Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1866

Moldován Aspazia Bukarestben töltötte utolsó diákéveit. Egy szebeni barátnője vitte át, s apjának “csak” az internátus díját kellett fizetnie. Ehhez persze szükséges volt Ágota együtt­érzése és beleegyező részvétele a pénzküldeményekhez.

Jutalma ehhez annyi lett, hogy a szünidőben, Vízaknán Aszja ővelük (vele s anyjával) magyarul beszélt. Apjával azonban mindig románul s mindig szeretetteljesen javítgatva az ő erdélyies-falusias idiómáját, a maga finom irodalmias, bukaresti szólásához idomítva.

Apácáknál fog lakni, ez évtől maga is tanítván, az eddigi apanázsról félig-meddig már le is mondva, de a további küldeményeket meg nem tagadva, mert valamiképp magasabb szintű életet kell élnie-mutatnia a zárdai életnél. Ágota mamának súgta meg a nagy titkot: diplomata­jelölt udvarlója van, s azért nem hagyhatja oda Bukarestet.

Georgicát cseperedő gyermekként babusgatta a régi módon, csiklandós kacagásokkal azért egyre inkább tudomásul véve s kimutatva, hogy tapasztalata van róla - bajuszkás férfiembert von olykor ölébe, majd máskor, más kedvében maga ül a kicsi úrfi ölébe. Olyannyira egymás hatása alá kerültek, hogy ősszel - városba induláskor - Aspazia döntötte el, hogy Georgica csakis a szebeni román líceumban folytathatja tanulmányait. Azt is sejtetvén “öccsével”, hogy magát ugyanúgy, mint őt, a görög nem egyesült felekezet hatáskörébe helyezi. Ki is fejezvén “apjok” előtt is többször: az igazi román vallás a görögkeleti egyházban érhető tetten.

1868

Erre a nyári szünetre Aspazia már gyűrűs menyasszonyként tért haza Vízaknára.

Georgica pedig érett férfiként. Nádpálcát, keménykalapot s szarvasbőr kesztyűt vásárolt Szebenben.

A vízaknai fürdősétányon kart karba öltve sétáltak, Aszja a bukaresti életről csacsogott, a pro­menád népe megfordult utánuk, ők meg erre-arra köszöngettek, egyre kikarolva egy­másból: Georgicának jobb kézzel kellett teljesítenie a kalapemeléseket, miközben kesztyűs baljában könnyű nádbotját lengette.

Reggel a nagy családi tükör előtt (a Szaplonczay házban) dús szappanhabot verve állán és arcain “apjától” örökölt hatalmas borotvával körülményes, finom mozdulatokkal húzta le magáról a legénytollat.

A három nő áhítattal bámulta a férfias szertartást. Aszja saját parfümjét ajánlotta fel az apró habmaradványok letisztogatásához, s ekkor a sima arc már csókolható volt anyja, nagyanyja számára. Miért, miért nem, Aszja nem követte példájukat, ám magukra maradva átkulcsolta “öccse” nyakát, erősen szemébe nézett, s száját szájára eresztette, s percekig tartó csókba bocsátkozott. Gyurica számára ez merőben új formája volt a rokoni szájak érintésének - új és felzaklató. Gyurica a lehetséges érzéki sóhajok után állapította meg félig kérdőleg: - De hiszen mi testvérek vagyunk! - Ölelő karjain nem lazítva, felnőttként felelt Aszja: - De csak féltestvérek! S az egyházjog nekünk még frigyre is engedélyt adna, ha kérnénk.

- Csakhogy te már menyasszony vagy!

- Nagyon jól tudom, csakhogy én téged is szeretlek!

Ez a lehetőség évtizedekig élt Georgica képzeletében. S eleinte még úgy, hogy Aszja óhajtásait életére vonatkozó parancsnak érezte és teljesítendőnek.

- Azt mondtam a vőlegényemnek, hogy papnövendék, teológus leszel. Így aztán akármennyit dicsérhetlek, nem féltékeny.

Ősztől így lett György a szebeni teológia első éves hallgatója - a görög nem egyesült hiten. A líceumból, ahol ugyanezt a vallást táplálták a növendékekbe, egyenes út vezetett az ortodox szemináriumba.

Moldován János nem tiltakozott, hiszen szebeni kapcsolatai őt magát óhitűnek tekintették még 1848-49-ből.

1870

Özvegy Szaplonczay Ádámné életének hatvanadik esztendejében ágynak esett. Lábszárai combvastagságúra dagadtak. Az orvos vízkórságot állapított meg: vizelethajtókat, érvágást és piócázást rendelt. Ez volt az első év, hogy a hideg allövetekről saját maga számára is lemon­dott a beteg.

Nagymama napjában többször ágya mellé rendelte Györgyöt, tanulmányai felől faggatta, s mindegyre bebizonyította, hogy az ortodox teológia nem felel meg az ő szabad lelkének.

Egyik este elpanaszolta “apja” - abban a szobában állt a betegágy -, hogy a rozsaratáshoz hiá­nyoznak ez idén a legjobb munkásai, a Muntyánok. György mutatott némi érdeklődést. - Hát azért, ha nem tudnád, azért, mert Muntyán Lenuca hozzáment a Morariu fiúhoz, Aurélhoz. - Aurélhoz - állapította meg sóhajtva, mert tudta, hogy Aurél félnótás. Az öregek valami tíz hold jussról beszéltek, amit Auréllal kaptak Muntyánék. Hát ezért nem jönnek ez idén. György szótlanul magába roskadt. - Nagyon válogatós volt, s íme, húszévesen még jól is járt ez a lány - mondta a maga szövegét Ágota mama. “Fia” bánatát csak Moldován vette észre: - Ne búsulj, fiú, lehet még benne részed - majd hosszú hallgatás után hozzátette, mindezt négyszemközt: - amint már a csenderesben megtetted volt.

György mélyen elpirult, lám, valakik kilesték a csenderes délutánját. Nem kérdezősködött, vajon ki lehetett az. Tán a két libapásztor fecsegett valami érdeklődőnek. Mi oka lenne cáfolni e hamis értesülést. Rejtett gyászában életének egy korszaka zárult.

Nagymama tovább firtatta a szebeni felkészülés módját s hibáit. Nyárnak delelőjén aztán kimondta: - Egy ősödnek kívánságára jogásszá kell lenned, fiacskám!

Néhány napra ez újdonat kívánság volt. De állandóan ismétlődvén megszokta a fül.

- Halálos ágyamban ez az egyetlen kívánságom! S ha nem, nem lesz nyugvásom odaát.

Holmiját, iratait kikérvén a teológiáról, harmadévre nem tért vissza Szebenbe.

S minthogy Aszja idén nem jött szabadságra, ősztől a váradi jogakadémiára iratkozott be Moldován György.

Az elszakadás azonban nem ment könnyen. Iratai kézhezvételéhez el kellett zarándokolnia az érsek-metropolitához, Şaguna Andráshoz. Áttérése alkalmával már váltottak néhány rokon­szenvező szót. Most azonban komor arccal fogadta a fiatal papnövendék konvertáló elhatározását. Nem érezte megnyugtató egyedüli oknak a magyar nagyanya súlyos betegségét. - Én is súlyos beteg vagyok - mondta -, s nem fordíthatnám vissza személyes döntésedet egyházfői óhajommal?

György nem visszakozott, s a metropolita utóbb még becsülte is szilárdságáért: - Egyház­jogászként még hasznára lehetek felekezetünknek.

- Jó, jó! De ahhoz Bukarestben lehetne megszerezni a licenciátust.

- Ennek örömmel teszek eleget, minthogy néném oda ment férjhez.

Az érseki titkár rövid okiratot szerkesztett erről, György aláírta, Şaguna kézjegyével és pecsétjével látta el, s az egyezség bekerült az érsekség levéltárának “cauze suspensate” részlegébe, kezelendő 1875-ben! záradékkal.

Búcsúzáskor a pásztorgyűrűre lehelt csók után Şaguna homlokon csókolta Györgyöt, s egy pillanatra ősz szakálla hatalmas tömegével besátorozva, alkonyatba borította a fiú arcát.

- Te vagy teológiánk legkiválóbb ígérete. Nem akarlak elveszíteni! - Majd áldás után: - Vajon nem a Federaţiunea minapi kiáltványa zavarta meg elméd elhatározását?

Csakhogy György nem tudott a kiáltványról.