tanulás érintkezésen alapul, de ők sokkal teremtőbb szerepet tulajdonítanak a gyakoriságnak a tengernyi kapcsolat közötti „rendteremtésben”.