ÖTVENHETEDIK FEJEZET amelyben a Pickwick Klub végleg feloszlik, és a történet
mindenkinek a megelégedésére véget ér
Az öreg Winkle úr szerencsés megérkezése után Pickwick úr és Sam Weller egy álló hétig folyton a városban jártak, s csak ebédelni mentek haza, ráadásul pedig mindig olyan fontoskodó és rejtélyes arcot vágtak, ami sehogyan sem illett a természetükhöz. Nyilvánvaló volt, hogy nagy és komoly dolgok vannak készülőben, de hogy mik lehetnek ezek, azt a többiek hiába találgatták. Különféle feltevések voltak; néhányan (köztük Tupman úr is) hajlandók voltak azt hinni, hogy Pickwick úr házasodni készül; ezt az elméletet azonban a hölgyek a leghatározottabban visszautasították. Mások inkább hajlottak arra a nézetre, hogy Pickwick úr egy nagyobb utazást tervez, s annak előkészületeivel van elfoglalva; ezt viszont Sam cáfolta meg erélyesen; ugyanis Mary faggatózására kétséget kizáró módon kijelentette, hogy nincsen szó újabb utazásról. Végül aztán, amikor az egész társaság már álló hat napja hiába törte a fejét, egyhangúlag elhatározták, hogy felszólítják Pickwick urat, magyarázza meg a viselkedését, s jelentse ki nyíltan, hogy miért kerüli hű barátait.
E célból Wardle úr meghívta ebédre az egész társaságot az Adelphibe, s miután a kancsó már kétszer megjárta a kört, Wardle úr megpendítette az ügyet.
- Mindnyájan szeretnénk tudni - mondta az öregúr -, mivel sértettük meg önt, hogy teljesen visszavonul tőlünk, s mindig csak magányos sétákkal tölti az idejét.
- Igazán? - felelte Pickwick úr. - Különös dolog, hogy éppen ma akartam én is nyilatkozni erről a kérdésről, saját jószántamból; és ha ad még egy pohár bort, hát ki fogom elégíteni a kíváncsiságukat.
A kancsó szokatlan sebességgel járt kézről kézre, s Pickwick úr, miután elégedett mosollyal nézett körül a társaságon, így folytatta:
- Az utóbbi időben változások álltak be barátaim életkörülményeiben - mondta Pickwick úr -, azaz, arról az esküvőről beszélek, ami már lezajlott, és arról a másikról, amit csak ezután fognak megtartani. Ezek a változások, meg ami velük jár, szükségessé tették rám nézve, hogy minél hamarább és minél komolyabban foglalkozzam a jövőre vonatkozó terveimmel. Elhatároztam hát, hogy London környékén valami szép kis csöndes helyen telepszem le; találtam is egy nagyon kedvemre való házat; megvettem és berendeztem. Most már bármikor beköltözködhetem, s be is költözködöm hamarosan, abban a reményben, hogy még sok szép esztendőt tölthetek ott békés visszavonultságban, s hogy amíg élek, élvezni fogom jó barátaim társaságát, s ha meghaltam, akkor is szeretettel gondolnak majd vissza rám.
Pickwick úr elhallgatott, s halk moraj futott végig a társaságon.
- A ház, amit megvettem - folytatta Pickwick úr -, Dulwichban van. Nagy kert veszi körül, s London környékén a legszebb vidéken fekszik. Azon voltam, hogy a lehető legkényelmesebben rendezzem be; sőt, kissé elegáns is lett; de ezt majd ítéljék meg maguk. Sam velem jön. Perker barátom ajánlatára fogadtam egy gazdasszonyt, de nagyon öreget, s melléje annyi cselédséget, amennyit ő szükségesnek fog tartani. Azzal szeretném felszentelni ezt a kis hajlékot, hogy ott tartsuk meg azt a szertartást, amely nagyon a szívemen fekszik. Ha Wardle barátomnak nincs kifogása ellene, azt óhajtanám, hogy leánya az én új házamból menjen férjhez aznap, amikor én oda beköltözöm. A fiatalok boldogsága - mondta Pickwick úr kissé megindultan -, mindig legnagyobb gyönyörűsége volt életemnek; fel fog melegedni a szívem, ha a magam portáján láthatom, hogy milyen boldogok azok a barátaim, akiket én legjobban szeretek.
Pickwick úr megint elhallgatott; Emily és Arabella hangosan zokogtak.
- A klubbal már beszéltem élőszóban is, és írásban is - folytatta Pickwick úr -, s tudattam velük az elhatározásomat. Hosszú távollétünk alatt a klub sokat szenvedett belső torzsalkodásoktól, s minthogy én most visszavonulok, de egyébként is, más körülmények miatt is, elhatározták, hogy föloszlanak. A Pickwick Klub nincs többé.
- Sohasem fogom megbánni - folytatta Pickwick úr halkabban -, sohasem fogom megbánni, hogy majdnem teljes két esztendőt szenteltem annak, hogy az emberi természetet legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban és változataiban tanulmányozzam, habár ez a szokatlan törekvésem némelyek szemében haszontalanságnak tűnhetett fel. Addigi életem java részét a munkának és a pénzszerzésnek szenteltem, most azonban számos olyan jelenséggel ismerkedtem meg, amiről azelőtt sejtelmem sem volt, s remélem, hogy látóköröm kiszélesedett, s a világot is nagyobb megértéssel tudom nézni. Ha nem is sokat használtam az embereknek, remélem, hogy még kevesebbet ártottam, s remélem, hogy életem alkonyán ezek a kalandjaim csak kellemes és gyönyörködtető emlékek forrásai lesznek számomra. Isten áldja meg mindnyájukat!
Pickwick úr remegő kézzel töltötte meg és ürítette ki a poharát, s a szeme csillogott a könnytől, s a barátai, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre álltak fel a helyükről, és igaz szívből ittak vele áldomást.
Snodgrass úr esküvőjéhez nem kellett sok előkészület. Minthogy sem apja, sem anyja nem élt, s kiskorúsága alatt Pickwick úr volt a gyámja, az öregúr nagyon jól ismerte vagyoni viszonyait és kilátásait. A felvilágosítással, mellyel e tekintetben szolgált, Wardle úr tökéletesen meg volt elégedve, aminthogy bármilyen felvilágosítással beérte volna, mert a derék öregúr csupa jóindulat és csupa derű volt, s miután szép hozományt ajánlott meg a leányával, negyednapra kitűzték az esküvőt, s ez a rövid határidő három varrónőt és egy férfiszabót félig őrületbe kergetett.
Másnap az öreg Wardle úr postalovakat bérelt, s hazament az édesanyjáért. A házasság hírét szokott hirtelenségével adta tudtára az öreg néninek, úgyhogy ez rögtön elájult, de csakhamar magához tért és megparancsolta, hogy csomagolják be selyembrokát ruháját, s nyomban mesélni kezdett egy csomó hasonló természetű dolgot a boldogult Lady Tollimglower legnagyobbik lányának az esküvőjéről; elbeszélése teljes három óra hosszat tartott, s akkor is csak alig jutott a közepéig.
Trundle-nét is értesíteni kellett a nagyszabású előkészületekről, melyek Londonban folytak, s mivel egészségi állapota kíméletre szorult, Trundle úr maga közölte vele a dolgot, hogy a hírek nagyon föl ne izgassák. A fiatalasszony azonban kibírta az izgalmat, mert rögtön irt Muggletonba, hogy egy új kalapot és egy fekete atlaszruhát rendeljen, azonfölül kijelentette, hogy minden körülmények között elmegy az esküvőre. Trundle úr erre elhívatta a doktort, a doktor pedig azt mondta, hogy Trundle-né tudhatja a legjobban, hogyan érzi magát, mire Trundle-né azt válaszolta, hogy elég erősnek érzi magát az utazásra, s különben is már a fejébe vette, hogy ott lesz; mire a doktor, aki nagyeszű ember volt, és értette a mesterségét, s tudta, hogy mi jó neki, és mi jó a betegeknek, kijelentette, hogy ha Trundle-né odahaza maradna, a sok idegesség jobban ártana neki, mint ha elutazik, s így talán okosabb volna, ha utaznék. Csakugyan el is utazott; a doktor pedig nagyon figyelmesen küldött neki egy rakás orvosságot, hogy útközben szedje be.
Hogy a zavar még annál nagyobb legyen, Wardle úrra rábíztak két kis levelet két kis leány számára, akik koszorúslányoknak voltak kiszemelve; az ifjú hölgyek pedig, amikor megkapták a leveleket, rögtön kétségbeestek, hogy nekik semmi holmijuk sincs készen ilyen fontos alkalomra, s most már csináltatni sem lehet - de ez az utóbbi körülmény a két ifjú kisasszony érdemes papáját, úgy látszik, inkább megelégedéssel töltötte el. Mindamellett gyorsan nekifogtak, régi ruhákat alakítottak át, új kalapokat csináltak, s a fiatal hölgyek végül olyan csinosan festettek, hogy többet kívánni sem lehetett volna tőlük; s minthogy ezenfelül az esküvő alatt mindig a megfelelő pillanatban sírtak, s mindig a kellő időben remegtek, kiérdemelték az összes jelenvoltak csodálatát.
Hogy a két szegény rokon hogyan ért Londonba, gyalog-e vagy a kocsik hátulján, vagy fölkérezkedtek fuvarosok szekereire, vagy pedig egymást vitték-e felváltva, azt már nem lehet tudni; tény az, hogy még Wardle úr előtt megérkeztek, s az első látogató, aki az esküvő napjának reggelén Pickwick úr ajtaján bekopogott, a két szegény rokon volt, ragyogó arccal és keményített gallérral.
De azért szívesen fogadták őket, mert Pickwick úr nem nézte, hogy ki gazdag, ki szegény; az új cselédek serények voltak és szolgálatkészek; Sam páratlan jókedvében volt s csupa izgatottság; Mary pedig tündökölt a szépségével és sok-sok szalagocskájával.
A vőlegény, aki már két-három napja Pickwick úr házában lakott, ünnepi díszben - Pickwick úr, Ben Allen, Bob Sawyer és Tupman urak társaságában - a dulwichi templom elé hajtatott, hogy a menyasszonyával találkozzék; Samuel Weller a bakon ült, gomblyukában egy fehér rozettával, melyet szíve hölgyétől kapott, s újdonatúj pompás libériában, mely külön erre az alkalomra készült. Ott találkoztak Wardle úrékkal és Winkle úrékkal, a menyasszonnyal és a koszorúslányokkal és Trundle-ékkal. Amikor a szertartás véget ért, az összes kocsik Pickwick úr házához hajtottak a menyegzői ebédre, ahol a kis Perker úr már várta őket.
Itt szétoszlottak azok a könnyű kis fellegek, amelyekkel az esküvői komoly szertartás fátyolozta be az arcokat; mindenki ragyogott a jókedvtől, s nem lehetett egyebet hallani, mint jókívánságokat és gratulációkat. Minden olyan szép volt! A gyep a ház előtt, a kert a ház mögött, a kis télikert, az ebédlő, a nappali, a hálószobák, a dohányzó, s mindenekfölött a dolgozószoba a festményeivel, karosszékeivel, csodálatos szekrénykéivel, furcsa asztalaival, a számtalan könyvvel, nagy világos ablakával, mely a pázsitra nézett, és kilátást engedett a szép vidékre, ahol itt-ott elszórva apró házikók álltak, szinte megbújva a fák mögött; azután a függönyök meg a szőnyegek meg a székek meg a pamlagok; minden olyan szép volt, olyan erős, olyan tiszta, olyan ízléses, hogy mindenki azt mondta, nem is tudja, mit bámuljon meg jobban.
S mindezektől körülvéve, ott állt Pickwick úr, arcán azzal a sugárzó mosollyal, amelynek sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem tudott ellenállni; ő volt a legboldogabb az egész társaságban; újra meg újra megrázta a kezét mindenkinek, s ha éppen szabad volt a tenyere, örömében a saját kezeit dörzsölte. Minden kíváncsi kérdésre, minden bámuló megjegyzésre hol ide, hol oda fordult, s mindenkit elragadott jóságos és sugárzó tekintetével.
Jelentették, hogy tálalva van. Pickwick úr az öreg nénit (aki nagyon sokat beszélt a Lady Tollimglower dolgáról) az asztalfőhöz vezette; Wardle úr az asztal túlsó végében foglalt helyet; a többi vendég kétoldalt helyezkedett el, Sam gazdája háta mögé állt, a csevegés és nevetgélés elnémult; Pickwick úr elmondta az asztali áldást, egy pillanatig elhallgatott és körülnézett, s közben az arcán végigperegtek a könnyek a nagy örömtől.
És most búcsúzzunk el öreg barátunktól a boldogságnak ebben a zavartalan pillanatában, amilyen akad azért néha-néha az ember életében, ha akarjuk, hogy felvidítsa kissé ezt a múló földi létünket. A földi életnek sötét ugyan az árnyéka, de a fénye legalább annál élesebb, erősebb. Vannak emberek, akik a denevérek és a baglyok módjára jobban látnak a sötétben, mint a nap fényénél; mi, akiknek nem adatott meg ez a képesség, nagyobb örömünket találjuk abban, ha a sok-sok magányos óránk képzeletbeli osztályrészeseitől akkor búcsúzunk el, amikor a boldogság rövid életű napja teljes fényében ragyog le rájuk.
Az a sorsa az embernek, ha sokat forgolódik a világban, és elér egy bizonyos kort, hogy sok igaz jó barátot szerez, és a természet rendje szerint aztán el is veszti őket. Írók és krónikások sorsa pedig az, hogy képzeletbeli alakokat teremtenek, aztán elvesztik őket, a művészet rendje szerint. De nemcsak ennyiből áll a balszerencséjük; hanem ráadásul még azontúl is be kell számolniuk sorsukról.
Ehhez a szokáshoz híven - mely kétségtelenül nagyon rossz szokás - még néhány életrajzi adattal szolgálunk a Pickwick úrnál egybegyűlt társaságra vonatkozólag.
Winkle úr és felesége, akiket az öreg kegyeibe fogadott, nemsokára beköltözködtek egy újonnan épült házba, fél mérföldnyire Pickwick úrtól. S minthogy Winkle úr mint apjának megbízottja és városi levelezője működött a Cityben, régi jelmezét felcserélte az angol úriemberek szokásos öltözetével, s attól fogva a külső megjelenése mindig egy művelt keresztényre vallott.
Snodgrass úr és felesége Dingley Dellben telepedett le, ahol egy kis birtokot vettek, s azon gazdálkodtak, ámbár inkább csak időtöltésből, mint a haszon kedvéért. Snodgrass urat, minthogy néha szórakozott és búskomor, barátai és ismerősei mind a mai napig nagy költőnek tartják, habár tudomásunk szerint semmit sem írt, ami ezt a feltevést igazolhatná. Vannak igen kiváló nagyságok az irodalomban, a bölcsészetben és más téren is, akik hasonló úton-módon tettek szert nagy hírnévre.
Tupman úr, miután barátai megnősültek, és Pickwick úr visszavonult, Richmondban vett ki lakást, és ott is maradt. A nyári hónapokban mindig a parton sétál, éspedig olyan fiatalosan és ruganyosan, hogy az a sok vénkisasszony, aki a környéken lakik, állandó bámulója, de ő többé soha senkinek nem kérte meg a kezét.
Bob Sawyer úr, miután belekerült a hivatalos újság csődrovatába, Ben Allen úr társaságában elhajózott Bengáliába, s mind a két úriembert a Kelet-indiai Társaság alkalmazta orvosi minőségben. Mind a ketten tizennégyszer estek sárgalázba, s végül némi mértékletességre szánták el magukat. Azóta jól folyik dolguk.
Bardellné asszony még mindig bútorozott szobákat ad ki magányos uraknak, busás nyereséggel, de azóta nem perelt be senkit házassági ígéret megszegése miatt. Ügyvédei, Dodson és Fogg urak rendületlenül folytatják mesterségüket, s nagy jövedelmet húznak belőle; általában az a vélemény róluk, hogy ezen a téren a ravaszok között a legravaszabbak.
Samuel Weller a szavának állt, és még két évig legénysorban maradt; ekkor meghalt az öreg gazdasszony, s Pickwick úr Maryt nevezte ki utódjául, azzal a kikötéssel, hogy rögtön menjen hozzá Sam Wellerhez, amit ő zokszó nélkül teljesített. Abból a körülményből, hogy a ház mögött, a kert kapuja körül gyakran lehet látni két kis vasgyúrót, arra lehet következtetni, hogy Samnek családja van.
Az idősebbik Weller úr még tizenkét hónapig hajtotta postakocsiját, de aztán köszvény esett a lábába, és kénytelen volt visszavonulni. Pickwick úr olyan előnyösen helyezte el a pénzét, hogy csinos évjáradékot húz utána, amelyből kényelmesen megélhet egy kitűnő fogadóban Shooter’s Hill közelében, ahol őt mint orákulumot tisztelik; igen nagyra van azzal, hogy Pickwick úr barátja, és leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetik az özvegyasszonyok iránt.
Pickwick úr még mindig új házában lakik, és szabad óráit emlékiratainak rendezésével tölti, amit később az egykor oly híres klub titkárának akar átnyújtani; vagy pedig Samuel Weller olvas fel neki, akinek alkalmi megjegyzésein Pickwick úr mindig nagyon jól elmulat. Eleinte sokat látogatták őt Snodgrass, Winkle és Trundle urak, akik azzal a kéréssel háborgatták, hogy legyen a gyerekeik keresztapja; de most már hozzászokott, és egészen természetes foglalkozásnak tartja. Jingle iránt való jóságát nem kellett soha megbánnia, mert mind Jingle, mind pedig Job Trotter, idővel tisztességes tagjai lettek az emberi társadalomnak; de állhatatosan megmaradtak amellett, hogy nem térnek vissza régi kalandjaik és kísértésbe esésük színhelyére. Pickwick úr kissé megrokkant, de megőrizte lelki frisseségét, s gyakran látni őt, amint a dulwichi képtár festményeit szemlélgeti, vagy szép napokon a kies környéken sétálgat. A vidék szegényei mind ismerik, és mindig nagy tisztelettel veszik le a fejükről a kalapjukat, ha elmegy mellettük. A gyerekek bálványozzák, s úgyszintén az egész környék. Minden esztendőben elmegy Wardle úrékhoz a nagy családi ünnepekre, s mint mindenhová, oda is hűséges Samje kíséri el, mert inast és gazdáját szilárd és kölcsönös szeretet fűzi össze, melynek csak a halál vethet véget.
-&-
Dostları ilə paylaş: |
