Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1917

A vermekben s a barakkokban együtt élt beteg a gyönge “egészségessel”. A latrinára vánszorgók nem győzték futással, letolt nadrágjuk csak annyit segített, hogy az út sarába ürítettek. A szenny és bűz újra és újra fölcsapott az utakról, ha sietős bakanccsal belelépett valaki a mocsokba. A nyomorultak elcsúsztak a síkos sárban, ott roskadtak össze, segítség nélkül föltápászkodni képtelenek.

A táborparancsnokságnak ekkor jutott eszébe, hogy a latrina közelében segélyhelyet, ispotályt létesítsen: egy siralmas deszkabódét, ahová a sárba bukottakat a latrina közeléből bementették. Aki ide került, annak órái meg voltak számlálva. Mert a román orvosok és szanitécek hozzá sem nyúltak a betegekhez, legfeljebb a fogak, az aranyfogak iránt érdeklődtek.

Koporsó nincs. Egy öreg lajtorjás szekér szolgál szállító eszközül - oldalait deszkával meg­emelik, hogy harminc test ráférjen hosszant. Két török fogoly vállalta, dupla porció ebédért, a hullarakást, mert amíg fel nem gyűlik az ispotályban s a vermekben a megfelelő számú holttest, senki más nem nyúl hozzájuk. A két erős temető török néha olyan lendülettel dobja fel az életteleneket, hogy túlfelől földre zuhannak. A kővé fagyott földön koponya, lábszár, csípő, gerinc mindig törik ilyenkor, de a hallgatagoknak mindegy, csak azoknak nem, akik szemlélői a gyászmenet előkészületeinek. Amikor együtt a harminc a szekéren, a rudak közé fognak másik harmincat, elevent, félholtat, igavonónak. Ha a holt teher elakad a sárban, csattog a zsandárkorbács, a bikacsök.

Túl a hullaházon már garmadában a lemeztelenített, kirabolt testek. Éjszaka kóbor kutyák, olykor talán még farkasok is oda merészkednek az emberhalomhoz, hogy tovább fosztogassák a védtelen, mezítelen húst. A varjak nappal falatoznak.

Egy nap fehér köpenyes, gázmaszkos orvosi bizottság érkezik. Honnan? Talán a miniszté­rium­ból, talán a fővezérségből. Tanulmányozni a járványt, a pusztulás okát.

Keresztülsietnek a barakkok között, át a segélyhely nyomorúságán, melynek bűzét nem érzékelhetik. Senkihez nem nyúlnak, tapasztalatot legfeljebb cipőjük, csizmájuk szerezhetett. Véleményük: Lagerkrankheit - tábori betegség. Aztán eltűntek gázmaszkostul.

Egyedül a temesvári Pásztor doktor próbált szembeszállni a járvánnyal meg a táborparancs­noksággal is, mígnem őt is leteperte a tífusz.

Moldován Mikes, itteni nevén Hozsváth, akkor állt talpra, amikor Pásztor elhanyatlott. Megkísérelte viszonozni azt az emberséget, amit tőle kapott magatehetetlenségében.

A palánktornyokban a szuronyos szantinellik már nem a holt és félholt rabokat őrizték, hanem a járványt próbálták kívül rekeszteni saját körzetükből. De a járvány nem tekintette fegyvereiket, kicsavarta a bikacsököt a zsandárok kezéből is.

Aki tehette, menekült: a táborparancsnokság, az orvosok, az egészségügyi személyzet elhagyta a tábort.

Két-három hét múlva Pásztor Sándor iszonyatos akaraterővel talpra állt, s egymaga folytatta, úgyszólván gyógyszerek nélkül ezrek megmentését. Szinte lépésről lépésre őt tekintette mindenki a tábor parancsnokának.

Barakkokba űrszéket állíttatott fel, hogy ne kényszerüljenek éjszaka latrinára vánszorogni a szükségüket keresők. De az űrszékeket a sötétben felborították az elgyöngültek. Pásztor petróleumlámpát adatott minden barakkba, s naponta kétszer is kiüríttette e kamaraszékeket.

Némely napon kétszáznál több halottal ébredtek a barakklakók. Akadtak, akik nem bírtak szomszédjuk halálos hörgésétől aludni. Hogy békességben maradhassanak, eszelős lázukban ráfeküdtek szerencsétlen szomszédjukra, s megfojtották. Elkeseredésükben többen munkára jelentkeztek, de mikor szakmai tudásuk felől érdeklődtek, az értelmiségiek mind mérnöknek nevezték magukat. Így tett Mikes is.

Április 28-án fürdőt rendeltek el mindannak, kinek még jártányi ereje maradt. Két kilométernyire kellett egy völgybe gyalogolniok: egy rozoga épületig. Előtte a gyepes udvaron levetkőztek, ruháikat batyuba kellett kötniök - ott tudták meg - fertőtlenítés végett.

A sok csontváz test mindegyike tele volt sebekkel, fekvéstől kimarjult csontok sajogtak elő mezítelenségük csontjaival. A zuhany vize hideg volt. Jólesett mégis, de nem bánták a sürgető szidalmakat. Ott egy előtérben megvárták, míg egy-egy csoport leszáradt. Az ajtóban szuronyos őr s egy társa vödörrel, melyben petróleum s egy rongydarab ázott.

A kilépőnek tetőtől talpig, arcát s testének minden zugát is le kellett törölnie a ronggyal. Ugyanazzal a ronggyal sorban mindenik, minden testrészét.

Mikes cselhez folyamodott, visszaosont a zuhanyozóba, benedvesítette magát, s kisietett a két katona között, mintha éppen most kente volna be magát petróleummal.

A hideg áprilisi szélben félórákig vártak ruháikra. A kopott rongyos ruhadarabok, megpör­kölődve, imitt-amott összeégve végre megérkeztek. Érezhető volt, amint kellemes melegen magukra öltötték gönceiket, a tetvek nagy része elpusztult.

Egy másik, kimeszelt barakkba kerültek, épp a szeméttelep közelébe, mely bűzölve állandóan égett. A fel-felkavaró szél papírlapokat sodort szerteszét. Sok-sok tábori lapot, melyekkel a foglyok még tavaly adtak életjelt szeretteiknek. Mikes biztos volt benne, hogy apjának Vízaknára írott két őszi lapja is ott szállong a szemétörvényben, ha ugyan nem lett még a dudvatűz martaléka.

Az április zimankós volt, de a május derűs-barátságos. Május közepén rendkívüli vendég érkezett a táborba: doktor Baciliere, a svájci követség, a Vöröskereszt megbízottja.

Megdöbbent a rettenetes látványtól. Az eléje táruló kép infernális szenvedések és állati nyomor vádló látomása volt: nyitott latrinák, füstölgő szemétdombok, szüntelen temetkezés, a még mindig temetetlen holtak pokolbűze. Bőrrel hiányosan borított csontvázak, vicsorgó halálarcok.

Szörnyű szemléje közben a svájci orvos egy fehér köpenyre lett figyelmes, amely éppen egy földveremből bukkant fel. Pásztor doktor volt az. A két orvos aztán minden román kíséret nélkül együtt vizsgálta végig a tábor helyzetét. Baciliere távozása után a táborviszonyok annyira javultak, hogy a még életben lévők emberi jövőt remélhettek maguknak. A hadifoglyoknak járó minimális illetményt kezdtek fizetni.

Elnézték a zsandárok, hogy a közeli Radeni asszonyai tejet, tojást, faggyút, kukoricalisztet hozzanak be a táborba.

Az idő kezdte érdekelni a foglyokat, de óráját már mindenki elkótyavetyélte, vagy elveszítette fosztogatás által. Egyik mérnök napórát szerkesztett. Erre nem volt tilalom.

A kadétok május elsejétől havi harminc frankot kaptak. Így nevezték régi jogon a román pénzt.

A maradék nép kezdett erőre kapni. Sokan szökésen törték fejüket, többen meg is tették, átlopakodva a szantinellik őrgyűrűjén, s természetesen a palánkon is átvergődve előbb. Négy kivételével valamennyit visszahozták.

Lemeztelenített alfelükre, román szokás szerint, huszonötöt vertek, vesszőztek, majd bevitték őket a zsandárok barakkjába, ott kitáttatták mindőjük száját, az őrmester induljt vezényelt a felsorakozott zsandároknak, és sorra mind beleköptek a kitátott fogolyszájakba s aztán napokra kikötötték őket a szégyenoszlopokhoz. A német foglyokkal komiszabbul bántak, őket rögtönzött hadbírói tárgyalás után főbe lőtték, de előbb maguknak kellett sírjukat megásniok. A bikacsökös zsandárok sürgették a munkát, de megelégedtek félméteres gödrökkel is utóbb.

Július elején a román tisztek úgy tudták, hogy az egész tábort a Krím-félszigetre telepítik át. Távoli ágyúszót hozott a szél olykor, de az áttelepítésből semmi sem lett.

Könnyű volt az ismét visszatért táborparancsnokságnak gondoskodnia téli szállásokról - tavaly óta tizennyolcezerről négyezerre apadt a létszám. Kettős deszkafalak közé földet döngöltek, így a szél nem fútt keresztül a hodályokon. Mert október huszonkettedikén, az átköltözéskor már metsző hideg volt. A latrinahírek már közeli békéről suttogtak.

November huszonharmadikán egy szigorú, ám amint nyomban bizonyította, olvasni tudó zsandár rúgta be az ajtót, és vérszomjas hangon neveket baggadozott ki: felolvasta Hozsváth Mikes kadét nevét is. Magukkal kellett vinniök minden motyójukat, mintha vérpadra; akasztófa alá indulnának. De még bikacsökre sem került sor: azokat hívatták, akik februárban mérnökmunkára jelentkeztek. Mikes szűkölt, szívta a fogát, lévén, hogy semmilyen mérnöki munkára nem volt képesítése. Nem árulhatta el magát, már délután indultak Jassyba. A radeni állomáson egy roggyant és trágyás marhavagonba zsúfolták őket - voltak vagy ötvenen. A negyven kilométeres utat tizennégy óra alatt tették meg. Ha gyalog indulnak, bizonyára jobban elfáradtak volna. Bár ki tudhatja, amilyen dermedten kászálódtak le a régi moldvai s a mostani román főváros pályaudvarán a bűzös, vasúti kocsikból. Ötször-hatszor megszámlálták a gémberedett csapatot, mielőtt megindultak volna a - telefongyárba.

Fölösleges volt Mikes félelme, a jassyi gyárban nem mérnöki, csupán betanított segédmunkási ismereteket kívántak tőlük. Klincsevics (Chlinchevich) sergent mutatta meg a hegesztési fogásokat. Unottan, elnézően, a békéről dörmögve. A gyárvezető azt kifogásolta, hogy Mikes nittezései nem elég erősek: “forrasszon jobban, barátom!”

A napirend ez volt: a vörös téglás épületben körös-körül gyékényes deszkapriccseken aludtak. Reggel ötkor ébresztő, a katonai zenekarral együtt, akikkel egy hálótermet laktak. Mosakodás az udvari kútnál. A hideg vizet korlátlanul, méretlenül használhatták. A csájt az udvaron osztották, esőben-szélben, a rezes bandával együtt álltak sorba csajkáikkal.

Szuronyos őrök kísérték gyárba a mérnök urakat. Déli dudaszóra a tiszti étkezdébe kísérték őreik. Együtt étkezhettek a román tisztekkel. A koszt jobb volt, mint a táborban, mégis hihetetlenül gyönge: híg krumplileves, hagymás-sós babsaláta, bodag sütemény, kenyér helyett mindig puliszka. És mindig minden kozmás. Fél kettőkor vissza a gyárba. Hatkor haza. Hétkor vacsora: bableves, krumplisaláta, puliszkával. Minden kozmás, csak a bodag nem, mert az elmaradt. Nyolckor lefekvés a hortyogó rezesbanda mellé.

A háborús román fővárosból csak a gyárat ismerték, meg a laktanyát s a közti utat. Bár helyismeretük a város központi részére esett, mégis úgy érezték, mintha a legelhanyagoltabb kültelken járnának. A palánkokon rongyos gatyák és szakadt pelenkák száradtak, a kapukban tétlen, szurtos asszonyok gajdoltak, pletykáltak, körülöttük kóbor kutyák marakodtak kidobott hulladék fölött az árkok szennyvizében. A köztisztaság feladatát itt a város a varjakra s a kutyákra bízta, úgy látszott.

Egész Romániában tilos a vágás, legfeljebb vasárnap döntenek meg s mérnek ki egy-egy tízévesnél vénebb marhát. Vagy kétszer a mérnökök tányérjába is kerül némi rágós konc.

December 10-én az ebédlőben egy tiszt beszélgetésre átült asztalukhoz, s Mikessel, ki egyedül bírta a románt, közölte, hogy megkötötték a fegyverszünetet.

December 25-én délelőtt templomba kísérték a magyar mérnököket az őrök, az ünnep miatt nem tűzték fel a szuronyt. Délután pedig pisztolyos őrök kíséretében kisebb csapatokra szakadozva városi sétára indulhattak.

Megnézték a királyi rezidenciát. Szegényes villácska volt, bár szép környezetben. A pisztolyos kísérők csak onnan ismerték fel az épület királyi rendeltetését, hogy a kapu előtt két testőr vigyázkodott. Tovább aztán szinte céltalanul ballagtak az elhanyagolt, semmi látnivalót nem kínáló utcákon, mígnem az egyik kísérő katonának eszébe nem jutott, hogy örömházak is vannak a fővárosban. Mindenki mohón kapott az ötleten, előre felajozva magát lélekben-testben, az esztendőnél hosszabb böjt után.

Három lupanárt is találtak, közel egymáshoz, de megtorpantak előttük. Szennyes érzéssel taszították a legsóvárabb férfiképzeletet is: ajtajuk közvetlenül az utcára nyílt, télen is sarkig tárva, hogy kívülről is jól látszódjék, van-e szabad hely az egymás mellett sorakozó fülkékben. A szutykos, túlfestett nőstények gyors alku végett ki-kilebbentek az ajtókon vetett gyékényfüggönyök mögül - alaposan megriszálva a portékát.

A pisztolyos szantinellinek összedobtak egy menetre való néhány frankot. Míg eltűnt az egyik némberrel, visszaintett: aztán nem megszökni! A mérnökök közül egyetlen akadt, bizonyos Kertész Oszkár nevű, akinek a látvány és a szagló szutyok nem vette el az étvágyát a szerelemtől.

Karácsony másodnapján megismerkedtek Jassy gőzfürdőjével. (Elkésve, még Oszkár is.) De oda már híre futván ama szantinelli vétségének - szuronyok közt mehettek csak.

Nagy, komor, szürke épület rozoga lépcsőin betonpadlójú vetkőzőbe kerültek. Bizalmatlanul s mezítlen léptek a következő kis helyiségbe, ott kezükbe nyomtak egy-egy horpadt bádoglavórt, s rámutattak a csapra. Ott sorba álltak, majd teli lavórral a buktatóan gödrös betonon a “gőztérbe” jutottak - falépcsőn felléphettek, míg fejük a mennyezetet érte, várva a kellemes, borzongató forró gőzt. Gőz helyett fojtó füsttel telt meg a falépcsőkkel bélelt kamra. Fulladozva menekültek. Akinek kedve volt, magára zuhinthatta lavórja hideg vizét. Mikes egy gyanús színű szálkát szedett ki a talpából.

Ünnep utáni első napon a parancsnok elé kéredzkedett, s kérte, küldje őt vissza a fogolytáborba. A parancsnok nagyon elcsodálkozott, s igazán barátságosan tudakolta a furcsa elhatározás okát.

- A kettős monarchia tisztjeinek - felelt szigorúan Mikes - hadicélt szolgáló ellenséges üzemben még fogolyként is tilos munkát vállalni.

Nem kérdezték tőle: eddig hogy nem jutott eszébe ez a monarchia “tisztjelöltjének”. Ő meg nem árulta el: innent, míg világ a világ, nem szökhetnék meg, legfeljebb a Pruthon át Oroszországba. Elengedték, de a decemberi “fizetését” megtartották.