A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Bergson Én-feldolgozása és a századforduló francia kultúrája

Bergson az Én fogalmát sajátos kettősséggel kezeli. Expliciten meg is fogalmazza, hogy kétféle Énünk van. Ezzel persze nincs egyedül, az érdekes éppen az, hogy az ő felfogása miben tér el a szimbolikus interakciós irányzatban a tükrözött és sui gene- ris Én közötti különbségtevésektől. Egyazon személyhez tartozva beszélhetünk egy felületibb és egy mélyebb énről. Az első a külvilággal való érintkezést biztosítja, a második viszont a folyamatosság világában él (Bergson 1889/1923, 127. o.). Társadalmi okokból azonban hajlunk arra, hogy a tárgyi világhoz igazodó, élményeit részekre bontó Ént tartsuk mindennek: „Minthogy a sugaraiban így megtört, és ezzel felosztott én végtelenül jobban illeszkedik általában a társas élet s különösen a beszéd követelményeihez, az eszmélet jobban szereti, s az alapvető ént mind jobban és jobban szem elől téveszti. Hogy ezt az alapvető ént megtaláljuk... élénk elemző erőkifejtés szükséges, mellyel a belső és élő lélektani tényeket a homogén térben előbb megtört, aztán megszilárdult képeiktől elszigeteljük. Más szóval észrevételeink, érzeteink, indulataink és eszméink kettős arculattal mutatkoznak; egyik tiszta, pontos de személytelen; a másik zavaros, végtelenül mozgékony, és kifejezhetetlen, mert a nyelv nem ragadhatná meg anélkül, hogy a közös tartalomba nem rejtené.” (Bergson 1923, 19. o.) Vagyis Bergson számára a kétféle én eltérése mind felépítésében, mind szociális beágyazottságában megvan. Az egyikre a diszkrét felépítés, a másikra a folytonosság a jellemző. Hasonlít ez például a mai konnekcionista mo- dellállás olyan kettős modelljeihez, amelyek egy belső, alapvető, folytonossággal operáló, megosztott és párhuzamos működésmódú rendszerről beszélnek, amely azonban virtuális gépként működtet egy diszkretizált szekvenciális feldolgozású, szokvány azonosságérzetünknek megfelelő rendszert (Clark 1996). Nem véletlen, hogy vannak spekulatív elemzők, akik Bergson emlékezetelméletét a mai neurobiológiai kettős modellekhez hasonlítják. Módszertanilag ez persze meglepő lenne Bergsonnak, hiszen a konnekcionizmus első látásra radikálisan elementarista felfogás. Az elemekkel a konnekcionisták azonban a lelki élet folytonosságait és kaval- kádját akarják lefedni.

Szociális odalát tekintve Bergson két énje a szociális mögött feltételez egy privát élményvilágot is, amit a társas élet kényszere eltakar. Ez alapján mondhatjuk róla, hogy a 19. századi francia kultúra többször felmerült dilemmájában a megosztott és a kar- teziánus én felfogás között az egyébként antikarteziánus Bergson nagyon is karteziánus, meg akarja védeni az egységes benső ént. Ez már nem Descartes énje, mert nem intellektuális s nem úr a házban, észre sem vesszük, ha nem figyelünk oda. O az ösztön, az intuíció és a folytonosság világa. Bergson egyik tanítványa, Halbwachs éppen ezt fogja bírálni mesterénél és a „privát én” fogalmát teljesen megkérdőjelező szociális ismeretelméletet hirdet majd. (Lásd 18. fejezet.)

Igen érdekes ebből a szempontból Antliff (1993) monográfiája, mely sokat mondó képet ad Bergson helyzetéről a századforduló francia szellemi életében. Valójában az érdekes mozzanat az, hogy ennek a látszólag szobafilozófus tudósnak az irracionalizmusa egy olyan világban talál nagy visszhangra, ahol az utca és a művészet világában egyaránt nagy igény volt az ösztön és intuíció jellegű fogalmakra. A politikai alternatívakeresők mind a karteziánus hagyományt becsmérelték, és egy régibb kelta hagyományhoz meg hasonlókhoz óhajtottak visszatalálni. Ennek megfelelően vonzották őket Bergson vitalisztikus eszméi.

Igen sajátos a kubisták viszonya Bergsonhoz. A látszólag technicista irányzat szintén az igazi belső realitást keresi és az igazi személyiséget. A logika és a konvenciók, ahogy Bergson is gondolta, eltorzítják az igazi, mély ént. A kubisták számára Bergson bírálata a homogén tér fogalma felett szintén nekik tetsző gondolat. Hasonló módon, a különböző a mozgás festésével és a mozgás kifejező értékével kapcsolatos művészi irányzatok, például Raymond Duncan táncelmélete is megtalálják az összhangot Bergson mozgás- s egyidejűség-felfogásával. Nem véletlen, hogy a magyar Bergson-követő Dienes Valéria egyben egy táncmozgalom elindítója és teoretikusa is.

Akik Bergsont gúnyolják, mind a jobboldaliak (Maurmas és az Action Frangaise), mind a baloldaliak (Julien Benda), femininnek tartják Bergson filozófiáját, akárcsak a vele szövetséget kötő művészetet, szemben az analitikus karteziánus racionalitással. Az anarchizmussal kacérkodó Sorel (a szindikalista), a különböző aktivista irányzatok, beleértve bizonyos nacionalistákat és a futuristákat is, viszont többnyire Bergson-hívők, mivel a modernizáció nyújtotta stan- dardizáció ellen vannak. Számukra Bergson nemcsak a tudomány alternatív kritikusa, hanem a személyesség képviselője is.

6.2.3. A kétféle emlékezet

Az emlékezetről szóló, sok kiadást megért könyvében Bergson három mozzanatban kérdőjelezi meg a kor objektivisztikus és materialista pszichológiáját. Először is, komplex és bonyolult, inkább megvalósítási, mintsem azonossági viszonyokat tételez az agy és a test között, szakít nem csak az azonossággal, de a naivan értelmezett parallelizmussal is. Másrészt mindenütt kritizálja a lelki élet mechanisztikus, gépies, ma úgy neveznénk, algoritmikus értelmezését. Harmadikként egy különleges kettős emlékezetfelfogást javasol, mely összhangban van már korábban kifejtett koncepciójával az én kétféle fogalmáról. Bergson megkülönbözteti a motoros szokásokat, melyek a tudást, az alkalmazkodást képviselik s a kép-emlékeket, melyek énünk mély, személyes emlékeinek áramlását adják. Személyes emlékeink, miként a Bergson hatását mutató Marcel Proustnál, elementáris módon éppenséggel kiszakíthatnak a valóságból. Míg az agy a szokások tárháza, a személyes emlékeknek csak hozzáférési útja, azok nem kezelhetőek materiálisan.

Ebből a szempontból, ami az emlékezet szerveződését illeti, Bergson azoknak a sorába illeszkedik, akik arra törekszenek, hogy meghaladják a hagyományos pszichologizmus asszociációs szervező rendszerét. „Testünk a cselekvés eszköze, s csak a cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból sem szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elő, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza.” (Bergson 1896, 253. o.) Az agy biztosítja, hogy a jelen helyzet s az emlékezés kapcsolatba kerüljön a múlttal, „eszközt nyújt arra, hogy a jelen valósággal kapcsolatban visszanyerjünk egy elveszett hatást: az agy azonban semmiképpen sem emlékek vagy képzetek tárháza. A test tehát sem az észlelésben, sem az emlékezetben, s különösen nem a szellem magasabb műveleteinél, nem járul közvetlenül hozzá a reprezentációhoz.” (Uo. 253-254. o.)

Bergson számára ebben a javasolt kettősségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselő reprezentáció, a képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségből fakadt a hagyományos asszociációs lélektannal szemben. Az asszociációs elméletet mint metateóriát – jól láttuk ezt az 5. és 6. fejezetben – átvisszük az idegrendszer megértésére, s utána azt hisszük, ezzel magyarázzuk magát az asszociatív-elementarista architektúrát. Ez azonban önbecsapás. Ha az agy elszigetelt képzetek tárháza, akkor nem tudjuk magyarázni, hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a hasonlóságoknak megfelelően felejtődnek a dolgok. A szenzoros afázia elemzése például abból a feltevésből indult ki, hogy van egy „gondolatközpont”, amit transz- kortikális kapcsolatok kötnek össze a különböző beszédközpontokkal. „Ezt az ideációs központot azonban az elemzés hamarosan eltüntette. Miközben az agyfiziológia egyre jobban lokalizálni tudta az érzéseket és a mozgásokat, a gondolatokat nem sikerült. [...]. A hipotézist olyan nyelvezetben álcázták, amit az anatómiának és a fiziológiának kölcsönöztek, de ez nem egyéb, mint a lelki élet asszociacionista felfogása; pusztán abból származik, hogy a diszkurzív értelem minden kibontakozást szakaszokba merevít ki, és ezeket a szakaszokat gyorsan dolgokba szilárdítja meg, mivel ez a priori egy metafizikai előítéletből származik, nem jár sem azzal az előnnyel, hogy a tudat mozgását követné, sem azzal, hogy leegyszerűsítené a tények magyarázatát.” (Bergson 1896, 137., 139. o.)

Az elkülönítés a kétféle emlékezeti rendszer között beleilleszkedik az asszociációs elvekkel szembeni harc kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink összefüggést teremtenek a pillanatnyi helyzet s a múlt között. Az asz- szociáció nem az elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a folyamatos alkalmazkodásnak a mellékterméke.

[.] A hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens formái. Egyetlen alapvető tendencia két kiegészítő aspektusát képviselik, minden szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetből kiemelje azt, ami hasznos, s hogy a bekövetkező reakciót motoros szokás formájában elraktározza, hogy azt hasonló helyzetben majd használja.

Bergson 1896, 186. o.

Bergson az emlékezeti dinamika kifejtésekor is rámutat arra, hogy ez a típusú pszichológiai modernizációs program a kontinuumot hangsúlyozza a diszkrét elemekkel szemben.

Az igazi kérdés annak megmagyarázása, hogyan működik a válogatás az emlékek végtelen sorában, melyek mindegyike valamilyen szempontból hasonlít a jelenlegi észlelésre, hogy közülük miért éppen az adott – inkább ez, mint amaz – emelkedik a tudat fókuszába. Erre a kérdésre az asszociacionista nem tud válaszolni [...] mivel független, lebegő egységekké tette a gondolatokat és a képzeteket, akárcsak Epikurosz atomjait. [...] Észrevehető, hogy [az asszociatív koncepció] hibája az volt, hogy túlintellektualizálta a képzeteket, [...] azt vélte, hogy ezek önmagukért vannak, s nem értünk, s nem ismerte fel, milyen viszonyuk van az akarati tevékenységgel.

Uo. 182-183. o.

A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élő cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek szintje között számtalan szerveződési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az emlékek új és új kontextusokba helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja. Működése közben állandó feszültség lép fel a motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.

A két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít előre. Bergson didaktikus példája a lecketanulás: a felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a kép-emlékezetnek. A mai pszichológia szemszögéből itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul hagyja a döntő elkülönítő mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és élményszerű emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatása és a tulajdonképpeni emlékezés elkülönítéséről.

A Teremtő fejlődés (Bergson 1907/1930) ezen az úton megy tovább, amikor az érdekmentes megismerést befolyásoló emberi sémák kérdését veti fel. A cselekvő ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban, akár saját lelkében észrevegye a folyamatos változást:

[...] Értelmünk mindenekelőtt a cselekvés szükségszerűségével lévén elfoglalva, mind ő maga, mind az érzékek csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról, helyről helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.

Bergson 1930, 249. o.

A tudat mindig mozgóképszerűen működik. Wil- liam Jamesnek a tudatáramlásról szóló elemzéséhez hasonlóan Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A szigetek kiválasztásának irányító elve a céltételező emberi cselekvés:

[...] Mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett gondolkodunk. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai otthagyják színüket az elképzelés szokásain. minden emberi cselekvés kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az ember nem cselekednék, ha nem tűzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert nélkülöz.

Bergson 1930, 270. o.

[...] Cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset határoznak, csak elérjük velük a célt. [...] Elménkben kifejezetten csupán az a végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a cselekvést alkotó mozgások vagy kisiklanak eszméletünkből, vagy csak zavarosan jutnak látókörünkbe.

Bergson 1930, 272. o.

A valósággal küzdő, alkalmazkodó ember teljes személyiségével vesz mindenben részt, emlékeink mindent áthatnak, hangzik a hűséges ismertető Gillouin (1920, 52. o.) szavaival az összefoglalás: „Hogy a percepció [...] valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegű, azt csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti. Tökéletes percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektől terhes, melyek őt a mienkké avatják.”

Ami a modern neurobiológia és Bergson emlékezetfelfogásának kapcsolatát illeti, McNama- ra (1996) egy meglehetősen valószerűtlenül ható összehasonlítást tesz. Bergson kettős rendszereit a mai kognitív modellálás egyik jelentős kettős rendszerével, a szelekciós idegtudományi felfogással veti össze. Ez a Changeux (1983; Changeux és Dehaene 1989), Edelman (1987), Piatelli-Palmarini (1986) és mások képviselte felfogás a tudás alakulásának szelekciós elmélete. Különböző formákban, de azt hirdeti, hogy az idegrendszerben egy darwini (szomatikus) szelekció megy végbe: kezdetben nagyobb számú egység és kapcsolat létezik, majd a tapasztalás ezek között válogat. McNamara bemutatásában Bergson kettősemlékezet-felfogása is ezt hirdette volna. Az emlékképek, a hagyományos pszichológia egységei a pillanatnyi helyzet alapján nagy számban aktiválódnának egy perceptuális helyzetben, mint azt Bergson tölcsérábrája mutatta. Ebből a sokaságból menne végbe egy másodlagos szelekció, amelynek során a valóban releváns mozzanatok kiválasztásra kerülnének, illetve egy konstruktív lépésnek megfelelően létrejönne az igazi emlék. Az analógia néhol persze erőltetett. Azt mutatja azonban, hogy maga a sokrétű kettősség, amit Bergson javaslata lefedett, máig igen sokféle értelmezés inspirátora lehet.

6.2.4. Bergson öröksége

Annak ellenére, hogy sok provokatívat mond a kísérletezőkről s a kísérletezőknek, a kor pszichológiájában nagy hatása volt Bergson emlékezetfelfogásának. Pierre Janet (1928), a francia dinamikus pszichiátria egyik vezető alakja például úgy érzi, Bergson nyomán el kell különítenünk az emlékezés eltérő szintjeit, de ez nem indokolja, hogy az egyiket kiragadjuk a természeti világból. Sokan észreveszik, hogy a kettősemlékezet-felfogás racionális magva az asszociációs mechanikával való elégedetlenség (így értelmezi pl. Vigotszkij 1971), hogy Bergson a sémaközpontú, értelmes emlékezés gondolat felé nyit. Lacombe (1930) alapos kritikai monográfiájában részletesen rámutat arra is, hogy Bergson kettős emlékezeti rendszere számos fontos megkülönböztetést mos össze: akció és reprezentáció, dinamikus és statikus, ismétlődő és egyedi eseményekre vonatkozó emlékezet keverednek példáiban. Ugyanígy, Bergsonnak a felismerésről vagy a figyelem integráló szerepéről szóló érzékeny elemzései éppen csak azt nem igazolják, hogy maga a tiszta emlékezet létezne. Továbbmenve, Lacombe arra is rámutatott, hogy a személyes emlékek jelentőségét kiemelő Bergson éppen a narratív formában megjelenő emlékekkel nem tud mit kezdeni. Ez persze érthető, hiszen az elbeszélés egyértelműen szociális énünkhöz tartozik. Ez a hiányérzet megjelenik a francia szociológiai iskola emlékezetkoncepciójának kidolgozásában is, mely iskolára Bergsonnak nagy inspiratív szerepe volt. Csakhogy Halbwachs (1925; 1968), aki középiskolásként Bergson-tanítvány volt, túllép a mesteren. Nagyon hasonló evidenciákat használ (emlékek az álmokban, az afáziás zavar pszichológiai lényege stb.) de ellenkező következtetésekre jut: tiszta, a társas én mögött levő emlékezet nincsen. Minden emlékünk megkonstruált, társadalmi kereten átszűrve jelenik csak meg. Elszigetelt s individuális élmények – a bergsoni értelemben vett képi emlékek – nincsenek.

Bergson hite az intuícióban s az általa a 20. századi francia szellemi életre is átörökített hit egy pusztán filozófiai pszichológia lehetőségében (bár mondjuk, meg, Bergson maga ezt inkább filozófiának tartaná, mintsem pszichológiának) máig húzódó provokáció a frankofón kísérleti pszichológusok számára. Piaget (1965a) még a hatvanas években is könyvet szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszék-pszichológia lehetetlenségének ahol kortársai (Sartre és Merleau-Ponty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét. Bergson antiasszociácionista felfogását elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti módszer megkérdőjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle emlékezetkoncepciónak például megvan a racionális magva: a kép-emlékek a felidézés, a szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelője lenne. Ebben a keretben értelmezhető igazán helyesen, gondolja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan sémák által meghatározott, rekonstrukciós folyamat. Mindez azonban csak egy sajátos hagyományú kísérleti pszichológiában nem fér el, de nem a pszichológia egészében, mondja Piaget.

Ami pedig az intellektus pragmatikus, eszközelvű megközelítését illeti, ez inspirálja azokat a francia törekvéseket, melyek a mai értelem, mint alkalmazkodási eszköz kulturális eredetét keresik, de még a legkülönbözőbb biologista felfogásokkal is összhangba hozható. A filozófus Kolakowski (1985) kiegyensúlyozott értékelést ad Bergson filozófiájáról, s ezen belül pszichológiájáról is. Rámutat arra, hogy Bergson egész világképének alaphangulata az újromantika. A tudomány elleni lázadás a csupa nagybetűs ÉLET nevében. A Bergson használta érvelést a kétféle emlékezetkoncepció mellett Kolakowski racionálisan bírálja. Rámutat arra, hogy nem lehet eleve, definíciószerűen kizárni, hogy valaha is lenne olyan agyelmélet, amely majd összhangba kerül a szemantikai szerveződéssel. Erre a kritikus mozzanatra érdemes emlékezni, hiszen valójában az ezzel kapcsolatos vita rejlik a mai neurofilozófusok és pl. a szemantikai szerveződésű agyelmélet alapjait eleve megkérdőjelező Fodor vitája mögött. Valójában Kolakowski szerint is két Bergson van. Az egyik rejtetten, szavakban be nem vallottan karteziánus. Ennek folytatói az egzisztencialisták s a fenomenológusok. A másik Bergsonnál viszont a többletkeresés egy profán isten koncepciójába s a hit kérdéseibe torkollik.

Bergson természetesen nem csak a kísérleti pszichológusokra volt és van hatással, ha némileg azokat bosszantva is. A francia fenomenológiai inspirációjú elméleti pszichológia, mely tényanyagában elsősorban az alaklélektanra támaszkodik, szemléletében sokat merít Bergsonból. Merleau- Ponty (1942; 1945) mind a viselkedésszerveződésről, mind az észlelésről szólva pozitívan hivatkozik Bergsonra. A szokások alakulásában Bergson lépcsőzetes, lépesenként alkalmazkodó felfogását emeli ki, a percepcióelméletben pedig Bergson mély én koncepciójában egy alapvetőbb, preszokratikus, nem intellektuális szerveződés felújítását látja. Ignace Meyerson (1948), a Sorbonne pszichológiai laboratóriumának akkori vezetője egy történeti pszichológiai alapvetésnek szánt művében pedig a bergsoni intuíció mint egy történetileg alapvetőbb ismeretforrás jelenik meg.

Az utóbbi évtizedben ezek a pozitív Bergson-re- miniszcenciák már nem annyira az élménytan oldalán jelennek meg, mint a változás és a dinamika elméletében.

A magyar Kampis György (1991) ennek keretében Bergson időfelfogását újítja meg egy dinamizmus-központú megismeréselméletben. Kampis szerint a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy minden biológiai folyamat mintegy ellene dolgozik a teljességgel reverzibilis, s az idő fogalmát ebben az értelemben nem ismerő fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos dinamikáját követik, amelyekben az időnek irányultsággal jellemzett „nyila van”. Az irreverzibilis idő lenne a kulcsmozzanat. Az életfolyamatokat s a megismerést is valójában az irreverzibilitás különítené el a megfordítható fizikai folyamatoktól. Az „igazi” dinamika az irreverzibilitással lenne kapcsolatos.

Kampis nem egyszerűen a megismerésre ad egy új természettudományos mintázatot, s illeszthető így bele a kognitív tudományban a biológiai alternatívát kínálók széles táborába, hanem egyben az életnek is új felfogását hirdeti. Annak bírálatából indul ki, hogy a világ differenciálegyenlet-rendszerek segítségével lenne jellemezhető. Kampis számára ez merev, statikus világ, melyben az időnek nincsen iránya, s ezzel áll szemben az élet. Ebben a keretben válik vállalt szellemi elődjévé az idő kérdéséből vízválasztót létrehozó Bergson. Bergson tehát a mai konstrukcionizmusban is előtérbe kerül, ahol a folyamatok sosem bejósolhatóak egy zárt paraméterhalmazból. Egy optimista, nyitott világ tekint ránk.

6.2.5. Egy magyar bergsoniánus pszichológus: Dienes Valéria

A Bergson-hatásban különleges hely illeti meg Dienes Valéria (1879-1978) munkáit, aki az első nő a magyar elméleti pszichológiában. Dienes Valéria rendkívül sokoldalú volt hosszú élete során. A gyermekszempontú pedagógia egyik élharcosa, a hazai táncművészet egyik megújítója, isadora és Raymond Duncan követője, Bergson-tanítvány és Locke hatvanas évekbeli fordítója. A század elején, 1914-ben a kor pszichológiájáról írott kis kompendiumában elsőként adott hírt Behtyerev és Pavlov munkásságáról és a korai gondolkodáslélektanról a magyar közönségnek, s látja világosan a kor pszichológiáját megosztó irányzatokat. A kifejezetten pszichológiai munkásság Dienes Valéria életművének korai szakaszát jelenti. Ez a pszichológia természetesen kapcsolódik össze Die- nes Valéria filozófiai hitvallásával, meggyőződéses bergsonizmusával; nemigen választható el benne a bergsoniánus világkép s az, amit ma szigorúan „szak”-pszichológiának tartanánk.

Dienes Valéria a századelő jellegzetes haladó magyar értelmiségijeként indul. Nőként az elsők között végez a Budapesti Tudományegyetemen, mégpedig nem is akármilyen kombinációban, matematikát, esztétikát és filozófiát tanul, Eötvös Loránd, Beke Manó, Alexander Bernát és Beöthy Zsolt a tanárai. Fiatalon bekerül abba a szellemi vonzáskörbe, melyet Jászi Oszkár és Szabó Ervin neve, a Huszadik Század és a Galilei Kör fémjeleznek. Számos előadást tart a Körben, dolgozatai jelennek meg a Huszadik Században és a Galilei Füzetekben. Szabadgondolkodó, minden előítélet és kész gondolat megkérdőjelezője, materialista, hisz abban, hogy a tudományos és a társadalmi haladás összekapcsolódnak egymással. Politikai, társadalmi és tudományos haladásnak, a szellemi új iránti fogékonyságnak és a zsarnokság minden formája elleni tiltakozásnak ez az összekapcsolása, tudományos lelkesedés és politikai aktivitás olyan harmonikus összhangja jellemző rá, melyre ma már csak nosztalgiával tudunk gondolni, melyet oly hitelesen mutatott be gimnazista éveire emlékezve Kende Zsigmond (1974), a Galilei Kör alapító főtitkára.

A magyar pszichológia kezdetei szervesen illeszkednek ebbe a progresszív áramlatba. A fiatal Dienes Valéria pszichológiai munkássága is ebbe a vonulatba tartozik. Filozófusi műveltségű elméleti pszichológus, Ranschburgtól vagy Révésztől eltérően sosem végez laboratóriumi munkát. Az idősebb filozófusnemzedéktől viszont megkülönbözteti őt a francia pszichológia nagy hatása. Dienes számára az egyetemet követő francia tanulmányutak s Bergson hatása révén a francia filozófia és pszichológia válik az akadémikus pozitivizmus meghaladásának eszközévé. Ez megjelenik abban az ártatlannak tűnő tényben, hogy említett összefoglalójában s egész gondolkodásában szerves helye lesz a patológiának s a gyermeki fejlődésnek, ennek köszönhető személyes kapcsolata is az Új Iskola mozgalommal. Bergson maga azonban világnézetileg is döntő mozzanat volt Dienes Valéria számára. Saját maga is vall erről:

Az én sorsfordulómat Bergson csinálta meg. Mikor én Bergsontól hazajöttem, és újra találkoztam Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral, azt mondtam nekik: Gyerekek, én többet nem írok a Huszadik Századba, mert ti materialisták vagytok, és én azt nem tudom többé aláírni, mert én teljesen átnyergeltem a spiritualista világnézetre.

Dienes Valéria: Visszaemlékezés.

1983, 26. o.

Jásziék természetesen arra biztatták, hogy írjon csak, s írt is. Bergson azonban még egyszer hasonló gondot okoz, mikor későbbi vallásos megtérése után Dienes Valéria Prohászka püspöktől kér engedélyt Bergson fordítására. Ez nem triviális túlbuzgóság: a francia hivatalos katolikusság oly mértékig küzd Bergson befolyása ellen, hogy tilalmi listára teszi.

Már Dienes első munkája is Bergsont kínálja megoldásként a pszichológia megosztottságára. A Bergson-könyvhöz írt előszó (Dienes 1923) azután elaborálja ezt a témát. Dienes Valéria Bergson egész felfogását az értelem adaptív jellege felől értelmezte. A kétféle emlékezet dualizmusától Die- nes eljut a lelki élet egészének átfogó sémaelméletéig. Olyan elgondolás ez, melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985) képviselnek. Minden megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi inger foglyai. Ebben az állandó átstrukturálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a szabályozás átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s nem, mint egy eleve adott középpont.

Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvető válogató elve a mozgás. A szenzoros események kiváltotta mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket. Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenőrizetlen véglet, az álom között. Hétköznapi élményvilágunk az emlékek nyújtotta nyersanyagok állandó megszervezése a pillanatnyilag érvényes cselekvési sémáknak megfelelően.

A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán alapuló aktív erőfeszítés. „[...] a szellemi erőkifejtés [...] a sémáktól a képek felé, az elvontságtól a konkrét felé vezető úton [...] történik.” (Dienes 1923, 35. o.)

6.3. Magyarázat és megértés. A szellemtudományos pszichológia

6.3.1. Szellem és történelem a lélekben: Wilhelm Dilthey

Németországban a századforduló táján szintén megfogalmazódik nem pusztán a pozitivista pszichológiával való elégedetlenség, hanem egy alternatív pszichológia programja is. Az alternatív program Wilhelm Dilthey történetfilozófiai felfogásából indul ki. Wilhelm Dilthey 1833. november 19-én született Biebrich am Rheinben, Németországban s 1911. október 3-án hunyt el Seisben (Ausztria). 1882-től a Berlini Egyetem tanára. Élete nem túl mozgalmas német akadémikus élet, mely igencsak megmozgatta azonban a szellemi világot. Dilthey egészében a német filozófia életfilozófiai mozgalmának az elindítója. A mozgalom, mely azóta is számtalan formában visszatér, azt a hozzáállást fejezi ki, hogy a filozófia célja nem lehet a megismerés sótlan világának elemzése. Az emberi élet teljessége a tárgya, az a mód, ahogyan az emberek életüket strukturálják s értelmet tulajdonítanak neki. Ha pszichológiai szóhasználatba tesszük át ezt, az életfilozófia motivációs hangsúlyú filozófiákat takar, szemben a megismerés hangsúlyú klasszikus filozófiákkal.

Dilthey mint a reformációval, a reneszánsszal foglalkozó történész és szellemtörténész, igen sokat tett, hogy a történelmi vizsgálódásba beemelje az egészleges jelentésadást, hogy az egyes korokat úgy jellemezze, mint amelyek egy életmódot és életformát képviselnek. Ebből a számos konkrét elemzést (pl. a reneszánszról) is eredményező törekvésből származik Dilthey kétféle érdekessége is a pszichológia irányában. O fogalmazza meg azt az igényt, hogy a kultúrát létrehozó és fenntartó ember maga a pszichológiai vizsgálódás tárgya. Ezzel máig ható érvénnyel a kulturális pszichológiai mozgalomnak is elindítója (lásd Cole 1996). Másrészt ennek során módszertanilag is megfogalmazza a természeti megismeréssel szembeállított történe- ti-szellemtudományi megismerés programját.

Dilthey szerint a történelemben a megfigyelhető kulturális jelenségek a kor mögöttes szellemét fejezik ki. A történelem kutatásának feladata e mögöttes szellem feltárása, a kulturális termékek megértése. Annak rekonstrukciója például, hogy a gótikus katedrálisok égbe nyúló tornyai a középkori ember szellemének a transzcedens, e világon túli Isten felé való felfelé törekvését fejezik ki. A humán tudományok hermeneutikus jellegűek: céljuk a kultúra termékeinek megfejtése, értelmezése, belső koherenciával ellátása (akárcsak a klasszikus hermeneutika, a biblikus szövegmagyarázat esetében).

Ha a történettudomány felől tekintjük, ez a felfogás a pozitivizmussal szembeszálló, a történeti folyamatokban jelentést, értelmet kereső szellemtörténeti hagyomány egyik elindítója. Az okozati kérdés azonban nyitva marad: a történelmi változások mentalitások változásaival járnak, de vajon a mentalitás változása indítja-e el a történeti változásokat vagy fordítva? Dilthey alternatívája a pozitivizmussal szemben a történeti magyarázatot illetően kétélű. Úgy is lehet értelmezni, hogy a hagyományos pszichologizmust egy újfajta, személyiségcent- rikusabb pszichologizmussal váltja fel. A kultúrák típusváltásait, pl. a korokra jellemző személyiségek típusváltásai magyaráznák.

A pszichológiát illetően Dilthey értelmezésében a kétértelmű német Geist (szellem) egyre inkább psyché értelmet kap (a másik értelme az egyéneken felüli eszmei szerveződés). A kultúra és a történelem szellemi értelmezése Dilthey szerint egy új pszichológiát körvonalaz. Olyan pszichológiára lenne szükség, mely az emberi személyiséget értékvonatkozásaiban úgy jellemzi mint a kultúra alkotóját. Szakítani kell a hagyományos lélektannal, vagy legalábbis mellé kell állítani egy leíró pszichológiát, mely az emberi személyiség értékirányulásait tanulmányozza, s nem az asszociációkat meg küszöböket. A tudományos mellett legalábbis megengedő módon szükség van egy szellemtudományos, megértő pszichológiára is. Vegyük észre, s ez a terminusok sorsa szempontjából fontos, hogy a „leíró pszichológia” mást jelent Dilthey s követői számára, mint a Brentano-iskolában. Itt a lényege a belső élményvilág, s nem a kategóriaelemzés. A szellemtudományos pszichológiában, a szellemtudományban a tények belülről és mint eleven összefüggések jelennek meg, nem mint külsőleg adott egyedi dolgok.

Kornis (1911) a pszichológiában használt ok- ság értékelése kapcsán igen korai értékelést ad Diltheyről. Miközben a szellemtudományi megalapozás igényét elfogadja, Dithey egyetemesség- ellenességével kritikusabb. Kornis értelmezésében a tudomány feladata igenis általános s legfeljebb típusösszefüggések megragadása. A pszichológia nem lehet ideografikus diszciplína, bármennyire is szeretnék sokan, mert azzal megszűnik tudomány lenni.

A részletekre nézve fontos egyébként, hogyan változott Dithey álláspontja, nem is annyira a pszichológia, hanem az egész német szellemtudományos mozgalom szempontjából. Mint Erdélyi Ágnes (1972) rámutatott, Dilthey fokozatos eltolódást mutat a pszichologizmustól a hermeneutika felé. Kezdetben a megértéskérdést, szellemtudományi programjának kulcsmozzanatát, egy alternatív pszichológia terminusaiban fogalmazza meg. A megértés objektivitásának keresésével Erdélyi értelmezésében ezt váltja fel fokozatosan az objek- tivációkra utaló megértés. A megértés során ezekre az interszubjektív mozzanatokra, jelzéseke támaszkodunk, ebben az értelemben a megértés nyelvi és társadalmi. „Az objektív szellem egyben az inter- szubjektivitás világa: az objektivációk által közvetített életben ugyanis a megértés sem szubjektív élmény már [...] a hermeneutikusnak [...] közvetlenül mindig kifejezésekkel van dolga. A kifejezéseknek pedig – szemben az »érzésekkel«, »akarásokkal« stb. – mindenki számára ugyanaz a jelentőségük, interszubjektívek.” (Erdélyi 1972, 49-50. o.) Vagyis Dilthey munkásságában is van egy objektivisztikus fordulatot. Saját követői, elsősorban Spranger azonban nem ezen az úton mennek tovább. Számukra a megértés a szellemi struktúrák és az egyéni pszichológiai folyamatok közötti játék kérdése lesz.

Dilthey elégedetlenségével és új programjával nem áll egyedül. Az értelmes egészek mint a lelki élet szervezőinek kiemelése a kor egész német szellemi életére jellemző igény (láttuk a 9. fejezetben az aktuspszichológiákban is), mely majd az alaklélektanban kap konkrét megfogalmazást. Természettudományok és a humán (szellem-) tudományok módszertani szembeállítása is központi gondolat a korban. Rickert (1863-1936) és Windelband (1848-1915) neokantiánus tudományelmélete ekkoriban állítja szembe egymással a törvénykereső (nomotetikus) természettudományokat, s az egyedi eseményeket leíró, idiografikus humán tudományokat. Rickert (1923, 25-26. o.) kifejti ezt úgy is, mint egy konkrét, akkoriban nagyon sikeresnek számító szellemtudomány módszertanának bírálatát. A Hermann Paul-féle pszichológiai alapú nyelvészet (az újgrammatikus iskola) példáján mutatja be a klasszikus pszichologista társadalomtudomány gondjait. A bajok gyökere szerinte az, hogy a lelkit természeti alapúnak veszik, s utána a lelkivel azonosítják a szellemit. Dilthey, mint Colingwood rámutat (1987), úgy is tekinthető, mint aki ezt a megkülönböztetést már Windelandot megelőzően felvetette.

Max Weber (1864-1920) társadalomelmélete pedig a megértés fogalmát felvéve meghaladja ennek intuitív-spekulatív jellegét: a társadalomtudomány célja szerinte is a megértés, de ez nem áll szemben a magyarázattal, a megértés a rendszert működtető mintázat feltárása. Így kap pl. a protestáns etika, mint sajátos munkaközpontú életelv, nemcsak szellemi, hanem tényleges anyagi erőként helyet nála a kapitalizmus magyarázatában.

Dilthey mintegy szimbólumává vált egy sajátos elégedetlenségnek és újat akarásnak a németes orientációjú két világháború közötti szellemi életben. Megrendült világ ez, ahol még a fizikusok egy része is a megrendüléshez igazítja eredményei értelmezését. Dilthey mint egy zseniális tudós, egy látnok vonul be a legendáriumba (majd még az angolszász világban Collingwoodnál is így aposztro- fálódik). Ez a lelkes fogadtatás, ami a pszichológiát illeti, Dilthey kritikátlan győztesnek nyilvánításával jelenik meg. Schütz Antal (1941) a logikai relativizmust tárgyaló monográfiájában, tehát olyan helyen, ahol ez nem is lenne szükségszerű anyag, így méltatja Diltheyt, s temeti egyben a kísérleti pszichológiát.

Nagy reményekkel és sok befektetéssel elindult, pl. a kísérleti pszichológia (Fechner és Wundt), az evolúciós heurisztika meg probléma-tevés és a mechanikai lelki elemeket és kauzális összefüggéseket kereső magyarázás programmajával. De alig vett némi lendületet, jött Dilthey és megállapította, hogy nem a mérő és kísérletező, hanem a megértő, nem az atomizáló, hanem a strukturáló pszichológia az, mellyel hozzá lehet férni a lelki élet igazi természetéhez; és azóta lassan ezeknek a megállapításoknak szellemében alakulnak az összes szellemi tudományok.

Schütz Antal: Logikák és logika. 1941, 18. o.

A jelentés, az értelemteli szerveződés szembeállítása a hagyományos pszichológiával persze szintén nem Dilthey privilégiuma a korban. Husserl (1900) már a 9. fejezetben kifejtett logikai plato- nista rendszere ebből a szempontból azt a felfogást képviseli, hogy a logikai kategóriák (akárcsak az értékek) az egyéni pszichológia, az egyéni gondolkodás működési mechanizmusai felett léteznek: gondolkodásunk a kategóriákra irányul, de nem tartalmazza azokat, az értelmes szerveződés – szup- raindividuális.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy e kétféle bírálat nem volt összhangban már a korban sem, s ha összefogtak, azt csak a kísérleti tudomány elleni viszolygásuk miatt tették. Husserl (1910/1972) a „historizmust és a világnézeti filozófiát”, Dilthey nézeteit is elmarasztalja, mint amelyek a relativizmus veszélyét rejtik magukban, másrészt ugyanúgy nem vizsgálják meg, mi a viszony a létezés és az érvényesség között, mint a naturalista előfeltevéseket követő irányzatok.

Husserl az életfilozófiát nem tartja elég szigorúnak: „világnézeti filozófia és tudományos filozófia

élesen különválnak, mint két idea [...], amelyek között nem szabad a határokat elmosni” (Husserl 1910/1972, 179. o.). A Dilthey javasolta világnézeti filozófia megértést hirdet, ez azonban nem azonos a filozófia igazi szigorú megértés fogalmával. A szigorú tudománynak tekintett filozófiának „mint elméleti tudománynak szembe kell helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvésekkel, s attól teljes tudományossággal el kell magát különítenie” (uo. 186. o.). Husserl elégedetlen mind a természettudományos, mind a szellemtudományos hozzáállással. Árulkodó magára, saját kategóriaelemző elkötelezettségeire, hogy elégedetlenségének oka azok túlzott ténytisztelete. „Naturalisták és histo- risták vívják a harcot a világnézetért, mégis mindketten, ha más-más oldalról is, azon vannak, hogy az ideákat tényekké értelmezzék át, és az egész életet a »tények« értelmetlen, idea nélküli tömegévé változtassák. A tények babonás tisztelete közös mindkettejükben.” (Uo. 185. o.) Egyszerre fejez ez ki viszolygást már nem csak a pozitivizmustól, hanem minden tapasztalati vállalkozástól, s egy ennek megfelelő arisztokratikus platonizmust és életidegenséget mint pozitív programot.

Dilthey maga természetesen egész felfogásával a történelemtudomány sajátos szemléletét képviseli. Ezt lehet szubjektívan, s lehet mintegy személyfelettien értelmezni. Szubjektívan azt hirdeti, hogy a történész mestersége egy kor lelki állapotának rekonstrukciója, az abba való beleélés lenne, de akkor mi marad benne objektíven tudományosan, kérdezi Collingwood (1987) a történetfilozófiákat taglalva. Objektivisztikusan viszont értelmezhető úgy, mint aki azt a koncepciót vetíti előre, amely szerint a történész feladata a mentalitások változásának leírása, s nem egyszerűen események összegzése.

Gajdenko (1974) az életfilozófiai időértelmezések kritikai elemzése kapcsán tér ki arra, mennyire kettős Dilthey mind módszertanilag, mind a kulturális univerzalizmus szempontjából. Módszertanilag az egyén és a történelem vagy tágabban a kultúra viszonyát körbeforgó módon értelmezi. Az embert, ha meg akarjuk érteni, a kultúra felől kell tekintenünk. A kultúrát viszont az magyarázza, hogy milyen lelki hozzáállású emberek hozták létre. Az univerzalizmust tekintve pedig Dilthey egyik oldalon relativista, mikor azt sugallja, hogy a kultúrák eltéréseinek a lelki jelenségek eltérő szerveződése felel meg. Nem véletlen, hogy a mai kulturális pszichológiai mozgalom Diltheyt tartja egyik szellemi előfutárának (Cole 1996). Másrészt viszont a munkáiban feltételezett beleélés, az idegen kultúrát létrehozó lelki életnek átfogó, egyszerre megjelenő megértése egyetemes szabályszerűségeket feltételez. Valójában egyetemes jelviszonyokat gondol el egyes kulturális objektivációk és megfelelő, ha nem is lelki jelenségek, de attitűdök között.

Dilthey hatása két szálon jut el korunkig is. Egyik a munkáiban benne rejlő szellemtudományos tipológia. Dilthey egészen napjainkig a típusfogalommal dolgozó irodalomértelmezés visszatérő vonatkoztatási pontja. A magyar szellemi életben pl. ez a Dilthey-hatás jellemző Mátrai László (1940/1974) tipológiájára, amikor írói alkotásmódok mögött tételez fel személyiségtípusokat (vö. 15. fejezet), de ez a pozitív mondanivaló olyan idealisztikus munkákban is, mint Schütz Antal (1941) logikai monográfiája. Számára a típusfogalom még a filozófiai relativizmus kezelésében is eligazító segédfogalom lesz. Prohászka Lajos (1936) a Dilthey történetfilozófiája és kultúrfilozófiája közötti kapcsolatokat értelmezi. Racionális kérdése az, hogy vajon a szellemtudományos felfogás a kultúrfilozófiát mint a történelem hermeneutikáját ajánlja-e, vagy pedig mint magyarázatot. Spranger tipológiája számára is ígéretes kiútnak tűnik e dilemmákból. Saját spekulatív kulturális típusaival, a magyar és a német alkatot összevetve is hasonló dologra törekszik, erre támaszkodott (Prohászka 1936/1990).

A másik kulcsfogalom a hermeneutika felújítása és programjának kiterjesztése. A bibliaértelmezésből Dilthey terjeszti ki a hermeneutikát általános értelmezési programmá. Erdélyi Ágnes (1972) mutatja be részletesen ezt a folyamatot. Az utóbbi évtizedekben azután ez egy általános új hozzáállásként bontakozott ki. A megértő programból újra a magyarázat alternatívája lesz a társadalmi jelenségek értelmezésében.