Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1860

Tizedik esztendejében Gyurikát érettnek nyilvánította a plébános a szent gyónásra és a szent áldozásra. Több hetes készület előzte meg a gyónást, a bűnök fogalmának és válfajainak részletes megismerése által, melyeket igen és nem feleletek közben fel kellett sorolni a gyóntatószékben is.

Mindennek Gyurika híven eleget tett, ám mikor másnap az Úr testét két szín alatt magához kellett vennie, néhány perccel azelőtt, hogy az ostyát nyelvére fogadta volna, eszébe jutott, hogy tán a legsúlyosabb bűnét elfeledte megvallani. Tudta, a bűnök előtanulmányozása során tanulta, hogy négy éve, sokszor a Lenuca térdei alá kuporogva a paráználkodás bűnének egy nemét követte el.

Tudta, s mégis áldozott, és soha a későbbiek alkalmával nem gyónta meg, sem a vétek­sorozatot, sem a hamis áldozást, mely talán, gondolta ő, még nagyobb bűn volt, mint amit első gyónásakor “feledékenységből” elhallgatott.

Ekkor, ettől kezdődött felekezetétől való eltávolodása.

Segítette őt ebben, szándékolatlanul, nagyanyja, ki római katolikus lévén, minden más vallást sajátjánál csekélyebb értékűnek tartott, még a görög egyesültet is, melyben “apja” után Gyurikát iktatták.

Az igazi hatást az gyakorolta a bűnösen áldozó fiúra, hogy Szaplonczayné még saját felekezetében is igen sok kivetnivalót talált és hangoztatott. Örökké elégedetlenül tért haza a vasárnapi misék prédikációival. S az imakönyvek! Az alapimádságokkal: a miatyánkkal, az üdvözléggyel, a hiszekeggyel nem elégedhet meg magára adó hívő - az ezerféle alkalomra felkészítő fohászok tárházai lennének az imakönyvek. Szaplonczayné a köznép számára írott s kinyomtatott imádságos könyvet mind ismerte, forgatta, többi közt az Aranykoszorút, a Rózsáskertet, a Zöld Koszorút, a Kis Kalauzt s még vagy nyolc-tízet. És mindenkor élénk bánattal azt vette észre, hogy ezek a szép nevezetű könyvek belső tartalmukra nézve a legnyomorultabbak és értéktelenek, a legsekélyesebb bírálatot sem állhatják. Ő azokban sem morált, sem nemes érzeményekre való buzdítást, sem a szépnek és jónak megkedvelésére ingert nem bírt lelni. S azonkívül mindet oly iszonytató unalmasnak találta. S valahányszor elmélyedni próbált e fohászgyűjtemények valamelyikében, mindig mélyen elszomorodott. Mert azt hitte, hogy egy lelkes, a nép fogalmaihoz készült, a szívekre érzékenyen ható imádságoskönyv a szegény köznépnek igen kedves és üdvdús olvasmányt nyújtana, nyújthatna.

Nagyanyjának egyháza elleni emez apprehenziói éveken át vigaszt nyújtottak Gyurikának gyónással és áldozással súlyosbított bűnének elviseléséhez. Egészen közelbúvásig azonban nem engedte őt nagymamának az a szokása, gondossága, mellyel övéinek emésztését figye­lemmel követte.

Szaplonczay, a sótiszt, egyike volt ama keveseknek, akik a Jellasics elleni győzelmes ütközetekben életöket veszítették. Özvegye szerint nem halt volna oda hősleg, ha aranyere miatt mozgása nem oly lomha. Gyurikának többször végig kellett hallgatnia e kór eredetét és megelőzésének módjait.

Nagymama nézete szerint az aranyér nem más, mint azon szenvedések, amelyeket a beteg végbelében lévő apró giliszták háborgásai okoznak. A szenvedő ember üdvösebbet nem tehet, mint ha az aranyér szülőokát, a gilisztát pusztítja. Mentül több hideg vizet igyék a szenvedő, és gyakran vegyen hideg vízből allövetet. A végbélben érzett fájdalmakat azonnal meg lehet szüntetni, csak hideg vízből vegyünk allövetet. De hát mi az oka a fájdalom megszűntének? Amint a hideg víz a gilisztához ér, megszűnik rágni. Az ekképp szenvedőknek úgy kell élniök, hogy a giliszták szaporodását meggátolják. Oly eledelekkel éljenek, melyeket a giliszták nem szeretnek. Ilyenek az ecetes, citrommal készült és minden savanyú ételek, retek, cékla, káposztaleves, mindenekfölött a makk-kávé, bodzalekvár, hagyma, maga idejében a szőlő, és főképpen mentül újabban merített friss víz. És az oly eledelektől óvakodjék a beteg, mit a giliszták szeretnek, ilyenek: a forralt tej, a tejben főzött ételek, a cukros sütemények, a sok kenyér és tésztás étel.

Gyurikának sok savanyú étket kellett nyelnie, s ha estenden körbetekeregve a városkát, vacsora után már legfennebb lábmosásra jutott idő lefeküvés előtt - s az allövet megalkotása kihullott nagymama és édesanya szorgos estéli keze ügyéből, eszméletéből -, az eredményes kószálás volt.

A közös katolikus egyházi szokások ellen való berzenkedés simogatólag hatott a fiúcska lelke nyugalmára. A giliszták elleni sűrűn történő támadások viszont deréktől lefelé riadalomban tartották egész valóját.

Hiába Gyurika, rimánkodva és farolva, hogy neki nincsen gilisztája, ha volt is egyszer kicsiny s kutyáskodó korában, s nem is fáj neki soha ott, legfeljebb éppen akkor csupán, mikor a beszappanozott csövű klistélyt magába kell fogadnia.

Ezért aztán mikor Gyulafehérvárra latin iskolába került négy esztendőre, a nagy idegenség fenyegetése s a hazulról történő elszakadás fölötti búsulás mind visszájára fordult: Fehérvár ígéret földjének tetszett, a szülőházból kitépődni pedig az estéli meggyaláztatásoktól való talán végleges szabadulás üdvözülésének látszott.

Csak az internátusba imákkal és gyónással beiktatódó napok idején jött elő a szentségekben hazudás bűne, melyet továbbra is magába zárt, elhallgatván mind a palavesszők korát, mind a vétekben fogant szentségfelvételeket.

Négy év kellett Gyulafehérvárott, hogy ezek a sebek betokozódjanak.

1865

Az algimnázium után Moldován János sarkára állt: a fiúnak román iskolában kell folytatnia. Egész nyár ment rá a családi huzavonára. Végül György Szebenbe indult ősszel - német gimnáziumba.

A serdülés kegyetlen éve egyszerre tört rá Györgyre az új nyelv támadásaival. S bizony tanulmányi eredményei legalább másfél fokozattal süllyedtek, de buktatásra egyik tanára sem gondolt, bár kedvencül sem fogadta egyikük sem.

Serkenő bajuszkával s német bizonyítvánnyal érkezett Vízaknára a nyári szünetre. Gondolt rá, hosszú nadrágjához sétapálcát szerez, s pálcát fogó jobbjára glaszékesztyűt. Idősebb barátai figyelmeztették, pálca és kesztyű csak az érettségi után jogos. Így aztán a kánikula beköszöntén visszaereszkedett a kurtanadrágos viseletbe.

Az első szabad heteket könyvei között töltötte György, rozsaratás idején mozgalmasabbá tette éltét “apja”. Magával vitte a rozstarlóra “fiát”, nem kaszával-sarlóval, hanem csak a felügyelet végett: szemmel tartani az aratókat s cséphadaróval cséplőket - se a gabonaszemnek, se a szalmának ne legyen híja a gazda távollétében sem.

Csak úgy a második napon vette észre, jutott fülébe az egymáshoz dobált kurjantásokból, hangos és zsíros tréfálkozásokból, hogy mezei munkásaik egy része a Muntyán család ivadéka, köztük maga a családfő is természetesen. Lenuca nincs köztük, csak nénjei és bátyjai - s majd évek múlva - gondolta György - itt lesznek húgai és öccsei is, de őt magát nem tudta elképzelni e verejtékes munkában. A családra ráismervén - gyónásainak minden szépsége elméjébe villant - az evangélikus gimnáziumi esztendőben belső híradás nélkül megszűntek a gyermekvétkek, s elég volt a Muntyánok nevének többszöri elhangzása, Lenuca térdei képzettek meg a nyári napsütésben, s az a reménység, hogy esztendilyenkor ő is tán az aratók között hajladozik majd.

Amint nőtt-terjedt a tarló, egyre ott bóklászott György cipősen az aratók között, megszólításokra éhesen s figyelve a férfiizmok játékát, a nők csípős verejtékét. Naponta sikerült domnişor megszólításban részesülnie egy-egy közömbös kérdés örvén. Muntyán volt az, aki ha szólította, mindig magyarul, kicsi úrfinak szólította.

Úgy telt el a hét, hogy “apja” egyszer sem járt ellenőrizni a mezei munkát, s megelégedett az estéli jelentésekkel. Akaratlanul, de tán nagyon is szándékosan növelve a fiú férfitekintélyét, melynek ezek a napok igen sokat használtak.

Péntek lehetett, alkonyattal, már hazafelé készülőben eléje állt Muntyán: Vajon lehetséges volna-e, kicsi úrfi, kérem, hogy a tarlón a mi libáink legeljenek, míg az eke be nem fordítja az elhullott magvakat.

A választékos, magyart románnal vegyítő kérelmet elhalaszthatta volna másnapra, otthon megtárgyalván az engedélyt. Ám frissen szerzett urasága gyors és azonnali választ diktált, s hogy nagymama meg ne változtassa az ő hirtelen igenét, még nagyos elfordultában odavetette: Ha nagyanyám tíz lúdját is kihajtják.

Muntyán meghökkent, de rábólintotta a bine-t.

Nagymama tapsolt a domnişor eleven és talpraesett döntésének, “apja” fejcsóválva beletörődött, maga juhlegelőnek szánta a felmagzó tarlót.

Következő hétfőn két gyermek, Lenuca valamelyik öccse és valamelyik húga gyámoltalan­ko­dott be a Szaplonczay udvarra, csak annyit tudtak kibökni, hogy “ludak”, majd magyarázatul románul is: gâşte, s hosszú fűzvesszőkkel utcára terelték a tíz fehér libát.

György szokásszerűen aznap is kiballagott a Meleg-oldalbéli rozsföldre, hogy immár a gyer­mekek, a libapásztorok dolgát ellenőrizze. Félúton bosszankodott magára, milyen unal­mas nap néz őrá, s csaknem visszafordult, aztán mégis továbbment.

A rozsszalma mellett, a kévénkint rakott kazal tövében egy nő kézimunkázott, s távolról ügyelt a pásztorkodó gyermekekre s hát a minduntalan két falkára szakadó lúdcsapatra. György el akart lépni mellette, de a nő (most már közelről: lány) fürgén felkelt, és kezitcsó­kolommal köszönt.

Hátravetett hajfonata derekát verdeste, orcája két piros alma.

György nem viszonozta a köszönést. Erre a találkozásra lelke csak esztendő múlva készült, de már a piros arcról lejjebb csúszott szeme: Lenuca kebles volt már, igen kebles. Ez is meglepő volt, s amint a lány magát megingatva szólt: Én vagyok a főpásztor - a fiú ráérzett, amint mostanában hajnalonta akaratlanul, készségére: a találkozáshoz nem kell várakoznia egy évig.

Úgy beszélgettek vagy fél órát a kicsépelt kévékből rakott kazal árnyékában.

Másnap ugyanott folytatták, bár nem sok szóval. Lenuca nem védekezett, amint mögéje kerülve a lihegő-reszkető fiúkéz melleit próbálta kutatni. Ne itt - mondta a lány, s a kazal túl­felére terelte Györgyöt, Lenuca egyre ki akart fordulni a szorongatásból, hogy szemtől szembe kerüljenek. György azonban egyre mögéje került.

György a végső öröm elérését csak az állatok világában, a baromfiudvaron, kertben, kutyák révén néhányszor s a sertések közé került kan disznó próbálkozásai által tudta.

Lenuca tudta, mit akar a fiú, nem háríthatta el vadul kísérleteit. Egy idő után ellazultak a markoló kezek. Ezt nem értette a lány, s azt sem, hogy aznap negyedórányi unatkozás után, a támadások szűntén magára maradt a kazal tövén.

Másnap azonban megint frissen érkezett György - tapasztaltabban s emiatt céltudatosabban. Nem elégedett meg a keblek sanyargatásával. Odanyúlt, ahol a kilenc év előtti látványt sejtette. Meglepte s feldúlta, hogy a régi rózsaszín helyén mit lelnek ujjai.

Lenuca nem nagyon tiltakozott, csak annyi szóval szabódott most is: ne itt.

Ebben nyilván igaza volt: de hát hol?

A lány a közeli fasor felé pillantott. Ezt odahaza csenderesnek tudta György. Megindult. Néhány lépés után visszanézett. A lány engedelmesen lépkedett nyomában.

Egy riadt gondolat a bokros fasor előtt: Lenuca most sem visel alsóneműt!

Már bent járnak a bozótosban, tisztást keresnek s találnak, némán.

A kézimunkád hol hagytad? A kazal tövén.

Ennél többet nem beszéltek. György a leány mögé került, de most a szoknyája alá nyúlt mindjárt. Lenuca ingerülten fordult meg. György ismét hátulról próbálkozott, ahogy otthon az udvaron tanulta. Elfáradásig forogtak így. A leány nem mondta, nem mondhatta, hogyan kell csinálni, mert ő meg otthon öccsei s húgai létre ébresztésének módját számos éjszakán hallotta, s olykor látta is, minthogy egy nagy s közös szobában háltak szüleikkel, különösen a kisebbek.

Türelmét veszítve harapásra villantotta fogait, de csak egy csókféle lett abból, hogy a fiút magával szemben tartsa, akármilyen dermedten. Farkasszemet néztek, s így, igéző szeme fonalán tartva a tétovázót, a lány elhanyatlott a gyepen, s minden egyéb lehetőséget elhárítva hasig felhúzta ruháját s fel térdeit is, most már odaengedve a fiú szemét is.

Lekuporodva a két térd közé megkísérelte összeegyeztetni eddigi elképzeléseit az eléje nyíló lehetőséggel György, orrával és ölével egyszerre próbálta megközelíteni a sötét bokros gócot. Akár egy karikába görbedő íj. A lány maga is tapasztalatlan lévén, csak úgy tudott segíteni, hogy a kis hím vállait megragadva maga fölé húzta: az íj lazult ily módon kissé és saját súlyától a test, a kész vesszőt az áhított irányba tolta, s merő véletlen, hogy a bokros góc pőréjéhez érintette. Most néztek egymás szemébe merőn! Pillantásuk azt mondta: Igen! Ez az!

S György lassan lejjebb ereszkedett, de akadálynál tanácstalanul megállt.

- Ha felcsinálsz, domnişor, a bátyáim agyonvernek téged! - sóhajtott boldogan Lenuca. S ez nem hangzott üres fenyegetésül.

György feltérdelt, s begombolkozott.

A rozsföldre többé nem gyalogolt ki.

Lenuca hosszan nézett utána, várakozóan, még nyitva tartva magát.