A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A narratív csizma (Lust István)

Ahogyan az analitikus páciensét, úgy a mester tanítványát arra biztatja, hogy szemlélje belső folyamatait éberen, semleges érdeklődéssel. Néhány tanács a bennünk felbukkanó gondolatok kezeléséhez:

„Légy nyitott, befogadó, megértő gondolataiddal és érzéseiddel szemben.

Viselkedj velük úgy, mintha egy bölcs öregember lennél, aki figyeli a játszadozó gyermekeket.

Akármire is gondolsz, hagyd, hogy ezek a gondolatok feltörjenek és minden erőszak nélkül megnyugodjanak. Ne kapaszkodj beléjük, ne tápláld őket, ne hagyd hogy elragadjanak. Ne kövesd a gondolataidat, és ne idézd fel őket.

Légy olyan, mint az óceán, ahogy az tekint saját hullámaira, vagy mint az égbolt, amely letekint a rajta átúszó felhőkre. Hamarosan felismered, hogy a gondolatok olyanok, mint a szél, jönnek és mennek.

Szogjal Rinpocse 1996.

Tibeti könyv életről, halálról.

Magyar Könyvkiadó, Budapest.

„A zenben hagynod kell a gondolataidat tovatűnni. Amint egy gondolat felbukkan, ereszd el. Ha pénz jön vagy egy fiatal nő, ha szex, ha ételek, Buddha, isten, vagy a zen, csak ereszd el... Koncentrálj a testtartásodra, és minden mást hagyj elmúlni. Egy idő múlva tudattalanod tartalma a felszínre emelkedik [...] Hagynod kell, hogy feljöjjön, így végül majd elkopik.” Deshimaru 1995.

Jelentős különbségnek látszik, hogy a pszichoanalitikus folyamatban meg kell fogalmazni az érzéseket és ki kell mondani a gondolatokat. Fontosnak tartjuk, hogy az átélést kognitív struktúrákban is megragadjuk. A klasszikus felfogásban ezt a célt szolgáljak az értelmezések. Pácienseink is igénylik, hogy „megtudjanak” valamit, legyen az egy darabka élettörténeti rekonst-rukció vagy egy aktuális élmény áttéte- li-viszontáttételi jellegének megvilágítása. A kultúra, amelyben élünk, elvárja, hogy az analízis nagy munkájával bevilágító, mások számára is érthető magyarázatokat tudjunk adni belső életünkről, tüneteink, problémáink eredetéről, azaz képesek legyünk racionálisan elszámolni azzal, hogy mit is végeztünk. Ez a követelmény annyira magától értetődik, hogy kétségbevonása veszélyeket hordoz.

Amikor azonban mi azt mondjuk páciensünknek, hogy minden fontos, ami a fejében megfordul, akkor nem sugalljuk-e azt is, hogy egyik sem különösebben fontos? Továbbá, az élettörténeti rekonstrukciók hitelességét egyre inkább kétségbe vonjuk, és újabban inkább a terápiás munka során a pacienssel közösen létrehozott konstrukciókról beszélünk. A régebben központi jelentőségűnek tartott értelmezéseknek is egyre inkább az elhangzás időpontjában aktuális érzelmi, kapcsolati jelentőségét hangsúlyozzuk a közlés konkrét, ha úgy tetszik, kognitív tartalmával szemben. A megértést szavakban keresni any- nyi, mint csizmán keresztül vakarózni – mondja Huj Kaj szerzetes 1229-ben. A kimondott szó, a szöveg és a szövegszerűen megjelenő gondolatok, a narratív csizma az, amin keresztül közelíteni igyekszünk a megértéshez. A vállalkozás eredményességet Huj Kaj mester mellett pszichoanalitikus szerzők is kétségbe vonják, így pl. Lacan. A pszichoanalitikus folyamat eredményének, narratív hozadéká- nak kergetése helyett előtérbe kerül a személyes tapasztalat. Ferenczi megkülönböztetett figyelmet fordított az ülések érzelmi atmoszférájának változásaira, Bálint pedig a regresszív állapotok kezelésével kapcsolatban fogalmazza meg a szóbeliség határain túli tapasztalatok pozitív változtató hatását. Ezek az értékes tapasztalatok akkor ismerhetők fel, ha figyelmünket a terápiás folyamat során mindig a jelenre, az itt-és-most-ra tudjuk irányítani. És itt újra találunk közös mozzanatot: a pszichoanalitikus folyamatban és a buddhista meditációban egyaránt mindig „most” van.

Lust Iván: Ragaszkodni és elengedni.

Hasonlóságok és különbségek a pszichoanalitikus és a buddhista magatartásban. 1998, 704. o.

8.4. Új értelmezések a pszichológia jövőjéről

Számos radikális és kevésbé radikális átfogó új javaslat is megjelent a pszichológiára. Ezek persze nem történeti elemzés tárgyai még, s igazából buzdító értékűek. Megállapításba burkolják, milyen pszichológiát is szeretnének. Mégis, elősorolok néhányat, pontosan azért, mert jellegük mutatja, hogyan ismételünk meg száz éve felmerült kérdéseket. Nem a közvetlen alkalmazás, hanem az elméleti pszichológia alternatív útjait mutatom be. Ezek mögött azonban ott állnak az újszerű gyakorlatok is.

8.4.1. A narratív felfogás az énről, a világról s a lelki fejlődésről

Az egyik vezető alternatíva, sőt vezérfonal, kezdve a kognitív pszichológiától, folytatva a pszichoterápián át egészen a gyermeki fejlődésig, a narratív felfogás. Ezek a kiterjesztett narratív koncepciók, ahogy Jerome Bruner megfogalmazza, mint az esz- szencializmussal szembeállított narratív modellek jelennek meg, mint olyan felfogások, amelyek a stabil, biztos kiindulópontnak tekintett Én s a stabil tárgyakból álló világ (ez lenne az esszencializmus Bruner szóhasználatában) helyett, egy elbeszéléseink révén szociálisan megkonstruált világból és megkonstruált Énből indulnak ki.

A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az, hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak narratív kidolgozása révén.

Jerome Bruner és John Luciarello: A monológ mint a világ narratív rekonstrukciója. 1989, 79. o.

A narratív modelleknek az esszencializmusal szembeni felhasználásának jellegzetes példája a pszichoanalízis megújítása. Ennek narratív rekonstrukciójában Ricoeurtől (1999) kezdve megjelenik egy olyan felfogás, mely a beteg beszédében nem belső eszenciák (pl. a libidó fejlődés természeti erőként kibontakozó szakaszai) tünetét látja, hanem szöveget, s a pszichoanalitikus munkáját „puszta” szövegértelmezésnek tartja, egy történet újraírásának (László 2005). Hadd álljon itt ennek illusztrálására a vitatott kérdésekben s egyben az alternatív életfilozófiákkal való kapcsolatának megvilágítására a magyar pszichoanalízis új nemzedékének egy személyes megnyilatkozása Lust Ivántól. A beszámoló azt is mutatja, milyen rokonság van a narratív újraszerkesztések és a meditatív életformák előtérbe állítás között.

8.4.1.1. A narratív Én-felfogás

A narratív metateória nem minden ironikus csavar nélküli képviselője Daniel Dennett (1991; 1998a). Dennett elképzelésében magát az Én fogalmát is újra kell csomagolnunk: hasonlóan, mint Mach tette (9. fejezet), megkonstruáltnak tartjuk, de a konstrukcióban ma már a történeteket állítjuk be középpontiként. Egy posztmodern regényírást gúnyoló könyvre hivatkozva fejti ki ezt legvilágosabban.

Robyn [a könyv hőse] szerint (pontosabban a gondolkodását e kérdésekben befolyásoló szerzők szerint) nincs olyasmi, mint a „Self”, amin a kapitalizmus és a klasszikus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná. Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen hálójában – a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a költészet stb. –, diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen szerző sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy szépirodalmi művet... Jacques Derrida híres szavaival „il n’y a pas de hors-texte”, semmi sincs szövegen kívül. Nincsen eredet, csak produkció, s selfünket nyelvünkben produkáljuk. Nem „az vagy, amit eszel”, hanem „az vagy, amit mondasz”, „az vagy, ami mond téged”, ez Robyn filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, „sze- miotikai materializmusnak” nevezhetnénk.

Robyn s én hasonlóan gondolkodunk – s természetesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált szereplők vagyunk.

Daniel Dennett: A tudat magyarázata.

1991, 410-411. o.

A Dennett ajánlotta felfogás (vö. Pléh 1996) egyszerre válasz két válságra. Az Én helyét újra úgy leli meg, hogy egy elbeszélő rendben jelenik meg a szétesett élmények világában. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell. Erre – s itt nem Dennett saját kifejezéseit használom – oksági és szándéktulajdonító attribúciós, indokkereső s szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat kényszerítő erővel rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ koherenssé, s véljük azt, hogy van egy valaki, aki működteti mindezeket az automatákat.

Az egyes okságilag s teleologikusan értelmezett esemény – atomok normális idői feltételek és körülmények között egy további nyugvó (relaxációs) pontot keresnek: egy olyan rendet, melyben egymáshoz is kapcsolódnak. Ez felel meg a kommunikáció világában a koherenciának, s ez lesz a belső világban a történetek világa. A belső koherencia a magunk számára gyártott történetek koherenciája. Az egyedi események közt az ismétlődő szereplők révén hosszú oksági láncokat gyártunk. De hol van az Én, aki mindezeket gyártja? Dennett koncepciója tagadja a homonculuskoncepciót. Nincsen egy külön Én, aki a történeteket rendezné egy karteziánus színházban. Maga a self a történetek valamiféle közös nézőpontja lesz.

Vagyis az Én integrációs fikció, de fontos fikció, mely az elbeszélés kontinuitásából fakad. Ugyanakkor a másik irányba tekintve, az elbeszélés integritását sem adja többé egy esszencialista Én megléte. Egy konstruált elbeszélő biztosítja ezt, s nem valami előtte s eleve létezett Én.

Képzetáramlásunkban ugyanakkor nincsen egy kitüntetett narratívum. Számos történetet kreálunk ugyanarra az eseménysorra. A tudat s a tudatos ágens illúziója onnan származik, hogy ezek közül egyeseket a szokvány idői rendben (megszokott ingerlési körülmények között) gyakrabban élünk meg mint végleges változatokat. Hasonló ez ahhoz, ahogy a látásban is a retinakép számtalan változatot tesz lehetővé arról, hogy mi is hozta létre az adott ingerlést, bizonyos evolúciós hipotézisek révén (pl. szilárd tárgyak, állandó kontúrok feltevése) a „logikailag” lehetséges hipotézisek között vannak kitüntetettek.

Hogyan egyeztethető össze mindez egy olyan elmélettel, melynek központi mozzanata az intencionális ágensek tételezése? Dennett megvédi magát. Ami a makroszinten ágens s intenció lehet, az a mikroszinten nem ágens s intenció, hanem puszta automatizmus. Vagyis Dennett intencionális pszichológiát hirdet, de úgy, hogy fejünk világában szerinte nem egy koherens színpad van, hanem a történő események többszörös leképeződéseire többféle sztorit adunk. Belül koherenciateremtés van, de nem egyetlen helyes változat. A szövegszerkesztő analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen végső kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk (multiple drafts) létezik élményeinkre.

Kettős elmélet ez, akárcsak 100 éve Bergsoné (lásd 9. fejezet). Van egy első szintje, ahol az értel- mezetlen élmények léteznek, s egy második szintje, ahol a történetek uralkodnak, a szándékrendszerbe való beillesztés, a koherencia keresése. Ez a kettősség nyíltan vagy rejtve megvan a mai kognitív elméletek két másik, szélsőségesen eltérő változatában is. Az elme nyelve, Fodor híres linqua mentis koncepciója, illetve a Reprezentációs Gondolkodás Elmélet azt tételezi, hogy fejünk propozíciókba rendezi a dolgokat. Ez kétségtelenül lehetővé teszi a logikát és az ellentmondásmentesség értelmében vett logikai koherenciát. Ahhoz azonban, hogy tényleges társalgásaink s élményeink az összefüggőség értelmében, a relevancia, az egymásra vonatkoztatás értelmében koherensek legyenek, ahhoz kell legyen egy másik szint, mely megkonstruálja az elemi propozíciók között a relevánsnak tartott konkrét kapcsolatokat. Hasonló módon, az értel- mezetlen mechanikus asszociációk szintjéből induló konnekcionista felfogás második nemzedéke (Clark 1996) szintén feltételezi, hogy van egy másik szint, ahol – igaz, hogy nem az elme belső szerkezetének megfelelően, hanem kívülről jőve – ráépül ezekre egy koherenciateremtő szerveződés.

Mindkét esetben arról van szó, hogy a mentális reprezentáció elméletében van egy eleve adott kiinduló szint – csak az első esetben ez egy szintak- tikailag értelmezett, a jólformáltság köré szerveződő szint, a másodikban, a konnekcionistáknál viszont ez a szint teljesen interpretálatlan, nem tartalmaz eleve meglévő mentális rendet. Mindkettőnek szüksége van azonban egy további szintre. Fodornál és a konnekcionisták java részénél ez a szint nem az elme előre rendezett „edényeihez” tartozik, hanem valami külső másodlagosság. A tapasztalat ismétlődő sémái Vigotszkij felfogására emlékeztető módon, az egyén elméjéhez képest külső konstrukciók a konnekcionistáknál, Fodornál pedig az Általános Megismerés esendő, kissé „zűrös” világához tartoznak.

Dennett s tágabban a narratív elmélet képviselőinek újdonsága vagy specifikuma itt kettős. Ezt a további szintet egyértelműen a narratív és intencionális értelmezési modellhez kapcsolja, másrészt – s most tekintsünk el az eredettől – magának a szubjektumnak a konstituálásáért ezt teszi felelőssé.

Dennett egy provokatív munkájában elhelyezi attitűdjét a hermeneutikához s a humán tudományi narratív modellekhez képest is. Azt mutatja meg, hogy az emberi dolgok értelmezésénél ugyanazt a her- meneutikai attitűdöt használjuk, legyen szó akár a klasszikus terepről, a szövegekről, akár személyek értelmezéséről (szándéktulajdonítás), akár tárgyak funkcióinak értelmezéséről, akár a felépítés megértéséről a biológiai evolúcióban. Mindegyik esetben igaz, hogy vannak triviálisan értelmezhető esetek, ahol az eredeti terv, szándék, funkció áttetsző, a másik végponton pedig vannak olyanok, melyek valójában leváltak eredeti funkcióikról. Nemcsak a panda hüvelykujja s a Gould (1990) elemezte számos, az adaptációval szembeállított evolúciós exap- tációs melléktermék ilyen, de a szövegszerkesztők is, hisz a számítógépeket bizonyosan nem az írógép kiváltására találták ki eredetileg. S mindháromra érvényes az a diktum, hogy amikor a funkciót értelmezzük, legjobb, ha eltekintünk a szerző szándékától, a tervtől s a fosszilis anyagtól. A funkciót magában vizsgáljuk, ha tetszik, hermeneutikusan, de ez igaz mind a természeti, mind az emberalkotta mesterséges tárgyakra. A narratív modell végső kitekintésében, miután zárójelbe tette az Ént, posztmodern fricskákhoz jut el: lágy tényezőkkel helyettesíti a kemény esszencialista stabilitást, s ezzel ironikusan nyitott világnézeti összképet hirdet. Örök nagy történeteink akár örökkévalóságot is megengednek, a lazaságban kritériumunk csak egy van – nem tehetünk fel stabil szubsztanciákat. Ez egy változás-átmenet hangsúlyú, ugyanakkor Bruner (1985; 1990; 1997) értelmezésében az alternatív értelmezésekre nyitott, hajlékonyabb pszichológia filozófiáját körvonalazza.

De ha a világ ilyen mobilis és eluzív, s fogalmaink hajlékonyak, hogyan éltünk velük magabiztosan oly sokáig, s mit is jelent ezek válsága? Az evolu- cionista válasz erre valami olyasmi lehetne, hogy hipotéziseink voltak a lélekről. Ezek hosszú időn át beváltak, jól működtek. Az Én, akárcsak a szabadság vagy a jól alkotott történet feltételezése, mint gyorsírásos rövidítés jól működött számos tapasztalati dologra. Amikor egy narratív modellel helyettesítjük őket, kevésbé vagyunk szenvedélyesek, mint a lélekzsákot, Ént s hasonlókat kiűző hagyományos pozitivista pszichológia. Nem az a fontos, hogy leleplezzük, a király meztelen, csak annak bemutatása, hogy ezek konstrukciók, képzetek, melyek jól irányítják életünket, de nem igazak esszenciális értelemben. A leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség jellemző az Én e legújabb megszüntetésére, ezzel adva nyitott programot egy erchiációs hangsúlyú új pszichológiának.

8.4.2. A Wittgenstein-kártya

A pszichológia sorsára kínált új alternatíváknak, különösen a kognitív szemlélet vélt stratégiáival szembeállítva, jellegzetes felfogásai a szabályt s egyáltalán Wittgenstein örökségét, a szociális konstruk- cionizmus értelmezését kínáló munkák. Rom Harré (1989) e mozgalom egyik jellegzetes képviselője, félúton a filozófia és az elméleti pszichológia között. Sajátos antropológiai koncepciója a kognitív forradalom bírálatából indul. Az ott középponti mesterséges intelligencia fogalomrendszeréhez viszonyítva adja meg, szerinte mi is az emberi elme többlete (például) a gépi modelláláshoz képest.

1. 
   Az elme történeti (-leg változó) kategória. Ez megkérdőjelezi átfogó modellálhatóságát, de – tehetnénk hozzá – a „népi pszichológia” egyetemességét is (vö. az utóbbiról Clark 1996).
   
2. 
   Az elme közösségi termék, melyet jórészt a nyelv közvetít. Ezt kapcsolja össze Harré Vigotszkij nevével.
   
3. 
   A nyelvi jelentés nem rögzített, hanem vitatható és revideálható.
   
4. 
   A mentalitás társalgásban alakul, ezért az ellentmondás néha tolerálható.
   
5. 
   A mentalitás a teljes emberhez kapcsolódik, a self és a készségek szintjéhez. Ennek megfelelően hirdeti Harré (1988), hogy az „első” kognitív forradalom alapjában véve a moduláris felfogás miatt téves, mert az ember felosztásával dehumanizál.
   

Harré a nyelvközpontú társas konstrukcioniz- mus nagyon határozott képviselője. Egy új, szabályközpontú szociologizmus ez, mely módszertani elégedetlenséget is hordoz. Alapvető ellenfele, akárcsak a 100 év előtti szellemtudományos irányoknak, a kísérleti pszichológia naturalizmusa. A felfogásnak van azonban legalább egy inherens problémája. A Vigotszkij- vagy Mead-féle ihletésből a szociális meghatározottság több koncepciója származhat: az egyik társas, s azt hangsúlyozza, hogy a közvetlen (s nyilvánvalóan etológiailag is értelmezhető) társas kapcsolatok hogyan formálják a mentális világot, s a társadalomként szervezett tágabb szociális világokból hogyan közvetítik a normatív mozzanatokat az egyén felé. A másik értelmezés közvetlenebbül társadalmi: a mentális világot közvetlenül a normatív társadalmi világ hozza létre. Harré számos esetben azt mutatja, hogy az utóbbi értelmezés mellett áll ki, ahogy azt a fenti (1) és (2) mozzanat is sugallja. Koncepciója egyértelműen a normativitást állítja be újításként. Jól mutatja ezt, amikor a Chomsky-féle pszicho- lingvisztikai szabályfogalommal állítja szembe saját koncepcióját.

Fontos emlékeztetni rá, hogy a „szabály” fogalmát a nyelvfilozófus inkább arra használná, hogy valamely normatív szabályszerűséget fejezzen ki vele, mintsem egy annak magyarázatára vonatkozó pszichológiai elmélet részeként, hogy az emberek hogyan képesek helyesen cselekedni és grammatikusan beszélni.

Harré 1997, 11. o.

8.4.3. A hermeneutikai kérdés

A pszichológia klasszikus felfogásának legerőteljesebb bírálata az individualizmus kritikája mellett a megértő hagyományt újítja fel. Mindez egy tágabb antropológiai vitába illeszkedik a naturalizmus értékéről és eredetéről. A filozófia általános gondjaként Márkus György (1994) leleplezést mutat be arról, hogy a természet olvasása és a természet kérdezése, e két jellegzetes önmeghatározó metafora a természettudományban árulkodóan mutatja, hogy emberek emberi viszonyok mintájára kezelik minden dolgukat. Kommunikációs kapcsolatot tételeznek fel a természettel, s – tehetnénk hozzá – állandóan feltételezik, hogy annak jelentése van, mint ahogy embertársaink minden megnyilvánulásának is hajlamosak vagyunk jelentést s szándékot tulajdonítani.

Ebből a kriticizmusból azonban többféle út vezet. Az egyik az ontológiai meggyőződésekből fakadó elkeseredett meditáció arról, hogy egy jelentés- telen, hideg világ vesz körül, annak felismerése, hogy a természetnek nincsen jelentése, s az a következmény a pszichológiára, hogy az hiába is próbál természettudományos lenni. Van azonban egy maibb út is, amit például Dennett (1998a) képvisel. A szövegek, az élővilág, és az emberi artefaktumok közös vonása, hogy értelmezésükhöz valamilyen racionális-intencionális rekonstrukcióhoz fordulunk, a középső esetben pl. a teremtőhöz. A dolog ontológiai oldala az, hogy nem biztos, hogy igaz ez a rekonstrukció. A nem minden irónia nélküli modern oldala azonban, s Dennett erre helyezi a hangsúlyt, nem biztos, hogy segíti az interpretációt. A kör – ha nem is a hermeneutikai, hanem a természettudomány és a humaniórák különbségeire hivatkozó – bezárul: a humán tudományoknak kiindulópontot jelentő szövegek s a természetben elég érdekes élőlények hermeneutikája meglehetősen hasonló gondokkal küzd.

8.4.3.1. Intencionalitás

Kulcskérdés a mai filozófiában és pszichológiában mind a naturalista, mind a konstrukcionista táborok számára a szándék helye az emberképben. Az intencionalitással a földhözragadt akadémikus pszichológia is tele van ma. Mint Szummer (1992) és Gergely (1992) egy korábbi vitája nálunk is előtérbe helyezte, kiderült, hogy a freudi gondolatrendszer értelmezésének is elsődleges kérdése ez.

Az intencionalitás kérdése többféle pszichológiához vezet (lásd erről Dennett 1998a), legalább háromféléhez. A hermeneutika egyik fő hiányossága itt, hogy úgy tesz, mintha az intencionalitás előtérbe állításából egyetlen út vezetne, a hermeneutika, a magyarázat helyetti interpretáció útja s ezzel a természeti elvű pszichológia zárójelbe tétele. Brentano hagyományának (9. fejezet) teljesen idealisztikus és bensőséges értelmezése ez . Véleményem szerint azonban a hermeneutika megértő problematikáját nem ugyanúgy kellene kezelni, mint azt a kérdést, egyáltalán van-e szándék. A szándék problémája központivá vált legalább két tudóskodó pszichológiában is. Az egyik, a Fodor (1969) hirdette felfogás lényegében valóságosnak s oki tényezőnek tartja a szándékot. Dennett többször említett koncepciója pedig evolúciósan kialakult hipotézisnek, egy működő értelmezési hozzáállásnak.

Tudomány és köznapok viszonyában talán továbbra is fel kell tennünk, hogy miközben az ember racionális ágens, a tudomány új típusú racionális kritériumokat érvényesít. Nem elszakad azonban a mindennapi gondolkodástól, csak kritizálja azt. Ellenőrizni próbálja annak éppen a tények helyett a nyelven, a meglévő rendszeren alapuló hamis általánosításait. Attól, hogy szemantikai sztereotípiákon alapuló és a relevanciaigényből fakadó félreértéseink vannak, még nem következik, hogy ezeken nem lehet túllépni.

Ha ezen a fonalon haladnánk tovább, a herme- neutikai kérdés is visszahelyezhető lenne saját terrénumára. A megértő racionalitás a hétköznapi gondolkodás belső szemantikai viszonyait akarja rekonstruálni, nem triviális esetekben. Ez nem szükséges rossz vagy zsákutca, hanem igen fontos jellemzés a naiv értelmezési sémákról, inherens- társ-elméletünkről. Ez azonban más, mint a tudomány, mert az utóbbi éppen ezt akarja meghaladni, amikor mindennek befolyásoló feltételeit keresi, amikor magyarázni is próbálja ezeket az életünket irányító jelentés-összefüggéseket. Kiinduló lépéseik, megmagyarázatlan előfeltevéseik azonban akár azonosak is lehetnek, de bizonyítottságuk, a priori jellegük kétségkívül hasonló. A mai pszichológiának ezek olyan dilemmái, ahol gondjaink a mai tudományosság, az életfilozófia és az értékek tágabb problematikájával érintkeznek. Újfent kiderül, hogy az autonóm tudomány és szakma saját útján kanyarodik vissza a legátfogóbb kérdésekhez.

8.5. Szakirodalom eligazítható

Az alkalmazott lélektan terjedéséről Clark (1957) könyve az Amerikai Pszichológiai Társaság egy felméréséről máig tanulságos. A pszichológia profetizmusáról Larsch könyve gondolatébresztő esszé, az önsegélyezési alternatívákról pedig a Gerevich József (1989) szerkesztette kötet. A társadalomtudományi lágy hangokról Hernádi Miklós (1984) kötete a társadalomtudományi fenomenológiáról, a Wittgenstein-követő Winch és Goffman jó kiindulópontok magyarul, továbbá Váriné (1982) összefoglalója az ún. etogenikus irányról. Rogers magyarul is olvasható, róla pedig Mérei (1987) jó értékelést ad. Erikson és az identitáskutatás ismertetésére Pataki (1982; 1987) az alapolvasmány.

A biológiai személyiségelméletek igen erőteljesek a magyar pszichológiában is. Kulcsár Zsuzsanna már említett személyiségtipológiai kutatásai is ebbe az irányba fejlődtek, de pszichiáterek új nemzedéke is képviseli ezt a megújított biológiai emberképet. Pethő Bertalan kötete mellett Kulcsár Zsuzsanna írásai tájékoztatnak. A lágyabb, játékközpontú személyiség- és klinikai felfogás legkönnyebben Buda Béla könyveiből ismerhető meg.

A kognitív pszichológia előzményeihez az Új Szemlélet bemutatására Marton L. Magda (1975) válogatása a jó kiindulás. Neisser (1967; 1984) könyvei jó általános eligazítást adnak, a történeti értékelés vitatott kérdéseit pedig Pléh és Lányi (1984) bemutatja. Számos említett szerző (Neisser, Simon, Chomsky) magyarul is olvasható.

A generatív nyelvészet mentalizmusáról Pap Mária dolgozata máig kitűnő forrás, az egész irányzat tevékenységének népszerűsítésére pedig a Kenesei István szerkesztette kötet. Chomsky és a pszicholingvisztika kapcsolatáról vö. Pléh (1980) összefoglalóját. A kognitív szociálpszichológiáról. Forgas mellett Hunyady (1984) szöveggyűjteménye jó kiindulás. Hunyady Györgynek a véleménydinamikát vizsgáló kutatásai, Halász László és László János munkái a szociális minták szerepéről a szövegmegértésben, jellegzetes hazai példái a szociálpszichológia kognitív irányának. Az identitáskutatás is megjelent a magyar pszichológiában. Pataki Ferenc (1982; 1987) mellett egy egész fiatal nemzedék témájává is vált, számos, a magyar társadalomtörténetre illesztett alkalmazással (pl. Erős Ferenc munkái a zsidó identitásról).

Az állati modellálásról s a tanulás korlátairól Kardos (1988), valamint Csányi (1980) szólnak tanulságosan. A neoasszociácionizmus két változata: Anderson és Bower (1973), illetve Rumelhart és McClelland (1986) párhuzamos-megosztott feldolgozási elmélete. Az intencionalitás- ról Dennett (1998a), a narratív elméletekről Bruner (1997), Dennett (1998a) és Pléh (1994), László (2005), valamint Lust Iván (1998) említett dolgozata ad jó eligazítást. Marr-ról Kovács Ilona cikke kitűnő értékelés a bemutatás mellett, a modularitásról pedig Fodor mellett Gergely Györgytől több alkalmazás is olvasható. Erről lásd még a Pléh (1996) szerkesztette kötetet.

9. 22. FEJEZET –Az ezredforduló pszichológiája

Komolyan gondolom azt, hogy a pszichológia ráborítja az asztalt a fizikára és az egzakt tudományokra, s kognitív forradalma révén ő az úttörő a tudományban a tudományos és oksági magyarázat keresésében. Ugyanaz a paradigma, mely a pszichológiában arra szolgált, hogy az emergens mentális állapotok új interaktív oksági szerepet nyerjenek, érvényes az emergens jelenségekre más tudományokban s más szinteken is. Vagyis a

kognitív forradalom a tudomány forradalma... A mai vitatott értelmezések bizonytalanságai közepette a kognitív (tudati) forradalom mint a pszichológiára igen sajátos szilárd bizonyosság emelkedik ki. Nincs más diszciplína vagy versenytárs forradalom,

mely a régóta elfogadott dogmákat kétszer forgatta volna fel. Először megfordítva az elme és a tudat értelmezését, majd másodszor az 1960-as évek közepének „redukcionista eufóriáját" forgatva fel, megkérdőjelezve a redukcionizmust és a mikrodeterminista paradigmát. Ezt helyettesítette a mai példátlan lelkesedéssel az egészleges magyarázatok iránt. Ennek következtében a tudomány által képviselt korábbi merev, szigorúan fizikai, értékmentes és értelem nélküli kozmoszt kognitív és szubjektív minőségek,

értékek s mindenféle gazdag emergens makrojelenségek hatják át.

Roger Sperry (1995)

9.1. A pszichológiai magyarázat sokrétűsége

Az ezredforduló pszichológiáját, tekintsük akár a hivatást, akár a tudományt, a módszerek gazdagodása és a társadalmi beágyazás egyre sokrétűbbé válása jellemzi. Mondhatnánk az egyik oldalról azt, hogy a szekér halad, a pszichológia a maga intellektuális kérdései s a társadalmi igények kialakította úton kumulatívan fejlődik. Eszerint nincsen semmi újdonság az ezredfordulón. A másik felfogás szerint az ezredfordulón – nem az ezredforduló valamiféle misztikus ereje, hanem az egyéb társadalmi változások miatt – a pszichológia magyarázati modelljei és társadalmi beágyazottsága újfent gazdagodik. Ennek több módszerbeli összetevője is van. Egyre jobbak például módszereink a sértetlen agy működésének vizsgálatára, egyre többet tudunk a genetikai változatosság pszichológiai következményeiről, s a babák s gyermekek fejlődési folyamatainak megfigyelése s kísérleti feltárása is igencsak újszerűvé vált. Hasonlóan megváltoznak a társadalom-lélektani kutatás módszertani lehetőségei is, például az interneten alapuló kutatási módszerek elterjedésével, a képrögzítés digitalizálásával, a nyelvtechnológia stabilizálódásával. Ezeknek a kutatási átalakulásoknak a következtében jelennek meg igen újszerű kapcsolatok a mai lélektan és a klinikai, a fejlődési és vezetési gyakorlatok között.

Átfogó új társadalmi mozzanat az információtechnológia kibontakozása és fejlődése is. Ennek révén megváltoznak a kutatási technikák – a számítógép segítette biológiai kísérleti módszerektől az internetes kísérletezésig –, megváltozik a szakirodalmi hozzáférés és nyilvántartás, de megváltozik a pszichológiai szolgáltatások elérési útja is, megjelennek például a webalapú tanácsadások, sőt terápiák is. Mindez a pszichológusokat az emberkép újragondolására is készteti: új módon jelenik meg a klasszikus kérdés, nyelv és gondolkodás kapcsolata, most már mint a gondolkodás és érzés architektúrájának kapcsolata a közlési módszerekkel.

Nem is próbálok teljes panorámát adni. Először a tudomány átalakulásait mutatom be, majd a hivatás változásait. Végül röviden rátérek magának a pszichológia önreflexiójának, a pszichológiatörténet-írásnak a változásaira is.

9.1.1. A pszichológiai magyarázat három oldala: új szemmel

A 19. század közepe, a pszichológia megszületése óta tartó dilemma a természettudományos és a szellemtudományos, a magyarázó és a megértő kettősség kiterjesztése a pszichológiára is, mint a 10. fejezetben láttuk. Ez a számos egzisztenciális és intellektuális mozzanatot kiemelő feszültség végigvonult a 20. századi pszichológián, többnyire nemcsak módszertani, hanem tematikai és célkijelölési kettősséget is eredményezve. Az egyik, az embert biológiai lénynek tekintő pólus célja a magatartás és az élmény belehelyezése a természettudományos kánonba, gyakorlati célja is befolyásolás, az alakítás, a beavatkozás irányítása. A másik pólus az embert hol társadalmi, hol szellemi lényként kezelve azt emeli ki, hogy a jelentések világa nem vezethető le a természetből, hanem megkonstruált, illetve valami külön szellemi létszférában adott, s a pszichológia célja nem az instrumentális beavatkozás a lelki életbe, hanem az értelmezés.

Különböző változataiban a két felfogás szervezeti következményekkel is jár, s ez máig igaz. A pszichológiát intézményesen hol a bölcsészeti, hol a társadalomtudományi, hol a természettudományi, hol az orvosi karok világához közelítik és kötik. Ugyanakkor ez a dichotóm szembenállás nem következetes: a matematizáló statisztikai eljárások és elméletek megjelennek például a nem természettudományos kutatási programokban is, s valójában a szociálpszichológia és a személyiséglélektan egésze tekinthető úgy is, mint az eredetileg szellemtudományi kérdések vizsgálata lágy adatokra alkalmazott természettudományos módszertant követve.

Számos, a feszültséget átélő és meghaladni kívánó szintéziskísérlet is felmerült már a klasszikus pszichológiában a 20. század közepén, mint a 18. fejezetben láttuk. Karl Bühler (1927/2004) például a pszichológia úgynevezett válsága közepén a jeltani háromszögre alapozva szerette volna egységesíteni a pszichológiát. Kiemelte, hogy minden viselkedésre jellemző a jelek irányító szerepe és az értelemteli egészleges szerveződés, továbbá hogy a viselkedési, a belső, élménybeli és a tárgyi vonatkozás mint a jelek három oldala egységesíti a kor uralkodó pszichológiai irányzatait. Piaget „genetikus ismeretelmélete” néhány évtizeddel később, miközben fogalmi törekvéseiben meghaladta a kettősségeket, a pszichológiát egyben központi embertudománnyá is igyekezett tenni. Ötven-nyolcvan évvel ezelőtt ez a szintézis koraérett volt, mégis tanulságos a mai fejlemények megértése szempontjából. Egyik pillérét a gyermek, a másikat a műveleti alapú funkcionalizmus adta. Piaget szerint minden emberi folyamat kulcsa a kibontakozás megértése lenne, melyben a külső eredetű (akkomodáció) és a belső indítású (asszimiláció) folyamatok együttese adja meg a mentális alkalmazkodás (adaptáció) kereteit, ami viszont a biológiai alkalmazkodás elveinek folytatása, s végpontjában tiszta formális struktúrákat hoz létre. Ez máig elfogadott elv, noha kételkedünk Piaget analógiás gondolataiban, melyek a gyermeki lélek kibontakozását és a tudomány fejlődését túlzottan összekapcsolták. Nem bízunk az ezzel összekapcsolt folytonos tökéletesedés elvében sem, amit mai Darwin-olvasatunk alapvetőn megkérdőjelez, és sok kétely illeti azt az emberképet is, amely egységes értelmi architektúrát tételez fel. Hasonló, de más elveket, a szocializáció és jelviszonyok elsődlegességét hirdető klasszikus szintetikus felfogás volt Vigotszkij (1971) gondolatmenete is (20. fejezet).

Az utalásokkal csupán azt akarom érzékeltetni, hogy a mai szintézispróbálkozások nem előzmény nélküliek. Ma azonban sokkal adatgazdagabbak az új törekvések. Azt reméljük, hogy több ismeret birtokában az oksági mechanizmusokat jobban el tudjuk különíteni az analógiáktól, nem esünk könnyű verbális megoldások csapdájába. Az ezredforduló pszichológiája, meghaladva a pozitivista és technologikus szerénységet, ismét bátran be meri vallani, hogy van emberképe. Az egyedi kutatások nagyszámú adatából és esetlegességeiből kibontakozva és azokat mintegy rejtve motiválva, határozott elképzelése van arról, hogy milyen is a maga összetettségében az emberi lény. Hasonló módon teszi ezt, ahogy a modern etológusok, például Csányi Vilmos (1999), ki merik mondani, hogy a klasz- szikus „dialmatosok” által oly sokat kárhoztatott, mert statikusnak tartott „emberi természetről” szólnak. A pszichológia is bevallhatja, hogy kutatásait emberképek mozgatják és integrálják.

Már a neopozitivisták egységes tudományfelfogása is azt hirdette, hogy a viselkedéselvű pszichológia beilleszthető lesz egy egységes fizikalista természettudomány keretébe. A viselkedéselvű pszichológia maga pedig úgy gondolta, hogy egységesíteni képes az akkoriban Amerikában megjelent vagy oda átvándorolt európai irányzatokat. Az alaklélektan úgy illeszkedett volna a viselkedéses képbe, mint a viselkedést meghatározó érzéki mozzanatok bonyolult integrációs folyamatainak tanulmányozása, a pszichoanalízis pedig úgy, mint a tanuláselmélet egy különleges fejezete, amely a kora gyermekkori tapasztalatok jelentőségével, illetve az érzelmi és viselkedéses mozzanatok közötti egyensúlyozással foglalkozna. Kimble (1999; 2002) , a viselkedéselvű tanuláselmélet egyik még aktív teoretikusa még ma is viselkedéselvű egységességet hirdet, kiegészítve egy evolúciós-funkcio- nalista szemponttal.

De az egységesítő hit új megfogalmazásokban velünk élt a kognitív forradalomtól, a hatvanas évektől kezdve is. Az a gondolatmenet irányította ezt a felfogást, hogy az emberi megismerés tágan értelmezett koncepciójában az egész lelki élet úgy tekinthető, mint a valóság sajátos modellálása, a viselkedést pedig ezek a belső modellek irányítják. Ilyen értelemben minden kérdés (az érzelmi vagy a mozgatóerőkkel kapcsolatos, pszichodinamikai kérdések is) felfogható, értelmezhető lenne a kognitív paradigma keretében. A kognitív gondolkodásmód ilyen átfogó értelme az lenne, hogy az ember nem pusztán a fizikai és társas ingereknek kiszolgáltatott lény, hanem azokat szervezeti konstellációinak, belső modelljeinek megfelelően interpretálja, és a viselkedést ez az értelmezett környezet határozza meg, illetve így értelmezhető az ember.

Évtizedeken át magam is hittem ebben a meghaladó értelemben vett egységesítési koncepcióban (Pléh 2003a), abban, hogy eljön egy olyan egységes pszichológia, amely közös fogalomkeretben kezeli, azonos mechanizmusokat is értelmezve, az alkalmazott pszichológia problémáit – pl. a gyermeki fejlődés meghatározóit vagy a pszichopatológiai folyamatokat –, az érzelmi és a motivációs életet, a megismerést. Ez a közös keret, a modelláló emberképfelfogás a kognitív pszichológia kerete lett volna.

Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesítő felfogást számos kétely illette. Kételyek persze már korábban is voltak. Sigmund Koch (1959), aki a hatvanasas években még az egységesítő felfogás egyik vezető képviselője volt, a nyolcvanas években már határozottan kiállt amellett, hogy többféle pszichológia van. Ezt az átmenetet jól mutatja magyarul is megjelent, még a hatvanas évek közepén született írása (Koch 2004). A többféleséget elismerő felfogások klasszikusan pesszimisták voltak, szemben a század közepének Bühler, Vigotszkij és Piaget fémjelezte optimista felfogásaival, a tudományfilozófiában pedig Mach és Neurath nézeteivel. Kochék viszont önsajnálattal, lemondással és a pszichológia tudományosságának jellegét illető kérdőjelekkel fogadták el a többféle pszichológia létét. Az utóbbi másfél évtized, az ezredforduló újdonsága, hogy optimista keretekben fogalmazzuk meg azt, hogy többféle pszichológia lehetséges. Ennek egyik jellegzetes megjelenése Sternberg (2002) számos munkája.

Az intelligencia- és érzelemkutató Sternberg az utóbbi évtizedekben a pszichológiai elmélet kérdéseivel foglalkozik. Ennek a történeti elemzésnek kiinduló és visszatérő mozzanata nála az unifiká- ciós elméletek megkérdőjelezése a pszichológia történetében. Stenberg felfogása szerint az egységes pszichológia hite helyett egy toleráns optimizmus világában kell élnünk. Ez a toleráns optimizmus abból indul ki, hogy a pszichológia mint komplex, interdiszciplináris tudomány, egyszerre vizsgálja az ember többféle beágyazottságát. Az embert mint viselkedő, mint mozgatóerők által irányított és mint megismerő lényt tekinti. Mindezek a mozzanatok egyszerre tartoznak az emberi természethez, ezért hasonló módon, ahogy a szakágak (iskolapszichológia, műszaki pszichológia, klinikai pszichológia stb.) a meghatározó folyamatok sokfélesége révén sokféle pszichológiát vizsgálnak, ugyanígy a mai elméleti pszichológiának is többféle emberképet kell feltételeznie. A pszichológiának nemcsak a terület, hanem az előtérbe állított oksági viszonyok és meghatározottságok révén is elkerülhetetlenül sokféle modellje van.

A pszichológia így felfogott, egymással versengő megközelítéseinek sokaságából nem a klasszikus, az iskolákhoz sorolható, hanem a kutatási témákhoz és módszerekhez szorosan kapcsolódó, nyílt vagy rejtett emberképi mozzanatokat szeretném előtérbe állítani. Három olyan kérdést emelek ki, amelyek világosan megmutatják, hogy a modern pszichológia a társadalom egésze és a többi tudomány számára is jellegzetes elkötelezettségeket tartalmaz, illetve jellegzetes problémákat állít előtérbe.

9.1.2. A biológiai meghatározottság

A 19. század utolsó harmadától megjelenő modern pszichológiának vezető emberképe az, amely módszertanilag a természettudományok mintájára képzeli el a lélektan művelését, tartalmilag pedig az ember lelki jelenségeit természeti jelenségnek tartja. A természeti folyamatként felfogott lelki jelenségek egyik értelmezésében azt hangsúlyozza, hogy folytonosság van a testi, az idegrendszeri és a lelki folyamatok hármassága között, sőt egyenesen azt hirdeti, hogy a lelki jelenségek azonosak valamely idegrendszeri izgalmi folyamattal, vagy legalábbis visszavezethetők arra. A másik irányból pedig Darwin örökségeként azt hirdeti, hogy a lelki jelenségek eredetüket tekintve természetiek: a testi tulajdonságokhoz hasonlóan sok millió éves evolúciós folyamat eredményeként bontakoztak ki, és azért stabilizálódtak, mert valamilyen adaptív, alkalmazkodási hasznuk van. Százhúsz éve vitatják a filozófusok, gondoljuk csak Husserlre (1910), és a más elkötelezettségű pszichológusok – a századfordulón például Spranger (1927) vagy a pszichoanalitikusok egy része, a kulturális pszichológia –, hogy helytálló-e ez a hol rejtett, hol nyíltan kimondott redukcionizmus. (A kulturális pszichológia ilyen összefoglalására lásd Cole 2005.) Az utóbbi két évtized újdonsága nem maga az a tény, hogy újra határozottan felmerül a lelki jelenségek neurobiológiai lehorgonyzásának vagy redukciójának, illetve evolúciós visszavezetésének programja, hanem az, hogy ezeket a visszavezetéseket megpróbáljuk összekapcsolni egymással, evolú- ció-élmény-kultúra-idegrendszer négyszögében gondolkozunk, s ezzel megpróbáljuk meghaladni a másfél századdal ezelőtti természeti emberképek ismétlődően kritizálható, naiv szemléletét.

A mai pszichológia háromféle vélt szakadék meghaladásából indul ki:

• 
  biológiai és társadalmi emberkép,
  
• 
  szellemi értékek követése, a tények világa,
  
• 
  individuális és szociális ember.
  

Olyan természetelvű, naturalista pszichológiát fogalmazunk meg, amely a társas világot és a kultúrát is természeti jelenségként kezeli. Hadd idézzek egy korábbi könyvemből (Pléh 2003a, 10-11. o.):

„A mai naturalisztikus pszichológia három – részben új, részben felújított, új adatokkal alátámasztott – mozzanatot hangsúlyoz, hogy meghaladja ezt a kettéosztást. Az első a szocialitás kiinduló tényezőként történő felvétele. Ez a gondolatmenet már a hagyományos értelemben »szocializálatlan« csecsemő életében is felfedezi a szocialitást, mint azt meggyőzően illusztrálja Gopnik, Meltzoff, és Kuhl (2005) bevezető tankönyve. Ez a világkép az embert természetétől fogva tartja társas lénynek, a társadalmat vezeti le az ember biológiai társassá- gából, s nem fordítva. Ennek a társas gondolatmenetnek egyik középponti mozzanata a másik ember belső világának feltételezése, vagyis az a különös vonásunk, hogy nemcsak igazodunk társainkhoz, hanem a társakat gondolkodó lényeknek tekintjük, s fontos is számunkra, mi is jár éppen a másik fejében. Alapvető mozzanat ez abban az értelemben, hogy az evolúció nyújtotta kiindulópont bizonyosan az egyik legdöntőbb adaptáció az emberré válás során. A mai naturalizmus egyik újdonsága a szocialitás evolúciós levezetése, a másik, hogy ezt a csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja, illetve hogy a kultúra egészét ezekre a kiinduló gondolattulajdonításnak megfelelő kulturális tanulási mechanizmusokra vezeti vissza (Gergely 2002; Tomasello 2002; Csibra és Gergely 2007).

A másik naturalista újdonság, mely az etológiában és a csecsemőkutatásokban összefonódik az elsődleges elemi szocialitás doktrínájával, az a gondolat, hogy az ember sajátosan értelmező lény, aki mind az oksági értelmező modelleket, mind a szándéktulajdonítást mint praktikus hermeneuta használja. Az ember ilyen értelemben különösen jó pszichológus, s éppen ez a »pszichológus« volta teremti meg a kultúra lehetőségét. Maga a kultúraalkotás képessége kulcsfontosságú kiinduló biológiai feltételünk. Olyan vonás lenne ez, melyben összekapcsolódik a szocialitás és az intencionális mozzanat: az ember a másikra figyelve, annak szándékrendszerét próbálja feltárni, s ez lenne a gondolatok terén folyó társas integráció legfontosabb útja is. Dan Sperber (2001), az antropológus hor- ribile dictu egyenesen arról beszél, hogy a modern embertudománynak kettős materialista attitűddel kell élnie. Ez a kettős materializmus a gondolatok, reprezentációk fogalma köré szervezi az embertudományt. Ezek a megfoghatatlannak tűnő entitások kétféleképpen anyagiak. Egyik oldalon anyagi létezők az egyes gondolathordozók privát reprezentációit megvalósító pszichofiziológiai folyamatokban, a másik oldalon pedig mint nyilvános reprezentációk a jelek anyagi világában terjednek, s ennek a terjedési és stabilizálódási mintázatnak a feltárása a kultúrakutatás feladata.

A harmadik új mozzanat a mai pszichológia naturalizmusában az idegkutatás és a pszichológiai vizsgálódás közötti kifinomultabb viszony.”

Ennek mutatja néhány oldalát a Viták a redukcio- nizmusról című vitatott KÉRDÉsEK-szövegdoboz.

Mindennek következtében a mai naturalisták számára a 22.1. ábrán látható gondolati keret kínálkozik.

9.1.3. A társas élet biológiája

A hármas összekapcsolás kitüntetett terepe a szo- cialitás biológiájának elemzése. Ilyenkor tulajdonképpen az történik, hogy Vigotszkij (1971) kulturális pszichológiai hagyományát mintegy belehelyezzük az agyba, amint azt már a nagy orosz gondolkodó követői a század harmincas éveiben is megtették, gondoljunk csak Lurija (1975; 1987) munkásságára a kulturális eredetű agykérgi funkcionális szervekről. Mai értelmezésünkben, míg az ember ember mivoltát különleges biológiai adaptációk biztosították, ezek kultúra- s majd társadalomépítő adaptációk, de eredetileg az elemi szocialitás körülményeit hozták létre (Tomasello 2002; Tomasello és mtsai 2007). Ennek az elemi szocialitásnak pedig meg lehet közvetlenül találni a neurobiológiáját. Két példán szeretném ezt illusztrálni.

22.1. ábra. A lelki jelenségek hármas beágyazottsága

9.1.3.1. A tükörneuronok és a szociális tanulás

A 19. század vége óta hangsúlyozzák az én és az öntudat társas keletkezésének modelljei, James Baldwin (1894) vagy Georg Herbert Mead (1973), vagy a francia közegben Henri Wallon (1971) munkásságától kezdve, hogy a társasság valahol a társas interakciókból fakadó külső burok az ember személyiségén. Ezt sokan, például az említett francia Wallon is, kiegészítik egy belső modellel, amelyet legerőteljesebben Ernst Mach (1927) fogalmazott meg a 19. század végén: az Én vonatkoztatási kerete a saját testvázlat. A gyermeki fejlődés vizsgálatában és a patológiában, különösen a neurológiában mindig előtérben állt egy olyan felfogás a századforduló óta, amely a testvázlatnak és az elemi szocialitás- nak valamiféle érintkezési pontját vagy kapcsolatát kereste. Az utóbbi tíz év neurobiológiai kutatásai azonban meglepően lehorgonyozni képesek ezt a kissé spekulatív, evolúciós és fejlődési felfogást, s összekapcsolják a társassággal.

Rizzolatti és mások kutatásai a tükörneuronok- ról kimutatták, hogy a majmok idegrendszerében vannak olyan jellegzetes sejtcsoportok, amelyek egyaránt reagálnak akkor, amikor az állat saját maga valamilyen szándékos cselekvést végez, s akkor, amikor egy másik állatnál vizuálisan feldolgozza, látja a megfelelő mozdulatot. A saját mozdulat és a látott fajtárshoz rendezett másik mozdulat egy közös képbe kerülnek itt, konvergens idegrendszeri területek izgalma kapcsolódik hozzájuk. (Összefoglalásukra lásd Rizzolatti és Craighero 2004; Marton 2001; 2003, újabb kísérletekre pedig Ne- lissen és mtsai 2005.) Számos klasszikus kutatás, például a magyar szakirodalomban Marton Magda munkái (1970) már rámutattak viselkedéses alapon arra, hogy a saját testkép finomodásának milyen kitüntetett jelentősége kellett legyen az emberré válásban. A tükörneuronok felfedezése – nevüket onnan kapták, hogy a saját mozgás és a másik

mozgása számára tükröt képez a mindkettőre reagáló kérgi sejtcsoport – azt eredményezi, hogy ez a spekulatív vonulat, amely az emberi éntudat és az elemi szocialitás összekapcsolására törekedett, közvetlen neurobiológiai alapot kap. Az empátia és hasonló, meglehetősen körvonalazatlan, de sokat ígérő fogalmak a pszichológiában, amelyek eredendően utánmozgást és ennek megfelelő utánérzést feltételeznek, itt közvetlen lehorgonyzást kapnak. Ezt az értelmezést mutatja be maga Rizzolatti is (Gallese és mtsai 2004; valamint a klasszikus anyagot és a mai idegtudományt ötvözve Marton 2001;

2003).

Ilyenkor tehát olyan remények jelennek meg a kutatásban, hogy nem pusztán fogalmilag jön létre új integráció a modern természeti emberképben a háromféle hagyomány, a kulturális, a neurobioló- giai és az evolúciós emberkép között, hanem ennek közvetlen evolúciós eredetű és ugyanakkor neu- robiológiai lehorgonyzását is megkapjuk. Vagyis reménykedünk, hogy ha konceptuálisan nem is, de tényszerűen valóban van új azon a téren a nap alatt, hogy az elemi szocialitást összekapcsoljuk az evolúcióval és a neurobiológiával.

9.1.3.2. Evolúciós spekulációk a neurális verbuválásról

Számos adat, például kétnyelvűek nyelvreprezentációjának elemzése utal arra, hogy a nyelv onto- genetikus kibontakozása során hajlékony és elsajátításikontextus- és rendszerfüggő az a mód, ahogyan az idegrendszert mintegy verbuváljuk sajátos feladatokra. Ez talán evolúciós szempontból is igaz. Azt a módot, ahogyan Chomsky (1995) elképzeli a nyelv kialakulását exaptációk révén, rafináltabban is meg lehet fogalmazni. Stanislas Dehaene tette ezt meg az írás rendszerére vonatkoztatva.

Agyi képalkotó módszerekkel azt találták, hogy a legkülönbözőbb írásrendszerek esetén lényegében ugyanott, a parieto-okcipitális-temporális területen, vagyis a fali, a tarkó- és a halántéklebeny találkozási helyén alakul ki a vizuális szóforma terület. Ez az érzékeny terület evolúciósan nem azért alakult ki, hogy olvasni tudjunk. Azért alakult ki, hogy nagyon kis látószögű textúrákat tudjunk élesen látni, ami nagyon fontos például kedvesünk arckifejezésének kibogozásánál vagy a szerszámkészítésben a szerszámok és a megmunkálni kívánt, megcélzott tárgyak textúrájának egymáshoz illesztésében. Az olvasás mint kulturális rendszer ezt az agykérgi területet verbuválja. Izgalmas kérdés, hogy nem lehet-e maga a nyelv is ilyen verbuvált rendszer? Nem lehetséges-e, hogy a természetes nyelv sem úgy alakult ki, hogy a Broca- és Wernicke-terü- let speciálisan adaptívan szelektálódott a nyelvre, hanem valamilyen más funkcióra választódott ki, mint például a gyorsan változó mozgások produkálására, ez lenne a Broca-terület, illetve a gyorsan változó hangminták elemzésére (Wernicke-terület). A nyelv, amikor mint emberek közötti gyakorlat létrejött, ugyanúgy, mint az írás, meglévő agyi struktúrákat verbuvált volna. Dehaene metaforája erre a neurális reciklálás. Amikor a kulturális fejlődés meglévő idegrendszeri struktúrákat felhasznál, akkor nem biztos, hogy magára a kulturális újításra, például a nyelvre kell, hogy legyen egy adaptációs történetünk.

A nyelv már meglévő olyan rendszereket használ fel, amelyek a finom mozgások és a finom hangelemzés szerveződésére bontakoztak ki az emberi nyelv megjelenése előtt. Dehaene és Cohen (2007) megfogalmazásában a neurális újraciklálás a következő feltevésekből indul ki:

„1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jellemzik. A csecsemőkorban már igen korán megjelennek a rendezett neurális térképek, és ezek a későbbi tanulást bizonyos irányba befolyásolják.

1. 
   A kulturális elsajátításnak (pl. az olvasás elsajátításának) meg kell találnia a maga neurális fülkéjét, vagyis olyan idegrendszeri hálózatokat, amelyek elég közel állnak a kívánt működéshez, és elég hajlékonyak ahhoz, hogy neurális erőforrásaik jó részét erre az új használatra irányítsák át.
   
2. 
   Amikor az evolúciósan végbement működésekre dedikált kérgi területeket új kulturális tárgyak szállják meg, ezek korábbi szerveződése nem teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi neurális korlátok jelentős hatást gyakorolnak a kulturális elsajátításra és a felnőttkori szerveződésre.”
   

Ez a sajátos evolúciós felfogás azt is jelenti, hogy még a mai kultúra informatikai rendszereinek emberi használatát is megpróbáljuk beilleszteni egy olyan emberképbe, ahol a kiinduló paraméterek szabják meg a modernizációs eszközök kereteit. A videoklipek világa az eredendő vizualitás újrameg- jelenése lesz, a csevegőszobák az embert körülvevő közeli társas burkot valósítják meg újra, s így tovább (Nyíri 2002 kötete sok ilyen elemzést mutat be).