Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

+ Keresztényfalva – ev. templom (Cristian, Neustadt, Brassó m.). Elpusztult harang, jobbról balra haladó majuszkulás felirattal: HAABCDEFGHIKLMNOPQRSTVXYZ. Az ábécé több betűjét fejjel lefelé, ill. tükörírásszerűen mintázták a harang testére (3. kép 3.).⁴⁸

Küküllőkőrös – ev. templom (Curciu, Kirtsch, Szeben m.). A XIV. századi harang vállán jobbról balra haladó majuszkulás ábécéfelirat: DEGFHIDTBLMNOPTORDETIOPQ(?)RT. Az F és H betűt fejjel lefelé, a második P betűt oldalt fektetve mintázták (3. kép 2.).⁴⁹

Péterfalva – ev. templom (Petreşti, Petersdorf, Fehér m.). A XIV. századi harangon jobbról balra haladó majuszkulás felirat: +DEFGHIKLM NOPQRFZ[?]VXYZS. A P és Q betű fejjel lefelé, az első Z betű oldalára fektetve áll. Az ábécérészlet kezdetét máltai kereszt jelzi (3. kép 1.).⁵⁰

1. kép. A bardóci harang (14. század)

2. kép. A bardóci harang felirata, gipszmásolat és satírozott rajz nyomán

3
3

. kép. 14. Századi ábécéfeliratos erdélyi harangok. 1. Péterfalva (Fehér m.), 2. Küküllőkőrös (Szeben m..), 3. Keresztényfalva (Brassó m.)

4. kép. 14-16. Századi ábécéfeliratos harangok. 1. Zolna (Szlovákia), 2. Fületelke (Maros. M.), Csíkszentkirály (Hargita m.)

Egy távolabbi – gótikus majuszkulái alapján ítélve szintén XIV. századi – ábécéfelirat, amelyik mintegy összeköti a nyugat-európai emlékcsoportot az erdélyivel, a régi Zemplén megyei Zolna (ma Zolná, Szlovákia) harangjáról származik (4. kép 1.).⁵¹

Ezek a harangok csak megerősítik a korábban elmondottakat: többségük német – jelen esetben erdélyi szász – környezetből származik, jobbára a XIV. századból, kivételként mind­össze egy XV. század végi és egy XVI. századi öntvényt említhetünk. Mindez nem közömbös a bardóci harang korára és eredetére nézve sem, jóllehet a fent elmondottakat, éppen az ellenpéldák miatt, semmiképpen sem kívánjuk kötelező érvényű analógiává merevíteni. Lássuk tehát a részleteket!

A középkori erdélyi emlékanyag ismeretében a bardóci harang alakja semmiképpen sem egyeztethető össze a Kisgyörgy Zoltán által javasolt XV. századi keltezéssel, miután cukorsüveg alakú harangok – a Kárpát-medencében és Nyugat-Európában egyaránt – a XIII. vagy a XIII–XIV. században készültek. A külső oldalukon sokszögűvé formált harangfülek azt sejtetik, hogy nem számolhatunk a fenti időköz korai szakaszával. Ugyanerre az eredményre vezet a felirat epigráfiai elemzése is.

Az erdélyi feliratos harangok legkorábbi csoportja – melyet az udvar­helyszéki Szentábrahám sokat idézett harangja⁵² nyomán szentábrahámi típusnak is nevezhetünk⁵³ – érdekes kettősséget mutat. Az egymáshoz rendkívül hasonló feliratok betűi között ugyanis még a román kori emlékeket idéző antikvákat és a gótikus majuszkulák jellegzetes unciális formáit egyaránt felismerhetjük. Az idetartozó harangok arányain, gömbölyű vállán és fonatdíszes fülein túlmenően éppen a feliratok kettős jellege vezetett bennünket, amikor az eddigi gyakorlatnál korábbi, XIII–XIV. századi keltezésükre tettünk javaslatot.

A bardóci harangfelirat betűi között – az eddigi publikációk állításával ellentétben – antikva formákat (sem román kori, sem pedig reneszánsz kori kapitálisokat) nem találunk, ugyanakkor nem lelünk közöttük kései, a XIV. század végét idéző túldíszített, manieristának mondható formákat sem, melyeket a medgyesi keresztelőmedencén és a hozzá kapcsolódó többi, század végi rokonemléken tanulmányozhatunk. Mindez – összhangban a bardóci harang részletformáival – XIV. századi, a század végénél azonban határozottan korábbi eredetet sejtet.

A szentábrahámi csoport harangjainak elterjedési térképe alapján valószínűsítettük, a medgyesi csoport esetében⁵⁴ egyértelműen bizonyíthattuk, hogy az ide sorolt emlékek nagyszebeni öntőműhelyben készültek. A bardóci harang és köre – melyet péterfalvi csoportnak neveztünk⁵⁵ – szintén német eredetet sejtet. Erre utalnak a zömmel erdélyi szász falvakban fennmaradt emlékek, továbbá az a körülmény is, hogy a Székelyföldön középkori harangöntő műhely léte nem bizonyítható, az azonosítható székelyföldi harangok – még a XV–XVI. században is – nagyszebeni, segesvári és brassói, elvétve besztercei műhelyből származnak. Az utóbbi három tevékenységét (miként a kolozsváriét is) csak a XV. századtól tudjuk nyomon követni. A XIV. századi Erdélyben még csupán a nagyszebeni műhely(ek) léte kétségen kívüli; az itt öntött harangok rendszeresen eljutottak a Székelyföldre is.⁵⁶

Mint láttuk, a XIV. századi dél-erdélyi harangokat – időrendben – a szentábrahámi, péterfalvi és medgyesi csoportba soroltuk, közülük az elsőt nagy valószínűséggel, a másodikat (a bennünket közvetlenül érdeklő péterfalvit) bizonytalanul, az utolsót, a medgyesit pedig biztosan Nagyszebenhez kötöttük. Ezek után még érdekesebb, hogy a szentábrahámi harang­típus hirtelen és nagy számban, de bármiféle kimutatható helyi előzmény nélkül tűnik fel Dél-Erdélyben; ugyanilyen érdekes, hogy az utána következő péterfalvi és medgyesi csoporthoz nem fűzi semmiféle közös elem, miként a péterfalvi és a medgyesi típus se kapcsolódik egy­máshoz, de mindhárom csoportnak – külön-külön – jó nyugati párhuzamai vannak. Nehéz mindennek alapján másra gondolni, mint arra, hogy Szebenben ekkor még nem alakult ki több generáció kezén folyamatosan működő öntőműhely (erre csak a következő században került sor), hanem egy-egy idegen mester telepedett le a Szászföld e legjelentősebb városában. Ilyenformán a bardóci harang elsősorban az erdélyi szászoknak a bronzöntés terén (is) kimutatható nyugati kapcsolatait tükrözi. De nemcsak azt.

Mielőtt még az erdélyi szász–székely érintkezések kérdésére térnénk, röviden utalnunk kell a Kisgyörgy Zoltán által idézett „megkésettség” problémájára, arra tehát, hogy Erdélyben és különösen a Székelyföldön az egyes stílusjelenségek csak késve bontakoztak ki, és ez a folyamat a ránk maradt középkori harangokon is lemérhető. Jóllehet a kérdés ilyen felvetése – általában – reális elemekre épül, esetünkben mégis nemleges a válasz: a Székelyföld leg­korábbi ránk maradt harangjai nem archaikus módszerekkel dolgozó, idejétmúlt részlet­formákat alkalmazó helyi műhelyek alkotásai, hanem nyugat-európai tanultságú mesterek városi munkái, melyekben – a nagyobb számú, dél-erdélyi analógia alapján ítélve – korai sorozattermékeket kell látnunk. A péterfalvi és a bardóci harang műhelye esetében közvetlen nyugati hatást tükröz az a gyakorlat is, ahogy a mesterek az öntvényeket jól-rosszul leírt ábécéfeliratokkal látták el.

Bardócon legkésőbb a XIV. század elején már állt templom;⁵⁷ az utóbb nyomtalanul eltűnt középkori épület – a harang méretéből ítélve – meglehetősen kicsi lehetett. A kis méretű harang nem igényelt helyi öntést;⁵⁸ vélhetően valamelyik erdélyi városból – talán éppen Nagyszebenből – szállították szekéren haza a bardóci székelyek.

Dolgozatunk végén olyan általános tanulsághoz érkeztünk, melyet régészeti megfigyeléseink is jól alátámasztanak. Székelyföldi leletfeldolgozásaink során eddig is lemérhettük a közeli Szászföld – mindenekelőtt a szomszédos szász városok – hatását a kerámiára, fémművességre és az építészetre.⁵⁹ Az így kirajzolódó képet távolabbról ide került importdarabok (lošticei keménycserép,⁶⁰ balkáni, folyatott mázas tál,⁶¹ steyri kés,⁶² itáliai eredetű üvegedény-töredékek,⁶³ Nürnberg címerével ellátott bronzöntvények⁶⁴ és további, ma még ismeretlen eredetű tárgyak) teszik színesebbé. Arra a kérdésre – akár a viszonylag jól kutatott középkori kerámia esetében is –, hogy mi tekinthető helyi terméknek, netán a Székelyföldre máshonnan beköltöző mester művének, és mi számít Erdély más vidékeiről vagy távolabbról érkező importnak, továbbá, hogy miben áll a régészeti szakzsargonban az importleletek kapcsán oly gyakran említett „hatás” és „kapcsolat”, csak esetről esetre, gondos elemzés alapján vála­szolhatunk, és erre is csak akkor tehetünk kísérletet, ha mai tudásunk szintjén is jól értel­mezhető leletekhez juttat bennünket a régész-szerencse.