Charles dickens a pickwick klub

HARMINCHATODIK FEJEZET

mely főképpen Bladud herceg legendájának egy hiteles változatáról szól,
továbbá egy roppant különös balesetről, amely Winkle úrral történt

Pickwick úr úgy tervezte, hogy legalább két hónapig maradnak Bathban, tanácsosnak vélte hát, hogy erre az időre lakást béreljenek valahol maguknak; s minthogy éppen kapóra jött egy kedvező ajánlat - a Royal Crescentben mérsékelt áron kibérelhették egy ház felső emeletét, csakhogy ez túl tágas volt a pickwickistáknak -, Dowler úr és neje hajlandónak nyilatkoztak átvenni tőlük egy hálószobát és egy nappalit. Rögtön meg is egyeztek a dologban, és három nap múlva már valamennyien beköltöztek az új lakásba, Pickwick úr pedig lelkesen nekifogott a vízivásnak. Pickwick úr rendszeresen használta a kúrát. Reggeli előtt megivott egy negyed pint vizet, aztán fölsétált egy dombra; reggeli után megivott még egy negyed pinttel, s aztán lesétált egy dombról; s minden újabb negyed pint után ünnepélyes és nyomatékos szavakkal jelentette ki, hogy sokkal jobban érzi magát; aminek a barátai nagyon örültek, jóllehet azelőtt sem vették soha észre, hogy valami baja volna.

A nagy Ivócsarnok egy tágas terem, amelyet korinthusi oszlopok díszítenek, továbbá egy zenekari emelvény, egy lábas óra, egy szobor és egy arany metszésű felírás, amelyet minden vízivónak meg kellene szívlelnie, mert a keresztényi irgalom nevében szól hozzájuk. Elkerített helyen áll egy márványmedence, ahonnét a forrás kezelője kapja a vizet; s van ott egy csomó sárgásszínű pohár, melyekből a fürdővendégek kapják a vizet; s igazán épületes és fölemelő látvány, hogy milyen kitartással és milyen komolysággal isszák. Mindjárt a szomszédságában vannak a fürdők, melyeket a vendégek egy része használ; s azután játszik a zenekar és üdvözli a visszatérőket abból az alkalomból, hogy megfürödtek. Van még egy ivószoba, ahová a béna hölgyeket és urakat olyan változatos és meghökkentő formájú székeken és kocsikon gurítják be, hogy ha akad vállalkozó szellemű fürdővendég, akinek nem hiányzik egyetlen lábujja sem, amikor belép, odabent kétségtelenül az az állandó veszedelem fenyegeti, hogy mire kijön, egyetlen lábaujja sem lesz meg; van azután még egy harmadik szoba is, ahová a csöndes vendégek járnak, mert ez nem olyan hangos, mint a többi. Nagy sétálás is folyik egész nap, mankóval vagy anélkül, bottal vagy bot nélkül; és se vége, se hossza nincs a társalgásnak, mulatságnak, jó kedélynek.

Reggelente a rendszeres vízivók, köztük Pickwick úr is, az Ivócsarnokban találkoztak, kiitták negyed pintjüket és orvosi rendeletre sétáltak egyet. A délutáni korzón Mutanhed lord, Crushton úr őnagysága, Snuphanuph lord özvegye, Wugsby ezredesné és az egész előkelő társaság, meg a reggeli vízivók is mind, nagy találkozót rendeztek. Azután sétálni mentek vagy kikocsiztak, vagy tolószéken vitették magukat és külön-külön is találkoztak egymással. Azután az urak az olvasótermekbe vonultak és ott ismét találkoztak a társaság egy részével. Azután hazamentek. Ha színház volt este, akkor esetleg a színházban találkoztak; ha társas estély volt a fürdőépületben, akkor ott találkoztak; ha sem estély, sem színház nem volt, akkor másnap találkoztak. Igazán nagyon kellemes életmód volt ez, de talán némiképpen mégis kissé egyhangú.

Egy ilyen kellemesen eltöltött nap estéjén Pickwick úr egyedül virrasztott a szobájában és a naplójába jegyezgetett, míg barátai már lefeküdtek, amikor arra riadt fel, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Craddockné, a háziasszony, bekukkantva az ajtón -, nem parancsol még valamit, kérem?

- Köszönöm, semmit, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- A kis szolgálóm már lefeküdt, uram - folytatta Craddockné -, Dowler úr pedig olyan szíves volt és azt mondta, hogy fönnmarad, amíg a felesége hazajön, mert a társaság csak későn fog széjjeloszlani; így hát azt gondoltam, Pickwick úr, kérem, hogy ha nincs szüksége már semmire, én is lefeküdnék.

- Csak feküdjék le bátran, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- Jó éjszakát kívánok, uram - mondta Craddockné.

- Jó éjszakát, asszonyom - felelte Pickwick úr.

Craddockné betette az ajtót, Pickwick úr pedig tovább jegyezgetett.

Egy félóra múlva befejezte az írnivalóit. Az utolsó lapot gondosan leitatta, becsukta a naplóját, megtörölte a tollat kabátja csücskének a bélésével s kihúzta az írókészlet fiókját, hogy gondosan visszategye a helyére írószerszámát. A fiókban néhány sűrűn teleírt papírlap feküdt, melyek úgy voltak összehajtogatva, hogy a szép, olvasható betűkkel írott cím éppen szemébe tűnt Pickwick úrnak. A címéből látta, hogy nem magánlevél s minthogy, úgy látszik, Bathra vonatkozott, s azonfelül nagyon rövid volt, Pickwick úr kibontotta, meggyújtotta az éjjeli gyertyáját is, hogy nagyobb világosság mellett olvashassa végig a kéziratot; aztán közelebb tolta székét a tűzhöz és olvasni kezdte az alábbiakat:

BLADUD KIRÁLYFI IGAZ HISTÓRIÁJA

Még alig kétszáz évvel ezelőtt az egyik helybeli fürdőben látható volt egy fölírás a hírneves Bladud hercegről, a fürdő hatalmas alapítójáról. Ez a fölírás azóta már teljesen elmosódott.

De már sok-sok évszázaddal azelőtt apáról fiúra szállt egy régi legenda, hogy a dicső királyfi, aki bélpoklosságba esett, miután visszatért a régi Athénból tudományokban gazdagon, elbujdosott királyi apja udvarából és bánatosan élte napjait parasztemberek és disznókondák között. A kondában (így szól a legenda) volt egy hatalmas és tekintélyes külsejű disznó, azt a királyfi nagyon megszerette - mert az is bölcs volt - s ez a disznó megfontolt és tartózkodó természetével kivált a többi közül; sokkal különb volt náluk, a sok falánk és csúnyán röfögő társánál. A fiatal királyfi nagyot sóhajtott mindig, amikor a disznó fenséges ábrázatára nézett; mert ilyenkor királyi apja jutott az eszébe, s a szeme megtelt könnyel.

Az okos disznó nagyon szeretett fürödni a sűrű, lucskos iszapban. Nem nyaratszaka, mint a többi közönséges disznó szokott manapság, hogy lehűtse magát, s ahogy már akkor is szokták, azokban a régi időkben (ami azt bizonyítja, hogy a civilizáció fénye bár homályosan, de már derengeni kezdett), hanem a hideg, zimankós téli napokban. A sörtéje mindig olyan sima volt, a színe mindig olyan ragyogó, hogy a királyfi elhatározta, ő is kipróbálja annak a víznek a hatását, amelyben barátja fürödni szokott. Ki is próbálta. A fekete iszap alól Bath meleg forrásai bugyogtak elő. A királyfi megfürdött és meggyógyult. Sietve visszatért apja udvarába, bemutatta fiúi hódolatát, aztán gyorsan újra visszajött ide és megalapította itt ezt a várost, híres fürdőjével együtt.

Régi barátságának egész melegével kutatott a disznó után, de ó! a disznó halálát lelte a vízben. Vigyázatlanságból egy nap túl forró fürdőbe talált belemenni, és a természetbúvár nem volt többé! Ezen a téren később utánzója támadt Pliniusban, aki szintén tudományszomjának esett áldozatul.

Így szól a legenda. Hallgassuk meg most az igazi históriát.

Sok évszázaddal ezelőtt fényben és dicsőségben uralkodott a híres és nevezetes Lud Hudibras, Britannia királya. Hatalmas fejedelem volt. Ha egyet lépett, rengett alatta a föld, mert olyan kövérre hízott. Népe az ő arcának melegében sütkérezett, olyan vörös és olyan fényes volt az ábrázata. Király volt tetőtől talpig, minden porcikájában. Márpedig nagyon sok porcikával rendelkezett, mert ha nem is volt nagyon magas, szélességben ugyancsak kitett magáért, és amennyivel kevesebb porcikája volt hosszúságban, azt bőven kipótolta széltében. Ha az újabb kor elsatnyult fejedelmei közül hozzá lehetne hasonlítani valakit, azt hiszem, csak a derék Cole király lehetne ez a dicső hatalmasság.

A jó Lud Hudibras királynak felesége is volt, akinek tizennyolc évvel előbb fia született, s ezt a fiát Bladudnak hívták. A királyfi tízéves koráig apja birodalmában egy intézet falai között nevelkedett, előkészítő tanításban részesült, azután egy megbízható kísérő oltalma alatt Athénba küldték felső iskolákra; s minthogy a szünidők alatt nem járt érte külön fizetség, s minthogy semmiféle növendéket nem bocsátottak el előbb, ott is maradt nyolc hosszú eszten­deig, mely idő elteltével királyi apja elküldte érte a főkamarást, hogy fizesse ki a számlát és hozza haza a fiút; amit a főkamarás el is végzett, amiért otthon aztán nagy lelkesedéssel fogadták, és tüstént nyugdíjazták.

Amikor Lud király megpillantotta fiát, a herceget, s látta, hogy milyen szép szál fiatalemberré serdült, rögtön az ötlött az eszébe, hogy milyen nagyszerű dolog volna nyomban megháza­sítani úgy, hogy a királyfi gyermekei révén az idők végeztéig tovább élne és virulna a Ludok dicső nemzetsége. Evégből követséggel bízott meg egynéhány fényes nagyurat, akiknek semmi különös dolguk nem volt, de akiknek szükségük volt zsíros hivatalra, s elküldte őket a szomszéd királyhoz lánykérőbe azzal, hogy a király szép leányát kérjék feleségül fia számára, s egyúttal megüzente neki, hogy forró óhajtása a legmelegebb egyetértésben élni felséges barátjával és testvérével, de ha házasság nem jöhetne létre, ő fájó szívvel kénytelen volna országába törni és a szemeit kitolatni. Mire a másik király (kettejük közül a gyengébb) azt felelte, hogy nagyon hálásan köszöni felséges barátjának és testvérének jóságát és nagy­lelkűségét, s hogy lánya kész férjhez menni, ha Bladud királyfi lesz szíves érte jönni.

Mihelyt megjött az üzenet Britanniába, az egész nép ujjongott örömében. Széltében-hosszá­ban hallatszott mindenfelé a vidám hejehuja, no meg természetesen a pénz csörgése, amit a királyi kincstartó a jó néptől besepert, hogy legyen miből megtartani a víg lakodalmat.

Ekkor történt az is, hogy Lud király, aki egybegyűlt tanácsosai körében ült a trónján, nem bírván örömével, fölkelt és meghagyta a főítélőmesternek, hogy hozassa fel a legtüzesebb borokat s rendelje be az udvari lantosokat: s ezt a kegyelmes elhatározását a krónikaírók hagyományos tudatlansága utóbb Cole királynak tulajdonította azokban a híres sorokban, amelyekben őfelsége:

Kívánta pipáját, kívánta kupáját,
S hivatá három hegedősét.

Ami egyébként nem más, mint Lud király halhatatlan emlékének nyilvánvaló megsértése és Cole király érdemeinek hazug eltúlzása.

Ámde az általános vigadozás és mulatozás közepette volt olyan is, aki nem ivott ott, ahol patakokban folyt a csillogó bor és nem táncolt, amikor a lantosok zenéltek. És ez a valaki nem volt más, mint maga Bladud királyfi, akinek tiszteletére és ünneplésére éppen akkor erőltette meg a torkát és az erszényét egy egész nemzet. A dolgoknak az volt a kulcsa, hogy a királyfi megfeledkezvén a külügyminiszter elvitathatatlan jogáról, mely szerint a fejedelem nevében a miniszter lesz szerelmes, saját szakállára beleszeretett egy athéni nemes szép leányába, és titkon jegyet is váltott vele.

És itt ismét fényes bizonyságát láthatjuk, hogy milyen sokféle haszonnal jár a műveltség és haladás. Ha a királyfi egy későbbi korban születik, szó nélkül feleségül vette volna azt, akit az apja választott neki, s aztán komolyan hozzálátott volna, hogy megszabaduljon ettől a súlyos tehertől. Azon igyekezett volna, hogy rendszeres elhanyagolással és rossz bánásmóddal lassacskán sírba vigye a feleségét; ha pedig női méltósága, büszke öntudata és ártatlanságának érzete erőt adott volna az asszonynak a szenvedések elviseléséhez, akkor egyenesen az életére tört volna, és bizonyára gyökeresen megszabadítja magát tőle. Bladud királyfinak azonban egyik módszer vagy menedék sem jutott eszébe, így hát kihallgatást kért az apjától és mindent bevallott neki.

Ősi kiváltságuk a királyoknak, hogy mindenen uralkodjanak, csak az indulataikon nem. Lud király rettenetes dühre gerjedt, fölhajította koronáját a mennyezetre, aztán megint elkapta - mert abban az időben a királyok a fejükön tartották a koronájukat, nem a Towerban -, toporzékolt, verdeste a homlokát, tombolt, hogy miért lázadt fel ellene saját vére és ivadéka, s végül beszólította a testőröket és megparancsolta nekik, hogy a királyfit vessék azonnal tömlöcbe egy magas toronyban. A régi királyok rendesen így bántak fiaikkal, ha ezek a házasság dolgában történetesen nem szakasztott úgy gondolkoztak, mint az apjuk.

Miután Bladud királyfi már több mint hat hónapja sínylődött a magas toronyban s testi szemei előtt nem volt egyéb kilátás, mint egy nagy kőfal, lelki szemei előtt nem állt egyéb, mint az örökös fogság, érthető, hogy szökésen kezdte törni a fejét s több hónapi készülődés után sikerült is tervét végrehajtania; asztali kését szántszándékkal börtönőrének szívében hagyta, nehogy szegény ember (akinek családja is volt) bűnösnek találtassék az ő szökésében és a haragos király emiatt büntetéssel sújtsa.

A király őrjöngött, amikor megtudta, hogy a fia megszökött. Bánatában azt sem tudta, hogy kin töltse ki a haragját, míg végül, szerencsére, eszébe jutott a főkamarása, aki a királyfit hazahozta; rögtön megvonta hát a főkamarás nyugdíját, s egyszersmind leüttette a fejét is.

Ezalatt az ifjú királyfi álruhába öltözve bujdosott apja birodalmában, s minden megpróbál­tatásában lelket öntött beléje és megvigasztalta az athéni lány édes emléke, aki ártatlanul oka volt keserves kálváriájának. Egy napon meg akart pihenni egy faluban. Látta, hogy a falu népe vígan járja a táncot a zöld gyepen és a sürgő-forgó embereknek öröm ül az arcukon: megkérdezte hát az egyik falubelitől, aki a közelében állt, hogy miért van ez a nagy vigasság?

- Ó, idegen - így hangzott a felelet -, hát nem ismered kegyelmes királyunk legújabb kiáltványát?

- Kiáltványát? Nem én. Miféle kiáltvány az? - kérdezte a királyfi; mert ő mindig csak mellék­utakon, járatlan ösvényeken barangolt, és mit sem tudott arról, ami az országutak mentén történt (már amilyen országutak akkor voltak).

- Hát csak annyi - felelte a paraszt -, hogy az az idegen országbeli kisasszony, akit a mi királyfink feleségül akart venni, hozzáment egy hazájabeli nemes úrhoz; s a király ezt most tudtul adta mindenfelé és nagy, országos ünnepeket rendelt: mert most már csak világos, hogy Bladud királyfi hazajön s elveszi a királykisasszonyt, akit az apja neki szánt, s akiről azt mondják, hogy olyan szép, mint a felkelő nap. Isten áldja, uram! Isten óvja a királyt!

A királyfi többre nem is volt kíváncsi. Futott, menekült innét, bevette magát egy közeli erdő legsűrűbb vadonába. Ment, barangolt, tovább, mindig tovább, éjjel és nappal, a tüzelő nap hevében és a hűvös, halvány holdfénynél, tikkasztó déli forróságban és esős, hideg éjszakákon át, derengő reggeli szürkületben és pirosló alkonyi ég alatt. Sem az útra, sem az időre nem ügyelt, és így, noha Athénba iparkodott, annyira letévedt az útról, hogy egy szép nap Bathban találta magát.

Bathnak a helyén akkoriban még nem állt város. Nyoma sem volt ott emberi lakásnak, emberi településnek, de a vidék már akkor is éppen olyan szép volt, mint manapság, ugyanazok a szélesen váltakozó halmok és völgyek, ugyanaz a kedves patak, amely kígyózva bujkál a partok között; ugyanazok az égre meredő hegyek, amelyek hasonlatosan az élet bajaihoz, messziről nézve és a reggel ragyogó ködében félig homályba burkolva elvesztik érdességüket és komorságukat, s egészen szelídnek és barátságosnak látszanak. A vidék szépsége annyira hatott a királyfira, hogy lerogyott a zöld gyepre, s a fájós, dagadt lábait könnyeiben kezdte füröszteni.

- Ó! - mondta a boldogtalan Bladud, összekulcsolva a két kezét és bánatosan emelve ég felé a szemét - bárha bolyongásom itt véget érne! Bárha ezek az édes könnyek, melyekkel most füstbe ment reményeimet s megvetett szerelmemet siratom, örök időkig itt folydogálhatnának békességben!

Kívánsága teljesült. Akkoriban még pogány istenek uralkodtak, akik néha-néha olyan hirtelen szavukon fogták az embert, hogy némely esetben igazán kellemetlen volt. A királyfi lába alatt megnyílt a föld és ő lesüllyedt a mélységbe, amely nyomban ismét örökre összezárult a feje fölött, csak ott maradt rés, ahol forró könnyei felbuzogtak a föld alól, amelyek azóta is mindig szakadatlanul ömlenek.

Érdekes dolog, hogy attól fogva mind a mai napig, öreg hölgyek és urak, akiknek nem sikerült élettársra szert tenniük, továbbá ifjú hölgyek és urak, akik alig várják, hogy élettársat szerezhessenek maguknak, minden esztendőben nagy számban jelennek meg Bathban a forrás vizét inni, amelyből erőt és vigasztalást merítenek. Ez bizonyítja legjobban, hogy milyen nagy hatása van Bladud herceg könnyeinek, és hogy milyen igaz ez a történet.

Pickwick úr ásított néhányat, amikor a kis kézirat végére jutott, aztán gondosan összehajtotta és visszatette az írókészlet fiókjába; arcáról lerítt a fáradtság, fogta hát a gyertyáját és felment a szobájába, hogy lefeküdjön aludni.

Szokásához híven megállt Dowler úr ajtaja előtt s bekopogott, hogy jó éjszakát mondjon neki.

- Ó! - mondta Dowler. - Lefekszik? Bárcsak én is megtehetném. Csúf éjszaka. Fúj a szél, ugye?

- Nagyon - felelte Pickwick úr. - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

Pickwick úr fölment a hálószobájába, Dowler úr pedig a kandallóhoz tolta a széket, hogy eleget tegyen elhamarkodott ígéretének és fennmaradjon, amíg a felesége haza nem jön.

Alig van bosszantóbb dolog a világon, mint fönnmaradni és lesni valakit, különösen, ha az a valaki másfelé mulat. Ilyenkor az ember kénytelen-kelletlen arra gondol, hogy amannak milyen gyorsan repül az ideje, mialatt ő kínnal számlálja a perceket; s mennél többet gondol erre az ember, annál jobban tünedezik a reménye, hogy akit vár, nemsokára megjön. Az óra is hangosabban tiktakol, ha egymagadban ülsz, s az az érzésed támad, hogy pókháló van a testeden. Először a jobb térded kezd viszketni, azután meg a balban érzed ugyanezt a kelle­metlen csiklandozást. Alig helyezkedtél el újra, már a két karodba ment; s miután a lábaidat mindenféle lehetetlen módon összevissza raktad, egyszerre az orrodban érezted a nyilallást; s azután csak dörzsölöd az orrod, hogy kidörzsöld belőle, s meg is tennéd bizonyosan, ha rajtad múlnék. A szemével is csupa baja van az embernek; s amíg az egyik gyertyát megkoppantod, a másiknak a kanóca megnő jó másfél hüvelyknyire. Mindez, s még sok egyéb bosszantó és idegesítő apróság egy szikrát sem teszi mulatságossá a virrasztást, kivált, ha már mindenki más lefeküdt a házban.

Dowler úrnak is szakasztott ez volt a véleménye, ahogy a tűz mellett üldögélt, s őszinte felháborodást érzett a társaság lelketlen tagjai ellen, akik miatt neki fenn kell virrasztania. S attól sem lett jobb a kedve egy csöppet sem, ha arra gondolt, hogy ma délután miért jutott eszébe, hogy fáj a feje, és odahaza marad. Végezetül is, miután már többször elbóbiskolt és többször nekiesett a kandalló rostélyának, de még mindig idejében visszakapta a fejét, hogy meg ne égjen, Dowler úr föltette magában, hogy bemegy a hátsó szobába s végigfekszik az ágyon, de csak azért, hogy fekve tűnődhessen tovább, és természetesen nem fog elaludni.

- Nagyon mélyen szoktam aludni - mondta Dowler úr magában, ahogy hanyatt vetette magát az ágyon. - Tehát ébren kell maradnom, ébren. Biztosan meghallom majd, ha kopognak. Igen. Egészen biztosan. Most is hallom az éjjeliőrt. Odalent járkál. Most már halkabbak a léptei. Még halkabbak. Már a sarokra ért. Befordul. Ó! - s ahogy Dowler úr idáig jutott, ő fordult be a falnak és azon nyomban mély álomba merült.

Éppen hármat ütött az óra, amikor a szél a Royal Crescent térre behajtott egy gyaloghintót, amelyben Dowlerné ült, s amelyet egy kurta kövér és egy hosszú vékony hordár cipelt, akik egész úton csak nagy kínlódással tudták egyenesen tartani magukat, a gyaloghintóról nem is beszélve. De ezen az emeltebb helyen és a Crescent téren, amelyet keresztül-kasul söpört a szélvész, mintha föl akarta volna szaggatni a kövezet kockáit, ijesztő volt a szél dühe. A hordárok örültek, hogy végre letehették a gyaloghintót, aztán jó hangosan, erélyesen kopogtattak kettőt a kapun.

Vártak egy darabig, de nem jött senki.

- A cselédek már az igazak álmát alusszák - mondta a kurta hordár s kezét a fáklyás gyerek fáklyájának lángjánál melengette.

- Bár ülne a mellükre a lidérc, hogy fölébrednének már végre - jegyezte meg a hosszú hordár.

- Kopogtassanak újra, legyenek olyan szívesek! - kiáltotta Dowlerné a gyaloghintóból. - Kopogtassanak kétszer vagy háromszor, kérem.

Az alacsony hordár maga is minél hamarább szeretett volna már szabadulni; így hát fellépett a kapuhoz és négyszer-ötször nagyon erélyesen bezörgetett, verte a kaput, hogy csak úgy döngött; a hosszú ember ezalatt kiállt az úttest közepére s onnét nézte az ablakokat, hogy nem lát-e valamelyikben világosságot.

De nem jött senki. Csönd volt és sötétség, csakúgy, mint eddig.

- Istenem, Istenem! - mondta Dowlerné. - Kopogjanak újra, kérem szépen.

- Nincs csengettyű a házban, asszonyom? - kérdezte a kurta hordár.

- Van, hogyne volna - szólt közbe a fáklyás fiú. - Egyre azt rángatom, amióta csak itt állunk.

- Csak a húzója van meg - mondta Dowlerné -, a sodronya elszakadt.

- Bár inkább a cselédek inai szakadtak volna el helyette - dörmögte a hosszú hordár.

- Kérem, ne haragudjanak, de kopogjanak újra - mondta Dowlerné végtelenül udvariasan.

Az alacsony hordár megint kopogtatni kezdett a kapun, de ennek sem lett semmi foganatja. A hosszú ember, akinek már fogytán volt a türelme, felváltotta a társát s szakadatlanul verni kezdte a kaput a kopogtatóval, nagy zajjal, mint egy megőrült levélhordó.

Végre aztán Winkle úr azt kezdte álmodni, hogy a klubban van s a tagok mind nagyon engedetlenek, miért is az elnök kénytelen szakadatlanul az asztalt verni, hogy helyreállítsa a rendet; aztán meg homályosan úgy rémlett neki, mintha árverésen volna, ahol egy vevő sincs jelen s ahol az árverező mindent maga vesz meg; utoljára aztán olyanformán kezdett gondolkozni, hogy nem föltétlenül lehetetlen, hogy valaki zörög a kapun. De hogy erről teljesen megbizonyosodjék, még vagy tíz percig nyugton maradt az ágyában és fülelt; s miután harminckét vagy harminchárom koppantást megszámlált, ennyivel most már be is érte, és nem csekély érdemül tudta be magának, hogy ilyen éberen alszik.

- Kip-kop, kip-kop... kip-kip-kip... kop-kop-kop... kipi-kopi-kipi-kopi, bumm-bumm-bumm! - hallatszott a kopogtató.

Winkle úr kiugrott az ágyból, mert nagyon fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi történ­hetett, s miután gyorsan harisnyát és papucsot húzott, belebújt a hálóköntösébe, meggyújtott egy gyertyacsutakot az éjjeli mécsesen, amely a kandallóban égett, aztán lerohant a lépcsőn.

- Végre-valahára jön már valaki, asszonyom - mondta a kurta hordár.

- Bár a háta mögött jöhetnék, hogy megsiettessem egy ostorral - dörmögte mérgesen a hosszú.

- Ki az? - kiáltott ki Winkle úr, s leakasztotta a láncot.

- Ne lopd az időt szamár kérdésekkel, te tökfilkó - felelte a hosszú hordár nagyon mérgesen, mert bizonyosra vette, hogy csak egy inassal van dolga -, hanem nyisd már ki a kaput.

- Gyerünk, szaporán, te álomszuszék - biztatta Winkle urat a másik.

Winkle úr, aki félig még aludt, gépiesen szót fogadott nekik, kinyitotta kissé a kaput és kikukkantott. Az első, ami a szemébe ötlött, a gyerek fáklyájának vörös fénye volt. Rögtön elfogta az ijedség, hogy talán tűz ütött ki a házban. Gyorsan kitárta hát a kaput, feje fölé emelte a gyertyát és kimeredt szemmel bámult az utcára, mert nem volt teljesen bizonyos afelől, hogy gyaloghintó-e, amit lát vagy pedig tűzoltószivattyú. Ebben a pillanatban heves szélroham támadt, s a gyertya kialudt; Winkle urat egy ellenállhatatlan erő kilökte a lépcsőre s mögötte nagy zajjal becsapódott a kapu.

- No, fiatalember, hát ezt jól megcsinálta! - mondta a kurta hordár.

Winkle úr, miután a gyaloghintó ablakán egy női arcot pillantott meg, rögtön megfordult, megragadta a kopogtatót s dörömbölni kezdett, ahogy csak bírt, s közben eszeveszetten kiabált a hordárokra, hogy vigyék innen a gyaloghintót.

- Vigyék innen, vigyék innen! - kiabált Winkle úr. - Jaj, valaki jön a szomszéd házból; hadd üljek be a gyaloghintóba. Bújtassanak el! Segítsenek rajtam!

Közben minden tagja reszketett a hidegtől s valahányszor a kopogtató után nyúlt, a szél nagyon kellemetlenül emelgette a hálóköntösét.

- Jönnek már az emberek a Crescent felől. Hölgyek is közelednek; takarjanak be valamivel. Álljanak elém legalább! - bömbölte Winkle úr. De a hordárok annyira kimerültek a nagy kacagástól, hogy egy ujjukat sem tudták mozdítani érte, a hölgyek pedig egyre közelebb és közelebb jöttek.

Winkle úr végső kétségbeesésében még egy nagyot ütött a kapura; a hölgyek már a harmadik háznál jártak. Elhajította a kialudt gyertyáját, melyet egész idő alatt a feje fölött tartott, aztán fogta magát és szépen beugrott a gyaloghintóba, egyenesen Dowlerné mellé.

Most végre Craddockné is meghallotta a kopogást és a lármát; csak annyi időt szakított magának, hogy valamivel csinosabb fejdíszt tegyen föl, mint a hálófőkötője volt, aztán rohant az utcai szobájába, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan az ő lakója érkezett-e haza? Történetesen éppen abban a pillanatban húzta fel az ablakot, amikor Winkle úr a gyaloghintó felé rohant; s ahogy észrevette, hogy mi történik odalent, elkezdett rögtön visítani és jajveszé­kelni s fellármázta Dowler urat, hogy keljen fel tüstént, mert a felesége meg akar szökni egy másik úrral.

Dowler úr erre úgy pattant ki az ágyból, mint a gumilabda, berohant az utcai szobába s éppen abban a pillanatban ért az ablakhoz, amikor Pickwick úr egy másik ablakot szakított fel; az első dolog, ami mindkettejük szeme elé tárult, Winkle úr volt, aki éppen belökte a gyaloghintó ajtaját és beugrott.

- Őrség! - ordította Dowler úr vadul. - Fogják meg... fogják meg... el ne eresszék... kötözzék meg... zárják be, amíg lemegyek! Elvágom a torkát... el én... hamar egy kést, Craddockné... hadd vágjam el a torkát! - s a haragos férj azzal kiszakította magát a jajveszékelő háziasszony és Pickwick úr kezei közül, felkapott egy kis asztali kést és lerohant az utcára.

Winkle úr azonban nem várta be. Mihelyt meghallotta a vitéz Dowler szörnyű fenyegetéseit, rögtön kiugrott a gyaloghintóból, éppen olyan gyorsan, mint ahogy az imént beleugrott, lerúgta a papucsát az utca közepén, s uccu neki, vesd el magad, szaladt körös-körül a téren, miközben Dowler és az éjjeliőr izgatottan utána iramodtak. De Winkle úr előnyben volt; s amikor másodszor ért a ház elé, a kapu nyitva állt; berohant, becsapta Dowler úr orra előtt, fölszaladt a hálószobájába, bezárta az ajtaját, eltorlaszolta egy mosdóval, egy fiókosszek­rénnyel és egy asztallal, aztán sebtében összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, hogy kereket oldhasson, mihelyt virradni kezd.

Dowler odaért az ajtaja elé s a kulcslyukon keresztül esküdözni kezdett, hogy másnap reggel elmetszi a torkát; ezután nagy lárma és zűrzavar kezdődött a nappali szobában, élesen ki lehetett hallani a zajból Pickwick úr hangját, aki mindenáron békíteni igyekezett őket, majd mindegyik lakó visszavonult saját külön hálószobájába és a ház ismét elcsöndesedett.

Az olvasó valószínűleg fölveti azt a kérdést, hogy hol volt az egész idő alatt Weller úr? Hogy hol volt, arról majd beszámolunk a következő fejezetben.