Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

VOFKORI GYÖRGY

A székelyudvarhelyi kórházról

A betegek gyógyítására és ápolására szolgáló intézmények elődjei az egykori menházak, aggházak voltak. Kórházzá ezek közül csak azok váltak, amelyek az évszázadok folyamán viszonylag állandó és így maradandó tevékenységet fejtettek ki. A XVIII. század folyamán a pusztító pestisjárványok elleni küzdelem, valamint a gyakran átvonuló katonaság betegjeiről való gondoskodás egyre több várost serkentett, majd kényszerített menházak létesítésére. Ezek a menházak azonban ritkán voltak állandó jellegűek, és működésük általában csak rövid időre és egy bizonyos területre korlátozódott. Tulajdonképpen “szegényházak” voltak, amelyek többnyire magánszemélyek jótékonyságának köszönhették létüket. Ilyen volt Székelyudvarhely első jótékony céllal létrehozott intézménye, az aggház is. Kezdeményezője Bajnóczi Gábor segédlelkész volt, aki 1703-ban közadakozásból 130 forintot gyűjtött össze erre a célra. “Ezen összegecskéből a hajlék nélküli szegény nők számára megvett egy telket a rajta épült faházacskával együtt...E szegények háza nem messze a szentegyháztól Sz. Miklós hegye aljában az úgy nevezett ‘templom utczá’-ban épült polgári telken, az érintett módon meg­vétetvén, a szomszédságokban részint a lelkész majorba vezető út, részint Szabó Bálint utódai birtokából egy 25 öl h. és 13 ½ öl szél. telket.” - tudósít a pénz felhasználásáról a korabeli krónikás.

Az aggház a mai Iskola és Rózsa utcák találkozásánál állt. Utódja - a szintén jótékony céllal emelt épület - ma is létezik. Létezésének folytonosságáról Szigethy Gyula Mihály, a székelyudvarhelyi kollégium tudós professzora tájékoztat bennünket, aki 1829-ben ezt írja: “A szegények s elerőtlenedettek számára van Udvarhelyt egy kisded ispotály, melynek fundácziója a jóltevök által vettetett meg, de vékony jövedelméből a benne lakó tíz számból álló szegényeknek, kik mind a r. katholika valláson vagynak, minden hónapban fára 5 rh. forint adattatik, s a sátoros innepeken két-két forint, élnek pedig nagyobb részént a városi adakozók­nak alamizsnájából.”

Ezek az intézmények tehát nem kimondottan a gyógyítás célját szolgálták - bár az akkori fogalmak szerint jelentésűk azonos volt az ispitál, ispotály és koroda szavak jelentéseivel -, hanem az elszegényedett, főleg idős, magatehetetlen embereket istápolták, tartották el. A székelyudvarhelyi szegényház működése közel 250 esztendőn keresztül folyamatos volt. Igaz, kevés személy vehette hasznát, de így is áldásos tevékenységet fejtett ki.

Az ispotály

A XVIII. század elején Székelyudvarhely városának és egyben az egész széknek nagy meg­próbáltatást jelentett a szárazság, éhínség és pestis együttes jelentkezése. A korszak általános terheit ezek a váratlan csapások csak súlyosbították. Az amúgy is nehéz megpróbáltatásokat végül az tetézte, hogy aránylag rövid idő alatt két ízben - az 1709-1710 és 1717-1719-es években - dögvész pusztította a vidéket. A korabeli állapotokról hű képet nyújtottak Udvarhelyszék követei Szombatfalvi Zsigmond és Jakabházi Zsigmond, akik az 1719. január 24-i kolozsvári országgyűlésen a “szék legfőbb bajának” a pestist nevezték. Előadták, hogy 300-nál több ember strázsál a ragályos helyek körül, továbbá panaszolták, hogy a “német borbélyok” tartása a ragályos helyeken sokba kerül. Kérték a kormányszék elöljáróit, hogy az adókivetésnél legyenek tekintettel Udvarhelyszék nyomorúságos helyzetére. 1719-ben a jár­vány szünet nélkül pusztított. A törvényhatóságok erélyes rendeletekkel és óvintézke­désekkel próbáltak gátat vetni a ragályos kór terjedésének. A helyzet súlyosságát a székhez küldött rendeletek is bizonyítják, amelyek “...a ragályos betegek elzárásáról, a halottak össze­szá­molásáról, eltemetésükről, a félreeső pestises hurubák és hitvány házak elégetéséről, ...a betegek ruháinak elhamvasztásáról” szóltak. Eltiltották továbbá a sokadalmakat, székgyűlé­seket, pompás és nagy gyülekezetű temetéseket, a nyári napszámosok alkalmazását. Segesvárra csak útlevéllel engedtek bemenni. Az 1719-es újabb, novemberben kelt rendelet a házak kifüstöléséről, a kóros falvak hatósági elszigeteléséről szólt, amelyek mindegyike “a pestis megszünése után három hónapig még zár alatt legyen”.

A hosszú ideig tartó járványoknak szomorú volt a statisztikája. Három év alatt, 1717-1719 között volt “oly nagy iszonyú döghalál, hogy majdnem fele a lakosságnak elpusztult”, az elhunytak száma megközelítvén az életben maradottakét. Ezekben a különösen nehéz időkben említik először a székelyudvarhelyi ispotályt, mint olyan létesítményt, ahol már gyógyítani is próbáltak, és amelyet a járványok elleni küzdelem hívott életre. Felállítása az 1717-1719 közötti időszakra esik, amikor a Rákóczi vezette szabadságharc leverése után a városba beszállásolt német katonák “generálisa” Szántimor a pestiben szenvedő betegek számára ispotályt létesített és gondozásukat a regiment borbélyára bízta. Az esemény jelentőségéről Szeles János udvarhelyi krónikás néhány évtized múltán így számol be: “Végképpen megszünvén a kurucz-világ, 10 esztendeig kellett kvártélyost tartani a városnak... Ezen 10 esztendő lefolyása alatt volt itten amaz hires jó Szántimor generális, aki a kurucz prédálásból még ki nem épült, és a döghaláltól s evvel együtt járó szükségtől egyszersmind elnyomattatott városnak a büntetése helyett Istentől gondviselésül adatott volt, mert a mirigyeseknek Botos-utcza végiben ispotályt készítetett, az oda rekesztetett betegekre a regiment borbélyával gondot viseltetett, a kiknek a házoktól tápláltatásra való módjok nem volt, azokot kenyérrel, étellel, itallal segétette, minden bizonyos órában a szegényeket a ház eleibe gyűjtette, és kinek kinek egy czipót adatott, mivel pedig a czipót nagy szotyorban hordozták, innen vagyon most is a Szantimor szotyrának fenn a híre.”

A beteggondozásnak és az éhezők istápolásának gyorsan elterjedt a híre. A tehetősebb emberek gabonát küldtek a pestisben szenvedő betegek részére - Ugron János Ábránfalváról például egy hatökrös vasas, lajtorjás szekéren annyi búzát küldött, amennyi csak ráfért -, és a segélyek reményében a falvakról betegek tömege érkezett a városba. Az eseményekről Szeles János így ír: “az falukról a szegénység, kivált ha mirigyesnek érzette magát, legottan a város felé indult, némelyek az útban megholtak, mások béérkezvén, a piaczon a varga-szin alatt vertek szállást magoknak, a hol némelykor 3 és 4 feküdt halva, ezeket a város birája az város költségén temettette el, némely halottnak a nagy szükség mián rágott fü találtatott a szájában.”

Az ispotály további tevékenységéről kevés adatunk van, a források többnyire hallgatnak, ami azt jelzi, hogy számottevő tevékenységet nem fejthetett ki. A XIX. század elején a tímár céh protocollumainak köszönhetően újból hallunk az ispotályról, ami folytonosságát látszik igazolni. Székelyudvarhelyen a tímár céh emberei végezték a sírásói munkát, és a gödörásóknak kifizetett összeg bejegyzése mellett a céh jegyzője feltünteti a halott elhalálozási helyét is. Így értesülünk, hogy 1819. szeptember 27-én “Az Ispotályban meg halálozván Kistsi Kati, fizettem ...1 Rf.”-t, a három évvel későbbi protocollum pedig azt közli, hogy “Az Ispotályban egy katona meghalálozván költöttem a sírásóknak 1 Rf.”-t. 1824-ben már utalást találunk arra vonatkozóan is, hogy az ott lakó elnyomorodott Darotzi Klárának a megsegí­tésére a céh 2 rénesforintot adományozott. 1824 és 1849 között a protocollumok még huszonkét esetben adnak hírt az ispotályban történő elhalálozásról. Figyelemreméltó, hogy 1849. július 25-én a tímárok jegyzője az ispotályt már kórháznak nevezi, bár a Botos utca végi intézmény tevékenysége minden bizonnyal nem haladta meg akkor még egy beteggondozó aggmenházét. Szájdel János, Székelyudvarhely jelentősebb eseményeinek rögzítője 1852-ben szintén említést tesz az ispotályról és helyét a Botos utca alsó részében jelöli meg.