Felelős kiadó Sipos Gábor

A fejezet összeállításához felhasznált szakirodalom

Bloom, Harold: Canonul occidental (trad. de Diana Stanciu). Editura Univers, Buc. 1998.

Bojtár Endre: Az irodalmi mű értéke és értékelése. In: A strukturalizmus után. Szerk. Szili József, Bp. 1992. 13 - 56.

Even-Zohar, Itamar: A többrendszerszerűség elmélete. Helikon, 1995. 4.

FARKAS Zsolt: Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban. In: uő. Most akkor. Filum Kiadó, Bp. 1998.

Fried István: Van másik (Másik?). Irodalomtudományos (?) kérdőjelek. Literatura 1995. 4.

Hansági Ágnes: “Jelen-lét-mód”? (A klasszikus mű a hagyomány történésében). Literatura 1995. 3.

Kálmán C. György: Mi a baj az értelmezői közösségekkel? Literatura 1996. 3.

Uő.: Te rongyos (elm)élet! Balassi Kiadó, Bp. 1998.

Kovács Sándor s. k.: Irodalom-rendszer és ideológia. In: DE kon FERENCIA 1. Szeged, é. n.

Kulcsár Szabó Zoltán: A “korszak” retorikája. A korszak és a századforduló mint értelmezési stratégia. Literatura 1996. 2.

Uő.: Irodalom / történet(i) / kánonok. In: Szövegek között (Szerk. Bocsor, Fried, Hódosy, Müllner). Szeged, 1996.

Molnár Gábor Tamás: Hatástörténeti javaslat Bornemisza Péter Elektrájának ezredvégi (újra)értelmezésére. Literatura 1995. 3.

Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalom történeti és elméleti vizsgálata. Literatura 1993. 3.

Uő: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: Minta a szőnyegen. Bp. 1995. 76 - 89.

Uő: A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban. Uo. 90 - 118.

Uő: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.

Uő: A szövegek ártatlansága. A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete. Alföld 1999. 12.

Veres András: Irodalomértelmezés és értékorientáció. In: A strukturalizmus után. 239-310.

Uő: Magyar irodalmi kánon a hetvenes években. Beszélő 1996.

Zsélyi Ferenc: Az irodalom (mint) a kánon kritikája. Pompeji 1992. 4.

2. Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban

Az első világháborút kővetően a kisebbségi körülmények közé került nemzeti közösségek önazo­nosságuk megfogalmazására használják az irodalmi kánont. A XIX. századi nemzeti kánonok hagyományait követve a nemzeti kisebbségek irodalmában újra felértékelődik a pragmatikus iro­dalmi szemlélet, történelmi “kényszerhelyzetük” miatt pedig némileg módosul az irodalmi ká­nonnak a XIX. századi gyakorlatban meghonosodott funkciója. Ezek figye­lembe vételével mu­tathatók ki a kanonizáció általános és sajátos vonásai a húszas években kialakuló és vizsgálatom tárgyát képező erdélyi, vajdasági, csehszlovákiai magyar és romá­niai német irodalomban. Klasszikus mintáikhoz hasonítja az egyes kisebbségi irodalmi kánonokat az, hogy alkotóik rajtuk keresztül választják ki, értelmezik és rendszerezik a közösségek számára nélkülözhetetlen szelle­mi értékeket, továbbá a kánon határozza meg, hogy milyen irodalmi műveknek, műfajoknak, milyen típusú irodalmi hagyománynak van kétségbevonhatatlan értéke az egyes nemzeti közössé­gek számára. A kisebbségi irodalmi kánonok saját nemzeti kánonukkal többé-kevésbé azonos értékrenden alapulnak, olyan kollektív ízlésbeli előfeltétellel, amelyet az értékek belső történeti fejlődése alakított ki az egyes nemzeti irodalmakban, így a jobbára klasszikus értékek őrzésére berendezkedő kánonok az egész huszadik századra befolyásolják a nemzeti kisebbségeket identitásuk, tekintélyük és önképük kialakításában. Európa nyugati kultúráiban a kánonnak ez a típusa a XIX. század első felében jelent meg, és azóta nemzeti kánon néven tartja számon a műve­lődéstörténet. Aztán a nemzetek századának végére a kelet-európai népek irodalmában is megjelennek a legfontosabb intézmények, és megfogalmazódik egy kanonikus értékrend.

Sajátos vonás a kisebbségi irodalomban, hogy az irodalmi kánon szociális-intézményes szerkeze­tének nemcsak tekintélyelvű, sokszor kultúrhatalmi vonatkozásai vannak, hanem hozzárende­lődnek bizonyos cselekvési normák is, a kisebbségi közösségi szabályok inter­akciói révén pedig sajátos szerveződések alakulnak ki, vagyis ebben az irodalomtípusban az általánosabb kánon­jelleg sajátos történelmi szituációhoz, partikuláris érdekekhez rendelődik hozzá, megteremtve egy multifunkcionális kánoneszményt. Emiatt az egyes nemzeti kisebb­ségek valósággal “átírják” saját irodalmi hagyományaikat, ez úton is megelőzve azt, hogy más eljárásokból és történe­tiségből építkező többségi kánont kényszerítsenek rájuk. A kisebbségi helyzetbe került nemzeti közösségek irodalmi kánonjuk partikularitásának és sajátosságának vállalásával viszont azt kockáztathatják, hogy egyszerre rekesztődhetnek ki saját nemzeti kánonjukból és az utódállaméból. Jobbik eset az, ha az említett nagyobb káno­noknak a perifériájára kerülnek. A hagyományos nemzeti értékrendből kikerülve a kisebbségi irodalom értékválságon, ritkábban értékváltáson esik át, és mindkettő traumatikus tüneteket idéz elő az irodalmi tudatban. Az érték­válságnak és az értékváltásnak ehhez hasonló élményét éli át a csehszlovákiai magyar és a buko­vinai német irodalom a két világháború között. A nemzeti kánont modellező erdélyi magyarság a teljes irodalmi kánon illúzióját éli át, míg a vajdasági magyar és az erdélyi német irodalom szellemi tartalékaiból csupán részleges irodalmi kánon áll össze. Általános érvényű a megálla­pítás, hogy a kisebbségi kánonok megpróbálják helyreállítani, illetve újjáéleszteni a XIX. századi nemzeti irodalmi kánonokat egy történelmi örökség tudatos elsajátításával, akkor, amikor az európai és az anyaországi irodalomban az új értékváltó törekvések és irodalmi mozgalmak az öröklött nemzeti kánon lebontásán fáradoznak, és modernebb ellenkánonokat fogalmaznak meg.

A kisebbségi irodalmi kánonképzés vizsgálatakor az eddigieket figyelembe véve nem elég csupán rövid és hosszú távú oksági folyamatokkal, előzményekkel és következményekkel foglal­koznunk, hanem az egyes kánonok megismerésében a közösség, az érték, az intézmény és a történetiség fogalmát kell segítségül hívnunk, maguk az irodalomszervezők és kánonalkotók is elsősorban ezekre a kánonképző tényezőkre összpontosítottak.