A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

5.4.2.2. A lelki aktusok világa és az élményszerveződés

Stumpf munkatársai és diákjai a Berlini Egyetemen maguk is továbbvitték a fenomenológiai elemzés programját. Friedrich Schumann (1863-1940), miután Göttingában G. E. Müller munkatársaként dolgozott számos pszichofizikai és emlékezeti kísérletben (lásd fentebb), az 1900-as években a látásban érvényesülő szerveződés fenomenológiájának feltárására tért át. A 9.8. ábra egy jellegzetes Schumann-demonstrációt mutat: az alaki szerveződést a figyelem irányítja. Ugyanakkor maga a fizikai mintázat is jellegzetes korlátokat szab. Schumann, ahogy Boring (1942) elemzi, formaszervezési kísérleteivel sokban előrelépett a majdani alaklélek- tanosok kísérleti precizitása irányába. Nem használt azonban későbbi elismertségének, hogy túl nagy szerepet tulajdonított a figyelemnek, amely az alaklélektanban az egyik üldözendő mozzanat, mivel túl analitikus fogalom.

Stumpf esztétikai érzékenységének, mely a hangok világának a zenére is kiterjedő leírásában jelent meg, párja a korban Theodor Lipps (1851-1914) munkássága Münchenben. Az eredetileg Wundt-ta- nítvány Lipps sokat tett azért, hogy az appercepció elméletét a múltbeli élmények nem tudatos hatása és a pillanatnyi észlelés közötti interakció elméleteként bontakoztassa ki. Neve legismertebbé az esztétikai élmény beleélési (empátiás) elmélete révén vált. Lipps felfogása szerint a tárgyak bizonyos tendenciákat váltanak ki belőlünk, s ezeket visszavetítjük a tárgyakba. A függőleges vonal például „nyúj- tózkodási” érzést kelt bennünk, innen származik, hogy a függőlegest hosszabbnak érezzük, mint a vízszintest. Esztétikai érzéseink alapja hasonló beleélés: a klasszikus oszlopok pl. felfelé törekvés érzését és feszültségeket keltenek bennünk. Lipps elképzelései nemcsak a mára nagy karriert befutott empátia fogalom bevezetése miatt érdekesek. A mozgásos feszültségek belevetítése a tárgyakba az alaklélektanos izomorfizmus koncepció esztétikai alkalmazásait (Rudolf Arnheim munkásságát) és Heinz Werner fiziognómiás észleléselméletét is jellemzi, mint későbbi alkalmazásokat. Saját korában kiemelt érdekességét adja, hogy az ő munkásságában érintkezik az aktus pszichológia gondolatmenete a kultúra és lelki jelenség kapcsolatát vizsgáló törekvésekkel.

Az aktuspszichológiák egy sajátos iránya, a grazi vagy osztrák iskola szintén elsősorban az alaklélektanhoz vezető úton vált fontossá. Ok az egészeket aktív produkciós folyamat termékének tartják. Ale- xis Meinong (1853-1920) volt az iskola elindítója, egyben az első osztrák pszichológiai laboratórium kialakítója Grazban. A Brentanótól átvett inten- cionalizmust és aktus pszichológiai gondolatokat képviseli. O ezt úgy értelmezi, hogy minden lelki jelenségnek van egy tartalma s egy folyamat oldala, egy sajátos pszichikus aktus, mely révén tudatunk intencionálja ezt a tartalmat. Az „egész” és az „alak” fogalma úgy merül fel Meinongnál, hogy szerinte minden megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból automatikusan jön létre a formai minőségek egy része, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés, produkciós folyamat termékei. Vittorio Benussi (1878-1927), az iskola termékeny kísérletezője az egészeknek ezt az aktív-konstruktív, az elme munkájából fakadó felfogását demonstrálta a látás és a tapintás egészleges szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos mozgásélményt egy produkciós folyamat magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestalt-szemlélet radikális eltéréseit: Werthei- mer hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány eltörli ezeket a többlet erőfeszítéseket. Maga az alaki minőségek problémája azonban elsősorban nekik köszönhetően kerül előtérbe a kísérleti lélektanban a tízes évek elején.

Antonelli (1994) részletesen elemzi nemcsak a grazi, majd Triesztben folytatódó hagyomány viszonyát az alaklélektannal, hanem későbbi sorsát is. Rámutat arra, hogy az alaki minőségek mellett Benussi és követői sokat foglalkoztak a kétértelműségekkel a percepcióban. Produkciós elmélet keretében értelmezték ezeket, ahol a kétértelműséget egy későbbi feldolgozási stádium oldaná fel. Koffka 1915-ben úgy bírálta ezt, mint ami szerinte a kons- tanciahipotézis fenntartása, ahol a kiinduló érzetadatok állandóak s nem kontextusfüggőek. Koffka szerint igenis van korai kétértelműség-feloldás. Ennek a kritikának a feldolgozása révén bontakozik ki Gaetano Kanizsa (1979) a jelenkorig áthúzódó észleléselmélete, mely az észlelést egy egységesebb folyamat részének látja, s kitüntetett kérdése a lokális és egészleges hatások viszonya.

A Brentano elindította törekvések a pszichológián belül, s ezt a mozzanatot nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak az észleléskutatásban, hanem a logikai mozzanatoknak a pszichológiában történő felhasználásában is megjelentek. Brentano tulajdonképpen döntően hozzájárult az uralkodó pszichológia szenzualizmusának leküzdéséhez. Ebben maga az aktusgondolat is segített, hiszen ez mint átfogó kép segítette azt, hogy a gondolkodásban majd a nem szemléletes logikai műveleteket állítsák előtérbe.

5.5. A gondolkodás bevonul a laboratóriumokba: a würzburgi iskola

Századunk első évtizedében, ha nem is mindig közvetlenül Brentanóra és Husserlre reflektálva, hanem közvetve sokat merítve tőlük, a kísérleti lélektanban megjelent egy olyan alternatív irány, mely mintegy a pszichológia számára értelmezte a századelő antipszichologista filozófiai és logikai hullámának egyes oldalait. (Erről az antipszicho- logizmusról lásd a 10. fejezetet.) Bármily paradoxul hangzik, a német pszichológusok egy része a pszichológia megújításával reagált az antipszicho- logista hullámra. A reakció lényegi mozzanata volt, hogy szakítottak a klasszikus pszichologizmus egyik alaptézisével, a szenzualizmussal. (Ezt jól mutatja Dwelhauvers é. n. és Dienes Valéria 1914 korabeli leírása.) Ezek a pszichológusok elsőként próbálták kísérleti kutatás témájává tenni az absztrakt reprezentációk vizsgálatának máig érvényes kérdéseit. Az iskola Würzburgban bontakozott ki, azon az egyetemen, ahol Brentano, Stumpf és mások hagyománya már megteremtette a közeget egy olyan megközelítés számára, amely a gondolkodást és vizsgálatát összekapcsolja az intencionalitás kérdésével, egyik kiinduló problémája ugyanis az, hogy mi az absztraktumok „vonatkozása”, hol helyezkedik el a logika a világ rendszerében?

A német filozófia antipszichologista fordulatából a pszichológusok egy része két mozzanatot fontolt meg. Az első mozzanat az, hogy az egyén gondolkodását sem lehet szemléletes képzetek asszociációjával jellemezni. A gondolkodás jellemzésére valami más eszközre van szükség. Az absztrakciók mentális valóságok, s jellemzésükhöz segítséget nyújthat a logika. A másik átvett mozzanat az egyénen felüli realitás eszméje. A mai pszichológia dilemmái irányából tekintve, a kognitív pszichológiában mára győztesnek bizonyult a logikai szerveződés akkor még csak puhatolózó gondolata. A Frege által önállónak, s a pszichológiától végre megszabadultnak titulált logika száz év múlva mintegy visszahódítja az egyéni elmét, s legfontosabb fogalmi újítása, a függvényszerű propozicionális reprezentáció lesz az egész modern kognitivizmusnak is a kulcsfogalma, beszéljen akár emberekről, akár gépekről, akár állatokról. A würzburgi iskola tekinthető úgy is, mint első próbálkozás ezen az úton.

Vitatott kérdések – Kiterjeszthető-e az önmegfigyelés, s van –e szemlélettelen gondolkodás?

A kor német akadémikus pszichológiája rögvest reagált a Würzburgból jövő kihívásra. Sok személyes sérelmet is eredményező vita kezdődött. Külpe, mint Marbe (1938) beszámol róla, nagyon szomorú is volt ezek miatt a viták miatt: úgy érezte, személyes találkozásokkal tisztázhatóak lennének a régi lipcsei társaival kialakult ellentétek. Az utókor fölényével mondhatjuk, hogy tévedett. A vita ugyanis a kísérleti pszichológia alapkérdései körül zajlott. Wundt maga jogosulatlannak tartotta a gondolkodás-lélektani kísérleteket: álkísérleteknek nevezte őket (elég súlyos sértés akkoriban!), mivel a gondolkodás annyira lefoglalja a személyt, hogy emellett lehetetlen még önmegfigyelést is folytatnia. Egyébként is, a kikérdezések nem beszámolóhoz, hanem „konstrukcióhoz” vezetnek a kísérletben. Az amerikai Wundt-tanítvány Titchener 1909-ben egy egész könyvben reagált a würz- burgi kezdeményezésekre. Észreveszi a würzburgi irány nagy kihívását: azt, hogy absztrakt gondolati tartalmak hirdetésével az egész európai pszichológiai hagyomány szenzualizmusát kérdőjelezik meg. Saját laboratóriumában, állítja, még ott is talál érzéki nyomokat, ahol a würzburgi kollégák nem. Ha az eredet után nyomozunk, a látszólag elvont attitűdök s egyebek mögött kinesztetikus tendenciákat, mozgásos emléknyomokat találunk.

Amit jómagam átélek, az a körülményektől függ. Nagy öröm volt számomra, amikor nemrégiben egy meglehetősen lelkes előadó mögött ülhettem, aki nagyon sokszor használta az egyszótagú de szót. Az én „de érzésem” azóta egy felvillanó látómezőben északnyugatról délkelet felé gyorsan mozgó kopasz fejbúb, az azt keretező tonzúra és az erős fekete vállak képét foglalja magában. Könnyen rábukkanok ilyen képekre lelki életem területén, és ahogy már mondtam önöknek, ezek egyedül is állhatnak a tudatban, mint a jelentés hordozói. E speciális példában a kép empatikus attitűddel társult. Minden ilyen „érzés” – a ha, a miért, a mindazonáltal és a tehát érzése – szokványosan motoros empátiás formájában jelentkezik élményeinkben. Az érzést cselekvésbe viszem át, bár rendszerint képzeleti és nem érzékleti szinten. Lehet múlékony, lehet viszonylag stabil, akárhogy legyen is, a legcsekélyebb kétség sem merül fel bennem kinesztetikus jellegét illetően. Néha erős, affektív színezete van – ez olykor minden attitüdinális érzésemre igaz -, viszont teljesen közömbös számomra.

E. B. Titchener: A gondolkodás kísérleti pszichológiája. 1909/1983, 332. o. Nagy János ford.

Ezzel persze a szenzualizmus megmentésére törekedve Titchener részben segíti amerikai riválisait, a funk- cionalistákat: mozgást talál ott, ahol látszólag csak absztrakció van. Másrészt ahol a tudat nem ad semmi támpontot, genetikus nyomozásra biztat. Módszertanilag azonban Titchener is hibásnak tartja a würzburgiak eljárásait. Szerinte az ingerhibát követik el, mikor nem közvetlen élményeikről, hanem a jelentésről beszélnek a gondolati feladatmegoldás közben vagy utána. A jelentés pedig Titchener asz- szociatív lélek koncepciójának megfelelően nem más, mint „kontextus”: egy szó jelentése például mindaz, amit eszünkbe juttat.

A würzburgi kutatások mai történeti távlatból tekintve többszörösen fontosak. A megismerés szemlélet- telen oldalait hangsúlyozva rávilágítottak a klasszikus lélektan szenzua- lizmusára, mint rejtett előfeltevésre. Az absztrakt gondolati mozzanatok hangsúlyozása révén a mai pszichológiában a különböző logikai központú ún. propozicionális megismerési illetve reprezentációs modellek előfutárának is tekinthetőek. Csakhogy ma a helyzet fordított: a logikai modellek uralma révén a szemléletes reprezentáció létét kell igazolni, míg akkoriban a tét a nem szemléletes reprezentáció léte volt.

Az önmegfigyelés „erőltetésével” a würzburgi pszichológusok valójában szándékaik ellenére annak határaira és súlyos korlátaira mutattak rá. Vannak, akik ezt pozitívan értékelték. Hans Driesch (1925) úgy véli például, hogy a würzburgi iskola azért győzedelmes, mert visszahozta a kísérleti tudományba az első személyű pszichológiai gondolkodást, az Ént mint kiindulópontot. Ténylegesen azonban magában a gondolkodás-lélektanban ennek az lett a következménye, hogy a részben az ő nyomdokaikon meginduló kísérletező munka a hangos beszámoltatást kezdte használni, de úgy, hogy a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét a kutató elemzi. A beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a gondolkodás közben zajló műveleti átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A würzburgi iskola követői éppenséggel a gondolkodás folyamatainak tudatos hozzáférhetőségét megkérdőjelezve dolgoznak majd. A folyamathangsúlyt a würzburgiaktól örök- lik, szakítanak azonban a közvetlen tudatossággal. Végül arról a többször emlegetett mozzanatról se feledkezzünk meg, hogy maga a nem tudatos motiváló tényezők (beállítódás stb.) előtérbe állítása a würzburgi iskolában, a korban érdekes párhuzamokat mutat a pszichoanalízissel.

A viták arról, vannak-e szemléletes mozzanatok, pl. az elvont szavak jelentésében, a kor szkeptikusait, például Woodworthöt (1915) arra vezetik, hogy ráébredjenek: a laboratóriumok eltérő hagyománya nem tudatos torzításokat eredményez a beszámolóban. Ezzel viszont maga az önmegfigyelés, mint módszer válik megbízhatatlanná. Szabad-e ilyen bizonytalan eljárásra építeni az egész pszichológiát, kérdik majd a behavio- risták. S nem csak az eltökélt beha- vioristák. Érdekes módon a magyar Dienes Valéria (1914) s az orosz-francia Kostyleff (1911) egyaránt azt hirdeti, hogy az önbeszámolós kutatások vitái s feloldatlanságai az objek- tivisztikus, reflexelvű pszichológia győzelme irányába mutatnak. A gondolkodás-lélektani kísérletek is azt sugallják ugyanis, hogy csupán az eredményt tudjuk elemezni, a mögötte feltételezett belső világot nem. Akik pedig megmaradnak a belső reprezentáció keresésénél, mint E. Jacobson, egyre inkább a gondolkodás nyelvi motoros elméleteinek hívévé szegődnek. Belső képek helyett redukált izommozgásokban keresik a reprezentáció belső formáját (ösz- szefoglalásukra lásd Szokolov 1968; McGuigan 1978).

A hangos beszámoltatást használó későbbi kutatások, már Otto Selz munkái is szakítanak a würzburgiak önmegfigyelési hitével. Világosan észreveszik, hogy a személy nem saját munkájának van tudatában, hanem csak a feladatnak, s a kutató a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét elemzi, nem valamiféle feltételezett belső élményeket. A beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a gondolkodás közben zajló műveleti átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A folyamathangsúlyt ezek a kutatások a würzburgiaktól öröklik, szakítanak azonban a közvetlen tudatosság doktrínájával. Valójában a hatvanas évek, Newell és Simon munkássága hozza el a würzburgi kutatási attitűd és téma, például az analógiák vizsgálata, a következtetési folyamatok pszichológiája újjászületését.

Hogy mi történt közben? A beha- viorizmus. De nemcsak erről van szó. Valójában a kognitív szemlélet harmadik előfutára (a Wundt- és a Brenta- no-vonal mellett), az alaklélektan a maga határozott és expliciten kifejtett viszolygásával a logikától (Wertheimer 1945) visszahozta a szemléletes mozzanatot a gondolkodás elemzésébe is. Szenzualista metaelméletet használt az absztrakciók helyett, csak ez az új szenzualizmus már nem volt atomisztikus. A Newell és Simon nevével fémjelezhető fordulat a gondolkodás kutatásában a gépek hatására hozza vissza újra a logikát a feladatmegoldás elemzésébe. A würzburgi iskola logikai próbálkozásai azért maradtak csak próbálkozások, mert pusztán a két újonnan önállósodott tudomány összekapcsolásának igénye mozgatta őket. A logika igazi átütő megjelenését a logikai gépek eredményezik majd. Tulajdonképpen az információs mozzanat hiánya vezet a würzburgi szemlélet elhalásához saját korában.

5.6. Wundttól az egyéni rendszerig: Oswald Külpe

Oswald Külpe (1862-1915), a würzburgi iskola vezéralakja először Wundtnál, azután G. E. Müllernél tanult. A történettudósi és a pszichológusi pálya között ingadozott. A történeti érdeklődéshez talán balti német származása is hozzájárult, a történészi pályát mérlegelve többször vissza is utazott Oroszországba. Wundt asszisztensévé vált, s 1893-ban a kísérleti pszichológia (a Wundt-féle elementarista tartalompszichológia) világos expozéját írta meg, mellyel a 6. fejezetben már megismerkedtünk. Boring (1950, 396-401. o.) is rámutat, hogy a fiatal kutató világos és tömör próbált lenni. Megközelítésében ugyanakkor már tetten érhető Mach hatása is. A könyvet Wundt egy doktorandusa, Edward Titchener hamarosan lefordította angolra is (Kül- pe 1901).

Ez az elementarizmus tömör kifejtésének számító könyv, az elemek és a tulajdonságok világos elkülönítésén túl is jól mutatta a fiatal kutató erősségét, a fogalmi elemzést. Az emlékezet és az agy közti kapcsolatokat vizsgáló hosszú fejezetben például bemutatja azt a két fogalmi lehetőséget, amelyek máig is velünk élnek. Az egyik az agyi szerveződés „nagymamasejt”-modellje, mely minden képzetnek egy adott idegsejtet feleltetne meg. (Barlow 1995 bemutatja nemcsak e koncepció eredetét, hanem azt is, mennyire központi kérdés érvényességének határa a mai idegtudományban is.) A másik felfogás szerint az asszociációs ösvény felelne meg az emlékezés folyamatának. Külpe mindkét felfogással elégedetlen. A „sejthipotézissel” egy „dinamikus feltevést” állít szembe. A specifikus érzékszervi energiák elvét az ő felfogásában nem szabad egészen az egyedi mentális tartalmakig kiterjeszteni. Az emlékek az agyban szuperponált módon tárolódnak, hasonlóan ahhoz, ahogyan a zongorista használja ujjait számos dallam lejátszására. Külpe olyan kérdéseket vet fel, melyek a korban sokakat mozgattak. Bergson (1896) felfogásával szemben azonban nem a „lélekhez” akar visszavonulni, hanem egy olyan funkcionalista megoldást keres, amelyben a tartalom elrendezése nem tükrözi triviális módon az agyi elrendezést, mivel a képzetek szuperponált agyi reprezentációval bírnak. Ez a probléma több formában is jelen van korunkban. A Fodor (1975) által sokat hangoztatott megfeleléshiány az agyi és a mentális rend között ugyanúgy mutatja aktualitását, mint a konnekcionista elképzelésekben oly nagy szerepet játszó dinamikus és szuperponált reprezentáció (Clark 1996; van Gelder 1998).

Külpe 1894-től professzor lesz Würzburgban, s ettől fogva kettős az érdeklődése. Az egyik irány a filozófia s az esztétika. Számos elméleti könyve születik, köztük sokat forgatott, számos kiadást megért összefoglalója a kor német filozófiájáról (Külpe 1908). A könyv Machtól Nietzschén át Wundtig rövid ismertetésként, de világos rendszerben mutatja be a kor filozófusait. Másik témája Würzburgban a laboratóriumi pszichológia érvényének kiterjesztése a gondolkodás vizsgálatára. 1901-től 1909-ig (Külpe ekkor Bonnba távozik) tanítványai sorra publikálják dolgozataikat, melyek kitágítják a hagyományos laboratóriumi pszichológia kompetenciáját, s ezzel olyan eredményeket kapnak, melyek nem egyeztethetőek össze annak elméleti előfeltevéseivel. Maga Külpe kevéssé vesz részt ezekben a kísérletekben, de sokat tesz elméleti integrációjukért. Mint Ogden (1951) megemlíti, ez a rendkívül kedvelt tanár és kolléga, miközben maga nem volt nagy kísérletező, mindenütt, ahol megfordult (Würzburg, Bonn, München), igen sokat tett a laboratóriumok fejlődéséért.

Külpe alapvető hozzáállása az volt, hogy a gondolatok, a tartalmak mellett jelenségtanilag vagy pszichológiailag el kell különítenünk a gondolkodás aktusát is. Ez a kettősség megfelel annak a filozófusi hozzáállásnak, melyet Die Realisierung (A megvalósítás) című művében képvisel: a valóság a személy aktivitásaiban bontakozik ki (Halasi Nagy 1923). A würzburgi kutatások ezekről az aktusokról azt mutatják meg, hogy nem szenzoros jellegűek. A würzburgi iskola módszertani újítása az introspekció meglehetősen kétes értékű kiterjesztése volt bonyolult feladatok végzésére. Mayer és Orth az asszociációk mögött álló folyamatok int- rospekciós leírását kérték a személyektől. Azt találták, hogy a személyek nem mindig tiszta képzetekről számolnak be. Karl Marbe (1869-1953) ítéleti feladatoknál kimutatta, hogy az ítélés aktusa nem egységes pszichológiai kategória. Időnként tudatos, időnként nem. Szabad asszociációs feladatokat követően a személyek önmegfigyeléseit elemezve azt találta, hogy a lezajlott folyamatokat a személyek nem tudják pontosan leírni. Teljesítményük jó, de nem tudják megmutatni, mi vezeti őket erre. Furcsa átmeneti állapotokról számolnak be, melyek nem képzetek vagy képek; Marbe beállítódásoknak (Bewusstseinslage, conscious attitude, Marbe 1938) nevezi őket. Narziss Ach (1871-1946) és a skót Henry Watt (1879-1925) pedig kötött asszociációs vizsgálatokban azt mutatják ki, hogy a feladat olyan determináló tendenciákat (beállítódásokat) mozgósít, melyek nem minden reagálásnál tudatosodnak (a személy pl. nem éli át, hogy felérendelt szóval kell válaszolnia, egyszerűen az jut eszébe). Mai kifejezéssel ezek a kutatások a laboratórium keretében rámutatnak a teljesítmények nem szemléletes meghatározóira, beleértve a motivációs tényezőket is. Ezáltal a gondolkodást pusztán képzettársításnak felfogó metafora megkérdőjelezőivé válnak. Ahogy egy magyar értelmezőjük elhelyezte eredményeiket:

A würzburgiak, Bühler és Messer, továbbá kiváló logikusok, mint Husserl és Meinong meggyőzően kimutatták, hogy a lelki képek nem elegendők a gondolkodáshoz, valamint azt is, hogy van képek nélküli gondolkodás [.] a képek, a sémák és a benső beszéd olyankor tűnnek fel gondolkodásunkban, mikor a gondolkodás akadozik [...] Mindezek a gondolkodásnak mintegy „mellékterményei”, amik „kifejezik”, de nem alkotják a gondolkodást.

Halasi Nagy József: Az ember lelki élete.

1943, 198-199. o.

Az iskola kutatásainak mintegy betetőzéseként, a legabsztraktabb eljárásokat használva 1907-ben kezdi Karl Bühler (1907;1908) közölni kérdés-válasz kísérleteinek eredményeit. (Bühler munkásságának egészéről lásd a 18. fejezetet.) Ezekben a személyeket nehéz közmondások vagy maximák értelmezésére kérte, majd utólag hosszú, sokoldalas jegyzőkönyveket vett fel arról, hogyan jutott a személy eszébe mondjuk, az Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik közmondás, vagy egy olyan maxima értelme, mint Rousseau a filozófia Schillerje. A beszélgetések során a személyek egymást kergető szemléletes képek helyett elvont gondolatokról számoltak be. Ez a kutatási irány két fontos következménnyel járt a nyelvpszichológia számára: az egyik az anti- asszociácionista szemlélet. Különböző gondolkodtató verbális feladatok megoldásait elemezve maga Bühler vette észre, hogy a nem szemléletes sémák egy része tulajdonképpen nyelvi, „üres szintaktikai séma” a gondolkodásban. A würzburgi kutatások másik következménye a jelentés, s ezzel a megértés szenzualista hagyományú képelméletét érinti. Ezzel a következménnyel Bühler megint csak világosan számolt a beszédmegértésről szóló egyik előadásában: a kifejezetten a beszédmegértésre – szavak és mondatok megértésére – vonatkozó szórványos önmegfigyeléses kísérletek szerint nemcsak a gondolkodást, hanem a megértést sem kísérik szemléletes élmények; különösen nem igaz az, hogy egy mondat értelme az őt alkotó szavaknak megfelelő képzetek egyenkénti felmerüléséből kombinálódna össze (Bühler 1909).

A kísérletek elméleti jelentőségét világosan megfogalmazta Külpe egy természettudományos folyóirat számára készített összefoglalójában. Az egyik kiemelt mozzanat az aktusok jelentősége a lelki élet szerveződésében. Ez egyben igen határozott állásfoglalás nála – szemben például Mach nézeteivel – az Én alapvető, kiinduló integratív súlypont értékét illetően. S mint az idézet mutatja, világos állásfoglalás abban is, hogy a gondolati dinamikát tekintve alapvető szerepe van a nem tudatos szerveződésnek. Nem túlzás, amikor Bühler (1927) majd a pszichoanalízist és a kísérleti gondolkodáskutatást rokonítja. S az sem véletlen, hogy a kísérleti és a pszichoanalitikus hagyomány összekapcsolásán fáradozó magyar Ra- paport Dezső-David (1951) Amerikába kerülve a gondolkodás-lélektan würzburgi hagyományát és a pszichoanalitikus mentális dinamikát egyszerre előtérbe állító szöveggyűjteményt készít. Vegyük észre ugyanakkor, hogy mind Mach, mind Freud felfogásával szemben Külpe képalkotásában „az Én trónon ül”, vagyis a francia pszichológiával kapcsolatban emlegetett metaforáknak megfelelően itt egy monarchista katolikus képalkotásról van szó, amelyben az Én integráló szerepe megfelel az erkölcsi szubjektumnak s végső soron a halhatatlan léleknek, mint egy másik, „mélyebb” szintnek, miként már Herbartnál is.

Ezeknek az aktusoknak a felismerésével hamarosan fellépett egy másik fontos új tényező is. El kellett tolódnia a lelki élet súlypontjának is. Eddig így hangzott: figyelmesek vagyunk, mert szemünk a látótér egy bizonyos pontjára irányul, és az ebbe az irányba tartó izmok erősen megfeszülnek. Most világossá vált számunkra, hogy ez a felfogás teljesen elferdítve mutatja a tényeket, és hogy inkább így kellene hangoznia: szemünket egy bizonyos pontra állítjuk be, eközben megfeszítjük izmainkat, mert erre a pontra akarunk figyelni. Az aktivitás vált a fő szemponttá, a befogadás és a képzetek mechanizmusa mellékszemponttá. Felszínre került tudatunk uralkodó berendezése. Az Én ül a trónon és kormányoz. Észreveszi, észleli, megállapítja, mi az, ami a körébe tartozik, foglalkozik vele, segítségül hívja „tapasztalt minisztereit, államának alapjait és normáit”, a megszerzett ismereteket és belátásokat, a jelen esetleges igényeit, dönt afelől, hogy a betolakodó észrevétlenül hagyja-e, avagy egy használható formát adjon neki, vagy ellenére reagáljon. Az érzéki benyomások, a képzetek általában arra kényszerülnek, hogy ennek a monarchikus Énnek az uralmát reakciósan, keményen és kényszeredetten elítéljék. Ezért az alvásban és az álomban garázdálkodnak. Egyúttal az is megmutatkozik, hogy mi lesz egy ilyen anarchiából. Minden Én-ben egy önhatalom lakozik kiirthatatlanul, amit a saját körében szerez és munkálkodtat. Megérthetjük, hogy ez nem szívesen veti alá magát, s nem szívesen engedelmesedik idegen akaratnak.

Az Én aktusai mindenkor szempontok és feladatok előtt állnak, melyeken keresztül motiválva vannak. Úgy is mondhatjuk: egy önmaguk vagy egy mások által adott célt szolgálnak. A teoretikus gondolkodása épp oly kevéssé céltalan, mint a gyakorlati emberé. A pszichológusok megszokták már, hogy számolniuk kell ezzel. A kísérleti személy kap egy feladatot, egy utasítást, egy instrukciót, melynek szempontjából kell a rá ható ingerrel foglalkoznia. Pl.: hasonlítson össze két világosságértéket, válaszoljon egy nyomásra vagy egy hangra egy mozdulattal,válaszoljon meg gyorsan egy kérdést, az elsőként eszébe jutó szóval, értelmezzen egy mondatot, döntsön, és hasonlók.

Oswald Külpe: A gondolkodás modern pszichológiájáról. 1912/1983, 314-315. o. Mózer Edit ford.

Az idézet jól mutatja azt is, hogy a hagyományos asszociációs felfogáshoz képest ez a koncepció a mentális architektúráról a célirányos gondolkodást sajátosan szervezettnek tartja.

A würzburgi szemlélet másik döntő mozzanata a logikai kategóriák megjelenése a pszichológiában. Bühler maga több helyen is szólt arról, hogy felfogásának alakulásában, beleértve későbbi nyelvelméleti munkásságát is, nagy szerepe volt a korabeli logicizmusnak, s különösen Husserlnak (Bühler 1934; értelmezésre Dempe 1930; Krug 1929). Husserl maga is úgy vélte, hogy Külpe és Bühler az a két pszichológus, aki komolyan végiggondolta a Logische Untersuchungen pszichológiai következményeit (Holenstein 1973). Külpe igen határozottan hirdeti ezt az affinitást.

Twardowski, Husserl és Freytag már a gondolkodás kísérleti vizsgálata előtt rámutatott arra, hogy a gondolkodás tartalma és tárgya különböző, s hogy nem önmagára, hanem valami transzcendensre, saját szféráján kívülre irányul. Az érzékletek és a képzetek ebben egészen másképp viselkednek. A piros kétségkívül azon színérzék tartalma, amelyben tapasztaljuk, egy ház képe ugyanúgy egy képzet tartalma, amelyben számomra adott. De egy kvarckristály, amelyre gondolok, mikor a hexagonális kristályképződést akarom megjeleníteni, nem ugyanilyen módon tartalma annak a gondolatnak, amelyen keresztül tudatosítom. Ezért nem található semmiféle ellentmondás abban a gondolkodásban, melynek tartalmai nem gondolatok, hanem tárgyak, míg egy szín érzékelésében, amely nem ennek az érzékletnek a tartalma, vagy az öröm érzésében, mely nem az érzésnek magának a tartalma, minden esetre ellentmondás rejtőzik. A gondolkodás tehát irányulhat olyan tárgyakra, amelyek tőle lényegesen eltérnek, és az elgondolás által puszta gondolati tartalmakká, vagy puszta gondolatokká válnak. A kísérleti kutatás nemcsak ezt a tényállást rögzítette, hanem egyidejűleg kimutatta, hogy az elgondolt tárgyaknak különféle állapotaik lehetnek, és ezért nem egyforma a kapcsolatuk a gondolkodással.

Külpe, uo. 318. o.

Mindez azt is jelenti, hogy a pszichológia új módon kapcsolódik a logikához: nem a logikát fogjuk redukálni a pszichológiai képzetmechanikára, hanem a logikai kategóriák megvalósulási feltételeit vizsgáljuk az egyén gondolkodásában.

A modern gondolkodáspszichológia természetes kapcsolatot épített ki a logikával is. Az érzetek, képzetek, érzelmek sémája lehetetlenné tette a logikai képzetek és műveletek kapcsolatba hozását a tudattal. Ha nem tudunk magunkban más élményeket megfigyelni, mint ezeket, úgy sem fogalmak, sem ítéletek, sem következtetések, sem pedig bizonyítékok nem bukkannak fel gondolkodási folyamatként.

A kísérleti pszichológia korábbi rendszerében ezért bizonyára nem kellett tartania a logikának a pszicho- logizmustól. A szakadék – miként Marbe vizsgálatai az ítéletről kimutatták – oly mély és áthidalhatatlan volt, amilyen csak lehetett. A gondolkodáspszichológia további fejlődése azonban megmutatta számunkra azt az utat, amely a logikai formák és eljárási módok megvalósításához vezettek. A logika és a pszichológia most is két külön tudomány maradt. A tiszta, normák irányította gondolkodás nem esik egybe a pszichológia által kutatott empirikus gondolkodással.

[...] Most azonban legalább meg tudjuk adni azt az individuális gondolkodásformát, melyben a logika szabályai érvényesülnek vagy az állítások igazsága, helyessége megvizsgálható. Megállapíthatjuk, pszichológiailag hogyan reprezentálódnak a fogalmak és vélemények.

A logikai nézőpontú kutató munkáját pszichológiailag tudjuk elemezni és megszabott pszichológiai terminusokban felvázolni.

Külpe, uo. 320-321. o.

A würzburgiak saját értelmezése szerint mindezek a kutatások kiterjesztik az introspektív kísérletezés érvényét messze túl az elemi folyamatokon. Másrészt rámutatnak arra, hogy a lelki élet még a megismerés szférájában sem pusztán érzéki elemekből építkezik. Harmadrészt, magát a gondolkodást nem pusztán képzetek asszociatív játékaként mutatják be, hanem célirányos folyamatként, melynek in- tencionalitását az Én integratív szerepe adja meg. A kor, mint a vitatott kérdések betét mutatja az előző oldalon, sem módszertani, sem a reprezentációt illető újításaikat nem könnyen fogadta el. Tulajdonképpen a würzburgi kutatások vezettek a kísérleti pszichológia első termékeny válságához, ami mindkét vitapartner háttérbe szorulásához vezetett, s az objektivisztikus tendenciák győzelméhez.

A würzburgi iskolának néhány magyar vonatkozása is van. Schütz Antal (1880-1953), a Budapesti Egyetem későbbi dogmatikatanára Külpénél tanult, majd Marbe-nél doktorált (Schütz 1942, számol be erről), az asszociációk meghatározóiról szóló gondolkodás-lélektani kísérletekkel. Később is élénken követte a logika fejleményeit egy olyan kismono- gráfiában, amely a kulturális és tudományos relativizmus mellett a logika relativizálása ellen is küzd (Schütz 1941). Dienes Valéria ismertetései mellett az i. világháborúban tragikusan fiatalon elpusztult magyar Zalai Béla (1882-1915) írásai e korban a hagyományos pszichologizmussal szemben álló „tárgyelméleti”, logikai értelmezést adnak a würz- burgi gondolkodás-lélektani kísérletekről. Nagyon emlékeztet erre az affinitásra a mai propozicionális modellek logikai ihletése. Magában a magyar filozófia egészében is erőteljes volt ez a logikai hatás, elsősorban Pauler Ákos munkásságában.

A 9.5. táblázat mintegy összefoglalásként bemutatja az e fejezetben tárgyalt szerteágazó elméleteket a könyv alapvető szempontjait tekintve.

3.30. táblázat - 9.5. táblázat. A fejezet irányzatainak összehasonlítása alapvető szempontjainkból

Irányzat	Tartalom, kísérletezők	Brentano	Mach	Aktus pszichológia	Würzburg
Tárgy	lélek egésze	intencionalitás	élmények	lelki aktusok	struktúrák és attitűdök
Módszer	egyre objektívabb	fogalmi elemzés	kísérlet	fenomenologikus kísérlet	beszámoló
Belső redukció	elemek és stuktúra	három viszony	elemek	alapaktusok	nem elég a képzet
Külső redukció	nincsen	nincsen	evolúció	nincsen	nincsen, de logika vonz

5.7. Kulcsfogalmak

3.31. táblázat -

Bartlett-paradigma	folyamatpszichológia	páros asszociáció
beállítódás	genetikus pszichológia	propozicionális attitűd
beleélés	grazi iskola	pszichognózis
determináló tendencia	homogén gátlás	reprezentációs elmélet
Ebbinghaus-paradigma	humanisztikus pszichológia	szemlélettelen élmény
elmefilozófia	intencionális hozzáállás	tartalompszichológia
emlékezeti dob	intencionalitás	vágy-vélekedés elv
empátia	leíró pszichológia
fenomenológia	mechanikus tanulás

5.8. Szakirodalmi eligazító

A kísérleti lélektan terjedésére s a legtöbb említett szerzőre Boring (1950) az autentikus forrás. Ranschburg s a magyar pszichológia kezdeteinek bemutatására Torda (1995) és Marton (1971) mellett a Harkai Schiller Pál (1946) szerkesztésében megjelent emlékkönyv, illetve Kiss György (1995) kötete. Ebbinghaus értékelésére Bartlett (1985) rivális, sémaközpontú felfogása máig tanulságos. Mach értékeléséhez Blakemore (1972) s Nyíri (1980) a mérvadó. Brentano és a logikai objektivizmus értékeléséhez saját munkái mellett eligazítást ad Mezei Balázs (1995), akárcsak Zalai Béla (1984) korabeli tanulmányai. Husserl (1972; 1998) számos releváns munkája magyarul is olvasható, eligazodásnak pedig Áron László (1982) könyve és Mezei Balázs (1998) tanulmánya ajánlott. Az aktus pszichológiákról összefoglaló jelleggel O’Neil rövid tankönyvének fejezete máig a legjobb kiindulás. A würzburgi iskoláról igen jó olvasókönyv Rapaport (1951). Woodworth (1915) mellett Dienes (1914) érdekes korabeli értékelés. Részletes korabeli munka Dwelhauvers é. n. francia könyve, valamint későbbi értékelés Ogden (1951) tanulmánya. Lyons (1986) az önmegfigyelésről szólva érinti azt a kérdést, hogyan vezettek a képzet nélküli gondolkodás vitái az önmegfigyelés háttérbe szorulásához.

6. 10. FEJEZET – A kísérleti pszichológia kritikái: irracionalista és szellemtudományos alternatívák

[...] a pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csak akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot, valamint immanens korrelátumait lényegalakzatainak szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg megvizsgáljuk és rögzítjük.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 160-161. o. Baránszky Jób László ford.

6.1. A pszichológia megkérdőjelezései

A kísérleti pszichológia, nem sokkal azután, hogy megszületett – két-három évtized múltán –, sokrétű támadásokkal kellett szembenézzen szinte mindegyik nyelvterületen és kulturális közösségben. Bizonyára közrejátszott ebben számos szerepbeli mozzanat is. Az új pszichológusok egy jó része, lévén természettudományos képzettségű, bizonyára arrogánsnak tűnt, mind a filozófusok, mind a laikus világ szemében. Determinista naturalizmusuk fenyegető volt, akárcsak maga az, hogy adataikat valamiféle egyszerre technicizált, műszerekkel körülbástyázott s ugyanakkor a beavatottság révén elzárkózott, titokzatos, ezoterikus világban szerzik. Büszkeségünket sérti a legbensőbb életünkre vonatkozó titokzatos adatszerzés, a privilegizált tudás. A 10.1. táblázat ezeket a visszatérő elégedetlenségeket foglalja össze. Nem koherens kép ez, hiszen ritkán vallja egyszerre őket bárki is. Ugyanakkor márcsak a dolog iróniája miatt is fontos ezt ilyen névtelenül és lehorgonyozatlanul emlékezetünkben tartani. Amikor konkrét elégedetlenségeket értelmezünk, jó emlékezni arra, hogy egy általános elégedetlenségi készlet egyik esetéről van szó.

A 19. század végén azonban egy sajátosabb kérdés is befolyásolta a pszichológia, különösen a kísérleti pszichológia elleni fellépéséket. Ez a különböző, szinte egyszerre önállósult diszciplínák közötti versengés volt.

6.1.1. Versengések a különböző mentális és társadalomtudományok között

Jó emlékeznünk rá, hogy a 19. században párhuzamosan több vállalkozás bontakozott ki, amelyek az emberért érezték magukat felelősnek. Egyrészt ott voltak a zavaróan egy időben kialakuló, a filozófiáról leváló új diszciplínák, a pszichológia mellett a logika és a szociológia, melyek mindegyike valami újat és lényegeset mond az emberről. Másrészt ott volt maga a filozófia és az új irodalom, s mindkettő úgy érzi, hogy a szaktudományok az ő kompetenciájukat rövidítik meg.

A filozófia és pszichológia módszerbeli eltéréseik révén állnak szemben. A pszichológia még akkor is, amikor az első személy pszichológiája, mindig decentrál: még az önmegfigyelésnél is elválasztja a kutatót és az élmény adóját, mint a 6. fejezetben láttuk. Ez az elválasztás nagy fordulat volt. Indirekten éppen az mutatja ennek jelentőségét, hogy a fenomenológia és a fenomenológiai pszichológiák az élményt, új neveken ugyan, de mint valami csalhatatlan és különleges bizonyosságot nyújtó dolgot állítják újra előtérbe. Bergson, Husserl, de még Sartre is új neveket adnak az önmegfigyelésből derivált adatszerzésnek, de az tulajdonképpen az újra piedesztálra emelt belső érzék lesz. Elválasztják ezt a pszichológus adatszerzésétől, mivel azt hirdetik, hogy nekik külön, biztos bejáratuk van valahová, ami a pszichológusnak nincsen meg.

A logika és a gondolkodás pszichológiai vizsgálatának viszonyát illetően a Mill-féle pszichologizmus átfogó logikai bírálata után is felmerül, hogy vajon ki műveli a logikát? Van-e pszichológiai vetülete is a logikának? Szükségszerűen normatív-e a logika? Van-e mód inkoherenciára a logikai rendszerekben, annak tükrözésére, hogy mi emberek sosem tudunk teljesen következetesek lenni? Lehetnek-e inkonzisztens logikai rendszerek? Fejlődik-e a logika, volt-e valami története az emberré válás során? A formalizálódó logika egyre inkább nemmel válaszol minderre, a logikákat szinte tiszta axiómarendszerekként állítva be. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan megkérdőjelezi a pszichológus illetékességét: éppen az ember legjellemzőbb vonását, a gondolkodást vonja ki annak hatálya alól. Ez lesz a fenomenológia Husserl által hangsúlyozott szakmai paradoxona: az emberi megismerés elmélete e szerint nem pszichológiai elmélet.

A szociológia és a pszichológia viszonyában Durkheim- től (1917) kezdve világos, hogy a rivalizáció a magyarázati modelleket tekintve áll fenn. A szokványos felfogás szerint viselkedésünk közvetlen, proximális okai pszichológiaiak, végső okai azonban társadalmiak. Ez a perspektívaeltérés eltérő beavatkozási stratégiákat is sugall: vajon tüneti (pszichológiai) vagy végső oki beavatkozásokra törekedjünk-e? Logikusnak tűnik az utóbbi, nagyon kérdéses azonban az etikája, hiszen a szenvedő emberek nem várhatnak a társadalom megváltozására.

3.32. táblázat - 10.1. táblázat. A tudományos hozzáállás visszatérő megkérdőjelezései a pszichológiában

Mi a hiba	Mi kellene helyette
atomisztikus	holisztikus
redukcionista	eltérő szintek
erkölcstelen	erkölcsös
túl ambiciózus	alázatos
értelmetlen	értelmes
status quo-irányult	változásirányult
naturalista	humanisztikus
oksági	hermeneutikus

A 19. századi nagy irodalom, Balzac, Zola, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov kora is versenytársává vált az új pszichológiának. A klasz- szikus regényirodalom két attitűdöt alakított ki a tudomány és irodalom kapcsolatára nézve. Az egyik a technokrata, a tudomány győzedelmes menetelésében hívő író világa: a tudomány nagy ihletője az írónak, hősöket ad neki, mint Pasteur Zolának, vagy Szecsenov Csernyisevszkijnek és Turgenyevnek. A másik hozzáállás szerint azonban az emberi természetről a regényíró többet tud, mint a tudós. Az irodalom ugyanis azt képviseli, hogy az ember értékorientált, nem pusztán természeti lény, és főként nem determinált lény. Az irodalom az ember kimeríthetelen szabadságát képviseli (Morson 1997). Ez a regényírói mindentudás és ugyanakkor a tudománynál többet akarás jelenik meg a vizsgált korban azokban a regényekben, ahol a fiatal, tudományos orientációjú hős egyben nihilista. Az embert nem képes önmagát értéknek tekinteni , s a tudományos gondolkodásból erkölcsi relativizmusra jut. Bazarov az Apák és fiúkban, Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ezt képviseli, Flaubert Bouvard és Pécuchet-je egyik értelmezésében viszont az ostoba tudományt mutatja. Egy másik értelmezésben persze azt, hogy a kispolgár nem tud mit kezdeni a tudással és a tudománynyal. Mindenesetre az irodalom a természetelvű pszichológia kompetenciáját az értékek nevében kérdőjelezi meg.

A klasszikus irodalom nemcsak az emberi szabadságban hitt, hanem saját koherens emberismeretében is. A pszichológia pontosan ezt a kompetenciát kérdőjelezte meg. Ezt nehéz volt az irodalomnak visszavágnia. Sok keserű tudományellenesség lényegében ebből a megkérdőjelezett illetékesség fakadt. Ritka a Németh László-típusú író, aki a tudományt teszi az írói emberismeret szolgálójává. A 20. században azonban megfogalmazódott egy praktikusan szerényebb, de ismeretelméletileg ambiciózusabb átfogalmazása is az irodalom és emberismeret viszonyának. Lehet, hogy az író nem ismeri jobban az embereket, mint a pszichológus, de azáltal, hogy lehetséges világokkal játszik, egy autonóm megismerési módot képvisel. Maga az írás, a fikció a tudománytól eltérő, de középponti megismerési mód.

A régi regényírók az élet különös, kaotikus anyagából az egyszerű és világos racionalizmus szálát igyekeztek kibontani; optikájukban a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, majd a cselekvés új cselekvést vált ki. A kaland nem egyéb, mint cselekedetek világos oksági láncolata.

Milan Kundera: A regény művészete.

1992, 78. o. Réz Pál ford.

A modern regény például Proust, Joyce, Musil, Gide munkáival kísérleteket mutat be a lehetséges tudás- és viselkedésszerkezetekről, különösen a személyes azonosság új szerveződéseiről. A regényben előrevetítik az identitás válságának narratív felfogását, évtizedekkel azelőtt, hogy a filozófusok (pl. Dennett 1991) ezt tették volna.

6.1.2. Folytonosság és diszkontinuitás mint tudományos és századunk pszichológiáját érintő kérdések

Everdell (1997) értelmezésében a 20. századi mo- dernitás lényegi mozzanata a diszkontinuitás. Megmutatja ezt abban, ahogyan az impresszionizmus pointillizmussá válik, ahogy a fizikában megjelenik a kvantumelmélet, s általában az atomelmélet, Boltzmann statisztikus mechanikája, a retikuláris elmélettel szembeállított neuronelmélet, ahogy azt Waldeyer képviselte, de olyan írók munkájában is, mint Joyce.

Ez a gondolatmenet a pszichológiára vonatkoztatva többféleképpen értelmezhető. A self megkonstruált jellegére nézve, s egyáltalán, a mozaikszerű mentális architektúra révén a klasszikus kísérleti és elméleti pszichológia is ilyen impresszionista képet sugallt, mint Mach kapcsán a 9. fejezetben már láttuk. Ez is közrejátszott abban, hogy a tudományosság, illetve a természettudomány elleni lázadás kettős helyzettel kellett szembenézzen. Korlátozni szeretné a tudományt, vagy revideálni, ugyanakkor az akkori tudományban ugyanolyan gondolatokkal találkozott, mint amelyek nevében ő bírálta a tudományt.

A mozaikfelfogás bírálói, mikor a folytonosságot hangsúlyozták a lelki életben, nem mindig voltak könnyű intellektuális helyzetben. A mozaikfelfogás, a pszichológiai és filozófiai impresszionizmus legjelesebb képviselői között voltak ugyanis olyanok, nevezetesen például Ernst Mach, akik evolúciós elkötelezettségeik révén egyben egy folyamatbeli gradualitás hirdetői voltak. Az amerikai funkcio- nalista táborban ugyanis a bírálat alaphangja, mint a 8. fejezetben láttuk, a folytonosság kiemelése a lelki életben, ahol is a klasszikus lélektan képzetei csak a lelki élet szigeteinek felelnének meg a tudat áramlásban. Ekkor a tudat maga nem valami olyasmi lesz, ami darabokra van vágva. „Még a »lánc« vagy a »vonulat« (train) kifejezések sem írják ezt le megfelelően, mivel azonnal, elsődlegesen jelenik meg. Nem valami olyasmi ez, ami összekapcsolódik, hanem áramlik. A »folyó« vagy »áramlás« olyan metaforák, melyek a megfelelő módon jellemzik a helyzetet.” (James 1890, I., 239. o.)

Amíg a modernitás egésze a diszkontinuitást hangsúlyozza, addig a pszichológusok jó része a diszkrét metaforával szemben folytonosságot keres. Ez különösen érvényes, mint láttuk a 7. és 8. fejezetben, az evolúciós elmélet értelmezésére. A darwini üzenetet, különösen az amerikai funkcio- nalisták, úgy értelmezték, mint ami folytonosságot hirdet az ember és az állat, a gyermek és a felnőtt, a beteg és a normális között. Lassú változásról van szó, s nem hirtelen ugrásokról. Fokozatosság van a logikai szerveződés eredetét tekintve is: a logikai gondolkodás is szakaszokban valósulna meg, miként azt főleg John Dewey (1910; 1931) hangsúlyozza. Ugyanakkor ez a folytonossági hangsúly és ma azt mondanánk, dinamikus megoldás jelen van úgy is, hogy az evolúció természeti mozzanatait, annak naturalizmusát háttérbe szorítja. Ez Bergson jellegzetes megoldása, összekapcsolva az Én (Moi) megmentésének vagy újra piedesztálra helyezésének igényével.

3.33. táblázat - 10.2. táblázat A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti pszichológiát megkérdőjelezték

Szerző	Mit bírál	Mit ajánl helyette
Husserl	naturalizmus	fenomenológia, kategóriák
Dilthey	magyarázat, természet	megértés, történelem
Bergson	elemek, rendetlenség	intuíció, integratív lélek

Egy másik reakció a mozaik felfogásra a jelentés és a mintázat irányába történő fordulás volt. Ez volt a sajátosan német reagálás. Németországban a századfordulón jellegzetes tudományellenes ellenforradalom, mármint szellemi ellenforradalom ment végbe. Egy olyan mandarin értelmiségről van itt szó, amely veszélyeztetve érzi magát, mint a humán tudomány és az értékek letéteményesét az előretörő technológiai kultúra társadalomszervezése révén. Ringer (1969) könyve a német akadémiai mandarinkultúráról igen érzékletesen jellemzi ezt a válságot. A válságért persze részben ennek az értelmiségnek a saját teljesítményei voltak felelősek. Ok hozták létre azt a technológiát, amely oly fenyegetőnek tűnt saját szimbolikus vezető szerepükre nézve. (Nem oly távoli dolog ez. Gondoljunk arra, milyen szerepe volt az elméleti matematikának és a formális logika évszázadának a mai komputertechnológia lehetőségeinek létrejöttében.) Ennek az intellektualizált luddita harcnak egyik változata az, amely a „szellemtudományok” különlegességét hirdeti, és a pszichológiában legalábbis alternatívaként meghirdeti a magyarázóval szembeállított értelemcentrikus megértő pszichológia programját. Ez Dilthey programja. Az értéket itt a történetiség, és az egyéni mozzanatok előtérbe állítása egészíti ki. Rickert, a mozgalom egyik irányadó történetfilozófusa 1923-ban magyarul is megjelent munkájában igen világosan szól a naturalizmussal szembeni elégedetlenségről, mely a német századfordulós filozófia kettős elméleteit mozgatta. A pszichológiára sajátosan is kifejti a nomotetikus és az ideografikus hozzáállás eltérését. „Az általánosságban vett lelki életnek magyarázata tudomány. A »történelmi lélek- tan«, vagyis meghatározott időkhöz kötött egyes embereknek vagy meghatározott tömegeknek megértése ellenben egymagában még nem az.” (61-62. o. Posch Árpád ford.) Az egyedi esemény nem lehet természettudományos elemzés tárgya, legfeljebb használhatja annak alkotóelemeit.

Érdekes diszkrepancia a kulturális modernitás és a pszichológiai modernitás vagy újítás viszonyában, hogy az alaklélektani mozgalom, amely a jelentés és egészlegesség központúságot egy természeti metateóriában óhajtja megújítani, a modern fizikának nem a kvantum, hanem a mező aspektusaira összpontosít. Vagyis egy olyan képre, amelyben a folytonosság és a távolhatás van előtérben. Ugyanez igaz a jóval tágabban értelmezhető életfilozófiai ihletésekre illetve megújítási törekvésekre is. A neovitalista német biológus majd filozófus, Hans Driesch (1925) a pszichológia válságáról szóló könyvében majd ennek a folytonossági fonalnak mint az elégedetlenség alapjának a filozófiai kiindulópontjaként Bergson és James jelentőségét emeli ki. Vagyis a pszichológiai modernizmusban, mind természeti, mind szellemtudományi változataiban a folytonossággondolat dominál, s nem a diszkontinuitás.

Van egy olyan kritika is a 19. század végének pszichológiájáról, amely a diszkontinuitást és a diszkrét mozzanatokat is előtérbe helyezi. Ez a pszichológia vélt vagy valós pszichologizmusának logikai bírálata, mely Frege és a korai Husserl munkásságának jellemzője. A 10.2. táblázat a fentiek alapján mutatja a századforduló jellegzetes alternatív megfogalmazásait.

Az olasz filozófus, Antonio Aliotta (1914) annak idején igen érdekesen foglalta össze, amit ő a tudományellenes idealista reakcióknak nevez. Az ő felfogásában a voluntarizmusok (Schopenhauertől Wundtig) bizonyítási reakciókat váltanak ki a tudósokban. Fontos mozzanat az is, hogy magának a tudománynak az antiesszencializmusa például du Bois-Reymond munkáiban oda vezet, de még a Haeckel-féle megoldásokban is (lásd 7. fejezet), hogy maguknál a tudósoknál, igenis felmerülnek a végső kérdések, melyekre úgymond nincsen megoldás. A pragmatizmus viszont az igazság és a logika relativizálásával vezet el a tudomány elbizonytalanodásához. Az érték kérdése Aliotta értelmezésében elsősorban Rickert és Windelband munkáiban jelenik meg, valamint a pszichológus Münstenberg mintegy egyénfeletti szuper-egót tételező értékrendszerében. A Dilthey felvetette alternatíva számára nem is létezik.

Fejezetünk témája sokban átfedést mutat a 9. fejezet második részével. Husserl ismétlődő hősünk lesz. De az is érvényes, hogy sok szempontból a pszichológiával szemben megfogalmazott életfilozófiai bírálatok rokonak a fenomenológiai szemlélettel is. Ennek a tágabban értelmezett fenomeno- logikus hozzáállásnak a pszichológiai értelmezését maga a fenomenológiai mozgalom képviselője, Max Scheler fogalmazta meg. Miután kifejti, hogy a fe- nomenologikus pszichológia és a fenomenológia kizárják egymást, mint végső elméletek, felsorolja, miket tart fenomenológiailag érdekes fejleményeknek a pszichológiából.

A legkülönbözőbb kutatóknál – hadd említsem meg Bergsont, Diltheynek az Ideen übe eine beschreibende und zergliedernde Psychologie-ját, W. Jamest, Natorpnak az Einleitung in die Psychologie-ját, s amit Münstenberg „szub- jektiváló pszichológiának” nevez – találhatók olyan gazdag és érdekes gondolatok, melyek teljes egészében a pszichikai fenomenológiájához tartoznak, [bár] gyakran összekeverik eredményeiket az empirikus pszichológia eredményeivel. Sőt egyes kutatók – például Bergson – esete alapján már-már az kívánkozik ki az emberből, hogy azt mondja, a pszichikai fenomenológiájának feladatától mintha nem látnák az empirikus pszichológia saját és különleges feladatát, ahogy persze másrészről a pszichikain kívüli fenomenológiai tényeket teljesen félreértik, s így mégis a pszichologizmus hibájába esnek.

Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban.

1995, 134. o. Csatár Péter ford.

Mindennek van némi tragikus felhangja a fiatal pszichológiára nézve. Nem egyszerűen az, hogy mások megkérdőjelezik helyét, hanem az, hogy éppen azt a hivatását nem teljesíti, amit remélni lehetett tőle, vagyis, hogy közvetíteni képes a „két kultúra”, s az emberi lét két aspektusa között. Hisz a pszichológia a dolog természeténél fogva egyszerre foglalkozik az emberrel mint pszichofizikai lénynyel s mint jelentések hordozójával. A különböző szellemtudományos bírálatok azt hirdetik majd, hogy összes sokoldalúságával együtt a tapasztalati pszichológia nem teljesítette ezt a hivatását, ezért van szükség alternatívákra.

6.2. Bergson és a szellemi integráció megmentése

A századfordulón a hagyományos pszichológiát, elsősorban annak németes kísérleti változatát számos vád érte. A konzervatív, pl. vallásos kritikáktól most eltekintve ezek egyik változatának lényege az, hogy a pszichológiát életidegennek tartják, nem a gyakorlat értelmében, hanem abban az értelemben, hogy távol áll az emberi élet bonyolult meghatározóitól, s hogy túlzottan hisz a lélek mozaikszerű felépítésében. A másik, az élet gyakorlatát kiemelő vita a funkcionalistákkal zajlik, az azonban sokáig nem is vita, hanem együttélés.

6.2.1. Mozaikvilág helyett állandó konstrukció

A modern francia irracionalizmus 1927-ben irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett vezéralakja, Henri Bergson (1859-1941), a College de France tanárának munkásságában kiemelkedő szerepet játszott a pszichológiai gondolat. Ugyanakkor elégedetlenségei tágabb keretben is megfogalmazódnak, pontosabban más tudományokból is merít hozzájuk. Az idő, a tér és a változás (dinamika) értelmezéséhez az új fizikából, elsősorban a relativitáselméletből indul ki. Számára ennek érdekessége az, hogy a mozaikképpel szemben a világot állandó változásában teszi elképzelhetővé, s az időt az átélt tartam kategóriájával váltja fel. Hasonló módon egyszerre inspiratív és meghaladásokra ösztönző Bergson számára az evolúciós elmélet is. Számára nem a vak változás a fontos, hanem maga a változás. Nem hisz a darwini algoritmusokban (lásd erről Dennett, 1998b), hanem ehelyett az életerőt, a rendetlenséggel szembeszálló, alkotó fejlődést eredményező tényezőt állítja középpontba. Vagyis Bergson mindenütt merít a tudományból, de azért, hogy ennek révén a kor tudományosságát meghaladó, az emberi többletet hangsúlyozó felfogást állítson előtérbe. Ebben a törekvésében nagy szerepe van a pszichológiának. Ezen a téren Bergson két ellenféllel küzd. Az egyik a kor természettudományos pszichológiája, mely egy asszociatív metateóriát vetít bele az idegrendszerbe, s így azt a látszatot teremti, mintha magyarázná a lelket. A másik pedig az a köznapi pszichológiánk, mely a szokásos társadalmi élet szabályaiból kiindulva teszi át a dolgokat egy logikus rendbe. Mind az agy világa, mind társas rendszereink mögött ott van azonban Bergson szerint egy igazi „mély énünk”, s ő azt tartja feladatának, hogy ezt a rejtett világot állítsa újra előtérbe.

6.2.1.1. Változás és folytonosság

Bergson számára alapvető fontosságú első munkáitól kezdve a folytonosság és a változás hangsúlyozása. Érvényes ez a tudat világára is. „ha az elemi lelki állapotnak percek és másodpercek bizonyos meghatározott számát tulajdonítom, akkor ennek csak jelképi értéke van és a feladat emlékeztetni arra, hogy a homogénnek tekintett lelki állapot a valóságban változik s tart. Az állapot önmagában tekintve folytonos levés.” Maga a lelki élet igazából állandó változás. „[...] Még sincs lelkiállapot, ha még olyan egyszerű is, amely nem változnék minden pillanatban, mert nincs eszmélet [tudat] emlékezet nélkül, nincsen folytatása valamely pillanatnak anélkül, hogy az elmúlt pillanatok emléke hozzá ne járulna a mostani érzéshez.” Mindez módszertani sugallatokkal is bír. Azt is jelenti, hogy „az elemzés mindig a mozdulatlannal dolgozik, míg az intuíció a mozgalmasságba vagy [...] a tartamba helyezi magát. [...] A valóságost, az átéltet, a ténylegest arról ismerjük meg, hogy maga a változás, változékonyság. Az elemet arról, hogy változatlan.” (Bergson 1910, 22-23., 22., 25. o.)

6.2.2. Az intuíció szemben az elemző ésszel

A tudat másodrendű. [...] És mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendű- ségét. [...] S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.

Marcel Proust: Álmok, szobák, nappalok.

11. o. Lóránt Zsuzsa ford.

Első nagyobb művében, Les données immédiates de la conscience (magyarul Idő és szabadság címen jelent meg) és az emlékezetet elemző Matiére et mémoire (Anyag és emlékezet) című könyvében meglehetősen kidolgozott bírálat mellett Bergson alternatívát is ad a kísérleti lélektannal szemben. Fő baja vele a pozitivizmus és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le atomokból előálló realitásként: állandó mozgás, változás, átalakulás jellemzik. Ebben nagyon emlékeztet William Jamesre, s a korai fenomenológiára, de akár a korai gondolkodás-lélektanra, a würzburgi iskolára is.

A 10.1. ábra szemléletesen is mutatja ezt a rokonságot. Bergson Jameshez hasonlóan úgy vi- zualizálja a mentális működést, hogy abban az állandó változáson lesz a hangsúly. Az ábrán ezt a kúp képviseli, ami egyik végpontján – akárcsak Jamesnél – „szavakban kristályosodik ki, a másik végen pedig képekben bomlik szét”. „Az általános képzetek [ezek az átmeneti állapotok a kúp alapja és csúcsa között] lényege a folytonos mozgás a cselekvés és a tiszta emlékezet területe között” (Bergson 1896, 180. o.). Az emlékek világa a valós világtól eltávolodó álom világának felel meg, míg az S pont képviselte realisztikus pillanatnyi- ság a motoros alkalmazkodásnak és a szenzoros ingerek uralmának. Bergson mindezt egy olyan metaforában fejezi ki, mely emlékeztet a mai pszichológia alulról felfelé, felülről lefelé kettősségeire és az ezek szintéziseként ajánlott perceptuális ciklus gondolatára (Neisser 1984). „A valóságban a normális én sosem rögzül valamelyik szélsőséges állapotban; ingadozik közöttük, a közbülső metszetek által képviselt pozíciókat veszi fel, vagy másként fogalmazva, reprezentációihoz éppen elég képet ad, s elég gondolatot, hogy azok hasznosan tudjanak megfelelni a pillanatnyi cselekvésnek.” (Bergson 1896, 181. o.)

Módszertanilag a lelki élet igazi megismerésére a tudományos módszerrel szemben Bergson szerint a tiszta intuíció hivatott. Itt kis fogalomeltolással élek: Bergson szerint az intuíció a filozófia privilegizált módszere. Amikor azonban a korabeli pszi chológia bírálatában jelenik meg ez nála, valójában az intuíció a nem laboratóriumi, hanem karosszéki pszichológia „belső szemének” visszacsempészé- sévé válik. Öntudatunk számára minden kerülő út nélkül jelennek meg a lényegi összefüggések.

10.1 ábra. Bergson felfogása az élményszerveződésről (Bergson 1896, 181. o. nyomán). S: saját testem észlelése s egy szenzomotoros egyensúly egy adott pillanatban; A-B felület: összes emlékem; P (ezt Bergson nem adja meg): az egész személy

Az intuíció a szónak egy tág értelmében az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik rétegünk a valósághoz alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhető haszonelvűen szerveződő értelem. Értelem és ösztön Schopenhauerre és Nietzschére emlékeztető szembeállítást kapnak itt. Az intuíciónak ez a különleges hozzáférése a belső világhoz sajátos állásfoglalást eredményez Bergsonnál az emberi személyiségre nézve is. Mint a vitatott kérdések mutatják, egy külső, a világgal érintkező, racionális, és egy intim belső, nem racionális ént különít el.