Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

10. A szecessziós természetélmény stílusalakító szerepe

10.1. Tavaszélmény

A természet, melynek része az ember, a művészeteknek örök témája, kortól függetlenül. A címben szereplő természetélmény szecessziós jelzője fontos, hiszen szemléletbeli sajátosságokra utal. A természet elemeihez, jelenségeihez archetipikus jelentések és élmények fűződnek, s bizonyos elemeinek előtérbe kerülése egyfajta korra és stílusra jellemző attitűdről árulkodik. A szecesszió központi élménye a tavasz, melyhez szervesen kapcsolódik a virágélmény - az újjászületés és elmúlás együttes átélése. Kun András a természetélmény szecessziós változatait három sajátos téma: a tavaszérzelem-, a virágvarázslat- és a fauna köré csoportosítja (Kun 1974: 85-96)

A tavasz a természet megújhódásval együtt a művészetek újjászületését is szimbolizálja, a Ver Sacrum ezt a kettősséget már beköszöntőjében tisztázta, s ugyanerre az újnak az igényére utal az art nouveau elnevezés is. A tavasz a lappangó energiák aktivizálódásának ideje, a testi-lelki-szellemi megújulás izgalmas lehetősége: azaz várakozás. Az újjászületés feltétele azonban az áldozatvállalás, a meghalok hogy élhessek motívuma számos kortárs zeneműben: Gustav Mahler zeneművészetében, Stravinskij Tavaszi áldozatában, Wagner Parsifaljában is megjelenik (Eisemann:1987: 785). Az idős férfiak gyűrűjében táncoló, később a tavasznak feláldozott lány vagy a tavaszi verőfényben vonuló halottasmenet ugyanannak az áldozatvállalásnak, a halál árán megváltott új életnek a képe. A wagneri zeneélményt: a tavasz és halál-áldozat vállalásának összefonódását parafrazálja Csáth Géza Tavaszok című elbeszélése. A zene fogalomkörébe tartozó műszók szervesen épülnek be a zeneélményt megfogalmazó szövegbe, s válnak hangulatteremtő elemekké. A wagneri diadal az élet, a férfi és a szerelem diadala, amely olyan emberi magaslatokra röpít, ahonnan csak a halál felé vezethet méltó út. Akárcsak Wagnernél, Sztravinszkijnál és Mahlernél úgy fonódik össze a zenekritikus - író Csáthnál is a megújulás és a pusztulás felemelő élménye.

Ó, ezek a tavaszok. Már kíméletlen erővel búg és süvít a teljes C moll akkord zenéje. Micsoda fájdalom és elsötétülés. Micsoda rettenetes erejű és kényszerítő hatalom ez, amely gondokba borítja a tizenhét éves fiú homlokát! [...]

Milyen szép és egész minden. A moralista Beethoven után - az erotikus Wagnert szeretjük. Mert Beethoven egy boldogtalan örökös, nagy és nagyszerű kamasz mindvégig, aki boldogtalanságát dicsőséggel és a halhatatlanság szuggesztiójával oltogatja, de Wagner férfi.

Mind erősebben és erősebben zeng a diadalra vezető szeptim-hang. Az élet muzsikája most a gyönyörűséges és hosszú fejlődésű crescendo kezdetéhez jutott el.

És jött egy tavasz, amikor a drága, édes asszony, az aki a kislányokhoz küldött bennünket, átölelte a nyakunkat, és forró vérvörös ajakkal viszonozta a merész és bizalomteljes imádatunkat.

Ó, élet, a te nagyszerű crescendód mámorral és elégedettséggel tölt el engem. Legyen a crescendo hosszú, idegfeszítően lassú, de folytonos és valóban mesteri. Hogy a teljes fortissimónek legnagyszerűbb és egyúttal leggyászosabb pillanatok után, megvetve minden hiú és öncsaló szemfényvesztést: nyugodtan mondhassuk el:

Szép muzsika, isteni zene volt, olyan nagyszerű és teljes, hogy a többit én már nem akarom hallani (Csáth: Tavaszok 532).

A magyar századelő irodalmában a tavasz-képzet sajátos válfaját képviseli Ady Endre, akinél a tavasz és a március szavak az élet halhatatlanságát, az ember forradalmi megújulását jelentik (Vö: Új, tavaszi seregszemle, március, A tűz márciusa, A márciusi naphoz, Várás a tavaszkunyhóban, Himnusz a tavasznak, A tavaszi szív, A tavaszi viharban, A tavasznak alkonyata).

Czóbel Minkát intellektuális lírasága, szóképeinek újszerűsége, virágszimbolikája (bódító nagy virág, bűvös illatár) Ady előfutárává avatják. A tavasz az ártatlanság képzetével asszociálódik, az álmodtam igével való strófaindítás azonban a vágyak idealizmusát, illuzórikus voltát jelzik:

Álmodtam egy varázslatos tavaszról, Mely itt, e földön soha nem virít, Éreztén, heves, bűvös illatárját, Láttam bódító nagy virágait.	Gránátvirágon, rózsán napfény játszott, És a bíbor virág tenger felett Magasan állt, ezüstös fehér fényben, Egy liliom: a tiszta szeretet
(Czóbel Minka: Távolból)

A tavasz archetipikus jelentései annyira mélyek az olvasói tudatban, hogy puszta említése egy-egy természeti képben már hangulatkeltő értékkel bír. Csáth Géza, Cholnoky László elbeszéléseinek kedvenc évszakai a tavasz és az ősz: e két, a természetben a legnagyobb változást előidéző évszak. A szubjektum lelki, egzisztenciális labilisságának leginkább ez a két, változó évszak jelent legmegfelelőbb hátteret. Gyakran előfordul, hogy a tavaszi újjászületés a várttal ellentétben a melankóliát, a hős elvágyódását fokozza, s így az évszak a szubjektum állapotának ellenpontjává válik, mint például a Pán halála című Csáth elbeszélésben. Pán egyébként a szecessziós irodalomban kulcsszó, és összefügg a már említett áldozatvállalással is. A görög pán (minden, mindenség, összesség) nyomán a tavasz megszentelését, a természet méhében szunnyadó elementáris, teremtő és pusztító erőnek történő áldozását jelenti (Kun: 1974: 88).

Ilyen különös, lázas és egyszersmind bénítóan nyugalmas májusi alkonyatokon sok év óta ugyanaz az érzelem fog el. Mindig fáradtabban és fáradtabban érzem ezt, s fáj nagyon. Elmondom sorjában (Csáth: Pán halála 263).

Számos novella indul tavaszt idéző természeti képpel:

Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok táncol­tak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt színnel, ragyogással és illattal. de csak azt mond, hogy akkor történt, amikor a búza ára tizenkét forint volt (Ambrus: A Gerolsteini nagyhercegnő 223).

A márciusi hajnal legelső, violaszín vércseppjei hullottak az ablak üvegére, amikor Fridolin felébredt (Cholnoky: Tamás 57).

A másik leggyakrabban előforduló, archetipikus szimbolikájú évszak az ősz. Jelentése ugyanolyan ambivalenciát mutat, mint maga a szecessziós stílus világnézeti tartalma. Az ősz az elmúlásra való felkészülés időszaka, a halál előtti utolsó pompázatosan gazdag, vidám pillanata a természeti és emberi létnek. Az évszaknév vagy a hónapjainak nevei gyakran épülnek be az elmúlást jelentő képi struktúrákba, például metaforákba, vagy alakzatokba:

Október - ez a hervadó asszony, aki messze országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegő, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli (Csáth: A kék csónak 61).

Az impresszionisztikus színtobzódás és árnyaltság, a színek festői egybemosása a szecessziós dekorativitást is fokozza a következő részletben:

Az volt a legszebb ősz. Szerte, a vastag, zöld szőnyegbe nyaralók fehérlettek, de a zöld már nem volt annyiféle, mint a nyárban; egyetlen fakóságba folyt össze az ezer árnyalat. (A kis nyári házak már üresen álltak, lakói már bementek a városba telelni

(Cholnoky: Tamás 45).

Arra, hogy a tavasz és az ősz, a változás két évszaka a legkedveltebb időszakai a szecessziós irodalomnak, álljon itt végezetül még egy példa,melyben nemcsak a tartalmi sajátosság: a megfoghatatlan fájdalom és rendkívüli érzékenység, de a formai jegyek is (virág hasonlat, fekete bánat szinesztézia) a szecessziós jellemzők:

Néha, főként az évszakok változásakor ismeretlen, mélységes szomorúság fogta el, mert olyan ember volt, hogy megérezte, ha egy-egy virág kinyílt vagy elhervadt a lelkében. Fridolin pedig fekete bánatot érzett a szívére nehezedni (Cholnoky: Tamás 45).

A szecessziós irodalom két népszerű napszaka a reggel és az alkony a tavasz és az ősz analógiájára. Kedveltségüknek okai ugyanazok, mint az évszakok esetében: a legnagyobb változásokat jelentő időszakok, a félhomály, a bizonytalanság, a határozatlan körvonalak időszaka. A hajnalnak és az alkonynak tipikus kísérő természeti jelensége a köd és a színes égbolt, amelyek pillanatnyiságot, tünékenységet, elmosódottságot felidéző hatásuk miatt elsődlegesen az impresszionizmus elemei, de dekoratív hatásuk miatt nem elhanyagolhatók a szecessziós stílus szempontjából sem.

A köd ugyanazt a sejtelmességet fokozza a természetben; mint a ruhakiegészítő fátyol az ember teremtette világban. Nem véletlen, hogy Czóbel Minka hullámzó, fátyolos ködrétegről beszél A szépség angyala című versében.

Nagyon dekoratív hatásúak a következő impresszionisztikus példák is:

A hajnali köd elmosta a színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton (Justh:Fuimus 12).

Egypár pillanatig homályba látszott mindez. Aztán kezdett csak föltűnni a kelő nap, őserdők mögül délszak izzó napja. és teljes fényében ragyogott fel a néma kép, s a néma képben egyszerre csillant fel egy szinte opálfénnyel világító arc, leeresztett, sűrű hajának aranyába foglalva (Bródy:Színészvér 91).

A következő idézetben a lármaország, noha Ady remineszcenciát hordoz (vö: kompország), mégis jellegzetes, több versében is előforduló jelzős metaforája Emőd Tamásnak.

Hasonlóképpen stiléma értékű a főnévből alkotott felhőznek igealak:

Óriás ködök felhőznek közénk:
Én itt állok a lármaország
Fényesre tiprott városi kövén...

(Emőd: A fejetlen lovas).

E polgári, városi irodalomban a legfontosabb napszak az este illetve az éjszaka. Az értelmiségi munka: az újságírás, a színészkedés jellegzetesen esti tevékenység, s a szalonélet, a társas összejövetelek és bálok ideje is az este, s a lump, lecsúszott dzsentri is éjszaka érzi igazán jól magát a kocsmák világában. Az éjszaka természetes és mesterséges fényforrása a hold és a gázlámpa (ívlámpa) szimbolikus kellékei a szecessziós irodalomnak. Mindkettő egy kicsit torzítja a világot, sejtelmessé teszi, az éleket, kontúrokat és az érzékeket egyaránt tompítja. Cholnoky László és Viktor, Szini Gyula és Krúdy Gyula írásművészetében stílusformáló hatású az éjszakai fényforrás. Szini éjszakai életéről Kosztolányi esztétikai következtetésekre jut: “Ha olvasom írásait, sohase tudom elfelejteni, hogy nappal alszik és éjjel ír, a kézirat papírosán nem a napsugár játszik, hanem a sárga villanyfény vagy a zöld gáz” (idézi Varga 1963: 6).

Késő este ébredt, és pitymallatkor szokott lefeküdni a vén korhely huszonöt évig nem látta a Napot, és így lassanként elfelejtette. A Nap kimaradt az életéből, nem érezte a hiányát, és így nem is igen törődött vele. [...]

És a vén korhely egyszerre ellágyult, amint a Holdra gondolt... az ő régi, jó és hű barátjára! A Holdnak télen-nyáron szelíd, mosolygó az arca. és a szerelmesekre bőven önti ezüst sugarát. Mindig egyforma, mindig szíves, és mindig hallgatag. Csak a jó embereket szereti, akik sötét utcákon egyedül botorkálnak és szerelemről vagy italról álmodoznak. A Hold kiséri őket, világít nekik, ha tarka, színes üvegből a kelleténél többet ittak, vagy egy csalfa leány szemébe mélyebben belenéztek. ...A vén korhely úgy érezte, nem nélkülözheti a Holdat.

- Nem kell néznem a ti Napotokat - szólt a vén korhely mély meggyőződéssel -, csak rablónak való. Minden becsületes ember éjjel él.

És otthagyta faképnél a menyasszonyát és... a Napot (Szini: A nap ellensége 278).

Mikor a lágy hópihék hullanak, kergetőznek! Finom nesz. Sugdosással van tele a levegő. A villamos lámpák sugárkévéjében pici, részeg jégcsillagok táncolnak. És borzongva ülnek le egy-egy piros ajakra, amely a fátyol alól kimosolyog (Szini: Különös álmok 328).

Emőd Tamás lovagja holdfénybe fagyott utakon fut, (Emőd: A fejetlen lovag), Czóbel Minkánál a hold az örök változatlanságot, azaz a természet változásában megragadható állandóságot képviseli:

Kinyílt, lehervadt, majd elmúlt a virág
De csak úgy süt a fényes holdvilág
Mint azelőtt. Ki tudja és ki bánja,
Hányszor változik meg a föld virága?

(Czóbel: Ködképek)