Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom



Yüklə 3,77 Mb.
səhifə5/89
tarix27.10.2017
ölçüsü3,77 Mb.
#15504
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   89

1892


Február harmadikán reggel a szolgálók összeguborodva s halva találták asszonyukat. Felöltözve halt meg, gyermekei távollétében.

Az orvosok tudták, gyógyíthatatlan, daganatos női betegsége van. A halottkémnek annyi dolga akadt csupán, hogy kiegyenesítse a horgasra merevülő tetemet.

Hosszú esztendők óta találkoztak ismét a testvérek.

György Budapestről sietett haza, Erzsébet Kassáról, oda ment volt férjhez, jó tíz éve, szinte a nevelőzárda iskolapadjából - földbirtokoslány pad- és évfolyamtársnője testvérbátyjához. De magában jött, gyermekei s ura nélkül. Carol (Aspasia kedvence) most is Bukarestből érkezett, s eljött maga Aspasia is, kinek (most derült ki) csupa kedves emlékei maradtak Ágota mamáról. A gyászoló “gyermekek” Erzsébet kedvéért - ő szégyellte a románt - magyarul idéz­gették a boldogult jó tulajdonságait. Csak kevés szót ejtve az utolsó két évtized furcsa szokásairól.

Suttogták, s ez a “gyermekek” fülébe is eljutott, hogy a nagybeteg mérget vett volna be, hogy végezzen magával.

A plébános véleménye az volt, tökéletes temetést fog celebrálni, noha Ágota testvérünk már két esztendeje nem részesült a bűnbocsánat szentségében, s utolsó kenetért sem fohászkodott az Úrhoz.

A rövid végrendelet egyenlően osztott a négyek között, bár az örökségre egyik sem szorult rá.

György pecsétviasszal lezárt külön borítékot kapott, saját kezű felbontásra és nyilván személyes, sőt magános olvasásra.

Ő nem is bontotta fel nyomban a borítékot. Meglepte az üzenet, bár minden részletét ismerte a belefoglalt néven kívül.

“Fogantatásod napjának s órájának évfordulóján halok meg. Semmi okom nincs meg nem tennem. Apád arcképét nézem haldoklásomban, aki olyan volt, mint Te, huszonnégy éves korodban. Szerettem volna, s szeretnék holtában találkozni vele. Tudd a nevét, mely a tiéd is lehetne: Hozsváth Károly főhadnagy a Mátyás-huszároktól.”

Moldován György olyan tetemes részt vállalt a románság sorsának istápolásából, hogy anyja állítását egy halódó s megzavart elme utolsó termékének minősítette. Annyira szerette Moldován Ioant, még haló porában is (ahogy mondani szokták), hogy az ő lelki nyugalmát megháborítani sajnálta volna. S egyben saját lelke nyugalmát is őrizte azáltal, hogy anyja utolsó üzenetét elégette, s szavai hamuját emlékező ganglionjainak leghátsó zugába söpörte.

1917


Hónapokba telt, míg Moldován Gheorghe-ban György visszaszerezte egyensúlyát. Midőn az egymást támogató magyar és német csapatok a Kárpátok mögé szorították a három behatoló román hadsereget, György örült, mert érezte, eljött az ideje - amikor segíthet mindkét népé­nek. Mert románsága még a nagy sósvízi találkozás után sem pusztult ki belőle. S ezt érezték a magyar urak, amikor felajánlotta szolgálatait a készülő békekötés előkészítésében.

Magyar urak? Először Tanárky vezérőrnaggyal próbálkozott, őt a “tetem” és fénykép azono­sítása alkalmából ismerte már személyesen. Hamarosan kiderült, hogy Tanárky a békéhez kicsi ember. De kicsinynek bizonyult az osztrák-magyar csapatok erdélyi főparancs­noka, straussenburgi Arz Artúr gyalogsági tábornok is, aki miután hosszan hallgatta Moldovánt, megkérdezte: - Magyar ügy? Igen? Én a császár kabátját viselem. A katona feladata az ellen­ség megsemmisítése!

Ám jött személyesen megszemlélni a csatamezőket Károly, az új császár és király, ez utóbbi minőségében negyedik.

Sokkal udvariasabb és készségesebb volt a katonáknál az eléje tolakodó Moldovánhoz. Figyelmesen hallgatta, s megértvén, hogy Erdélyről van szó, Tisza István grófhoz, a magyar miniszterelnökhöz utasította.

A miniszterelnökhöz kétnapi várakozás után jutott be. Elmondta végre segítő szándékát. - Röviden - szólt szigorúan Tisza -, ha jól értem, ön a románok számára kegyelmes békét óhajt, midőn mi évtizedekre meg akarjuk bénítani őket.

- Én arra akarok figyelmeztetni, mi lesz, ha visszajönnek Erdélybe!?

- Ön románként a lehetetlen latolgatására késztet!

- Szeretném bebizonyítani személyesen nagyméltóságodnak, ha megérjük, hogy ama lehetetlen esetben én magyar leszek.

A kihallgatás búcsúvétlen ért véget.


II.
György, Georgica, Gyurica, Gyurika
Pavlika, Lika, Pavel, Pál

1855


Igen finom szemű, tiszta és nagy szilárdságú agyagpalából készült íróvessző a palavessző, mellyel a szintén agyaglemezből való palatáblán írni lehet. Az agyagpala, melyből a pala­vesszőt gyártják, hosszabb idejű fekvés után, érintés nélkül, hosszú, vékony oszlopocskákká esik szét, mert benne az igazi és hamis palásság egyszerre kezd működni.

Minden lemezekre hasítható kőzet: pala. De nem minden palával lehet írni, az agyagpalán kívül csupán a grafittal. A kristályos palák legelőkelőbbikével, a csillámpalával például nem.

Ezek valamennyien részt vettek az őskorban a föld felépítésében, s így bolygónknak mintegy alapkőzetét alkotják.

Georgica, Gyurica, Gyurika első iskolás esztendeiben palatáblára rögzítette Vízakna leg­tapasz­taltabb oskolamesterétől, Prekup Majerántól hallott s a fekete táblán megpillantott ismereteket, mindig - palavesszővel. A fakeretes palatáblácska mindkét lapjára írhatott, s ha nem sikerült első nekibuzdulásra az írásbeli művelet, zsineggel fogva tartott, kissé nedves spongyával hirtelen, bármikor simára törölhette a hibásnak ítélt felületet.

A spongyát zsineggel derékba kötötték odahaza a táblakeretbe, még tán a gyártók, likat fúrtak, s az átfűzött zsineg által rögzítették a mindig nedves szivacsot. Szivacs és palatábla, birtokbavétel óta egyek voltak. A törékeny vessző fölött nagyon kellett őrködniök a gyere­keknek, aki tehette - jövet-menet -, az iskolán kívül tokban tartotta. Ha félbetörött vagy éppen harmadába negyedébe a vessző, azzal aztán nehezen boldogult a kárvallott.

Az ősz bajszú Majerán románul oktatta a fiúcskákat, leánykákat, de Gyuricának (Moldován Györgykének) nagyanyja, Szaplonczayné kérésére, tudománya velejét rendre magyarul is elmondta, ismételte. Így a román iskolában Gyurika szépen megbarátkozott a román mon­datokkal, a többiek viszont megtanulták a fentebbi magyart, melyet az utca porából egyéb­ként már ismertek így-úgy. Még a tompább elméjűek is kezdték értegetni az ungur szókötést.

Az osztálytársak közül egyetlen maradt név szerint is időálló: Muntyán Lenuca, egy sokgyermekes, szegény sorsú sóvágó leánykája. Aki történetesen Gyurica mögött ült, együtt tanulásuk első másfél esztendejében.

Kis Györgyünk odahaza magyarul nevelődött, csupa nők között: nagyanyja becézésében s “féltestvére”, az alig három évvel idősebb Aspazia (Aszja) dédelgetésében. Kishúga, Erzsébet születésekor s minden későbbi fürdetésekor Gyurikát eltávolították, kitessékelték, ne lásson, ne halljon, ne szaglásszon fiú módon. Látványban nem is volt része szeme csodálkozása évei­ben, legfeljebb a szagok, a női szagok tapadtak megkülönböztetésül érzékeibe, úgy csütörtök-péntek napjaiban sejtette, hogy a ház nőillata felerősödvén, magát másféle szagúnak tudja: valamennyien csak egyszer fürödtek hetenként s éppen szombaton. De mindig úgy, hogy a fiú friss meleg vízben, utána már csupán “apja” következvén, az elütő szagú, dohánybűzös Moldován János. Olyankor, szombaton, emlékezetes tiszta köntösben látta viszont a családot, s a jó érzéstől minden érdeklődése megcsihadt a szagok iránt.

Erősen megsínylette a fiú növekvő tapasztalási igényét, hogy Aszját kilencéves korában édesapja román szóra Szebenbe vitte zárdai bentlakásra.

Az iskolai szünetekben hazaérkező nagylány egyre módosuló személyisége inkább tiszteletre, mint szeretetre méltóan változott.

Gyurika látása bizonyos tekintetben fejletlen (mert kielégítetlen) maradt. Még a kis Erzsébetet sem láthatta pólyából kibontva. Igen, otthon a szagok után tájékozódott, kilépve a házból, úgyszólván tapasztalatlan volt.

Egy napsütéses tavaszi délelőtt (Majerán tanító épp románul magyarázott) véletlenül padlóra esett Moldován Gyuri palavesszője. Könnyen meglelte, csak le kellett kuporognia ülőhelye alá. A nap sugarai a padok között siklottak be a tanterembe, s a kuporgónak váratlan fényeket villantottak meg: Lenuca térdeit - megnyitva, támaszt keresőn - Gyurika padjának feszítette: kön­töse alatt nem volt semmi ruhaféle. Ahogy az ilyen korú leánygyermeket öltöztetni szok­ták, s hogy szükségét könnyebben végezhesse - csupán kántust viselt, vállán, hátán kis könnyű bekecset.

A halványrózsaszín nyiladék látása álló percig mozdulatlanságba nyűgözte Gyurikát. Úgy érezte, e szép napsütötte pad alatt messzibbre már nem lehet s nem is érdemes ellátni.

Csak akkor tápászkodott fel, amikor Majerán magyarra fordította a szót, s egyedül az ő kedvéért s érdekében.

Óraközi szünetekben Lenucát figyelte, s minden mozdulatát másnak látta, mint akár tegnap. S el is feledte, hogy tegnap még észre sem vette a kislányt.

Aznap még kétszer ejtette el palavesszőjét Gyurika, mindkétszer szándékosan. Majerán semmit nem vett észre, Lenuca sem, bár az egyik ejtés idején rövid időre összezárta térdeit, de már akkor a napsugár is odább kúszott.

Hazafelé menet Lenucához szegődött. Nagy kerülőt kellett tennie, a szegény sóvágók a város túlfelén laktak. A lány közömbösen fogadta a kíséretet, az átalvető vászontarisznyát nem adta oda. Néhány nap múlva Lenuca annyit engedett, hogy a tarisznya szalagját kétfelől fogva vitték.

Azokban a hetekben több palavessző eltörött a pad alatt. Majeránnak kellett egy ízben elő­szólítania az ülés alatt keresgélőt, utóbb meg is tiltotta, hogy a pad könyöklőjének vájatából legördüljön az íróeszköz, egy madzagocskára maga az ősz tanító bogozta a spongya mellé az aznapi palavesszőt, még mindig tanácstalanul a tekintetében, mi kutatnivalója lehet növen­dékének odalent.

A tilalmat elsöpörte az iskolai szünet. Ősszel Gyurika úgy igyekezett, hogy megint a Lenuca előtt való padba kerüljön.

A hazakísérést nem tiltotta Majerán. Muntyánék kapuja előtt egyik délben Lenuca anyja csodálkozott leánya gavallérjára. Az elgyötört asszonynak egyéb dolga is volt eddig, mint idegen kisfiúkkal törődni. Azért azt kérdezte: a cui pizdă eşti?

Gyurika egy szó kivételével ismerte a mondást, s emiatt nem is felelhetett honnan származása dolgában. A leányka tudta anyja szavainak értelmét, de nem ismerte azt a testrészt s a hozzá tartozó nőt, aki Gyurika anyja kellett legyen. - Copilul lui Moldován - bökte ki végül Lenuca.

Nem sokkal karácsony előtt Gyurika leszaggatta, foggal elharapta a spongya zsinegét, hogy legyen mit pad alá ejtenie. Majerán tanító halk léptekkel a kuporgó fiúcska mögé került, hogy fejének, tekintetének alulról oldalaslag csapó irányát kifürkéssze. Maga is lehajolt, ám a két szurtos leánykatérd padnak terpesztett feszülése elegendő bizonyíték volt számára. Odébb sétált, majd románul feleletre szólította Georgicát, mintha mit sem vett volna észre, valamit a betűk írásmódjáról kérdezett.

Még aznap felkereste a tanító Muntyánékat, s az asszonyt rábeszélte, Lenucának varrasson, varrjon, eszkábáljon össze chiloţi-ot, nadrágocskát - vászonból. Nagyon meglepődött az éppen újból terhes asszony, mondván, ő maga sem visel ilyenféle ruhadarabot, két idősebb leányára sem varrt, adott soha chiloţi-ot. Majerán szerint a tanteremben fel fog fázni a gyermek. Ennyiben maradtak. Soha nem firtatta-vizsgálta a tanító Lenuca alsó öltözetét. Hanem Gyurikát másfelé ültette. Szaplonczaynénak a dologról nem szólt. Férfiszolidaritásból? Talán magának is lehetett része gyermekül hasonló felfedezés örömében.


Yüklə 3,77 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   89




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin