Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

CSERES TIBOR

VÍZAKNAI CSATÁK

Regény

TARTALOM

I.
Háborúk között - Huszárok sóban - Meddig érdemes? 4

II.
György, Georgica, Gyurica, Gyurika

Pavlika, Lika, Pavel, Pál 18

III.
Károly - Karin - Carol 43

IV.
János meg fiai: György és Károly - A Memorandum útja 68

V.
György és Aszpázia 105

VI.
Mikes Vízaknán - Mikos Bukarestben 139

VII.
Traján szerelme - Moldován Tiszánál - Carol király vége 170

VIII.
Thuróczy - Scotus Viator - Erdély eladása 207

IX.
Mikes a Kárpátokban és Etelközben 244

X.
Aszpázia temet - Tünde ásat - Ödön kerít 264

XI.
Karcsi szökik - Csongor a Havasalföldön

Találkozás Craiován - György Bethlennél - Tünde férjhez megy 297

XII.
Traján bizalmas levele Moldován Györgyhöz:

A Mărăşti és Mărăşeşti csatáról - Lenin hatalomra jutásáról
s az orosz csapatok lefegyverzéséről 332

XIII.
Román béke - román (orv)támadás 348

XIV.
A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa 378

XV.
Békecsinálás Vízaknáról, Bukarestből, Párizsból nézve 404

XVI.
A megsemmisítés kezdete - Aszpázia pletykái és halála -
Lenuca temetésén “fiunk”, Teodor színt vall 462

XVII.
Hozsváthként, de hiába - Egyoldalú kapcsolat gróf Bethlen Istvánnal 472

XVIII.
Vasgárda - A trianoni határ - Turnu-Severin - Bécs - Az élet csődje 486

Nincs realitás, mely öntudatunk számára lényegesebb volna a történelemnél.
A történelem elsajátítása által az örökkévalóságba vetünk horgonyt.

Karl Jaspers

I.
Háborúk között - Huszárok sóban - Meddig érdemes?

1916

Földünk sója világtengerekben kering. E szüntelen áramlás kicsiny része megrekedt hajdan, imitt-amott a tengermélyi hegyek között. Erdély hegyei közt néhol záporok verik a só homlokát.

Évmilliókkal ezelőtt ugyanis Erdély völgyeiben a világtenger vize hullámzott. Elég, ha bizonyságul csak Vízaknát és környékét említem. S tanúként azokat a katonákat (tiszteket) mindkét, mindhárom hadseregből, akik öntestükön tapasztalhatták a bányatavak tengersós vizét, a nyár végi veszedelem napjaiban. Veszedelem? Vízaknán úgy tudták, hogy Dreispitz­waldról (itt nyomultak legközelebb a betört csapatok) a román tüzérség nem lőheti a várost.

A katonai parancsnokságok a háromemeletes, pompás gyógyszálló megüresedett lakosztályait foglalták el a sóstó fölött. Az 51. honvéd hadosztály törzsén kívül egyéb (tüzér, műszaki) alakulatok parancsnokságai is befészkeltek e szanatóriumszerű palotába, s akadt néhány német törzstiszt is - köztük Staabs tábornok hadtestparancsnok -, akik naponta kocsiztak a közeli falvakban táborozó csapataikhoz.

Nagyszebent nem ezek a támadásra felsorakozó csapatok ürítették ki, ám a várost kímélendő, még nem határozták el magukat rohamra, hogy visszafoglalják.

A támadó három román hadsereg egyike, az első számú fogta körül Nagyszebent, ahová augusztus 27-én vonult a védtelenül hagyott Vöröstoronyi-szoroson. Nagyszeben lakosságá­nak kétharmada elmenekült.

A polgármester 31-én két fehér zászlót tűzött ki a városháza tornyára, az elöljáró példát a lakosság is nyomban követte, s fehér lepedőket és fehérneműket tűzött fel a házak ormára, s akasztott ki az ablakokba.

Dörr Albert polgármester néhány városi bizottsági taggal s a felekezetek papjaival a Bretter­promenádra sietett, hogy a bevonuló ellenségnek átadja a várost, s oltalmat kérjen. Ezen a sétálóhelyen ugyanis három út torkollik egybe, s a dél felől érkezők nem kerülhették volna el a várakozókat. Órák teltek hiábavaló várakozással.

Két vállalkozó (kocsin) elindult Sellenberk felé, hogy felderítse a közeledőket, de ott - ahonnan később erős tüzérségi tűz terült a városra, s észak felé - akkor még egy szál román katonát sem találtak.

Ebéd után még ismét kiment a polgármester egy megcsappant fogadóbizottsággal, hogy a bevonuló román tábornokot köszöntse, de estig senki sem mutatkozván, a város első embere többé nem tette magát élcelődés tárgyává. (Akadt ezek miatt utólag elég baja egyébként is.) Akkor nyilvánvaló lett, hogy a vezénylő román tábornok nem készül bevonulni Nagy­szebenbe, noha a második román hadsereg már az egész Székelyföldet lerohanta.

Vízaknán ezekhez képest biztonságos polgári élet folyt. Az innen is menekülésre készülő lakos­ság megnyugodott. A gyér, távoli ágyúzás már senkit sem riasztott, minthogy mindenki tudta, hogy a Szebentől északra és délre szemben álló ellenfelek ágyúszóval érintkeznek egymással. A déli órákban korzó népesült a tereken, utcákon. A kiürült gyógyhelyi szobákat üdülni vágyók foglalták el ismét.

A szeptember 19-éről 20-ára forduló éjjel felhőszakadásszerű zivatar terült a vízaknai katlan­ra, ám reggelre kiderült. Szeptember 20-án délelőtt 11 óra és 35 perckor - derült, napos időben - mennydörgésszerű robbanás hullámzott végig a sétányok fölött, egyetlen hatalmas, höm­pöly­gő, visszhangzó detonáció. A civilek megriadtak, futkosni kezdtek tanácstalan rémületükben, a szakértő arcok (volt itt most belőlük elég) dél felé fordultak, abból az irányból fejtendő meg az égi tüneményt, számolva ismétlődésével is. Újabb robaj azonban nem következett, a figyelő szemeknek percek múlva egy terebélyesedő, dalmahodó felhő jelezte a helyet - a vízaknai dombvonulat északi oldalán -, ahonnan bizonyságot lehet kapni a dördülésről.

- A Nagyakna - mondták a helybeliek. - A felhagyott sóbánya - magyarázták a hadi szavakhoz szokott katonáknak.

Nem sokat tévedtek: a Nagyaknától kőhajításnyira egy ugyancsak szolgálaton kívüli, elfödött sófejtést ért a találat. Olyan kopárost, amelyen az évtizedek alatt csenevész bokrok telepedtek meg.

Mindenféle közemberek fogták már félkörbe a szivárgó rést, mire az illetékes urak odaérkeztek az enyhe lejtésű, sebesült domboldalra.

A halom gyomrából sós patak fakadt, s kereste útját kanyarogva az aljban. Meg-megtorpant, tócsát, sarat csinált magából. Az érkezők azonban nem törődtek a sárral: odafent a patakocskát három fiatal katona torlaszolta el. Csak a legkülső látszott teljes hosszában, s hogy mezítláb töltötte a dombhajlat alatt az időt. Mióta? Azt hamarjában senki sem tudta, mert a halott katonákon ismeretlen egyenruha volt.

A magyar hadosztályparancsnok, Tanárky Béla vezérőrnagy kellett ahhoz, hogy kimondja valaki: ezek honvéd huszárok, s alighanem 1849-ben kerültek a megőrző töménysós aknavízbe.

Fiatalok voltak a huszárok, s a legbelső, a harmadik, bajuszos tiszt alig lehetett sokkal több húszévesnél. Arca a sodró, sós áramlat alól pozsgásan pirosodott, akárcsak a galambszürke dolmánya, amelyet mint hasznavehetetlent rajta hagytak, lám, az egykori temetkezők. Csizma azonban rajta sem maradt. Legtöbbet azért egy helybéli román úr, dr. Moldován György (vagyis Gheorghe Moldován dr.) tudott az ifjú katonákról.

- Mátyás-huszárok, Bethlen Gergely csapatából - mondta megilletődve.

Közelebb hajolva a nagy igyekezetben, s mert tán kései hullaszagot árasztott, a halott tisztet felismerni vélte:

- Hozsváth Károly főhadnagy!

A többi urak elnézően motyogtak, a hadosztályparancsnok azonban elismerte: - Csakugyan huszártiszt volt ama halott, de csak hadnagy, nyilván Bethlen Gergely huszárosztályából. Moldován doktor (egyébként ügyvéd) látva, érezve a jelenlévők malíciáját, kipirult arccal és megrendült sóhajjal kivonta magát a társalgás gócából. Ám meg nem adva magát “tévedése” kudarcának, bejáratos lévén a legutóbbi időkig oda, este a kaszinóban egy színes fotográfiát produkált, amely Hozsváth huszár főhadnagyot ábrázolta. Addigra már a jelen lévő civil urak révén kiderült román származása, a jelen lévő katonák (törzstisztek s két tábornok) a nappal vártnál több fenntartással viseltettek a különös (bár magyarul és németül kifogástalanul beszélő) ügyvéddel szemben. Mégis, a sóaknából előúszó Mátyás-huszártiszt megszólalásig hasonlító ábrázata a bekeretezett s színezett daguerrotípián figyelemre méltó volt. Tanárky vezérőrnagy meg is jegyezte: - Vajon életében vagy holtában léptették elő főhadnaggyá? - Az elismerő csodálkozás egy pillanatra általános lett. Moldován azonban nem adott alkalmat a jelen lévő uraknak, hogy kérdéseket tegyenek fel a kép keletkezését illetően.

Ezt könnyen megtehette, mert a továbbiakban tőle tartózkodóan elfordulva, egész este azután arról vitatkoztak az urak, a katonák a civilekkel, hogy vajon a Dreispitzwaldtól vagy Sellenberkről tudták belőni a román tüzérek a vízaknai domborulatot.

Egy tüzér őrnagy keményen tartotta magát véleményéhez: - A román tábori tarackok képtelenek belőni ilyen távolságot.

- És valami rendkívüli töltettel? - okvetetlenkedett egy civil úr.

- A töltet ereje-súlya a távolsággal csökken.

A más fegyvernembeliek is megnémultak e szakszerűség hallatán.

- Egyébként parancsot adtam ütegeimnek, hogy Kiscsűrtől hallgattassák el mindkét tűzfészket - jelentette ki a tüzérparancsnok.

A tábornok helyeselt, hiszen ő adta ki a megtorló parancsot, de nagyon elgondolkodott a vitában hallottakon. Vajon nem magyar tüzérek vagy utászok gyakorló lőutasítása okozta-e a közeli becsapódást. Tanárky vezérőrnagy tüzetesen kivizsgáltatta másnap a magyar műszaki és tüzéralegységek 20-i foglalkozási naplóit - vétkességük elhárítható volt.

Viszont a német tüzérek két dombhajlattal odébb nehéz aknavetőkkel gyakorlatoztak. És ennyi kiderülvén, a magyar tábornok leállított minden további kutatást, segédtisztje figyelmét a három kései szabadsághős méltó katonai tisztelettel való eltemetésére utasította.

A magyar és német csapatok ellentámadása szeptember 26-án indult meg. Tizennyolc nap alatt a három román hadsereget kiszorították Erdély területéről.