Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

Vízakna, 1919. január-április

Moldován György a maga szűkös lehetőségei, várakozása és Szeben között megtehető rövid utazásai szerint, mindennap részt vett Erdély ügyeinek ha nem is intézésében, de megfigye­lésében. Cristea Miron érsekként már nemigen vette igénybe szolgálatait, de fel sem mondta még hagyományos jogtanácsosi hivatalát. Még az érseki palotában lévő kétszobás tanácsosi irodáját, lakószobáját sem vonta meg tőle. Köztük a kapcsolat bizalmas melege soha nem volt meg, még Ferenc Ferdinándnál tett belvedere-beli küldetésükkor is csupán óvatos tartózkodásnak volt nevezhető. Most azonban a tartózkodás gyanakvássá torzult: az érsek mintha megérezte volna, hogy jogtanácsosa a magyar érdekek felé húz. Hogy gyanakvását ki is nyilvánítsa, arra gyér találkozásaik alkalmával nem törekedett. Ezért György sem kereste a négyszemközti tisztázó beszélgetéseket. Ebben az esztendőben, sokat mondunk, ha két olyan okmány került az érseki palotában György kezébe, amelyből Erdély változó helyzetéről valamicskét megtudhatott.

Maniu Gyula azonban a Kormányzótanács elnökeként minden eddiginél szívélyesebb (nyíltabb szívű) volt az ügyvéddel szemben, talán épp azért, mert tudta, hogy anyai ágon ő “is” magyar. Kedvessége nyilván a jövőnek szólt: párthívek sokaságát sejtette doktor Moldován mögött, ezért a Consiliul Dirigenthez beérkező aktákba, értesülésekbe szabad betekintést biztosított számára.

Táviratváltás Brătianu és helyettese, Pherekyde között és egy újabb jegyzék Clemenceau-hoz (február 6-9. között).

Pherekyde távirata: “Maniu közli velünk, hogy nap mint nap folynak a magyar atrocitások; hivatalos magyar szervek vesznek azokban részt. Bandák érkeznek páncélvonatokon vagy távoznak különvonatokkal... Maniu közli a falvak nevét, ahol mészárlások, kínzások folytak. Gheorghe Tamás sebesült hadnagy az áldozatok között van. Hat férfinak, egy nőnek a nevét említi, akiket agyonlőttek. Három más falut is megnevez, ahol halottakat és sebesülteket talál­tak... Ezzel szemben, ahol a mi csapataink vannak, a legteljesebb rend uralkodik... Kollégáink (Maniuék) kétségbeesetten kérik segítségünket...”

- Barátom - mondtam Maniunak -, csak Köröstárkánynál száznál több magyart (nőt, gyer­meket, aggastyánt) végeztek ki jámbor csapataink! És másutt is tízesével. Szabad hazudnunk? Nem félsz a leleplezéstől?

- Amikorra lelepleződünk - legyintett mosolyogva Maniu -, már régen megkötöttük a békét. S aki győz, annak van igaza.

*

Brătianu memoranduma 1919. február 7-én Clemenceau-hoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez:

“Elnök Úr! Hivatkozással folyó év február 8-i levelemre, van szerencsém Excellenciád tudo­má­sára hozni, hogy a magyar cselszövéseknek, amelyeket az erdélyi román területeken elkö­vetnek, sikerült olyan súlyos állapotot előidézniük, ami, reméljük, nem maradhat közömbös a szövetségesek előtt... Egy Bukarestből ma kézhez vett távirat értesít...

...A magyar hatóságok páncélvonatokkal küldenek fegyveres bandákat és ezek rabolnak, gyil­kolnak. Így például Bologa helységben, valamint Arad, Bihar, Salagir és Satmar megyékben, kihasználva az általuk keltett terrort, a magyarok erőszakkal sorozzák be a védelem nélkül maradt román nemzetiségű lakosságot.”

(Nem volt még ideje Brătianunak megtanulni a követelt Szilágy, Szatmár megyék román nyelvű elnevezését sem: Salaj és Satu Mare!)

“...A tűrhetetlen állapot miatt apellálok Excellenciád jóakaratú méltányossági érzelmeire, kérve, hogy a román főparancsnokság sürgős katonai intézkedéseket hozhasson fegyvertelen állampolgárai védelmének biztosítására.”

I. C. Brătianu leveléből Pherekydének Bukarestbe.

I. C. Brătianu február 9-én - ugyanaznap, mikor beadványát a konferenciához a demarkációs vonal kiterjesztése miatt benyújtotta, a következőket közölte a helyettes román miniszter­elnökkel:

“...Sajnos, a dolgok lassan haladnak előre, úgy a fegyverszüneti feltételeket, mint ellátási ügyün­ket illetően... A konferencián ismét szorgalmaztam a dolgot és felolvastam az Ön táv­iratait is...

Amint láthatta, a bolsevik kérdésben a dolgok összezavarodtak, a Prinkipo szigeten megtartott tárgyalások folytán. Ezek nem remélt segítséget nyújtottak a bolsevikoknak, és zavart kel­tettek a közvéleményben.

...A nagyhatalmak hajlamosak rá, hogy törvényszékké alakuljanak át, és mindenki sorsa felett ők határozzanak. Én személyesen nem kezdeményezhettem semmilyen fellépést ezen tendencia ellen, mert úgy vélem, erőkifejtésünket nem szabad elaprózzuk, amíg követeléseink lényegét nem realizáltuk... Az angolok és amerikaiak Észak-Bukovina és a Debrecen előtti határ kérdését is megkísérlik vita tárgyává tenni...

Ellátási probléma: mindössze két praktikus eredményt értem el. Egyik az, hogy Amerika lisztet küld, a másik egy megegyezés a kanadai kormánnyal, éspedig 5,5%-kal lehetőséget ad, hogy azonnal vásároljunk náluk agrárfelszerelést, vasúti anyagot 5-25 millió dollár értékben.”

“Tovább kell vinni a demarkációs vonalat!”

“A Szatmár, Szilágy és Bihar megyékben elkövetett rémségek után a budapesti kormány fékevesztett bandái a marosvölgyi falvakba is betörtek. A Máramarossziget-Nagybánya-Csucsa-Zám térségben megadott új vonal, bár kétségkívül inkább veszi tekintetbe érdekeinket, a lezajlott események mégis azt bizonyítják, hogy ez a vonal is csak káros és veszélyes...

A magyar csapatok és a székely bandák száma napról napra növekedett. Azon a címen, hogy a demarkációs vonalat védik, állandóan a román falvakat rohamozták. Ezek az alakulatok, bár szerves részei a reguláris magyar hadseregnek, semmiféle fegyelmet nem ismernek, közön­séges bolsevik bandák, akiket mesésen fizetnek, hogy a román lakosságot bántalmazzák... A magyar fővárosból kiinduló bolsevik uralom veszedelmes propagandát akar kifejteni a nekünk ítélt megyék lakosai között. A mi kötelességünk gátat emelni e propaganda elé, és a rendet, csendet biztosítani...

Íme, ezért sürgetjük párizsi képviseletünket, kérje az antant katonai főparancsnokságától olyan vonal megállapítását, ami jogos követeléseinknek megfelel.”

(Ez 1919. február 22-én, egy hónappal azelőtt történik, hogy Magyarországon kikiáltják a Tanácsköztársaságot.)

Mihai Popovici, az Erdélyi Kormányzótanács tagja nyilatkozik az Adevărul c. bukaresti lapnak a magyarok rémtetteiről.

Az újságíró kérdésére, mit gondol, nem lehetne-e tenni valamit a magyarok önkényes eljárása ellen, Popovici azt feleli:

“Romániának ehhez kétségtelenül minden eszköze megvan, úgy katonailag, mint gazdasá­gi­lag. Utóbbi alatt értem, hogy megtagadjuk a szén- és petróleumszállítást a pesti kormánynak, és ezek nélkül a mai Magyarország egész ipara megbénul. Különben a híreket Párizsba továbbítják, ottani delegációnknak, és hisszük, hogy azok úgy a közvéleményben, mint az antant kormányzó köreiben visszhangra találnak.” (Adevărul, 10 701. sz. 1919. február 12.)


I. C. Brătianu 1919. február 21-i jegyzékének szövegéből a békekonferencia román revindiká­ciókkal foglalkozó bizottságához.

“Tardieu, Pichon és House uraknak!...

l. A szerb csapatok folytatják Bánát egy részének megszállását, ahol erőszakosságokat követnek el és megfélemlítik a szerb dominációval egyet nem értő lakosokat. El kell rendelni e csapatok evakuálását.

2. Szükséges és sürgős megadni az engedélyt a román csapatoknak, hogy elfoglalhassák a Románia részéről követelt területeket Magyarországon, ahol a budapesti kormány zavargásokat provokál és szervezi a bolsevizmust.

Ez az agitáció - annak ellenére is, hogy az antant győzedelmeskedett - folyik, Erdélyben és a Román Királyságban kiábrándulást és csüggedést okoz, akkor, mikor a román népet a nyomor fokozott erkölcsi erőfeszítések elé állítja.

Egy semleges zóna kijelölése ezeken a területeken csak elfedné a rosszat, s ahelyett, hogy azt gátolná, inkább bátorítja, mert a magyar bolsevizmus hirdetőit semlegességi előírásokkal tevékenységükben akadályozni nem lehet.

Másrészt a pénzügyi helyzet megköveteli e vidék elválasztását Budapesttől. A spekulánsok ott összeszedik a koronát, hogy aztán a román hatóságokat az okkupáció pillanatában az elértéktelenedett valuta beváltására kényszerítsék.

3. A román katonai hatóságoknak késedelem nélkül be kell menniük Dobrudzsába. Ez Romá­niának nem vitatott tartománya, és ott a bolgárok folytatják provokációikat és agitációjukat. A szövetséges katonai főparancsnokság ezt az állambiztonságunk megkövetelte szükségletünket sem elégítette ki.”

(Dobrudzsa nem vitatott tartomány! Tehát vannak vitatott tartományok is? Például melyik? De különben is, vajon akad-e még egy szomszéd, amelyik nem provokálja 1919-ben a “kisem­mizett”, “mindenkitől elhagyatott” Romániát? - ahogy Clemenceau 1918-ban ezt az országot nevezte.)


“Drámai dialógus” Brătianu és Pherekyde között.

A Párizsban ügyködő román miniszterelnök és az őt Bukarestben helyettesítő Pherekyde Mihai között 1919 februárjában egy táviratváltás zajlott le.

Pherekyde február 19-én táviratozza Brătianunak:

“A fegyverszünet megszüntette a háborút, de nem számunkra szüntette meg... A rend bajnokai vagyunk, ez mindenki hasznára van, de ahelyett hogy segítenének bennünket, ellenségeinknek nézik el a fegyverszünet megsértését, ami a bolsevikoknak a malmára hajtja a vizet.

Hogy is nem értik meg, hogy mi a civilizáció ügyét védjük? Rendkívüli jóindulatot tanúsíta­nak azokkal szemben, akik a közös ügynek nem hoztak olyan óriási szolgálatokat, mint amilyeneket mi hoztunk...” (“Finom” célzás a szerbekre!)

Brătianu választávirata Pherekydének február 25-én:

“Az Ön távirata ékesen kifejező összefoglalása mindannak, amit itt szüntelen magyarázok, amit a múlt héten is szóvá tettem a határmegállapító bizottság előtt a külügyminisztériumban, és amit holnap, kedden Versailles-ben is ki fogok fejteni, ahol végre egy megoldást helyeznek számunkra kilátásba.” (Figyelem! születőben Versailles-ban a Vyx-jegyzék!)


“Ahol már megszűnik dobogni a román szív.”

Az Erdélyi Kormányzótanács február 25-én felhívást közöl Az Aradon kiöntött vér bosszúért kiált címmel.

“Román Testvérek! Jöjjetek a mai nagygyűlésre! A jelszó: A kedvezőtlenül megállapított demarkációs vonalat odáig kell költöztetni, ahol már megszűnik dobogni a román szív!...”


Mária román királyné belesegít.

Az Evenimentul 1919. február 26-i számában Mária királyné utazásával kapcsolatban:

Franciaországban nyilatkozott Románia királynője a sajtónak. Köszönetet mondott Ameriká­nak a segítségért, amit Romániának nyújt. Ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy Romá­niában a nyomor, hála a szövetségeseknek, hat hónap alatt véget ér. “Azért jöttem Francia­országba, hogy a bolsevizmus elleni harchoz segítséget és támogatást kérjek... Megvalósítottuk álmunkat és a nép álmát...”

(N. B. A tizenöt szép bojárlány Párizsban maradt? A békét előkészíteni?)

Hogyan és ki hagyta jóvá a demarkációs vonal kitolását?

“A Versailles-ban 1919. február 27-én tartott ülésen a román delegáció - amely kérte, hogy azon részt vehessen - ismét rámutatott annak sürgős szükségességére, hogy Erdély azon részét, amely még mindig a magyarok birtokában van, a román csapatok elfoglalhassák, egészen a szövetségi szerződésben megállapított vonalig.

Ezen közbelépésünk nyomán a Szövetségesek Katonai Tanácsa, a Konferencia Legfelsőbb Taná­csának egyetértésével (nem igaz!) 1919. február 28-án a román okkupáció határát Szat­már-Nagyvárad-Arad vasútvonalra tolta tovább, anélkül hogy nevezett városok elfoglalását engedélyezte volna. Ezekben a városokban francia garnizonok lesznek. E vonal előtt és követeléseink vonalától öt kilométer távolságra lévő területet semleges zónának deklarálták. Elhatároztatott, hogy a szövetségesek keleti főparancsnoksága fentieket a román kormány tudomására hozza.”

Ez a február 28-i határozat volt az akkor még el nem küldött Vyx-jegyzék.

(Fentebb bátorkodtunk megjegyezni, hogy az a hivatalos román állítás, mely szerint a Szövetségesek Katonai Tanácsa 1919. február 28-án a konferencia Legfelsőbb Tanácsának egyetértésével tolta tovább a román okkupáció vonalát - nem igaz. Csak március 17-én hozták a Legfelsőbb Tanács tudomására a konferencia Katonai Tanácsának február 28-án hozott döntését.)


I. C. Brătianu 1919. március 3-i memorandumai a konferencia Legfelső Tanácsához Erdély, Dobrudzsa, Bánát miatt:

A jobb összeműködés érdekében rendeljék alá a román okkupációs szektor szomszédságában lévő szövetséges csapatokat a bukaresti szövetséges parancsnokságnak.

Továbbá: “A Satmar-Nagfarad-Arad vasútvonalat, amelyik azért is fontos, mert az erdélyi hegyek lábánál terül el, ítéljék oda haladéktalanul Romániának.”

“A magyar ügynökök erőszakosságainak és a román lakossággal szembeni rossz elbánásuknak megszüntetésére a semleges zónában okvetlenül szükséges az ún. nemzeti gárdák vagy egyéb létesítésű bandák eltávolítása, mert azok a legveszélyesebb helyzetet teremtik.”

“Abszolút sürgős szükség van rá, hogy haladéktalanul határozat hozassék Bánátot illetőleg. A bánáti szerb okkupáció oda fajul, hogy ellenséges jelleget öltsön a román elemmel szemben: tömegesen deportálják a román lakosságot Szerbiába, rossz bánásmód van a fogházakban, a szerb adminisztráció és a szerb hadsereg visszaéléseket követ el, kényszerrekvirálásokat eszközöl, raktárakat és mindenféle anyagot szállít Szerbiába stb...”

“A Bulgáriával megkötött fegyverszünet óta a román hadseregnek nem engedték meg, hogy a román terület egy részére, éspedig Dobrudzsába, bevonuljon. Kétévi szenvedés után stb...” (Itt még egy csomó panasz következik, aztán:) “A román hadsereg türelmetlenül várja dob­rudzsai bevonulásának pillanatát, ahol az ott tartózkodó angol kontingensekkel együtt a rendet fogja fenntartani...”

(Utóbbi kiemelt mondattal kapcsolatban akaratlanul gondolatasszociációnk támad, amit nem tudunk titokban tartani: a román nyelvben a koldusok külön zsargonjában a kéregető rendszerint ezt mondja: “Dă-mi şi mie”, ami magyarul azt jelenti: “adj nekem is”. Ezzel ugyebár a koldus azt akarja mondani, ne csak neked legyen, legyen nekem is.)


Brătianu 1919. március 6-i memoranduma Foch marsallhoz.

A békekonferenciának az 1919. március 3-i jegyzékekkel való bombázása után, Brătianunak csak kétnapos szünetéről tudunk, mert már március 6-án újabb, kiadós jegyzéket küld - ezúttal Foch marsallnak.

Ebben is az erdélyi magyar atrocitásokról beszél, és annak szükségességéről, hogy haladéktalanul változtatni kell a Magyarországgal megkötött fegyverszüneti feltételeket:

“A magyar forradalmi kormány, amelynek gróf Károlyi az elnöke, csak a magyarok nevében tárgyalhatott.

Ami a magyarországi románokat illeti, azoknak már 1918. október 18-án megvolt a szabály­sze­rűen megalakított saját kormányzatuk, amit a magyar kormány és a Magyar Nemzeti Tanács is elismertek, és amelyik még a helyi, román nemzeti tanácsok megalakításához is segédkezet nyújtott.”

Az egy mondatba sűrített diverziók és hazugságok szinte fenomenálisak. 1918. október 18-án nemhogy román “kormányzat” nem volt, de még a központi Román Nemzeti Tanács is csak a magyarországi forradalom másnapján, november elsején alakult meg Budapesten, és működni csak november 3-án kezdett, “átköltöztetve” Aradra.

Október 18-án más volt! Akkor jelentette be a RNP nevében dr. Alex Vaida-Voevod Tisza István jelenlétében a magyar parlamentben, hogy a magyar kormánynak nincs joga a románok nevében tárgyalni!

A burzsoá Román Nemzeti Párt nem román “kormányzat” volt, és az nem 1918-ban alakult “szabályszerűen”, azt nem kellett “elismerje” sem a Károlyi-kormány, sem a Magyar Nemzeti Tanács, mert 1914-ben Tisza István ismerte el - elég későn, mert azelőtt is létezett, bár hivatalosan be volt tiltva.

Amit Károlyiék elismertek - el kellett ismerjék -, az a Gyulafehérvár után, tehát december elseje után Nagyszebenben megalakult Erdélyi Kormányzótanács - Consiliul Dirigent - volt.

De nézzük tovább a Brătianu-memorandumot:

“...Hasonlóképpen ismerte el írásban a magyar kormány - Károlyi aláírásával - a szebeni román kormány képviselőjének hivatalos minőségét. Mindezt a román nép jogának értelmé­ben, hogy önmaga kormányozza magát, jog, amit a budapesti forradalmi kormányszervek több ízben is elismertek. A december 1-én megtartott gyulafehérvári nagygyűlés után a Román Kormányzótanácsot a magyarországi román nép elfogadta. Eszerint tehát ennek jogi és nem­zetközi helyzete annál is inkább rendezett volt, mivel a Romániával való egyesülés közelebb hozta ezt a Kormányzótanácsot a szövetséges hatalmakhoz, és mert Románia kormánya azt királyi dekrétummal is konfirmálta...

...Ennek ellenére Károlyi magyar kormánya a Franchet d’Esperey-vel folytatott belgrádi fegyverszüneti tárgyalásaikor román területekről, román ügyekről tárgyalt, noha ez nem tarto-zott feladatai közé. És sikerült neki olyan feltételeket elérni, amelyek a románok számára veszélyesek...”

Továbbá:

“Március 14-én a román kormány Bukarestből táviratilag értesíti a Párizsban tartózkodó román delegációt a következőkről: A Szalonikiben székelő antant katonai főparancsnokságát valóban értesítették, hogy Erdélyben meg kell változtatni a megszállási vonalat, de először meg kell várni a magyar csapatok visszavonulását e vidékről. Csak ennek megtörténte után küld a főparancsnokság egy szövetséges tisztet Szebenbe, aki kísérni és ellenőrizni fogja a román csapatok bevonulását. A sok huzavona bizonyosan véres és vad jelenetekkel és azzal jár majd, hogy a magyarok az általuk kiürítésre kerülő területekről mindent el fognak hurcolni...”

Ugyanaznap Brătianu bead egy memorandumot Clemenceaunak és Berthelot generálisnak, amelyben könyörög - és zsarol is -, hogy küldjék már el azt a Vyx-jegyzéket. Íme a beadvány:

I. C. Brătianu román miniszterelnök, a párizsi román delegáció vezetője 1919. március 14-i, Clemenceau-nak, a Négyek Tanácsa elnökéhez és Berthelot generálisnak küldött jegyzéke szövegéből:

“A román kormány a legaggasztóbb híreket kapja Oroszországból. Jól szervezett bolsevik bandák, tisztek vezetése alatt - akik között német tisztek is vannak - támadást készítenek elő Románia ellen. Információink szerint a magyarok és a bolsevikok megegyeztek a Románia elleni támadás megszervezésében.

Ilyen helyzet ellenére a román hadsereg létszáma elégtelen, és azt a felszerelés- és élelemhiány miatt növelni nem tudja. Mi vagyunk az utolsó gát a bolsevizmus ellen.

Erdélyben és Magyarországon az új semleges zóna határait február 26-án szabták meg; a román kormánnyal csak március 8-án közölték azzal a megjegyzéssel, hogy a francia parancs­nokság rendelete nélkül a román hadsereg nem vonulhat oda be, és hogy minden esetben meg kell várnia, míg a magyar csapatok visszavonulnak. Franchet d’Esperey tábornok még hozzáfűzte, hogy egy francia generálist vagy más főtisztet fog kiküldeni, hogy a helyzetnek megfelelően a helyszínen intézkedjék.

Közben a magyarok elhagyják az országot. Agitációjuk és rablásaik, amelyeket elkövetnek, növekedőben vannak. Szükség van sürgős intézkedésekre, amelyek kényszerítik őket, hogy a rablásokat beszüntessék, s amit elvittek, adják vissza.”

*

Hírek a demarkációs vonalról:

Bukarest, március 6.: “A demarkációs vonal áthelyezéséről ideérkezett nagyszebeni hírek nagy lelkesedést váltottak ki az egész országban.”

Brassó, március 6.: “Holnap Brassóban nagy meetinget rendeznek, ahol az el nem foglalt területe­ken elkövetett magyar atrocitások ellen fognak tiltakozni, és kérni fogják a segítséget.

A magyarok harcias agitációjáról van szó, amit azon a vonalon túl fejtenek ki, ahol a fegyverszünet hadseregeinket megállította. Ez Arad, Bihar, Szilágy és Szatmár megyék egész román lakosságának létét fenyegeti. Természetesen ez a helyzet legjobban a Kormányzótanács elnökét, Maniu Gyulát nyugtalanította, aki a bukaresti kormánynak állandóan jelentette a magyar túlkapásokat...”


Brătianu Lloyd George-dzsal egyezkedik.

Brătianu a következőképpen sűrítette a megvalósítandó teendők felsorolását:

1. Határozott magatartás Pesttel szemben. Rájuk kell ijeszteni egy azonnali akcióval, és kötelezni kell szolidaritásra az Ausztria-Magyarország felbomlásából született összes államokat, de különösen Jugoszláviát, hogy az akcióban részt vegyen.

2. Azonnali segítség a lengyeleknek és a románoknak. Ami Romániát illeti, ez a segítség kétféle kell legyen: erkölcsi, ami a király és a kormány tekintélyének növelésében áll, és anyagi: a hadsereg és a lakosság élelemmel való ellátása.

3. A nagyhatalmak nyilvánítsák ki irántunk szolidaritásukat a bolsevik fronton. Küldje­nek annyi katonai alakulatot, amennyit jelen körülmények között küldeni tudnak. Ez nemcsak azért szükséges, mert magunk nem rendelkezünk elég haderővel, de azért is, mert a szövetséges zászlók jelenléte azt a tekintélyt fogja biztosítani, amelyik elbátortalanítja az ellenséget...

Brătianu úr a beszélgetést Románia új követeléseinek rövid expozéjával zárta, kiemelve különösen “a Dnyeszter folyót, a Maros és a Tisza torkolatait - mint Románia biztonságának és természetes fejlődésének elengedhetetlen határait...”

“...Március 25-nek estéjén Lloyd George közli Brătianuval, hogy az angol kormány 100 000 darab katonai felszerelést bocsát Románia rendelkezésére. Ugyanakkor Lloyd George - mint a konferencia soros elnöke - bizalmasan azt is közli Brătianuval, hogy a szövetségesek erélyes katonai akcióra határozták el magukat a magyar bolsevistákkal szemben.”

*

“Magyarországon a bolsevizmust a burzsoázia szervezi...”

Az Evenimentul 34-es száma 1919. március 29-én ezt írja: “A kormány hivatalosa, a Viitorul közli, hogy a represszáliákat Magyarország ellen az őt körülvevő szövetséges országok fogják alkalmazni. A represszáliák gyorsak lesznek, hogy a bolsevik akciót megakadályozzák. Kétségen kívüli bebizonyítást nyert - úgy a volt Károlyi-kormány irataiból, mint a mostani kormány közleményeiből -, hogy Magyarországon a bolsevizmust a magyar burzsoázia szervezte, abban a reményben, hogy így kijátszhatja a békekonferencia határozatait.”

Lloyd George-nál tett látogatása után néhány nappal, 1919. március 29-én, Brătianu a következőket táviratozza helyettesének, Pherekydének, Bukarestbe:

“A pesti események szempontjainak igazságát új megvilágításba helyezték. Természetesen kihasználtam e körülményt újabb szorgalmazásokra, különösen az angolszászoknál, ahol eddig ellenállásba ütköztem. Remélni lehet, hogy a bolsevik veszély miatt az egész román helyzet azt a fontosságot kapja, amit kapnia kell.”

Március 30-án, a Legfelsőbb Tanács szóbelileg közli Brătianuval, a román delegáció vezető­jével, hogy a Németország körül támadt nehézségek megakadályozzák a szövetségeseket abban, hogy Magyarországra vonatkozólag valamiféle határozatot hozzanak, továbbá, hogy a nagyhatalmak közül kettő nem hajlandó oda hadsereget küldeni, és különben is, a budapesti kormány készen áll tárgyalásokra, sőt biztosítékot ad, hogy nem támadja meg Romániát.

Odessza ürügyén zsarolja Brătianu a békekonferenciát - a magyar ügyben.

A román kormány a bukaresti szövetséges parancsnokság kérésére román csapatokat küld Orosz­országba az odesszai szövetséges csapatok összeköttetésének biztosítására. A bolsevi­kok hadserege Dél-Oroszországban kergeti a szövetségeseket, a Dnyeszternél Odesszát és a román határt fenyegeti...

1919. április 4-én a román delegáció megküldte a konferenciának a Bukarestből érkező és a bolsevik csapatok odesszai akciójára vonatkozó táviratmásolatát, amelynek a szövege a következő: “Odesszától nyolcvan kilométerre északkeletnek újabb hatalmas támadást indítottak a bolsevik csapatok. A Berezov térségében levő francia egységek előbb ellenálltak, de aztán visszavonulni voltak kénytelenek. Abszolút elengedhetetlen, hogy sürgessék a magyar csapatok visszavonulását a konferencia által megállapított semleges zóna mögé, és őket a teljes leszerelésre kényszerítsék. Csakis ilyen körülmények között állhatnának ellen sikeresen a román csapatok Keleten.”


“Összetépett női szívek.”

A magyarok rémtettei a címe annak a felhívásnak, amit a Román Hölgybizottság (Comitetul Doamnelor Române) tett közzé és amit az Adevărul című bukaresti lap is publikált 1919. április 7-i számában.

“Nem volt elég a szenvedés és kín ezer éve, amikortól Árpád utódainak barbár hordái Románia testéből kitéptek és tortúrának vetettek alá egy részt...?

...Egy egész nép verődött most bandába, és vetette magát rá a hős hadseregünk által még el nem foglalt román tartományokra. Rabolnak és kínozzák a lakosságot... Még halottaink sem részesülhetnek keresztényi temetésben...”

*

Párizs: Bernből jelentik, hogy a román újságok tiltakoznak a budapesti bolsevik főnök ama nyilatkozata miatt, amely azt merészeli állítani (románul: pretinde), hogy Magyarország nincs háborúban a szövetségesekkel. “Ennek a nyilatkozatnak az a célja, hogy elaltassa a szövetségesek éberségét, és hogy egy erős Vörös Hadsereget szervezhessenek közben.”

“A magyarok visszavonulnak: Jelentettük a napokban, hogy a szövetségesek ultimátumot adtak a magyaroknak, vonuljanak vissza a demarkációs vonal mögé. Ennek következtében a magyarok kiadták a rendeletet a bandáknak a visszavonulásra...”

“A magyar bandák kivonultak a Maros völgyéből, Soborsin-Arad körzetéből. Aradot és Sze­ge­det a francia csapatok szállták meg. E két városból a magyar csapatok északra, Békéscsaba és Gyula felé vonultak vissza, a Fehér-Körös környékén; Halmágytól Gurahoncon át Gyula felé a magyar bandák szervezetlenül vonultak vissza, és fosztogatják a román lakosságot...

Csucsa-Zilah-Szinérváralja vonalon nem kezdték meg a visszavonulást. (Ez a Kratochwill vezette székely hadosztály.) Itt naponta mindkét oldalról lövöldözések vannak. Utóbbi napokban mindenütt visszavertük az előőrsök akcióit, és vereséget okoztunk a magyaroknak.”


“A román csapatok készen állnak és leírhatatlan lelkesedéssel várják a megindulást elrendelő intézkedést.”

1919. április 9-én az Adevărul - Béla Kun Magyarország határairól címmel - a következőket írja:

“A Daily News egyik tudósítója beszélgetést folytatott Kun Bélával, aki neki a következőket jelentette ki: A magyar szovjet-kormány szeretne barátságos viszonyt fenntartani a szövet­ségesekkel, de azt akarja, adják meg a Magyarország területén élő lakosságnak azt a jogot, hogy maga határozzon jövőjét illetően. Még hozzátette, hogy a magyar kormánynak nincs szándékában a jelenlegi magyar határokhoz ragaszkodni. E téren a bolsevik program lehetővé teszi neki, hogy liberálisan járjon el - teszi hozzá az újság.”

Az Adevărul nem veti fel a kérdést, hogy akkor meg minek az a lázas katonai készülődés a Magyar Tanácsköztársaság ellen?