Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára


Bodor András A rabszolgák ellenőrzése a Principatus első századaiban*



Yüklə 5,19 Mb.
səhifə14/91
tarix06.09.2018
ölçüsü5,19 Mb.
#77798
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   91

Bodor András

A rabszolgák ellenőrzése a Principatus


első századaiban*


A római állam egyik legfontosabb tevékenysége – mint a rabszolgaságon alapuló bármely más államé – a rabszolgák forrásainak, utánpótlásának biztosítása, a rabszolgák szüntelen ellenőrzése és irányítása, rákényszerítésük, hogy megtermeljék az anyagi javakat és ugyanakkor megvédelmezzék a rabszolgatartók érdekeit.

Egy olyan társadalomban, amelyben a lakosság nagy hányada rabszolgaságban él, ennek a feladatnak a végrehajtása nem könnyű; az államvezetőségnek ki kell dolgoznia azokat a törvényeket, szabályokat, rendelkezéseket, amelyek teljes elnyomásban tartják a lakosság egynegyed, egyes esetekben egyharmad részét.

Ezért tartjuk szükségesnek, hogy megvizsgáljuk a rabszolgák arányát a római államban a birodalom első századaiban, vagyis az ún. Principatus korában. Ebből a szempontból a jelenlegi történetírásban két ellentmondó felfogás létezik. Azok a történészek, akik elismerik, hogy a római állam alapja a rabszolgaság volt, a rabszolgák igen nagy számáról beszélnek. Mások viszont csökkentebb létszámot tételeznek fel, és megkísérlik a nagyon hiányos antik forrásoknak ennek megfelelő magyarázatot adni. Hogy a történetírás e kettős irányzatát példával is szemléltessük, meggyőző igazolást hozunk fel. Julius Beloch, a görög–római antikvitás jól ismert statisztikusa, a Rómában élő szabad lakosság számát a Principatus elején 520 000, a rabszolgákét pedig 280 000 főre becsüli.133 Marquardt ezzel szemben 710 000 szabadot és 900 000 rabszolgát talál.134 Kahrstedt viszont a szabad lakosság számát 781 000-re, a rabszolgákét pedig 200 000-re teszi.135

Ezek a számok egyrészt a számítás módozataiban alkalmazott különbségeket, másrészt a teljesen megbízható történeti források hiányát tükrözik.

Nem tagadható, hogy Rómában igen sok rabszolga élt és a legóvatosabb számítás szerint is ezek meghaladták az összlakosság egynegyedét. A Pergamon városának híres orvosa, Galenus által adott számok igazolják ezt. Ő azt állította, hogy életében, Kr. u. a második század végén, városában a szabad polgárok száma 40 000 volt. Ehhez a számhoz hozzáadta az asszonyok és a rabszolgák számát, a gyermekekét azonban nem; így a lakosság összlétszáma eléri a 120 000-et. Más szavakkal: a rabszolgák száma a felnőtt 40 000 lakosnak felelt meg, vagyis minden szabad polgár után egy rabszolga számítható.136

Ez az arány érvényesnek látszik az egész birodalom számára, bár természetes, hogy bizonyos mértékben tartományok és városok szerint változott. Míg egyes tartományokban, például Egyiptomban, a rabszolgák száma kevesebb volt, másokban viszont sokkal több lehetett. Az aránynak ezt a helyi váltakozását jól jellemezte Westermann értékes könyvében a görög és a római antikvitás rendszeréről137, noha hajlamos arra, hogy a rabszolgák számát valamennyire csökkentse.

Újabban P. A. Brunt elemzés alá vette a szabad és a rabszolga lakosság arányát Itáliában a Principatus kezdetén. Bírálva mind Beloch, mind Westermann adatait, arra a következtetésre jutott, hogy Itáliának az összlakossága 7 500 000 fő volt (Beloch szerint csak 4 500 000 fő, akik közül 2 000 000 rabszolga létezését tételezte fel, de Gallia Cisalpina nélkül).138

Brunt adatait olyanoknak tekintve, mint amelyek megközelítik a valóságot, azt hisszük, hogy Plinius értesítése a rabszolga légiókról – mancipia legionum – nem értékelhető puszta túlzás­nak. Nem kételkedhetünk egy nomenclator névsor létezésében sem – amint azt sok történész teszi –, mert valakinek számon kellett tartani a rabszolgákat és el kellett készíteni a név­sorukat is, ha számuk olyan nagy volt,139 mi több, a nomenclatort Juvenalisnak140 egyik szatírája is bizonyítja. Az első századi szerző, Petronius szintén a rabszolgák óriási számáról beszél, noha lehetséges, hogy egy kicsit túloz, amikor azt állítja, hogy hősének, Trimalchiónak olyan nagy birtokai voltak, hogy azokat csak egy sólyom tudta átrepülni és hogy rabszolgáinak egytizede nem ismerte az urát.141 Továbbá azt mondja, hogy hősének rabszolgái decuriákra142 voltak osztva és a cumaei birtokain egyetlen nap 30 fiú és 40 leány született.143

Ez nyilvánvaló túlzás, de nincs okunk kételkedni abban, hogy a Birodalom első századaiban rabszolgatömegek dolgoztak falvakban és városokban, a földművelésben, a kézművességben, bányászatban, szállításban és természetesen a háztartásokban.

Hogyan lehetett a rabszolgatömeget arra kényszeríteni, hogy megalázó feltételek mellett végezzék a rájuk kirótt munkát, s mint a termelés alapja szolgáljanak, más szavakkal, hogyan tudta a család, a közösség, a társadalom és az állam megszervezni és ellenőrizni egész éle­tüket és cselekedeteiket? Hogyan tudták féken tartani és arra kötelezni őket, hogy fegyelmezetten eredményes és termelékeny munkát végezzenek?

Természetesen mind az államnak, mind a tulajdonosoknak szüntelenül ellenőrizniük kellett őket és alaposan fel kellett ügyelniük rájuk. Az állam ellenőrizte a rabszolga életét fogságba esésétől kezdve egész végig: azaz haláláig vagy felszabadításáig.

Ami a rabszolgák megszerzését illeti, a köztársaság idején használt eljárások továbbra is megmaradtak. Idetartoztak az erőszakos úton való megszerzés (háború, kalózkodás, ember­rablás); a törvényes út használata (átengedés – cessio –, adásvétel, öröklés, adományozás); kitett gyermekek felnevelése, az apa ama joga által, hogy eladhassa családja tagjait.

A hadifoglyoknak rabszolgaként való eladását a hadsereg főparancsnoka intézte imperium jogánál fogva. Ezzel a joggal szenátusi határozat ruházhatta fel őt; bizonyos esetekben maga a szenátus döntött a hadifoglyok sorsáról.144 A hadifoglyokat eladhatták rabszolgáknak, vagy a katonáknak adományozhatták.145 Általában koszorú alatt – sub corone adták el őket, mert a piacon fejükön levélkoszorút kellett viselniük. A hadifoglyok sorsát jól mutatja be Flavius Josephus hozzáértő leírásában.146 Elmondja, hogy Jeruzsálem elfoglalása után a rómaiak 97 000 hadifoglyot ejtettek, és az ezt megelőző hadjáratban 43 000-t, összesen tehát 140 000-t.147

Jeruzsálem elfoglalása után a foglyokat jól őrzött helyre szállították. A római hadsereg főparancsnoka, Titus megbízta az egyik rabszolgáját, aki ugyanakkor barátja is volt, hogy minden foglyot érdeme szerint értékeljen. Azokat, akik bűnösök voltak a háború kitörésében, halálra ítélték; a többieket az alábbi csoportok szerint osztották be: a jó alakú fiatalokat a diadalmenetre választották ki; akik 17 évnél idősebbek voltak, azokat az egyiptomi bányákba vagy a tartományokba küldték, hogy a vadállatokkal harcoljanak, vagy hogy részt vegyenek a gladiátori játékokban – in theatris ferro et bestiis consumendos –, vagyis hogy karddal és a vadállatokkal megölettessenek a színházakban és a cirkuszokban. Josephus azt állítja, hogy a legtöbb foglyot ebbe a csoportba osztották. Azokat, akik a 17. évüket még nem töltötték be, rabszolgáknak adták el. A foglyok csoportosítását megelőzően a rómaiak az öregeket és a gyengéket lemészárolták. Tizenegyezer fogoly részben azért pusztult el, mert nem tudták táplálni őket, részben, mert nem voltak hajlandók enni.148

Jeruzsálem elfoglalása után Titus hosszabb ideig Caesarea Philippiben tartózkodott, és az ebben a városban szervezett nyilvános játékokon sok foglyot dobtak oda az állatoknak, vagy arra kényszerítették őket, hogy mindaddig csoportosan harcoljanak egymás ellen, amíg meghalnak.149 Titus fiatalabb testvére, Domitianus tiszteletére Antiochiában rendeztek nyilvános játékokat, amelyeken 2500 fogoly pusztult el, mialatt a vadállatok és egymás ellen harcoltak, vagy mert élő fáklyaként elégették őket.150

Az eladásra kiválasztott rabszolgákat a legközelebbi piacra küldték, ahol a rabszol­gakereskedők vásárolták meg őket. Kr. e. 25-ben Augustus a szalasszusok közül 44 000 foglyot ejtett és közülük 8000-t Észak-Itáliában, Noreia városában adott el, azzal a feltétellel, hogy 20 évig nem szabadíthatók fel, amivel megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy hazatérhessenek.151

Ami a hadifoglyok összlétszámát illeti a Principatus első részében, ha számba vesszük a Traianus uralkodásáig viselt összes háborúkat, a hadifoglyok száma akkor nagyobb volt, mint amennyit a modern történetírás általában elismer.

Az erőszakos rabszolgaszerzésnek másik két formája a kalózkodás és az emberrablás volt, noha a korai császárság idején az állam arra törekedett, legalábbis látszólag, hogy mindkét formát felszámolja. Ennek ellenére a rabszolgakereskedőket nem kényszerítették arra, hogy számot adjanak áruik eredetéről. Mi több, úgy látszik, hogy ebben a vonatkozásban szabad kezet kaptak. Noha a kalózkodásnak nem volt olyan nagy jelentősége, mint a köztársaság utolsó századaiban, időről időre megjelent még a Földközi-tengeren is, és szüntelenül gyakorlatban volt a Fekete- és Vörös-tengeren, persze távol a császári hajóhadtól.152 Ezt a tényt igazolják a tengerek partján talált feliratok. Egyes feliratokon az Agathyrsus rabszolgák neve vagy olyanoké tűnik fel, akik Közép-Ázsiából jöttek.153

Itáliában és a nyugati tartományokban az emberrablást nagymértékben felszámolták, de teljesen megszüntetni nem volt lehetséges. Augustus határozottan üldözte az útonállókat – grassatores –, a kóborló rablókat, akik a szabad embereket és mások rabszolgáit a földbirtokosoknak adták el.154

Varro a rabszolgaejtés törvényének módozatai között megemlíti a baráti átengedést – cessio iure –, vagyis a rabszolga adományozását vagy átadását törvényes eljárás keretei között, azért, hogy elkerülhető legyen a tulajdonjog bármilyen zavara. A rabszolgák adásvételét hasonló­képpen a törvény szabályozta. A városok főhivatalnokai kijelölték a heti vagy havi piacok helyét és idejét, és azokat állandóan ellenőrizték. Katonai győzelem esetén a hadifoglyokat jól őrzött helyre szállították és a praetor, quaestor vagy bármilyen más személy, akit a fővezér megbízott, eladta őket a rabszolga­keres­ke­dők­nek – mangones vagy görögül andropo­donkapeloi. Augustus idején az egyik legjobban ismert kereskedő bizonyos Toranius155 volt. Plinius elmondja, hogy ez az ember miként adott el Antoniusnak két gyermeket mint ikreket, noha nem voltak azok.156 A rabszolgakereskedők gyakran feltűnnek az irodalomban mint lenucinium (örömtanya)-tulajdonosok.157

Aulos Kapreilios Timotheosszal, egy amphipoliszi rabszolgakeres­ke­dő­vel kapcsolatosan Finley professzor a rabszolgakereskedés társadalmi helyzetével és társadalmi szerepével foglalkozik.158 Ez a sírkő egyedülálló emlékmű és három lapra van osztva. A felső lap a halotti lakomát ábrázolja, a középső egy munkamezőt, az alsón nyolc, nyakuknál fogva összekötött rabszolgát sorban vezetnek, hozzájuk társul két asszony, és előttük egy férfi halad, aki nyilvánvalóan a hivatalos megbízott lehet, de feltehető, hogy maga Timotheos. A felirat csak a nevet és a halott foglalkozását tartalmazza.

Jóllehet a rabszolgakereskedőket társadalmilag lenézték, munkájukat az állam segítette. Rabszolgát szereztek a hadseregtől, a kalózoktól, az emberrablóktól, a szomszédos törzsektől és természetesen a rabszolgapiacokon, ahol mint kiskereskedők ugyancsak jelen voltak.

Törvény szabályozta az adásvétel módját. A szerződésben az eladó az áru részletes leírását adta, megjelölve annak korát, képesítését, egészségi állapotát, testi és szellemi képességeit, népi hovatartozását (ethnicumát), ezután feltüntette, vajon hírneve jó-e, hajlamos-e a szö­késre, a bűncselekményekre és volt-e törvényes kivizsgálás alatt. A rabszolgaszerződést görög szóval eikonnak, képmásnak nevezték. Az eikon értéke igen nagy volt, mert az új tulajdonos általa igazolni tudta, hogy a rabszolga, akit megvásárolt, hozzá tartozik. Ha a rabszolgának valamilyen titkos betegsége – vitium – volt, és az eladó ezt eltitkolta, a vásárlónak joga volt visszaadni vagy megfelelő kárpótlást – compensatiót – kérni.159 A rabszolgák adásvételéről a híres orvos, az efézusi Rufus könyvet írt De emptione servorum (A rabszolgák vásárlásáról) címmel.

A rabszolgák adásvételét nemcsak a rabszolgapiacokon bonyolították le. Ennek bizonyítékai a dáciai viaszos táblák. Közülük három a rabszolgák adásvételének szerződéseit tartalmazza.160 Az eikonhoz hasonló formájuk volt, és az állam által elismert hivatalos okiratnak tartották őket.

A keleti tartományokban a csecsemő kitevése általános szokás volt, de nem volt ismeretlen Itáliában sem. Annak a személynek, aki egy ilyen gyermeket felnevelt, joga volt őt saját rab­szolgájának tekinteni. Ám ha kiderült, hogy a gyermek szabad származású, akkor fel kellett szabadítani. Az ilyen gyermek törvényes helyzete – amint azt Pliniustól tudjuk – komoly kérdése volt a római törvénykezésnek. Augustus rendeletileg szabályozta, hasonlóképpen járt el Vespasianus és Domitianus. Traianus elrendelte, hogy a „tápláló” – nutritor – köteles felszabadítani a szabad származású gyermeket, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ezzel szemben, ha a „talált gyermek” rabszolga származású volt, és az apja meg az anyja tudta nélkül tették ki, a nutritornak joga volt megfelelő kárpótlást kapni.161

Kr. e. 327-ben Poetilius törvénye megszüntette az adós rabszolgaságot. Ennek a törvénynek azonban nem volt hatása az apának, a családközösség vezetőjének – pater familias – ama jogára, hogy a család tagjait eladhassa. A polgári jog szempontjából az így eladottak rabszolgák lettek. Ennek ellenére az alkotmányos törvény nem ismerte el rabszol­gahelyzetüket, Paulus jogtudósnak a megfogalmazásában ugyanis „a szabad embernek nem lehet ára”.162 E törvényes helyzet ellenére az irodalmi szövegek és a feliratok sok esetet tüntetnek fel, amikor a szülők nehéz időkben eladták a gyermeküket. A III. században élt filozófus, Philosztratosz állítja, hogy a frígek rabszolgaságra adták el gyermekeiket anélkül, hogy szégyenlették volna magukat, vagy lelkiismeret-furdalásuk lett volna.163

Törvényes szempontból az így eladott családtagok helyzetét sajátos előírások szabályozták.

Bizonyos bűntetteket azzal büntettek (gyilkosság, árulás, a katonai szolgálat alóli menekülés), hogy a bűnösöket megfosztották szabadságuktól. E büntetések törvény szerinti kifejezései: ad metallam vagy ad ludum venatorium, vagyis bányamunkára való büntetés vagy a vadállatok elleni harc. Suetonius elmondja, hogy az egyik lovagot Augustus rabszolgaságra adta el, mert gyermekét megcsonkította, hogy a katonaság alól felmentsék.164 Titus császár minden feljelentőt, „besúgót” – elatores – rabszolgának adott el.165

A rabszolgává válás egyik sajátos formája az öneladás volt. Dio Chrysostomos azt állítja, hogy az ő korában ezren és ezren adták el magukat szerződéses alapon.166 A rabszol­gaszerzésnek ez a formája, noha ellenkezett a római törvénykezéssel, különösen a birodalom keleti részein volt elterjedt.

Nyilvánvaló, hogy a rabszolgaszerzés minden formája állami ellenőrzés alatt állott. Ennek a ténynek tulajdoníthatóan a római társadalom rabszolgamunkára épült, s a rabszolgákat egyszerűen beszélő eszközöknek – instrumenta vocalia – tekintették. Következésképpen a háború, a kalózkodás, emberrablás, adásvétel, öröklés, a háziszolgák – vernae – táplálása, mindezek és a szolgaság más formái törvényes eszközöknek számítottak a rabszolgaszerzésre és az anyagi javak termelésének a biztosítására.

Megtartva a köztársaság törvénykezését, Augustus egész sor új törvényt hozott. Kr. e. 2-ben Fufius és Caninius törvénye – lex Fufia–Caninia – megállapította azoknak a rabszolgáknak a számát, akik szabadságukat végrendeleti úton nyerhették el. Számuk egyenes arányban volt a tulajdonos birtokában levő összes rabszolga számával. Azok, akiknek tíz rabszolgánál kevesebbjük volt, felét felszabadíthatták; 10-től 30-ig egyharmadát; 30-tól 100-ig egy­negyedét; 100-tól 500-ig egyötödét, de senkinek sem volt joga 100-nál több rabszolgát felszabadítani.167 Csak azok a tulajdonosok rendelkeztek e vonatkozásban rabszolgáikkal, akiknek négynél kevesebb volt.168

A felszabadításnak – manumissiónak – ezt a törvényét Kr. u. 4-ben egy másik, az Aelius-Sentiusnak nevezett törvénnyel egészítették ki (lex Aelia-Sentia), mely a manumissio jogát a tulajdonos életkorától tette függővé. A 20 év alatti tulajdonosoknak nem volt felszabadítási joguk. Ugyanakkor megtiltották a 30 év alatti rabszolgák felszabadítását.169

Mi volt a céljuk ezeknek a törvényeknek? Egyes történészek azon a véleményen vannak, hogy Augustus bennük a gazdagoknak az ellen a káros szokása ellen hozott megoldást, hogy fel­szabadítsák valamennyi rabszolgájukat. Mások arra a következtetésre jutottak, hogy Augustus meg akarta állítani a nem megfelelő egyének számának növekedését a római polgárok között. 170 „Egyes rabszolgák – állítja Dionysios –, akik vagyonukat csalásból, betörésből, prostitúcióból vagy más alsóbbrendű eljárással szerezték, szabadságukat ezzel a pénzzel váltják meg, és azonnal rómaiak lesznek.”171 Ezzel szemben Suetonius azt gondolta, hogy Augustus félt az olyan sok idegen vérnek a tiszta római vérbe való beömlésétől.172 A rómaiak idegenekkel való keveredésének alapgondolata igen gyakran jelentkezik a korszak irodal­mában, például Juvenalis szatíráiban.

Ezek a magyarázatok a kor szellemét és ideológiáját tükrözik. Lehet, hogy van bennük egy szemernyi igazság, de az igazi ok gazdasági jellegű, az a szükséglet, hogy biztosítsák a szükséges férfi munkaerőt. Buckland, aki a rabszolgákra vonatkozó törvényeket jól ismerte, ugyanezen a véleményen volt, és azoknak a törvényeknek az eredetét gazdasági okokkal magyarázta173, nevezetesen azzal, hogy a felszabadító örököse ne szenvedjen el nagy veszteségeket. Ulpianus, a jogtudós hasonlóan gazdasági okot tulajdonított annak, hogy meg­akadályozzák az örökség korlátozását.174 Általában mindkét törvény az állam beavatkozását jelentette a rabszolgatulajdonos jogaiba és csökkentette a teljes tulajdonjogot.

A lex Fufia–Caninia nemcsak a szabadon bocsátott rabszolgák arányát szabályozta, de azoknak a felszabadítását is megtiltotta, akik láncra voltak verve és az ergastulumokban tartották vagy megbélyegezték, kínzás alá vetették, mint leendő gladiátorokat visszatartották őket stb. Még ha fel is szabadultak, ezek a rabszolgák akkor is csak ún. dediticusok lehettek, a szabad nép legalacsonyabb csoportjába tartozók és sohasem válhattak római vagy latin jogú polgárokká.175

A tulajdonosok jogkörét korlátozta Augustusnak egy másik törvénye, a lex Iulia de adulteriis, amelyet Kr. u. 8-ban adott ki. A köztársasági törvény értelmében a rabszolga tanúskodása nem volt igénybe vehető gazdája ellen. Ezért a rabszolgát, aki vallomása szerint befo­lyásolhatta volna a törvényes eljárást, a vádlott megvásárolta, és így megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy vallomást tegyen; ennek ellenére megtehette azt, ha visszavásárolták és a fizetett összeget az egyik főhivatalnoknak adták át.176 A lex Iulia de adulteriis által a rabszolgák engedélyt kaptak, hogy tanúvallomást tegyenek uraik ellen házasságtörés és felségsértés (hazaárulás) eseteiben.

Az általános és a mindennapi metódus a rabszolgák között az engedelmesség és a fegyelem megtartásának biztosítására a megfélemlítés volt. A törvénykezésnek sok előírása, amely rettegésben tartotta a rabszolgák életét főként büntetések kiszabásával, megakadályozta őket abban, hogy teljesedjék legfőbb kívánságuk, szabadságuk elnyerése.

Ennek klasszikus példájaként felhozzuk Pedanius Secundus, a város praefectusának az esetét, akit saját házában öltek meg. A szenátus a régi szokást – vetus mos – alkalmazta, amelyet megerősített a Senatus Consultum Silanianum. Ez elrendelte mindazoknak a rabszolgáknak a megölését, akik a bűntény idején a házban voltak.

A tömegek tiltakozása ellenére a szenátus kikényszerítette a törvény alkalmazását. Tacitus elmondja, hogy a szenátus e kegyetlen törvény végrehajtását kérte, mert a tagjai azt hitték, hogy a rabszolgák, különféle nemzetiségűek és vallásúak lévén, isteneik idegenek vagy pedig egyáltalán nincsenek, nem fegyelmezhetők, és amint a szenátus szónoka kifejezte: „csak megfélemlítéssel ezt a csőcseléket nem tarthatjuk féken”.177

A jogtudósok írásai azt mutatják, hogy a halállal való fenyegetés szokásos módja volt a rabszolgák féken tartásának. A Digesta címen ismert törvénygyűjtemény megállapítja, hogy a rabszolgatulajdonosok nem lehetnek biztonságban, ha a rabszolgákat nem kényszerítik, hogy a házon kívül és belül megvédjék uraikat. Következésképpen, ha a rabszolgatartót megölik, alapos vizsgálatot kell indítani az összes rabszolga között. Ezt a következő esetekben kell végrehajtani: ha a rabszolgatartó életét azáltal veszítette el, hogy meggyilkolták vagy megölték, halálra szúrták, betaszították a mélységbe, kődarabbal, husánggal vagy bármilyen kőtárggyal, fegyverrel agyonütötték. Ha azért halt meg, mert megmérgezték, ebben az esetben nem kellett törvényes eljárást végezni.178

Ha utazás közben a rabszolgatartót rablók támadták meg, és rabszolgái ahelyett, hogy meg­védték volna, elszaladtak, akkor a lehető legkegyetlenebb módon meg kellett büntetni őket.179

A törvény szabályozta a szabad származású gyermekek helyzetét. A rabszolgáknak nem lehetett ún. connubiumuk, azaz törvényes házasságuk, de élhettek együtt – ez volt a con­tubernium. Azok a gyermekek, akiknek anyjuk rabszolga volt, rabszolgáknak számítottak, tekintet nélkül apjuk jogi helyzetére.180 A szabad anyák, de a rabszolgaapák gyermekei kezdetben szabadok voltak, de Kr. u. 52-ben az egyik szenátori határozat – az ún. Senatus Consultum Claudianum – ennek véget vetett, és elrendelte, hogy ha egy szabad asszony egy másik személy rabszolgájával élt és a tulajdonos tiltása ellenére továbbra is vele él, mind ő, mind a gyermekei rabszolgává válnak.181

A törvények nagyon szigorúak a szökött rabszolgákkal szemben. E vonatkozásban csak néhány előírást idézünk a Digestából. A fugitivusnak – szökevénynek – minősített rabszolgát nem lehetett elszállásolni vagy elrejteni. Ha elfogták, át kellett adni a hivatalnokoknak vagy gazdájának. A szökött rabszolgákat kereső katonák vagy rabszolgatulajdonosok bizonyos igazolványok révén engedélyt kaptak, hogy behatoljanak a magántulajdonba. Ha mun­kájukban megakadályozták, azok, akik ezt tették, pénzbüntetést voltak kötelesek fizetni. Marcus Aurelius és Commodus császárok elrendelték a procuratoroknak, a közhiva­talnokoknak és az őrségeknek, hogy segítsék azokat, akik szökött rabszolgákat keresnek. Ha megtalálják őket, akkor vissza kell szolgáltatni a rabszolgatartónak, azokat pedig, akik elrejtették őket, meg kell büntetni. A hivatalnokoknak átadott szökevényeket szigorú büntetés alatt kellett tartani.182 Ha a szökevény gladiátor lett, Titus császár rendelkezése szerint át kellett adni urának.183 A szökevényeket nem volt szabad eladni vagy megvásárolni, és még a császári birtokon is szabad volt őket keresni.184 A hivatalos személyek által elfogott szökevényeket tíz évig nem volt szabad felszabadítani.

A rabszolgák elfogatására különféle katonai alakulatokat kellett szervezni. Kr. u. a második században ezek az alakulatok a birodalom minden részében megtalálhatók voltak. Egyip­tomban a béke őreinek, eirenarchoiok­nak185 nevezték őket. Más tartományokban stationari volt a nevük és annak a helységnek a nevét viselték, ahol el voltak szállásolva (például Dáciában cohors Cumidavensium). Azt a hivatalnokot, akinek ez volt a feladata, fugitivarusnak nevezték.186 A szökött rabszolgát, amíg átadta a praesesnek vagy a praefectus vigiliumnak187, zár alatt tartotta.

A szökevények kezeléséről sok értesülésünk van. Cicero könyvtárosa, miután könyveket lopott el, megszökött. Cicero megtudta, hogy Naronában, Dalmatia egyik városában tartózkodik, és barátjának levelet küldött, melyben arra kérte, hogy rabszolgáját fogassa el és küldje vissza.188 Gellius történetét Androklészről, a szökött rabszolgáról és kalandjáról sok író megírta, köztük Bernard Shaw.189

Nem kétséges, hogy a római állam úgy működött, mint egy nagyon súlyos gépezet, és minden tevékenységre figyelt. Az ókorban nem volt egy másik állam, amely olyan nagy rabszol­gatömeget tudott volna megszervezni, féken tartani, és olyan nagy tömeget tudott volna kényszeríteni a termelőmunkára. Augustus principatusa nemcsak a monarchiát vezette be, hanem sikerült neki az állam elnyomó szerveit is megerősíteni és megszilárdítani.

A rabszolgák belső ellenőrzése a tulajdonos feladata volt. A római törvénykezés a rabszolgát tárgynak és a tulajdonos dolgának (res) tekintette. „Minden más árucikkhez alkalmazott tárgy volt – amint azt Westermann helyesen megállapítja –, olyan adásvétel, jelzálog, [a tulajdonos] akaratától függően átadható tárgy és mindenki számára, aki ingó tulajdonnal foglalkozó, törvény.”190

Fel lévén ruházva az atyának mint a házközösség képviselőjének a hatalmával, a tulajdonos patria potestasánál fogva megverhette, láncra köthette, bezárhatta az ergastulumba, kínozhatta, megölhette, vagy keresztre feszíthette rabszolgáját. A köztársaság idején a tulaj­donos kegyetlenségét csökkentette a közvélemény vagy esetleges közbejöttével a censor és egy úgynevezett arbitrator (bíró), akinek az volt a feladata, hogy meghallgassa a rabszolgák panaszait.191 A császárság korában a tulajdonos teljes joga a manumissio, és a rabszolgák nyilatkozatának elfogadása uruk ellen bizonyos vonatkozásban csökkent. Még a közismert Senatus Consultum Silanianum is enyhült, csak azokra a rabszolgákra volt alkalmazható, akik elég közel voltak ahhoz, hogy meghallják uruk segítségkiáltását.192

Minden más szempontból a rabszolgatulajdonosok teljhatalmú uraik maradtak rabszolgáiknak. A háztartásban és a földeken a rabszolgák élete szigorúan szabályozva volt. Petronius Arbiter Satiriconja tudósít, hogy a rabszolga nem hagyhatta el a házat ura enge­delme nélkül.193Az ajtóra ez a felhívás volt felírva: „Száz ütés annak a rabszolgának, aki ura parancsa nélkül kiteszi lábát.”194

Általában a rabszolgákat két csoportra osztották: megbízhatókra és megbízhatatlanokra. Az előbbiek szabadon sétálhattak, az utóbbiakat napközben láncra verték, éjszaka megláncolták és celláikba – ergastulumaikba – zárták. Columella – aki műveiben hangsúlyozza a rabszolgáknak is kijáró humánus bánásmódot – leírja, hogy a megbízható rabszolgák kvártélyait hogyan kellene berendezni. Tágas, magas termeik kellene hogy legyenek, nagy konyhájuk, és alvófülkéjüknek dél felé kellene tekinteni. Másfelől a láncra vert rabszolgáknak a hálófülkéjük a föld alatt kellene hogy legyen, és a világosságot kinyújtott kezük fölött levő nyílásokon át kellene kapniuk.195 Columella azt javasolja, hogy a tulajdonosnak a zen­düléseket állandóan ellenőriznie kellene és meg kellene tiltania ellenőreinek, hogy meg­változtassák vagy elengedjék a kirótt büntetéseket.

A családközösségekben vagy a birtokokon a rabszolgákat decuriáknak nevezett196 cso­portokba osztották. A tulajdonos feladata volt, hogy jó ellenőrt és megfelelő embert válasszon e tevékenység minden területére azáltal, hogy számba veszi a rabszolgák fizikai és szellemi képességeit.197 A különböző tevékenységeket és munkákat nem szabad összekeverni, mert a fegyelem, a felelősség, a termelékenység megkívánja, hogy valamennyi rabszolga ura legyen saját munkájának. A munkavégző közösségek vagy csoportok nem tartalmazhatnának tíz embernél többet (decuria), mert a kis csoportok ellenőrzése könnyebb.198

Annak érdekében, hogy a csoportfegyelem jó legyen, a csoportokat „csoportvezetőknek” és ellenőröknek kell alárendelni, akiket azok közül a szolgák közül választanak ki, akiknek „hibátlan”, „kifogástalan” magatartásuk volt, és megfelelőknek mutatkoztak az ilyenfajta állásra. A birtokon a vezetést egy vilicusra, az egész birtok (farm) általános ellenőrzőjére vagy bírájára bízták.199 Őt tekintették a tulajdonos személyes képviselőjének, akinek feleséget – vilica – adtak. A vilica a konyha megbízott ellenőre lett és gondoskodnia kellett az emberek étkeztetéséről.200

A fegyelem megtartására különféle módszereket használtak: szidást, verést, kínzást, ölést, sőt még a keresztre feszítést is. A tulajdonos rendszerint valamennyit használta. A római felfogás szerint a rabszolgák a családhoz tartoznak és a családot a maga rendjén úgy fogták fel, mint egy kis államot. Ezen belül a tulajdonos és természetesen a vilicus megszervezte a megbízható rabszolgák kis csoportját, akik mint titkos emberei szolgálták őt (delatores). Ennek ellenére „a legnyíltabb felfogású tulajdonosok” sokkal humánusabb eszközöket használtak, gondját viselték rabszolgáiknak, gondjaik érdekelték őket, gyakran dicsérettel halmozták el őket, ajándékokat adtak nekik, és szemük előtt tartották felszabadításuk kilátását, reménységét.201

Mindazonáltal a fegyelemtartás fő eszköze a büntetés és a megfélemlítés volt. Hogy a tulajdonos kegyetlenségét szemléltessük, felidézzük Augustus történetét. A császárt egyik barátja ebédre hívta. Ebéd alatt az egyik rabszolga eltört egy kristályvázát, és a dühös vendég megparancsolta, hogy dobják be a mérges halakkal – marrenákkal – teli tóba. Augustus vendéglátója azonban megbotránkozott a császár kegyetlenségén és megmentette a szeren­csétlen rabszolgát.202 Seneca több hasonló történetet mond el, amelyekben a tulajdonos kegyetlensége miatt egy-egy rabszolga megszökik vagy öngyilkos lesz.203 Gyakran megtörtént, hogy a tulajdonos a legkegyetlenebb büntetést, a keresztre feszítést alkalmazta.204

Kr. u. az I. és II. században a birodalomban általánosan elfogadott tény volt, hogy a rabszolgák helyzete megjavult, és sok történész a rabszolgák sorsának enyhüléséről beszél.205 A sztoikus filozófusok továbbra is hangsúlyozták, hogy a rabszolga is ember, természettől fogva szabadnak és nem rabszolgának született, amint azt a görögök gondolták, hanem csak véletlenül lett az. Seneca levele a szabadok és a rabszolgák egyenlőségéről206 jól ismert. Még Petronius is hangsúlyozza a kor megváltozott magatartását.207 „Barátaim – mondotta Trimalchio –, a rabszolgák is emberek, ugyanúgy szívtak anyatejet, mint mi, még ha a sors keményen bánt is velük.”208

A megváltozott magatartás tükröződik a törvényhozásban. A Kr. u. 19-ben kiadott lex Paetronia korlátozza a tulajdonos élet és halál-jogát rabszolgája fölött. A vadállatok elleni harcot és a gladiátori játékokat a magas hivatalnokok ellenőrzése alá helyezik és jóváhagyásuk nélkül nem hajthatók végre.209 A Kr. u. 20-ban hozott Senatus Consultum előírja, hogy ugyanazt a törvényes eljárást kell alkalmazni a rabszolgák és a szabadok ellen. Claudius császár elhatározta, hogy ha a beteg rabszolgákat kiteszik Aesculapius szigetére és visszanyerik egészségüket, akkor fel kell őket szabadítani.210 Ezt az edictumot Hadrianus császár is megerősítette. Ugyanaz a császár megtiltotta az ergastulumok használatát.211 Antonius Pius rendelkezése szerint, ha a tulajdonos megölte a rabszolgáját, ugyanazt a törvényes eljárást kell alkalmazni, mintha egy másik személy rabszolgáját ölte volna meg.212 Az igazságtalanságot szenvedő rabszolga menedéket kereshet egy templomban vagy a császár szobra előtt.213

Egyáltalán nem kétséges, hogy ezek a rendelkezések csak cseppek voltak a szenvedés ten­gerében. Mégis felmerül a kérdés: mi volt az oka ennek a megváltozott magatartásnak? Sok történész úgy véli, hogy a helyes választ a sztoicizmusnak a felső körökben való általános elterjedésében kellene keresni. Mások, például Staerman, azon a véleményen vannak, hogy a kizsákmányolás régi formái többé nem voltak alkalmazhatók és a rabszolga­tulaj­do­no­sok félelme a rabszolgalázadásoktól elnézőbbekké tette őket rabszolgáik iránt. Továbbá az emberi munkaerő új forrása, a colonusok és a felszabadult rabszolgák függősége korábbi rabszolgatartóiktól hasonlóképpen magyarázatot ad erre az új magatartásra.

Anélkül, hogy ezeknek az új tényezőknek a jelentőségét tagadnánk, figyelemmel kell lennünk egy másik, talán fontosabb okra: az uralkodó osztály struktúrájának, szerkezetének megváltozására. Tacitus megjegyzi, hogy a szenátori családok többségükben kihaltak, és sok szenátor második és harmadik őse rabszolga vagy félrabszolga származású volt. Amint Trimalchio története bizonyítja, ugyanaz a megállapítás vonatkozhatott volna a gazdag kereskedőkre, kézművesekre, földbirtokosokra és általában a gazdag arisztokráciára. A császári rabszolgák és felszabadítottak – servi Caesaris et liberti Augusti – hasonlóképpen hozzájárulhattak volna az új magatartásmódhoz. Jól tudott, hogy ezek az emberek nagy és jelentős szerepet játszhattak a birodalom gazdasági, közigazgatási, sőt még katonai életében is, és mint a császár személyi képviselői, nagyon magas gazdasági és politikai állásokra nyertek alkalmazást.214 Petronius ironikus formában mutatta ki, hogy Trimalchio barátait vele együtt szabadították fel, és valamennyien nagy vagyont gyűjtöttek, és igen gazdagok lettek.215

Ilyen körülmények között a régi magatartás lélektanilag lehetetlenné vált. Az egykori rabszolgák beléptek az uralkodó osztály szerkezetébe. Korábbi állapotukról nehezen tudtak megfeledkezni és társadalmi helyzetük ellenére rabszolgáikra úgy tekintettek mint emberekre. Trimalchio nagyon gazdag rabszolgatulajdonos lett és sokan voltak a hozzá hasonlóak.

Ez a helyzet azonban nem azt jelentette, hogy akik a rabszolgaság új eszméjét hirdették, a gyakorlati életben lemondtak volna róla. Seneca humánus filozófiai eszméi ellenére a római birodalom egyik leggazdagabb rabszolgatartója maradt.

Ebben a helyzetben milyen magatartásuk volt maguknak a rabszolgáknak? Hogyan történt az állami és a magánellenőrzés? A jól szervezett ellenőrzés miatt a nyílt felkelések kevés kilátással kecsegtettek. Valóban a Principatus első két századában nagy rabszolgafelkelések nem voltak. Kr. u. 14-ben lázadás tört ki, amellyel egy rabszolga megpróbálta elnyerni a trónt először ura, azután pedig a maga számára.216

Kr.u. 14-ben Titus Curtisius a pásztorrabszolgák segítségével megpróbált Dél-Itáliában felkelést szervezni, de csakhamar elbukott.217 Nero uralkodása idején a praenestei gladiátorok hasonló kísérletet tettek. A jól szervezett ellenállás minden felkeléskísérletet csírájában elfojtott.

A dolgok állása azonban nem jelentette azt, hogy a rabszolgák belenyugodtak volna sorsukba. Egyesek közülük, főként az orvosok, pedagógusok, könyvtárosok, titkárok, az alacsonyabb és magasabb rangú tisztviselők – amint dicsekvő felirataik tükrözik –, meg voltak elégedve sorsukkal, de a legtöbb rabszolga óhajtotta a szabadságot. Egy felszabadított rabszolga levele, melyet egykori urának címzett, valamennyinek a gondolatait és kívánságait fejezi ki. Azt hisszük, hogy a szövéssel foglalkozó rabszolgák irányítása volt rábízva: „Te lelkedben tudod – írta –, hogy én vágyakozva kegyedre, bűntelenül viseltem magam, éppen úgy, ahogyan egy rabszolga megbékélésre kész akar lenni a szabadság érdekében.”218

A szabadság elnyerésének reménysége sok rabszolgát arra késztetett, hogy kifogástalanul viselkedjék. Mások, amint az nyilvánvaló az irodalmi forrásokból, elveszítették bátorságukat és szabadulásukat öngyilkosságban keresték, vagy az elszenvedett jogtalanságokért és nehéz életükért megpróbáltak bosszút állani gazdáikon.219Gyakran megrongálták a terme­lőeszközöket, nyilvánosságra hozták titkaikat, a bosszút kiterjesztették uraik családtagjaira vagy éppen megölték őket.220

Egyesek elszöktek és azokhoz csatlakoztak, akik a birodalom különböző részein, főként Közel-Keleten vagy a Duna vidékén harcoltak a fennálló politikai rend ellen. A rómaiak rablóknak – latrones nevezték őket, de mozgalmuk Kr. u. a második és harmadik században nem tekinthető egyszerűen rablásnak, mert politikai jellege volt: sajátos gerillaharc volt ez a fennálló rendszer és a kizsákmányolás ellen.221

A rabszolgáknak ezen és más formákban jelentkező ellenállásai tükröződnek a kor iro­dalmában és felirati anyagában. De az állam és a tulajdonosok ellenőrzése arra kényszerítette őket, hogy dolgozzanak és feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek. Ugyanakkor megaka­dályozta őket abban, hogy általánosan szervezkedjenek és egységes ellenállást hozzanak létre maguk között, de az eredetük, fajuk, kultúrájuk, vallásuk, neveltetésük, öntudatosságuk között meglévő különbségek miatt erre képtelenek is voltak.



Yüklə 5,19 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   91




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin