Felelős kiadó Sipos Gábor



Yüklə 1,03 Mb.
səhifə9/13
tarix29.10.2017
ölçüsü1,03 Mb.
#20619
1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   13

Következtetések


A húszas és a harmincas évek kánonalkotási törekvései fontos szerepet játszottak a tanulmányozott nemzeti közösségek önazonosságának, tekintélyének és önmagáról formált lépének megteremtésében. Ez a kánonbeli kép eléggé összetett: egyértelműen tartalmaz ro­mantikus és nemzeti vonásokat, valamint újító törekvéseket. Nem véletlenül, hiszen az egy­kori prototípus, a XIX. századi romantikus kánon emelte a nemzeti közösségeket hiteles rangra, és tette meg az irodalmi kánont az önigazolás eszközének. Ebben az összefüggésben beszél Szegedy-Maszák Mihály is az “önszabályozó nemzeti kultúra” fogalmáról. Valójában erre az ideális modellre vágynak a kisebbségi irodalmak kánonalkotói is, és ezt a vágyat fogalmazza meg Makkai Sándor Erdély szellemi állapotáról készült összefoglalójában: “Az erdélyi magyarságnak csak egy nagy hiányossága van (...), nincs kialakult, határozott, uralkodó eszménye önmagáról... Nincs elég fenséges, elég teremtő erejű életideálja.”174 Bár­milyen sok hasonlóság is van a romantikus nemzeti és a XX. századi kisebbségi kánon között, mégis lényeges különbséget figyelhetünk meg az értékekhez való viszonyulásban. A XIX. században a nagy eszmei és művészeti irányzatok igyekeztek aláásni a korábbi kánonokat, és kétségbe vonni az értelmezéseket. A romantika kánonja például az individuum, a sajátosság, a viszonylagosság és az érzelem nevében ostromolta a klasszicizmus értékrendjét. A kisebbségi irodalmak hagyományőrző kánontípust alakítanak ki, és a közösséget állítják az értékhierar­chia csúcsára, nem az individuumot. További sajátosságuk, hogy intenzívebben, egy-két évtized alatt kell átélniük azt az intézményesülési folyamatot, amelyet a nemzeti irodalom korábban egy egész évszázad alatt valósított meg.

A vizsgálódásaim tárgyául választott kisebbségi irodalmak megerősítik a szakirodalomnak azt a tételét, miszerint nem létezhet közösség kánon nélkül. Ez a szemlélet egy befogadók és alkotók fölötti eszmény-entitást sugall, olyan kollektív esztétikai szerveződést, amelyhez igazodnia kell minden kisebbségi alkotónak. Közösségi értékeket szeretnének legitimizálni, és olyan értékőrzés­re rendezkednek be, amely egyébként is eleve létező kánont feltételez, de ehhez meg kell terem­teniük a hiányzó intézményeket, és nem kevés gonddal jár a befogadói és az értelmezői közösség formálódása sem. Ezért építkeznek a kisebbségi irodalmi kánonok az irodalomtörténet klasszikus kánonmodelljei szerint, és lesznek ugyanazok a tartópillérei: értel­mezői közösség, kollektív esztétikai értékrend, intézmények, nyelv és történelmi múlt. Végül a harmincas években dől el, hogy a szelektív irodalmi tudat kanonizálja-e vagy sem azokat az értékeket és normákat, ame­lyeket az alakuló kánonok az előző évtizedben számba vesznek. Az idevágó szakirodalom szerint csak azok az értékek tekinthetők kanonizáltaknak, amelyeket egy irodalmi kultúra hangadó körei legitimizálnak, valamint azokat az alkotókat, akiknek főbb műveit a közönség megőrzi. Csak ezen az úton válhatnak egy történelmi közösség emlékeze­tének ré­szévé. Másfelől nem kano­nizáltak azok a normák és szövegek, amelyeket ezek a körök elu­tasítanak, és azok az alkotók, akiket a közönség az évek során elfelejt.175 A kisebbségi irodalmak esetében a harmincas évek értelmezői közössége részben legitimizálja az irodalom húszas évek­ben szentesített status quoját, részben ellenkánont fogalmaz meg, felismerve azt, hogy az erkölcs- és közösségközpontú kánon esztétikai és ideológiai tilalomfát állíthat alkotó és befogadó elé, emiatt az elkötelezettség helyett többen is az önazonosságot és a szabadság autonómiáját szorgal­mazzák.

A világirodalom klasszikussá vált nagy kánonjai úgy lettek az esztétikai ítélkezés és a művészi alkotás irányadó mércéi, hogy kortól és helytől függetlenül normákat fogalmaztak meg a lehető legtisztább alakban. Ezzel szemben a kisebbségi irodalmi kánonok helyhez, időhöz és népcsoporthoz kötöttek, módosítják, és a sajátos körülményekhez adaptálják az általános érvényű elveket és normákat. Emiatt ez a kánontípus nem tekinthető az irodalom­történet sorsszerű véletlenjének, hanem inkább az irodalmi tudat kreatív világkép- és szabályteremtő ereje beteljesülésének. A megvizsgált kisebbségi irodalmi kánonok nem men­tesek az ellentmondásoktól sem: törekszenek ugyan a normativitásra, az értékvonat­koztatott­ságra és az általános érvényűségre, de a kisebbségi lét konkrét feladatokból eredő prag­matizmus igényli a kánon eszközként való felhasználását is. A kisebbségi irodalmi káno­noknak egyszerre kell tehát felvállalniuk azt, ami van, és aminek lennie kell, erre vezethető vissza konstruktív jellegük is. Ebben a felismerésünkben erősít meg bennünket Nagy György, aki szerint a transzilvanizmus fejtegető fogalmi összetevőit, illetve ideologi­zációs rétegét elsősorban a kánonalkotók bizonyosságigénye s közügyi törekvéseik társadalmi elfogadta­tására, nézeteik hathatós kifejtésére irányuló igyekezete hozta létre.176

A kánonok létrejöttében ugyancsak szerepük volt azoknak az irodalmi küzdelmeknek és pub­licisztikai csatározásoknak is, amelyeket ezek ellen a kánonok ellen indítottak. A kánon­alkotók azzal feleltek a támadásra, hogy megpróbálták elméletileg és ideológiailag alátámasz­tani az érveléseiket. Legtöbbjük azért volt sebezhető, mert nem használt világosan körülhatá­rolható fogalmakat, és nem érvelt kellő logikai fegyelemmel. Nagy György elemzéséből kitűnik, hogy több tényező is gátolta az elméletalkotó törekvéseket az 1920-as években: a nemzetiségi kultúra öröklött torz szerkezete és a kisebbségi irodalom belső fe­szültsége, a trianoni döntés racionális feldolgo­zásának roppant nehézsége és a közéleti rög­tönzések szaka­datlan kényszere, a szellemi helytállás és a politikai szervezkedés színtere­inek elválása.177 De ellene szegültek az elméletalkotásnak az egyes kisebbségi kánonok belső sajátosságai is: nehezen lehetett fogalmi nyelvre lefordítani azt, ami csak részben volt fogalmi természetű. Az egyes kisebbségek eltérő időpontban (az erdélyi magyarság a húszas, az erdélyi németek, a vajdasági és a csehszlo­vákiai magyarok a harmin­cas években) ismerik fel, hogy az irodalmi kánon számukra a kulturális koherenciát is jelenti. Találó lehet a törekvés szelle­miségére, hogy a kánon­metafora az építészetből került át az irodalomba. Egyrészt feltételezi a világ rekonstruál­hatóságát, és benne az ember önnön való­ságának, kultúrájának és egyéni­ségének építé­szeként jelenik meg. Másrészt végérvényességet és erőt tulajdonít azoknak az alap­elveknek, amelyekhez a létrehozott konstrukciónak igazodnia kell, hogy a “ház” megáll­hasson. A nemzeti kisebbségeknek a húszas években erre az ideális konstrukciós modellre van szükségük, különösen azért, mert kánonjuk irodalmi fogantatású, bár ennek követ­kezményei vannak: elméleti-fogalmi lazaság, líraiság és reflexivitás, történelmi adottságok és a jövőt illető remények, históriai követelmények és a jelen lehetőségei közötti ide-oda ingá­zás. Ezekben a jellemzőkben a kisebbségi kánonoknak egyik legfontosabb szerkezeti sajátos­sága ragadható meg, ugyanakkor eltérése a tárgyiasabb eszmetörténeti képződményektől vagy a szisztematikusan felépített legitimációs tanoktól.



Yüklə 1,03 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   13




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin