Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1919-1920
Ismét Traján és Bukarest

Ezekben a hónapokban Traján kétszer, talán háromszor is járt Vízaknán, kétszer mindenesetre úgy, hogy Szebenbe esett küldetése. De mindhárom alkalommal azért, hogy miniszteri tanácsosi rangban (Duca minisztériumában) összeköttetést teremtsen a liberálisok és az erdélyiek között. Jelentéseit, közléseit Szebenben mindig Maniunak tette.

György bácsinak, Gyurica bácsinak, apósának szabad gondolattársításokban adta elő időszerű élményeit, s gyakran azokat a pletykákat, szóbeszédeket, amelyeket főnöke árnyékában, a szű-kebb vagy tágabb közvélekedés sodrából kihalászott emlékezete.

Igazából mindig az a reménykedés vitte Vízaknára, hogy apósát rá tudja venni Tünde magatartásának megváltoztatására.

Tünde nem volt hajlandó változtatni életén, és eszébe sem jutott, hogy Bukarestben nagy Doamnát játsszék - marad Székelyudvarhelyt (most már Tîrgu Secuiesc) jótékonyan tevékeny­kedő nővérnek, székely testvérei javára, akik szolgálatait minden eddiginél erősebben igényelték.

Az első látogatás idején Erdély sorsa bukaresti szemmel még nem volt egyértelmű. December 13-a után a véres megtorlások miatt nehéz volt Erdélyben megőrizni a belső rendet. A hazatérő katonák (öregek, sebesültek) nyugtalanságot vittek a falvakba. Bukarestben problé­mát okoztak a németbarátok, akiket azonban nem lehetett büntetéssel sújtani, mert a foksányi fegyverszünet megkötésénél s a bufteai előzetes békealáírásnál a király igénybe vette szolgálataikat.

Az aggastyán Carp, aki nemcsak németbarát volt, de a dinasztiának is nagy ellensége, 1919. június 22-én falujában meghalt. A fővárosi lapok még nekrológiát is szégyelltek közölni. És Petre Carp földjeit felszántották azok a paraszti ekék, amelyeket a legmélységesebben lenézett.

Carp hideg ember volt. Hideg és kegyetlen. Még magánéletében is. Soha egy jó szava nem volt senkihez. A gyermekeivel szemben teljes szuverenitást gyakorolt, barátaival szemben legfeljebb lenéző szimpátiát mutatott.

Három ragyogó tulajdonsága volt: tehetség, szellem, anyagi és morális feddhetetlenség. Lelkületére jellemző mondása: nem szeretem a virágokat, legfeljebb a tölgyet!

Nagy államférfi volt. Szónoklata nem volt tömegszónoklat. Carp nem szólt a lélekhez. Amit mondott, az tiszta ráció volt, fenséges tisztaságú. Mondatai bronzba öntöttek voltak, egyedül az ő beszédeit lehet ma is érdeklődéssel olvasni. Egyedül az ő beszédei váltak időtállókká. Azt mondták róla, hogy kész egy fontos helyzetet feláldozni egy szellemes mondásért.

Végül a feddhetetlenségéről. Igaz volt és kristálytiszta, ő nemcsak az anyagiakban volt becsületes, de becsületes hitében is. Carp abban a politikai légkörben, amely minket száza­dokon át Kelethez kötött, kivétel volt. Határozatai világosak, véglegesek, visszavonhatatlanok voltak. Politikája, közéleti magatartása kivételes, nem illett bele fajtánk géniuszába. Carpnak az eszme, amit követett szent, kötelességében állhatatos, az adott szó, az megszeghetetlen volt. Carp végletes jellem volt. Tiszteletet parancsolt, és pontosan tudta, hogy egy adott pillanatban ki hogyan reagál.

Akárhogyan is, de Petre Carp a háború előtti Románia ha nem is nagy államférfia, de nagy egyénisége volt.

De mi most a helyzet az országban? Minden lépésnél azt éreztük, hogy nincs kezünk a kormányrúdon.

A legsürgősebb feladat az ország élelmiszer-ellátása. A Hoover-bizottság megszervezte ellátásunkat gabonával. Hónapokon keresztül amerikai búzával táplálkoztunk, amit az amerikai hajók hoztak kikötőinkbe. De nemcsak az élelmiszerben volt hiányunk, hanem a kereskedők üzletei is üresek voltak. Nem volt méteráru, nem volt cipő, nem volt fehérnemű stb. Minden elsőrendű közszükségleti cikk hiányzott. Hogy pótolja, Brătianunak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy mint állam fordult a szövetségesekhez segítségért. Georghe Danielopol Párizsban egy megrendelőirodát nyitott, és a megrendelések fedezetéül az állami kincstár terhére bonokat bocsátott ki, illetve adott ki. Egy idő után Danielopol már nem tudott ezzel a kérdéssel foglalkozni, aminek az lett a vége, hogy rövidesen óriási adóssággal találtuk magunkat szemben.

A legnagyobb nehézségeink mégis a szállítással voltak. Itt az anarchia általánossá és tartóssá vált. Szerény vasúthálózatunk teljesítette feladatát a háborúig, de később már teljességgel elégtelennek minősült. Lazult a fegyelem is. Az állomásfőnökök elvesztették autoritásukat beosztottjaik felett. Akiket behívtak katonának, legnagyobb része a vagonok tetején utazott, és minden fegyelem nélkül viselkedett. Képtelenség rendet teremteni ebben az egész gazdasági és adminisztrációnkat meghatározó vitális kérdésben. A katonaság állandó beavatkozása mindenbe megakadályozott minden erőfeszítést a normalizálás felé.

És ebben az időben kellett végrehajtani az agrárreformot és elvenni a kétmillió hektár földet (ebből végül is másfélmillió lett) a nagygazdaságoktól, és szétosztani a parasztságnak. Ennek a felelőssége, mint az uradalmak, illetve földművelési miniszternek a felelőssége ránk hárult. Munkához láttunk. Azt hiszem, rekordidőben teljesítettük a legfontosabb feladatokat, amit megtáviratoztunk Brătianunak Párizsba. Ellenzékeink pedig újra csak vádaskodtak. Azt mondták falusi kampányaink alatt, hogy a “liberálisok elvették a földet a bojároktól, de vissza akarják tartani a közösségekben az agronómusok rabtartásában, és addig tartják így a földet, amíg jónak látják; hogy visszaadják régi tulajdonosaiknak”. Különösen Averescu ügynökei terjesztették ezt a hírt rólunk. És nem eredménytelenül, mert az irántunk való kétely felütötte fejét ennek a gyanakvó népnek a lelkében.

Lehet, hogy ott hibáztunk, hogy nem csináltunk nagyobb propagandát az agrárreformnak. Sokáig hallottam később, hogy a liberálisok terve az volt, hogy úgy osszanak földet, hogy mindjárt a kiosztott földből közösségek alakuljanak. Mi a közösségekhez azért folyamodtunk, mert komoly felmérés nélkül nem lehetett végrehajtani a földreformot. A földmérés viszont időt követelt, és azt közösségek nélkül nem lehetett megoldani. Nem fogadtuk meg egy régi politikusunk bölcs tanácsát: “Ha sikert akarsz valamiben elérni, úgy kell tenned, mint én teszek a kalapáccsal: mindig ugyanazt a szöget ütöd! Az ellenzékem azzal vádolt, hogy húsz évig ugyanazt a cikket írom a Românul-ban. Ez igaz. A nép agyába csak így lehet belevinni valamit, állandó ismétléssel.”

Averescu nem nyugodott, olyan szellemet engedett szabadon, amely a román nép minden rossz tulajdonságát és szokását előhozta. Útja nyílt mindenféle visszaélésnek, csalásnak, pörösködésnek, amit talán el lehetett volna kerülni.

Egyik nagy hiba az volt, hogy a parasztságot, amelyik földet igényelt, ide-oda költöztették, s nem tudott megállapodni. Másfelől Averescu, hogy népszerűségét megőrizze, fűnek-fának adott földet, és így olyanok is kaptak, akik nem értettek megműveléséhez. Ezeknek a hibáknak a következményeként számos igazságtalanság és sok elégedetlenség támadt.

Az egész agrárreform más jelleget öltött, mint amit mi elképzeltünk, a szövetkezeti mozgalom teljesen deformálódott anyagilag is, és morálisan dezorganizálódott, és végül is csődbe jutott. A hitelszövetkezetek sohasem jutottak el oda, hogy támogatást nyújtsanak a parasztságnak, mivel sohasem kapták meg azt a támogatást, amire feladataik végrehajtásához szükségük lett volna. A lejnek az elértéktelenedése és a kamat növekedése visszatartották a parasztságot, hogy a takarékba tegye a pénzét. Az 1919-ben megálmodott földhöz juttatott és szövetkezeti hálózattal összefogott és megsegített parasztság szervezetlen, a spekulációnak kiszolgáltatott tömeg lett.

E nagy problémák közepette is minden figyelmünket csapataink bánáti és erdélyi mozdulataira irányítottuk.

Még Brătianu kabinetje fennállt, amikor megérkezett Franchet d’Esperey is, a szaloniki csapa­tok parancsnoka Bukarestbe, és felkereste ő is, Brătianut. Bevallotta, hogy nem ismerte előze­tes megállapodásunkat egész Erdélyre vonatkozóan, mert ha tudta volna, nem jelölte volna meg a Maros vonalát a magyarokkal való fegyverszünetben. Nagy jóindulattal vállalta, hogy ő hajtja végre a további menetelést, hogy a hibát jóvátegye. Úgy tudtuk, hogy főként Észak-Erdélyben, Szamos-vidéken, Biharban és Szatmár környékén erős a bolsevizmus, úgyhogy a ro­mán katona a lakosság szemében kettős felszabadítást hajt végre, a társadalmit és a nemzetit.

Tudtuk azt is, hogy Bánátban tűrhetetlen a helyzet, hogy a szerbek elfoglalták nagyrészt azokat a területeket is, amelyek minket illettek volna, és mindenhol dölyfös hódítókként viselkedtek, és nem szövetségesekként. Az ottani francia csapatoknak Gambetta generális volt a parancsnoka, a nagy Gambetta unokája, akinek velünk szemben elfogadhatatlan magatartása volt, mert nyíltan mutatta magyarbarátságát, és egy magyar nőszemély társaságában nyilvános botrányban élt.

Tudtuk azt is, hogy Dobrudzsában a szövetségesek megengedhetetlenül sokat késnek a mi területeink evakuálásával.

Szebennél Panaitescu generális fogadott, a Kormányzótanács székhelyében. Maniu modora eleve kedves volt.

Május végén - 1919-ben - az uralkodópár, a király és a királyné, akik már régen látni akarták Erdélyt, megrendezték triumfális körutazásukat. Mivel Brătianu még Párizsban volt, az uralkodó párt Pherekyde kísérte el.

Ez az utazás egy álom volt, leírhatatlan álom. Tíz napig éltük át a legmegrendítőbb jelene­teket. Az egészet Maniuék rendezték meg, és a lehető legjobban. Meglátogattuk Nagyváradot, Bochisceabát (Békéscsabát), Nagybányát, Nagykárolyt, Besztercét, Kolozsvárt, Tordát, a Nyugati-hegységet, Avram Jancu sírját, Camponit, Abrudbányát, Brádot, Gyulafehérvárt, Szebent, Fogarast és Brassót.

A legfontosabb emlékek: ebéd Balázsfalván a metropolitánál, vacsora a Károlyi grófok kasté­lyában Nagykárolyban, ahol annyi nyomda volt Edward királynak és Rudolf trónörökösnek, aki sokat vadászott ott a magyar mágnások körében, és ahol most a hős Moşoiu generális trónolt. Emocionális utazás Gyulafehérvárra, ahol kikiáltották az egyesülést. Utazás a Nyugati-hegyekbe, ahol móc falvakban álltunk meg. A lakosság mindenhol virággal fogadott, keresztet vetettek, a papok az evangéliumot tartották elénk, és zúgtak a harangok. Campeni-ben eltáncoltuk a nagy horát, amelynek az élén a király volt. Szóltak a cimpoiok meg a buciumok. Nagybányán a Pocol de Loznát látogattuk meg, ahonnan az aranyat küldték a román királyi koronához. Kolozsváron lelkesedés, a magyar nemesek Szatmáron köszön­töttek, élükön az öreg Dégenfeld gróf, mágnásöltözetben vártak a vasútállomás peronján. Megköszönték, hogy Románia megmentette őket a bolsevizmustól. Békéscsabán a környék összes nemessége összegyűlt, hogy köszöntsék uralkodóinkat, és elmeséljék Kun Béla emberei által okozott szenvedéseiket. A küldöttség élén Almásy grófnő volt, aki jelen volt Tisza meggyilkolásánál.

Két epizód mégis kimagaslik az emlékezetből: az egyik Szebenben történt, a második Mihai Viteazul sírjánál, Cîmpia Turzii-nál (Aranyosgyéres). Szebenben egy szép térségen Gogával beszélgettünk, és egy vegyes népviseletű felvonuló sor haladt el előttünk, amelynek nem akart vége lenni. Egyszer csak odajön Pherekyde, mintha keresne valakit. Goga megkérdi: keres valakit, Pherekyde úr? Segíthetek? Amit én keresek, azt senki nem tudja megmutatni nekem, mert én azt a házat keresem, amelyben laktam, és nem tudom megtalálni. - De hát mikor volt itt utoljára? - kérdi Goga. Még 1848-ban, amikor apám ide menekült a havasalföldi forradalom elől, és mi hosszabb időt töltöttünk itt. Még gyerek voltam.

Tordán más élmény volt. A Cîmpia Turziin, ahol megölték Mihai Viteazult, nagy tömeg gyűlt össze, a környékbeli falvakból. Amikor vége lett az istentiszteletnek, a király és a királyné végigment a tömeg között. És akkor a nép spontán ünneplést nyilvánított ki: éljeneztek és térdre borulva csókolgatták a királyné ruhája szegélyét, virágot dobtak eléje, és csókolgatták a király kezét. Sokan sírtak örömükben. Éljenezték a királyi párt.

Ezalatt meggyőződhettünk, hogy a Kormányzó Tanáccsal egyre elégedetlenebbek az erdélyiek. Maniu és társai népszerűsége érezhetően csökkent.

Tudtuk, hogy a szövetségesek nem helyeslik, hogy bevonuljunk Magyarország szívébe, és elfoglaljuk a fővárost. Mi úgy ítéltük, hogy Bukarest kétévi megszállása és kifosztása után ez az elégtétel jár nekünk. Ezt a sors kínálta fel, és nem utasíthattuk vissza.

Szerettük volna látni a nemzeti zászlónkat Buda vára felett lengeni, de erre nem volt mód, mert Ferdinánd király nem engedte meg, hogy Károly császár palotáján ott legyen a mi zászlónk, mivel 1918 januárjában lovagiasan viselkedett. Másrészt Brătianu megtiltotta minden kollégájának, hogy Budapestre menjen, ameddig csapataink ott tartózkodnak. Egyiknek és a másik­nak is igaza volt: a magyarok legyőzése elég teljes volt, és számukra elég fájdalmas, és nem volt szükség arra, hogy ezt a megaláztatást még jobban kihangsúlyozzuk győzelmi dölyffel.

(Socoteam cu drept cuvînt, că după ocuparea Bucurestilor şi după doi ani de cotropire străină această reparare ni se cuvenea că era un act de dreptate pe care soarta ni-l oferea şi pe care nu eram îndrituiţi să-l respingem.)

A következő híreket kaptuk a béketárgyalásokról.

Brătianu rnég meg sem melegedett Párizsban, már láthatta, hogy elszánt, kemény harcot kell megvívnia. A szövetségesek magatartása az volt, hogy nélkülünk döntsenek, és minket a leg­nagyobb lenézéssel kezeljenek. Az elv, amit Brătianu nem vett be a megegyezés szövegébe, az egyenlőség, most hiányozni látszott. Még az udvariasság legelemibb megnyilvánulásai is elmaradtak velünk szemben - akik a közös érdekért vért áldoztunk. Clemenceau még azt sem tette meg, hogy egy ismerkedési estet rendezett volna a szövetségesek küldöttei számára. Másnap egymás után szaladgáltunk, hogy valamiképpen megismerkedjünk.

Wilson a félistent játszotta, aki előtt mindenki hajbókol, és megalomániája már kezdete volt ennek a szegény egyetemi tanár általános paralízisének. Néhány hónap múltán országa dezavuálta egész Európa legnagyobb meglepetésére.

Brătianu már az első találkozások alkalmával összeütközött Clemenceau-val. Legelőször is a szövetségesek azzal a megjegyzéssel, hogy Amerika nem vett részt az 1916-os megállapo­dásunkban, úgy értelmezték, hogy jogainkat a legmesszebbmenően támogatják, de a nemzeti­ségek nagy elvei alapján és az önrendelkezési jog tiszteletben tartásával. Ezek az elvek képezték aztán a béketárgyalások alapjait, nem pedig a szerződésünk alapján, amit nem létező­nek és érvénytelennek minősítettek. Ezt az elvet természetesen Brătianu nem akarta elfogadni. Végül is Bánátot teljesen elvesztettük, ha Take Ionescu megállapodása szerint és aszerint a speciális szimpátia szerint, amelynek a szerbek örvendtek, ítélték meg a dolgokat, és Berthelot intrikái hatása alatt.

Látva a helyzetet, Brătianu koalícióba szervezte a kicsiket (kisantant), hogy közös erővel küzdjenek érdekeikért. Mindenki bólogatott, mindenki siránkozott, de akcióba senki sem akart lépni. A kis érdekek mindig sokat rontottak a nagy ügyeken.

Brătianu tudta, hogy hazánk a nagy ügyet mindenképpen megnyerte. Ő azonban azt akarta, hogy egy nagy és ünnepélyes protestálás legyen Bánát kettéosztása miatt, hogy ez nyomot hagyjon a nagy nemzetközi évkönyvekben egy holnapi jogérvényesítés alapjaként. Ugyanúgy, mint apja protestálása 1877-ben Besszarábia ügyében, és visszautasítása annak, hogy Besszarábia román területét elcserélje más nem román területekért.

Ez a protestálása Brătianunak lehet, hogy valamikor nagy hasznára lesz a románság ügyének. Ezenkívül jó, hogy a nagy káoszban, a nagy szövetségesek örömmámorában volt egy ember - egy kis ország képviselője -, akinek volt bátorsága kérni, hogy tartsák tiszteletben az aláírt ígéreteket, és tárgyaljanak az egyenjogúság alapján.

Akkor többen megharagudtak a konferencia résztvevői közül Brătianura, mert simulékonyabb, alkalmazkodóbb magatartást vártak.

Brătianu két fölösleges hibát követett el: kapcsolatát Take Ionescuhoz és Mária királyné látogatását Párizsban és Londonban. Take Ionescu megegyezett Pasić-tyal és Venizelosszal, hogy megosztják Bánátot a szerbek és közöttünk. Take Ionescu akkor egyszerű magánember volt és nem állt jogában semmiféle egyezséget kötni senkivel. Így hát képtelenség volt ugyanaz az együttműködés Brătianu és Take Ionescu között.

De akármilyen hibás is volt Take Ionescu egész viselkedése, Brătianunak fel kellett volna keresnie őt Párizsban, és meg kellett volna győznie őt, hogy változtasson magatartásán.

Képtelenség volt, hogy egész idő alatt csak egyszer találkoztak egy ajtó küszöbén, és találkozásuk csak a köszönésig és két mondat erejéig jusson el.

A királyné látogatása Londonban és Párizsban szintén olyan hiba volt, amit el kellett volna kerülni. Mivel a királyné segíteni akart, és fel is ajánlotta, hogy családi kapcsolatai révén segít, Brătianunak az a téves ötlete támadt, hogy a királynét Párizsba hívta. Először is, ha elfogadjuk azt, hogy a királynénak a családi kapcsolatai segítségünkre lehetnek, akkor is a királynénak a királlyal együtt kellett volna Franciaországba utaznia. Kár volt gyengíteni a király presztízsét, és azt a látszatot kelteni, hogy Romániában a dolgokat a királyné irányítja. Másodsorban a konferenciára a királyok és az uralkodók befolyása nagyon korlátozott volt, mint ahogyan Brătianu is meggyőződhetett erről. György király magatartása az volt, hogy szigorúan alkot­mányos király, és azt meg is tartotta, ha magánbeszélgetéseiben Brătianuval és a királynéval egyetértett abban, hogy Lloyd George nem a megfelelő ember a béketárgyalások vezetésére, és inkább lord Asquith lenne alkalmasabb. Poincaré pedig állandó konfliktusban volt miniszter­elnökével, Clemenceau-val, és ha bármilyen ügy adódott, mindjárt az alkotmány mögé bújt.

Így Mária királyné nem tudott Románia hasznára lenni (legfeljebb a vele utazott szép bojár­lánycsapat). Abban az időben annyi trón omlott össze, hogy sem a dinasztiát nem erősítette ez a látogatás, sem a királyné tekintélyét nem növelte.

És a tetejében olyan szarvashibát is elkövettek, hogy ahelyett hogy az öreg Clemenceau látogatta volna meg Románia királynéját, a királyné látogatta meg munkahelyén Franciaország miniszterelnökét. Amikor megkaptuk a hírt, azt hittük, a Havas ügynökség tévedett. Az is érthetetlen, hogy Clemenceau, aki olyan elegáns volt, és annyira ismerte a protokollt, hogyan fogadhatta el ezt a látogatást, és Brătianu, aki olyan büszke ember volt, hogyan mehetett bele abba, hogy Románia királynéja lelépjen piedesztáljáról.

Brătianu öntudatosan mondta el a békekonferencián Románia követeléseit, és érthetetlen, hogy azon a konferencián, ahol az igazságot mérték, mélységesen sértő volt, hogy miután egyes országok önfeláldozóan vérüket áldozták, kétféle ország létezzék, teljes szuverenitású és korlátozott szuverenitású. A kisebbségek jogairól volt szó. Ez a jog az idők követelménye volt, és ezért nem volt rá szükség, hogy megkülönböztetést tegyenek aszerint, hogy vannak országok, ahol tiszteletben tartják ezeket a jogokat, és vannak olyanok, amelyek képtelenek emberségesen bánni a kisebbségekkel. Ez a mentalitás azt jelentette, hogy a kis hatalmakat a nagy hatalmak nemcsak lenézik, de a demokratikus elveknek is a mellőzése volt, és azoknak a jogokénak, amelyek védelméért harcoltak a szövetségesek.

Brătianu megkísérelte, hogy közösen protestáljanak azok, akiket ez a rossz kezelés érintett, de en­nek a mozgalomnak a megszervezése sem sikerült. Brătianu csak egymaga fejezte ki megütközését.

Amikor Brătianu visszatért, valójában már lemondott, de még nem hozták nyilvánosságra a magyar események miatt. A szövetségesek dühösek voltak, és azt kívánták, hogy hagyjuk el azonnal Budapestet. Természetesen eszünk ágában sem volt engedelmeskedni ezeknek a felszólításoknak. Brătianu polgári helytartónak Diamandyt küldte oda, a katonai parancsnok Mărdărescu volt. Sikerült lecsitítani végre a szövetségeseket, különösen az olaszok képviselője viselkedett botrányosan velünk szemben.

Miután a bolsevizmustól Magyarországot megtisztítottuk, és a mi pacifikáló küldetésünk megszűnt, benyújtotta Brătianu a királynak lemondását. Az utolsó minisztertanácson részt vett Maniu is. Erre azért volt szükség, hogy ne mondják azt, hogy Bánát integritásáért való harcunk és a kisebbségi jogok elleni protestálásunk “Brătianu fantáziái”.

Danielopol doktor egészségügyi miniszterünk, mialatt választási hadjáraton volt az Olt mellett vala­hol, egy volt katona ágyában aludt, amely feketehimlőtől volt fertőzött. Élete teljében Danie­lopol néhány nap alatt elment. Ő, akinek mikrobafóbiája volt, és állandóan fertőtle­nítette magát!

Az erdélyiek ovációval fogadták Iorgát.

Beértek Goga intrikái ellenünk az erdélyiek körében.

A parasztok által okozott csalódás után meg kellett érnünk az erdélyiek részéről ért csalódást is. Saját bevallásuk szerint azt az utasítást kapták Maniutól és Vaidától, hogy tartsanak velünk három lépés távolságot és ellenséges magatartást az iránt az ember iránt, aki a népért feláldozta az életét.

Lucaci pap felállt és odakiáltotta Marghiloman felé: áruló vagy! Marghiloman elvörösödött, megtántorodott, aztán visszanyerte önuralmát. Ezt mondta: De nem spekuláltam azzal a gabonával, amit a semlegesség idején Erdélybe küldtünk! Lucaci papot Maniu és Vaida emberei leintették, és Marghiloman percről percre egyre erősebben a helyzet ura lett, és éljenzéssel fejezte be. Beszéde valóságos apoteózis volt.

Vaida szavai világosan megmutatták, hogy az erdélyiek milyen utat akarnak követni: kategorikusan kijelentette, hogy a két áramlat, a múlt és a jelen (vagyis ők és mi) egyelőre nem fogják egymást megérteni, hogy az új pártok majd, amelyek a testvériségre épülve megszületnek, a történelmi pártok fölé fognak emelkedni, és hogy a mi időnk elmúlt, hogy az erdélyieket sokszor cserbenhagyták a regátiak, de ha így kívánta az ország érdeke, hát ő megbocsát, hogy miért ne fogadjuk el a kisebbségek védelméről szóló békeszerződést, hogy sohasem voltunk szuverén állam, hogy a németek által itthagyott helyzet jobb volt, mint amit a liberálisok hagytak maguk után, vagyis hogy még Mackensen is kisebb szerencsétlenség volt az ország számára, mint Brătianu. Örökre hálásak lesznek Take Ionescunak és Alexandru Marghilomannak!

Az erdélyiek ellenséges magatartása nemcsak szóbeli volt, hanem minden téren megmutatkozott. Vaitoianu generális sokáig vonakodott aláírni a Saint Germain-i békét. Még meg is dicsérte Brătianut, pedig addig ócsárolta. A békekötés után Londonba és Párizsba ment, ahol azt a hibát követte el, hogy elismerte a Szovjetuniót, és azzal jött haza, hogy ő szerezte meg Erdélyt és Besszarábiát, és visszaállította a román presztízst.

Vaida-Voevod több hónapos londoni látogatásának legfontosabb eredménye az volt, hogy az egyházi köröket meggyőzte afelől, hogy az elfoglalt Erdélyben a nem román hívek s egyházak nem fognak hátrányt szenvedni a görögkeleti és görög katolikus felekezetek mellett. Az elért eredmény írásban is rögződött a Westminster Gazette 1920. február 20-i számában az unitáriusok vezetőjének tollából: “Románia miniszterelnöke, akivel hosszabb ideig volt alkalmam beszélgetni, biztos garanciát adott, hogy az egyházi szabadságjogoknak angol barátai részéről nem lehet semmi okuk félelemre, mert a jelenlegi román kormánynak őszinte szándéka, hogy a törvények útján biztosítsa minden állampolgár részére a vallás legteljesebb szabadságát. Azokat, akiket az Erdélyből érkező kegyetlenségekről és zaklatásokról szóló hírek mélyen nyugtalanítottak, bizonyára örülnek majd ezeknek a megnyugtató ígéreteknek.”

Március 14-én déli 12 órakor megalakult az Averescu-kormány. Vaida-Voevodot - aki még mélyen benne volt tárgyalásainak morálisan ígéreteket tevő és személyes garanciákkal élő miniszterelnöki megnyilatkozásaiban - táviratilag értesítették Londonban, hogy már nem a román kormány feje.

Úgylehet, a leghitelesebben hangzó s talán legsúlyosabb ígéreteit talán mint erdélyi szárma­zású magánzó tette.

Az angol közvélemény lelkiismeretének azonban arra a megnyugtató nyilatkozatsorozatra volt szüksége, amely a román “premier” szájából kizengett.

Miközben a káosz eluralkodott az országban, Maniu Szebenben és Bukarestben a rejtélyes és kiismerhetetlen nagy embert játszotta - mindenkinek meghallgatta véleményét, senki nem tudta, mikor és mit helyesel - a szfinxet játszotta.

Traján értesülései alaposan kiterjedtek a békeszerződés kisebbségekre (főként a magyarokra és zsidókra) vonatkozó statútumaira. Hogy a konferencia ragaszkodik e részletek bemutatására az aláírandó szerződésben. Brătianu még miniszterelnök korában tiltakozott minden olyan békeszövetség ellen, amely Románia számára külön biztosítékot követelne nem román polgárai számára. Maniu, a mindenkori miniszterelnök-jelölt azzal mosta kezeit, hogy ő ugyan az aláírás híve, de pártja nem engedné meg, hogy a kisebbségi kérdésben engedményeket tegyen. Vaida-Voevod is hasonlóképpen nyilatkozott, és csak jelentéktelenebb enged­mé­nyekre volt hajlandó. Ekkor Henri Cambon bukaresti francia ügyvivő ultimátumot adott át: záros határidőn belül legyen olyan román miniszterelnök, aki hajlandó a négyek (vagy ötök) tanácsa döntése szerint aláírni a békedekrétumot. Vaida-Voevod előbbeni kijelentései ellenére vállalta, s a Párizsban tartózkodó Coanda tábornoknak utasítást adott, hogy írja alá a kisebbségi szerződést tartalmazó okiratot, amelyből a Tanács hozzájárulásával a zsidókra vonatkozó cikkelyt kiemelték.

Az aláírások megtörténte ellenére s éppen Cambon ügyvivő révén érkeztek újabb riasztó hírek Bukarestbe, amelyek a végleges döntéseket befolyásolhatták. Ilyen volt Graziani olasz tábornok (a budapesti tábornoki misszió vezetője) január 27-i Párizsba küldött jelentése. Ebben az iratában a tábornok a magyaroknak szánt békét túlságosan szigorúnak minősítette: “Azt hiszem, lehetetlen visszatérni a területi kérdésekre, mert nem látom, hogy a románok, csehszlovákok, szerb-horvát-szlovének bármit is feladnának azokból a tartományokból, amelyeket megszállva tartanak. De azt hiszem, nagyon is jól tennénk, ha a magyaroknak bizonyos gazdasági kedvezményeket adnánk, ha úgy tetszik, nem pusztán hogy a szövet­ségesek irányában leróják tartozásaikat, hanem egész egyszerűen azért, hogy megéljenek. A román megszállás sokat elvitt jelenlegi és jövőbeli forrásaikból (tenyészállatok, vetőmagvak, teljes gyári felszerelések és mezőgazdasági gépek), és teljesen rá vannak utalva szom­szé­daikra, miközben azt írják elő nekik, hogy az utóbbiaknak (az utódállamoknak) szállítsanak.”

És még sok más adat, amit az após, Moldován György sem fel, sem meg nem jegyzett, mert a feje már-már szétfeszült a vállalt gondoktól, melyekkel szemben tehetetlen volt: megköze­lítően sem úgy alakultak az események, ahogyan ő helyesnek látta volna.

És közben Traján férfias-férfiatlan könyörgései: “Tessék felém fordítani Tünde arcát!”

És újra és újra: Tünde, Tünde, Tünde...

Aztán még vonatra szállás előtt, de már búcsúzás közben, ami a legnagyobb s általános hazafias felháborodást keltett Bukarestben, Bandholtz amerikai tábornok jelentései a békekonferenciának. Feledékenysége miatt kapkodva és röstelkedve szálazza elő táskájából Traján: “Október 6-án - jelenti Bandholtz - Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében követtem Horovitz ezredest a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, amelyet erős román csapat őrizetében találtam. Egy katona megpróbált bennünket megállítani, de kudarcot vallott, bementünk az épületbe, és előkerítettük az igazgatót. Ő elmondta, hogy délután hat órakor Dervescu román tábornok tiszti és polgári kísérettel s tizennégy teherkocsival s szakasznyi katonával megjelent a Múzeumban. Közölte, hogy Mărdărescu tábornok és Diamandy főmegbízott felhatalmazásával azért jött, hogy átvegye, elvigye az Erdélyből származó tárgyakat, s a kulcsokat követelte. Az igazgató közölte vele, hogy a szövetségközi katonai küldöttség vette át a múzeumot, és nem adja, nem adhatja oda a kulcsokat, mert nincsenek nála. Dervescu tábornok erre azt válaszolta, hogy reggel visszatér, s ha addig nem kerülnek elő a kulcsok, a kívánt tárgyakat erőszakkal fogja elvinni. Ezért én előadattam az igazgatóval a raktárhelyiségek kulcsait, és a következő szövegű írást hagytam ott: »Akit illet! Minthogy a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum összes tárgyai a Szövetséges Küldöttség védelme alatt állanak, a napos elnök, Bandholtz tábornok, amerikai delegátus őrizetében vannak a kulcsok.« E szöveget aláírtam, s Loree ezredessel lepecsételtettem az ajtókat, amelyekre ráírtam: »Ezt az ajtót a Szövetségközi Katonai Küldöttség parancsára lebélyegezte H. H. Bandholtz elnök. 1919. október 5.« Minthogy a románok szerelmesek a ruggyanta bélyegzőkbe, és nekünk nem volt egyebünk, az amerikai postacenzor bélyegzőjét alkalmaztuk, és azzal bélyegeztük le az összes pecséteket. Ez a Múzeum megmenekült. De hány helyen nem lehettünk ott!”

“A tábornoki bizottság ülésein mindig azon tanakodtunk, miként lehetne gátat vetni a román rablásoknak, s miként lehetne a magyar rendőrség és a fegyveres erő talpraállításával a román hadsereget szépszerével eltávolítani Budapestről. Erre csak egy eszközünk van, az ultimátum. És az ultimátumok egész sorát küldjük a várból a románoknak. S minden alkalommal feljegyeztem: újabb ultimátum, de nem az utolsó. Mindent feljegyzünk. Megállapítjuk, hogy a magyarok cseppet sem túloznak, s hogy a román rablásoknak semmi jogalapjuk nincsen, de egyértelműek a céltalan pusztítással.”

“Október 7-én a románok vacsorát adtak számomra a Hungária Szállóban. Díszvendégként Moşoiu tábornokkal szemben ültem, aki egész étkezés alatt rajtam tartotta harminc és feles mosolyát. Ő derék fiú, és átlagon felüli a román tábornokok fölött, között. E gyöngébb típusból hatan is pislogtak felém. Moşoiu az Egyesült Államokra ürítette poharát, én nem Nagy-Romániára - amit várták tőlem -, hanem a szövetségesekre. Mărdărescu körül nyüzsgő olyan román tisztekre is akadtam, aki okosnak és becsületesnek is mutatkozott: Vasilescu ezredesre.”

“Őfelségével, József királyi herceggel beszélgetvén, őfelsége úgy vélte, a románok kivonulása után az első teendő az volna, üldözésükre kelni és Romániát megszállni, és visszaszerezni mindent, amit elvittek. Bár technikailag véve, a főherceg még ellenségünk, és egyelőre még szövetségesünkről beszélt, szívem mélyén kénytelen voltam vele rokonszenvezni, és valóban nem tudok semmi olyasmit elképzelni, mit e percben szívesebben tennék, mint a románok ellen hadra kelni.”

Aztán Traján jegyzeteiben útra kelése előtt Bandholtz búcsúszavai: “Nem hagyhatom el sajnálkozás nélkül Magyarországot. Ami személyemet illeti, úgy jöttem ide, hogy inkább haj­lottam a románok mentegetésére s eljárásuk enyhítésére. Ám megbotránkoztató viselkedésük, ellentétben minden nemzetközi joggal, illendőséggel és emberi méltányossággal - a magyar ügy támogatójává, védőjévé tettek. Átaladni Magyarország egyes részeit polgáriasult és kifinomult népességével olyan volna, mint Texast és Kaliforniát a mexikóiaknak adni át. A szövetséges nagyhatalmaknak meg kellene hajtaniok fejüket azon való szégyenletükben, amit ebben az országban fegyverszünet után megengedtek. - A magyaroknak bizonyára sok hibájuk van, legalább amerikai szemszögből nézve, de oly felsőbbségesen különbek, mint bármelyik szomszédjuk, hogy vétek a civilizáció ellen, ha ennek az országnak tervbe vett megcsonkítását folytatják!”

Indulóban a vonat. Traján apósa kezébe nyomta jegyzeteit. Őt ezek a dolgok már alig érdekelték. Őt csak egy érdekelte: Tünde.

És újra és újra: Tünde, Tünde. Még a vonatablakból is.