Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1872

Hatvankét éves korában váratlanul meghalt Szaplonczay Ádámné, egykori sótiszt özvegye. Részes aratóival pörlekedve érte az agyvérzés - román szóval az ajkán lehelt utolsót.

Ágota (noha férje és három gyermeke volt) egészen magára maradt. Támaszát s gyóntatóját veszítette el anyjában. A mindenkori plébánosnak, templomi gyóntatójának kezdettől fogva hazudott a tekintetben, hogy első fogantatásának idejét s körülményeit rendre elhallgatta, s az áldozáshoz a titok megtartásával járult. Az így nyert feloldozást és bűnbocsánatot, érthetően, nem tekintette soha tökéletesnek.

Ugyanis édesanyjának tett mindenkori bűnvallomásaira, beleértve mindig azt a legelsőt - megkapta a teljes fölmentést vétke, vétkei következései alól.

Anyja halála után Ágota lelkének nyugalma megbomlott. Eddigi különös szokásai elhatal­ma­sodtak fölötte. Övéinek apróbb-nagyobb kórságait “hasonszenvi” eljárással (similia similibus curantur) orvosolta, hódolt mindenféle borogatásoknak, sőt kezének egyre inkább delejes erőt tulajdonítva, a kézrátétel hatásában is szentül hitt. S hitt a szellemidézésben, melyet anyja éltében csak olykor-olykor űzött, de mostanában (gyakran szolgálói társaságában) estenden, teletszaka táncoltatta az asztalkát: mindig Hozsváth Károly hadnagy (később főhadnagy) érdekében. Főhadnagy? Gondolataiban Ágota léptette elő.

Családi körben gyakorolt gyógyeljárása a test tisztán tartása, méregtelenítése végett naponta (esetleg többször) megismételt klistélyozás, az allövet lett.

Gyermekei ezért szívesen vállalták az intézeti életet, és szünidőben aggódva tértek meg a szülői házhoz.

A tizenhat éves Erzsébet Temesvárott tanult a Miasszonyunk-apácáknál. A kisebbik fiú, akit egy meddő gondolattal Károlynak kereszteltetett Ágota, de akit apja vallásán s nyelvén Carolnak neveztek s írtak, a szebeni román gimnázium negyedik osztályos növendéke volt ezidőtt, s magyar szóra egyre zavartabban járult anyjához vakációzni.

Gyermekei s anyja fogytán az özvegy minden maradék szeretetét férjére terelte. Moldován lassanként megszokta, hogy felesége úgyszólván rigolyái által édesül hozzá, de elfogadta az ártalmatlannak ítélt kuruzslásokat, s el még az olykor vállalt allöveteket is, melyek ideig-óráig segítettek az egyre hatalmasodó baján: dülmirigye kezdett evesedni.

Moldován Jánosnak hatvanéves korában egyik óráról a másikra elzáródott a vizelete. Egész alteste iszonyatos feszülő fájdalmán csak Szebenben tudtak segíteni: fémkatéterrel elvezették testéből a felgyülemlett pangó hugyot. (Az sem volt kis fájdalom!)

Hazatérvén felesége gondozásába esett, ki újra és újra leküzdvén maradék irtózásait, naponta lemeztelenítette férje hanyatt vetett altestét, a fél kezével magasba tartott zománcedényből csatlakozó cső végét szabad kezével beledöfte a szorongó férfianuszba. A szappanos, langyos víz néhány percig még csak növelte a duzzadó prosztata feszítő fájdalmát-ingerét. Amint azonban Ágota “mehet” szava elhangzott, felkapva nadrágját rohant a pervátára, ahol is belei kiürülvén, vízhólyagja táján is jóleső könnyebbedést érzett.

Sokadik alkalommal, mikor különösen jólesett alteste enyhülése a klistélyozás által, visszaheveredett előbbeni helyére, és ezt mondta:

- Nem is reméltem, Ágotám szívem, hogy ennyire szeretsz engemet.

Tegezte feleségét, az meg kezdettől magázta őt.

1874

Moldován György huszonnegyedik évében végezte el a jogakadémiát (anyja kívánsága szerint), azért ily későn, mert nővére, apai ágon féltestvére, Aspasia unszolására a papi szemi­ná­riumban töltött két évet. Aspasia akkortájt ment férjhez Bukarestbe, a neves, főúri Marghi­loman család egyik sarjához, hatása öccsére akkor megcsappant, s az érsek beleegyezett (Szebenben), hogy félbehagyott egyházi művelődése mellé esetleg egyházjogászi minőségben alkalmasint többet használjon felekezetének.

Az érsek óhajára a doktori, tudori fokozatot Bukarestben kérte, minthogy a jogakadémián (melyet magyarul végzett) erre mód nem volt.

Ez sem volt könnyű dolog, de sógora családjának befolyásával s a maga fölényes műveltségével sikerült.

Anyja a huszonnégy éves fiút (még csak doktorandusz) maga elé állította, és sarjadó bajuszát a maga ízlése szerint ollózta ki. Talán két hétbe is tellett, míg Gyurikám (Moldován Ioan Gyuricámnak szólította) férfidísze megfelelően alakult. Akkor anya és fia bekocsiztak Szebenbe, galambszürke huszárdolmányt rendeltek főhadnagyi rangjelzéssel a legjobb szabó­tól, s az elkészülvén (egy következő alkalommal, már ősszel) Szeben akkor még egyetlen fényképészénél a bajuszkás-dolmányos fiúról felvételt készítettek. György csak ezután utazott Bukarestbe, hogy a szükséges vizsgáknak eleget tegyen.

- Nagy kép legyen, színezve - utasította Moldovánné a képművest.

1890

A színezett fénykép nyolc esztendeig egy sublótfiókban lappangott, zár alatt, csak magános ünnepi alkalommal került napvilágra, csak néhány percre megtekintés és megcsókoltatás végett. Moldován János nem tudott róla egyáltalán. György meg teljesen megfeledkezett még a fényképezkedés kínos órájáról is.

Az egykori főbíró üvöltő fájdalmak között szenvedett ki hatvankilencedik évében: csapolás már nem segített, érvágással hiába próbálkoztak, a piócák undorodva, szívatlan fordultak le a nyaktól talpig, tokától bokáig felpüffedt testről.

- Húgyvérűség - tártak tenyeret a tanácstalan orvosok.

Alig egy héttel a temetést követőleg, általános nagytakarítás után, előkerült a sublót záros fiókjából a bajuszkás huszár főhadnagy képe, s felkerült az újdonat özvegy hálószobájának falára, szemben az ágy fölött aranyló szentképekkel.

György csak most révedt vissza a szebeni fényképész műtermére.

- Milyen nyalka katonatiszt lehettem volna, ha az élet könnyebbik végét ragadom meg!

- Sajnálom, hogy a hazáról eltévesztett fogalmad van, kisfiam - mondta az özvegy -, akinek te a modellje vagy, bizony azt az élet a nehezebb, a halálos végén ragadta el.

Homályos beszéd volt, a nézetkülönbségnek kölcsönös, hosszan tartó csókkal vették elejét.

Július 3-án emberemlékezet óta nem tapasztalt felhőszakadás zúdult Vízaknára. A környező lejtőkről a városra ömlött a víz, a nyíltszíni sóstavak kiöntöttek. Félóráig tartott az égiháború, de órákig tartott, míg az ár elvonult az utakról.

Ami soha nem történt meg addig, a hatvan-nyolcvan öl mély, felhagyott sóaknák is megteltek.

Megteltek, és ki- s feltörtek a föld alól. A Nagy-Akna régen beomlott, s fűvel, bokrokkal benőtt lappancsán új kapu nyílt, s azon öt honvéd holtteste úszott elő, melyeket (kiket) a vízaknai csata után háromszázheted-magukkal löktek a sós mélybe.

“Negyvenegy évig és hat hónapig aludtak nedves sírjukban” - írta másnap a helyi hírlap. - “A holttesteket a sós víz romlatlan állapotban megőrizte. Az ismeretlen és névtelen hősöket, a mesés idők hazajáró, néma tanúit a város kegyeletesen közös sír megszentelt földjébe fogja temetni.” Még azt is megírta a lap, hogy a hősök között egy galambszürke dolmányt viselő huszár is van.

Mikor Ágota hírét vette a szörnyű-gyönyörű hírnek, befogatott, hóna alá kapta a falról a főhadnagyi képet, s úgy, gyászruhásan a ravatalozóhoz hajtatott.

Ott feküdtek sorban a honvédek, még koporsón kívül.

Az özvegy negyven év és hat hónap várakozással szemében és szívében kereste és találta meg a galambszürke huszárt.

A só a tűző napon már megkristályosodott a holt férfiak arcán. A huszár arca borostás volt, de bajuszt nem viselt. Dolmánya kopott (még az élettől), nyaka és arca idegen, közlegényi. A bizonyság előtt Ágota ájultan összeroskadt. Gyászruhája is, meg a kép is besározódott. Mikor életre locsolták, elfordult a jövevény halottaktól, s ezt motyogta: - Többé nem imádkozom.