Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1917

Ezredesünk Thuróczy Ödön, miután “végigharcolta” Falkenhayn tábornok vezérkarában Havasalföldet, ismerősként érkezett Bukarestbe.

Az első napokban, sőt hetekben német és román együttes nyelvtudása miatt a megszállás legkényelmetlenebb feladatait sózták rá. Lakásfoglalásoknál, élelmiszerek rekvirálásánál kellett segédkeznie, csupa olyan jelenetnél (magyar ezredesi egyenruhában), ahol szigorú, sőt kíméletlen, blazírt német tisztek kíséretében, kik rendszerint (mindig) őnála alacsonyabb rendfokozatúak voltak. Ez a rákényszerített ténykedés nemcsak az említett, számára hátrányos rangviszonyok miatt volt megalázó, hanem azok miatt a lehetőségek miatt is, amelyek a magyar egyenruha bemocskolásával járhattak együtt. Románul s németül tolmácsolt, s a megszálló erőszak hangját az “ügyek” keménysége miatt soha nem tehette udvarias lággyá, mint szerette volna, ám ahol s amikor csak tehette, elnézést kért, s próbált a kíméletlen hadihelyzetre hárítani minden elkobzó ultimátumot.

Csak a harmadik héten tudott időt szakítani Aszpázia sógorasszony felkutatására, minthogy a pontos címet György sógortól elmulasztotta a nagy háborús sietségben megtudakolni. De hiszen a román rokonokkal való kapcsolatteremtés nem volt célja küldetésének - semmi előnyre nem számított velük.

Utolsó találkozásuk óta Aszpázia fölött is alaposan eljárt az idő, de akár utcán találkozva is nyomban megismerte volna - királynői tartású dáma maradt fehér fejjel is a vízaknai sótiszt leánya. Hazulról is kellett vigyen valamelyes tartást - nyilván Ágota mama neveltjeként -, de bizonyára a királyné mellett, udvarhölgyként még csak, s mégiscsak növelhette, növelnie kellett tiszteletet parancsoló viselkedését, amely testi felépítésével és lelke alkatával együtt hatott mindazokra, akik vele találkozhattak.

Alexandru Marghilomannal, a sógornő sógorával csak később s véletlenül ismerkedett meg - Aszpázia jóvoltából - egy látogatás alkalmából, amikor az államférfi körül a sógorasszony éppen titkárnői feladatokkal elegy ápolói feladatok teljesítésével tette magát hasznossá és nélkülözhetetlenné.

Aszpázia úgy vélte, a magyarországi rokon jó szolgálatokat tehet a családnak, s a román ügynek - német szolgálatban állván. Thuróczy Ödön azonban mindjárt azzal mutatta be magát, hogy ő nem a németek szolgálatában tevékenykedik, hanem magyar érdeket képvisel, s ez nagy különbség lehet abban a pillanatban, amikor a magyar és román megegyezésnek kell érvényesülnie.

A mentegetődző okfejtés meglepte Alexandru Marghilomant, gyanakvása a magyar ezredes rokoni közeledésére alig csökkent, de kíváncsiságát mégiscsak felébresztette némileg.

- Ha jól értettem - foglalta össze Alexandru mindkettejük, mindhármuk számára a bizonytalan kiterjedésű magyar jóindulatot - köztünk tulajdonképpen Erdély határairól lenne szó! Hogy nem bővítenék Önök kelet felé, az előbb-utóbb megkötendő béke keretében.

- Igen - kapott a magyarázaton Ödön -, s egyben azt is tartalmazhatja jövendő megállapo­dásunk, hogy Erdély határai nem tágíthatók nyugat felé sem, amikor az autonómiára kerül sor.

Az autonómia szó meghökkentette és megállította az éppen ágyban fekvő román urat s bővebben s minél többet akart hallani az autonómiáról.

Szerencséjére, Ödön őszi hadba vonulása, Falkenhaynhoz csatlakozása alkalmával fél napot Vízaknán vendégeskedett, és Moldován Györggyel, valódi sógorával, beoltatta magát olyan eszmékkel, amelyeknek éppen ellenkezőjével élt addig - a császár kabátját viselvén.

A Vízaknán kapott eszmék - mondanunk sem kell tán - mind Erdélyre vonatkoztak, s ha csipegetett is Ödön ezekből hajdani családi találkozásaik alkalmával, a mostani, tehát tavaly őszi kinyilatkoztatások minden előbbihez képest határozottak és szilárdan véglegesek voltak.

Hogy mennyire tetszett s mennyire nem az autonóm Erdély képzete, azt nem árulta el Alexandru sógor, de Aszpázia aggodalmas jelenlétének türelmét enyhítette, feloldozta az a koccintás, amellyel a két férfi végül pertut ivott.

S e beszélgetések alkalmával s után, magyar öntudattal sajátos módon épp román környe­zetben feltöltődve, csakugyan függetleníteni tudta magát Ödön a megszálló német sereg alantas szolgálatától.

Kereste ugyanakkor a vezérkarnál a szerepet maga számára, ahol önbecsülő maga méltósá­gával élete diadalmas magaslatára emelkedhet. (A szerelmi diadalok múltbeli figyelmen kívül hagyásával.)

Új, bár eddig is lappangó feladat ébredt számára, amikor a Marghiloman házban Carol trónörökös szállongó bizonytalan hollétéről hallott. Hogy Buzăuban őrnaggyá előléptetése alkalmával még ott ünnepelték, de azóta nem tudják merre jár, merthogy az Udvarnál, s különösen Iaşi-ban aligha képes megmaradni tétlenül.

Ödön málhájából ezekben a napokban előkerült két illatos (mert illatosított) levél, s mindenik­ben egy-egy fénykép román népviseletbe öltöztetett kisfiúval, a képek üres hátlapján kissé szándékolt ákombákommal az írás: Cézár-Sylviu a papának - az édesapának! (Cézár-Sylviu trimite Tăticului drag!)

Volt egy harmadik fotográfia is a második s újabb keletű borítékban. Egy asszony ölében egy csurdi fiúcskával, kinek tekintélyes pöcsikéjét a kép középpontjába helyezte a fényképész. S a hátlapon már érettebb kézírással: Mi, ketten! (Noi doi!)

A két levél, melyet Ödön gondosan s többször is elolvasott, az érettebb kézírással volt írva. Nyilván a királyfigondozó főnökasszony betűivel, míg a kisfiú előlegezett sorai magától a leányanyától, a viruló szép Mioricától származtak még sok gyakorlást igénylő betűvetéssel.

A leveleik tartalma: egy folytatásos érzelem ismétlődő érzelemkilávázásai; nemcsak hogy maga a kézírás a zárda főnökasszonyának érett és határozott keze nyomáról tanúskodik, de az egymásba kapcsolódó két levél szövege is sokkal inkább egy az életből kifelé haladó nő eszmélkedése, mint a huszadik esztendeje felé közeledő, tapasztalatlan (csekély tapasztalatú) csitrié. Az egyszeri és mégis gyermeknemző szerelmi egyesülés támadóan költői idézése s megjelenítése még levélenkint is kétszer-háromszor újra és újra, nem a gyermeteg, megesett lány képzeletének szüleménye, hanem egy réges-régen nélkülöző, nőiségének vége felé tartó vénlány, vagy éppen kezdettől fogva a férfibeavatkozást áhítozó, de érintetlenül maradt némber képzeletének burjánzása.

Az is bizonyos persze, hogy a levélíró, tehát a főnöknő ismételten s töviről hegyire meg­faggatta, kifürkészte Miorica gyermekszerző élményeit. Olyan részletek íródtak e levelekbe, amelyekről csak a trónörökösnek s Mioricának lehettek közös emlékei. (Ödön meghökkenten értesült saját szűzhártya-szaggató vitézkedéséről is, de nem tudta eldönteni, élményének ezt a részét már a “leány” örökítette ki Carol hercegre, vagy csak a levélíró jótékony keze ajándé­koz­ta őfenségének, az ebből származható bonyodalmak, félreértések, fölösleges magyaráz­kodások elkerülése végett.)

A forró levelekből egy olyan hím többszöri behatolásának felejthetetlen emléke izzott a gondosan megválogatott diósgyőri papiroson, akinek testi valóságát méhében, hüvelyében őrzi az általa megvendégelt és megáldott női test.

A német császár békeajánlatot tett a román királynak, ahelyett hogy tovább folytatta volna a harcot Moldova, tehát egész Románia elfoglalására!

Ferdinánd király nem adott egyértelmű választ, igent vagy nemet. Egy háromtagú román delegációt eresztettek át a németek az arcvonalon Iaşi-ba menendő. A három román úr egyike volt Traján Marghiloman, minthogy nagybátyja Alexandru és Carp korukra hivatkozva nem vállalkoztak a kockázatos útra.

Trajánnak lelkére kötötte Ödön, hogy tudakolja meg Carol herceg hollétét, s ha történetesen találkoznék vele személyesen, közölje vele (jelentse őfenségének), hogy levelek és üzenetek várnak rá Máramarosszigetről, s ha teheti, a titkos tárgyalásokon vegyen részt, ha ugyan eleve nem őt bíznák meg (a trón megmentése érdekében) a németekkel való különbéke előké­szítésével.

Traján s a másik két úr küldetése sikerrel járt, amennyiben Adjudra várnak teljes titoktartás mellett, az oroszok mellőzésével egy német béke-előkészítő delegációt, s kérik, utazzék velük vagy Carp vagy Marghiloman Alexandru.

S hogy a siker teljes legyen és kerek, Traján mély hódolatával jelentett máramarosi utalására felcsillant a fenséges fiatalúr szeme, s ígérte, mindenképpen ott lesz Adjudon, ha nem iktatnák is őt felséges szülei a tárgyalásra jelölendő személyiségek közé.

Az orosz belpolitikában s a hadvezetésben ez időtt olyan változások történtek, amelyről köztudott világtörténelmi jelentőségük miatt részletesen, vagy éppen elemzően szólnunk fölösleges, sőt illetlen volna. Elég annyit megemlítenünk, hogy a két titkos békeküldöttség találkozója a megrekedt arcvonal közelében, de még a román királyi csapatok védőkörletében, hihetőleg a szövetséges hatalmak, ezúttal természetesen Oroszország látókörén kívül, sikeres volt.

Bukaresti románok öten vettek részt az “expedícióban” Carp köré tömörülve, köztük Traján, úgy is mint a Marghiloman név viselője.

A németek tizenöten voltak, ha közéjük számítom Thuróczy ezredest is, akit nyelvtudása sodort a társasághoz, de még így is kellette, kelletnie kellett magát Falkenhaynnál, aki a maga vezérkarából hat szakértőt küldhetett Adjudra.

Kedd reggeltől szerda alkonyatig tartott az egymás hajlandóságát puhatoló eszmecsere. Ha ugyan lehet cseréről beszélni olyan tárgyaláson, ahol a szavak kilenctizedét egyik fél mondja ki, méghozzá parancsolólag. S természetesen a maga nyelvén, mert a Iaşi-ból jött, nagyszámú román delegációt is csupa németül tudó katonákból és civilekből állították össze. Ily módon Thuróczy ezredes nyelvismeretére nemigen támaszkodtak, olyannyira, hogy formálisan ki is rekesztették, rekesztődött az alkudozásokból.

Ám volt ennek a kívül maradásnak egy kedvezőbb látszata is: Carol trónörökös, miután nagy reverenciával ünnepelték személyében a Hohenzollern-Sigmaringen származékot, a hosszú életű Viktória királynő dédunokáját - rövid, kedélyes szavakkal kivonta magát a tárgyalás aprólékos kötelezettsége alól, Thuróczy ezredest felismervén a tárgyaló asztal túlfelén, átment a német oldalra, őt vállon ölelve magához húzta, s nagy barátsággal átvitte egy másik szobába. Mindenki azt hihette, hogy kettejük egy másik különbéke alapjait vetik meg - négyszemközt.

S ez lényegében igaz is volt.

Egyedül Traján tudta, hogy bizonyos máramarosi személyek területi hovatartozása lesz e külön megbeszélések tárgya.

A trónörökös francia konyakot bontatott, s csak a második pohárka után nyúlt Ödön levéltárcája után, amely elnevezéséhez híven csakugyan leveleket tartalmazott.

Elmondhatatlan volt Carol viselkedése előbb a fényképek láttán, majd a levelek olvasása közben. Ám azért kíséreljük meg elmondani mégis ezt az eksztatikus viselkedést.

Először könnyezni kezdett a fiúcska “kísérteties” hasonlósága miatt, majd sorban megcsókolta mindhárom képet, Miorica arcára és kötényére rácseppentette könnyeit. Sápadtan dőlt egy karszékbe, a fényképek ott hevertek előtte az asztalon, ismét kézbe vette őket, a vér visszaáramlott arcába. “Nézd, milyen gyönyörű gyermek, már most milyen királyi a tartása! Én csináltam. Ez a lány maga a nép! A mi román népünk! Isten rendelése, hogy elkeveredjék bennük a mi vérünk. Mit szólsz hozzá, barátom, ugye helyes, hogy magvamat a nép tiszta, ártatlan testébe tápláljam?”

Ödön óvatosan lefelé fordította a képeket, csak most vette észre Carol a gyermekírást: “Cezar-Sylviu trimite Tăticului drag!”

A trónörökös felpattant, és egy román dallamra körültáncolta a szobát.

Aztán következtek a levelek. Elébb nem merte felbontani egyiket sem.

Ödön megadta egy bátorító mozdulattal az engedélyt.

A drága papa nem nézte a dátumokat, s úgyis mindegy, melyiket olvassa előbb, mosolygott tétovázásán az ezredes, mint aki nem ismeri ugyan a koperták tartalmát, de látatlanban úgy véli, az érzelmek annyira összefolynak a két írásos üzenetben - bármelyikkel lehet kezdeni a boldogító vallomások idézését.

Az első levél olvasta után hatalmas sóhajokkal, gyors egymásutánban kétszer megtöltötte a maga pohárkáját az illatos francia nedűvel. Teljesen megfeledkezve társa ihatnékjáról.

A második levél után döbbent rá Cézár fia édesanyjának irodalmiasan csiszolt s mégis forró érzésekkel dús kifejezőkészségére.

“Méltó lenne a trónra” - kiáltott fel.

“E demn de tron!”

És újra töltött, most már Ödönnek is: “Most tudom csak - kiáltotta -, milyen remek férfi vagyok! Még ennyire megelégedve egyetlen nő sem volt velem! Pedig soha és sehol nem vallottam kudarcot dárdámmal.”

Thuróczynak is mondania kellett valamit: - Az igazi férfiasság előtt mindig meghódolnak a nők! Ez a gyönyörű Miorica Zărăneanţu mindennap térden állva köszöni meg az Úr ikonjai előtt, hogy fenségeddel összehozta őt a sors.

A fogalmazástól megtorpant egy pillanatra, eszébe ötlött, hogy az egyik szerelmes hálalevél szavait használta fel, s el kellett hallgatnia, nehogy az ifjú apa megsejtse, megorrontsa a levéltitok sérelmét.

- Úgy tetszik, szívét-lelkét, minden gondolatát beleírta az én árvám.

- Csak egy dolgot nem - mondta halkan Thuróczy.

- S mi lenne az?

- Mi? Még nincsen neve Cézárnak. Még anyja nevén Zărăneanţu.

Meghökkenten adott igazat bólintva a jövendő uralkodó.

- Barátom! Kérlek barátom, hozzad minél előbb Bukarestbe Őt, s gyermekemet, első­szülötte­met. Kap nevet. Nem kell anyja nevén szégyenkeznie.

Thuróczy ezredes a következő hónapban néhány napra visszatért Kassára, s a hadtest­parancsnok bizalmas engedélyével (nyílt parancs!) gépkocsin népviseleti motyóival együtt Mioricát és Cezar-Sylviut Bukarestbe szállította.

Az utazás alapjául Carol trónörökös levelei szolgáltak, melyeket az uralkodói bélyegzők igazoltak.

Hogy a mérleg helyrebillenjen, a trónörökös is két levelet juttatott Ödön tárcájába. Mikor útrakelésük előtt megszámlálta a boldog leányanya a leveleket, már fél kezén meg sem tudta számlálni őket. Hatan voltak a fenséges borítékok.