Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Jubileum

Kolbász és Badi

A széles ívben kanyarodó Opel felugratott a járdára, s épp hogy el nem ütötte a kapu előtt ácsorgó, zsebből szotyolázó Kolbászt. Badi vigyorogva ugrott ki a kocsiból, és becsapta az ajtót. – Ne majrézz, új a fék.

– Megin’ másik járgányod van – állapította meg Kolbász, és a napraforgó héját ráköpte a szélvédőre. – Csak a zsaruk meg ne tudják.

– Viccelsz? – nyitotta fel a csomagtartót Badi. – Egy rendőr a sofőröm. Gyere, segíts!

Hosszúkás faládát húzott ki a csomagtartóból.

– Mi a szar ez, hogy ilyen nehéz? – nyögött fel Kolbász, amikor megemelte a láda másik végét. Badi háttal belökte a ház ajtaját, aztán araszolva haladtak fölfelé a lépcsőn.

– Nem tudsz olvasni? “Engine parts”. Azt jelenti: golyószóró.

– Vicces csávó.

Badiék harmadik emeleti ajtaja előtt letették a ládát a földre. Badi becsöngetett, de miután nem látszott semmi mozgás, előkotorta a kulcsát. A szomszéd ajtó kinyílt, s töpörödött öregasszony nézett ki rajta.

– Jó napot, Tóth úr! Keresték.

– Kicsoda? – lökte be az ajtót Badi.

– Két olyan nagydarab. Azt mondták, visszajönnek.

– Köszönöm – emelte meg a ládát Badi.

– A felesége boldog asszony: maga mindig vásárol valamit a háztartásba – eredt utánuk a nénike.

– Meg is hálálja; eszeveszett nagyokat kefélünk – csapta be az orra előtt az ajtót Badi.

– Kíváncsi természetű a mama – nézett körül Kolbász. – Elvetted az Évát feleségül?

– Frászt. Menj be! Ez már más. Másik nő. Más minőség. Na várj, előremegyek.

Pazarul berendezett szobába léptek, Kolbász el is füttyentette magát. – Nem rossz. Hejre kis nyomortanya.

– Ne tudd meg, mennyit gürcöltem érte. Mit iszol? Whiskyt vagy Martinit?

– Sört – mondta Kolbász, és levetette magát egy fotelba. Aztán azonnal felállt, s egy levelet kotort elő a farzsebéből.

– A Bolond küldi.

Badi benyelt egy mohó slukkot, aztán kibontotta a borítékot. Kemény kartonra nyomtatott meghívó került elő belőle.

– “Kedves Sporttárs! – olvasta Badi. – Szeretettel meghívjuk egyesületünk alapításának 70. évfordulója alkalmából rendezett bankettünkre, március 20-án, 18 órára.” Mi a fene?! Az milyen nap, az a huszadika?

– Szombat – tépte el a szájától az üveget Kolbász.

– Kovács Imre egyesületi elnök. Micsoda? Már a Bolond az elnök? Nebazdmeg.

– Az év végén leváltották a Stökkert.

– Na, azt jól tették. Ritka hülye egy manus.

– Már azt hittük, megin’ a sitkón vagy, hogy hetek óta nem láttunk a pálya környékén. Le is zakóztunk a textiles öregfiúktól.

– Az csak egyszer volt, tündérem. Azóta okosodtunk kicsit: a kaptár örökre el van felejtve. Külföldön voltam. Oroszországban. Zsebre tettem egy köteg százdollárost, és elmentem kereskedni.

– Nem rinyáltál, hogy levágják a fejed?

– Á, semmi. Csak mosolyogni kell, mint az araboknál, és frankó vagy. Meg vittem magammal egy tolmácsnőt is. Ekkora didkói vannak. Kellemeset a hasznossal.

– Te aztán tudod, hogy kell élni.

– Tudnám én, a fene egye meg. Azzal együtt majdnem kezet csókoltam a határőrnek, amikor újra magyar földre léptem.

– Na, akkor mit mondjak a Bolondnak? Eljössz? Ott lesz mindenki, a régi menők, akik onnan indultak. A Zahorán meg a Meggyesi. A kis Puci.

– Figyelj ide. Nyomass le még egy sört, aztán visszarakjuk a ládát a kocsiba.

– Nebazdmeg.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha kiviszem a telekre. Látod, mennyi helyet foglal el itt az előszobában. Az asszony biztos pipa lenne érte.

Ideges

Nagy Jenő leszállt a HÉV-ről, és besietett a borozóba. Ha valaki nem tudja, hogy melyik vagonba kell szállni, ha érkezéskor első akar lenni a lángossütőhöz igyekvők vagy a borozóba tartók között, az várakozhat a hirtelen megnyúló sorok végén. A túlélésnek is megvan a technikája. Fröccsöt ivott, mert a sörtől eltiltotta az orvos. Az alkalmassági vizsgán minden lelete pozitív lett, úgyhogy lelkére kötötték a mértéktartást. Reggelire egy zsömlét meg kockasajtot, ebédre üres főzeléket és egy almát kapott csupán, így a fokhagymás lángos illata ördögi csábításként lengedezte körül. Lehajtotta a fröccsöt és gyorsan odébbállt. A leértékelt könyvek standja előtt toporgott kicsit, de miután látta, hogy az árak még az árleszállítás után se lettek emberségesebbek, átballagott a túloldali büféhez, s megengedett magának még egy fröccsöt. Végül is ez csak víz – győzködte a lelkiismeretét, de érezte, hogy ez rossz lépés volt, mert megkordult a gyomra. Elsétált a kifőzde előtt, és csak érdeklődésképpen benézett az ablakon, hogy lássa, mi a napi választék. Aztán lement a folyó partjára; bámulta a vizet.

A pacalban irtó kevés a kalória – gondolta magában. Az ember nem is hinné. Nagyon kevés. Mint az uborkában. Vagy csak kicsit több. Nem vészes. Negyedik volt a kifőzde előtti sorban. Előtte egy kínai nő állt, modern csajkával a kezében.

A tér közepén hangszórókat szerelt fel néhány ember, s a parton álló személyautóból kábele­ket vezettek az aluljáró lépcsőjéig. Kopasz, pattanásos fiúk jöttek sötét ruhában, bohóc­bakancsban, és fekete zászlókat bontottak ki, amelyeken vörös fogaskerék virított.

– Beszél angolul? – fordult hátra Idegeshez a kínai nő.

– Úgy gondolom – felelte szerényen a férfi.

– Nem tudja, kik ezek? – érdeklődött a nő.

– Kopaszok – legyintett Ideges.

A kínai nő meglepően magas volt, divatosan öltözött és formás. Igaz is – gondolta Ideges –, mért lenne minden kínai törpe?

– És mit akarnak? – firtatta a nő, miközben beleejtette a főzelékbe a fasírtot.

– Balhét – morogta Ideges. Egy pillanatig tűnődött rajta, hogy van a balhé angolul. – Kis adag pacalt, simán. Just shocking the people here. – Tessék? – kérdezte az eladónő. – Nem értem. – Meg egy szelet kenyeret – fordult vissza a férfi. Előkotorta a tárcáját, s ugyanazzal a moz­du­lattal a sárba hullajtott egy kemény papírlapot. Fölkapta és beletörölte a nadrágja szárába. Lehet, hogy a bankettre csak meghívóval lehet majd bemenni. Újra megnézte rajta a dátumot. Március 20., szombat.

A kínai nő még mindig ott állt mellette, pedig már lezárta az éthordót. – Le tudná fordítani, mit mond? – intett a tér közepén harsogó szónok felé.

– Le – közölte Ideges kelletlen grimasszal. – Csak nem akarom.

Fogta a pacalt és elindult az asztalok felé. – Koszonom szepen – hajolt meg a kínai nő.

Ideges szeretett volna a folyóval szemben leülni, de csak egy tér felé néző széket tudott szerezni. Az asztalnál ülő idősebb férfi a gőzölgő gulyáslevesét hűtögette. Kiemelt belőle egy-egy kanállal, aztán visszaengedte a műanyag tálba.

– Tudják, mennyi volt tavaly egy lángos a Balatonnál? Kétszáz forint. És tudják mennyi lesz idén egy üveg világos sör? Háromszáz forint! Intézményes rablás! És kinek a segítségével? Ennek a munkásellenes kormánynak a segítségével! – tájékoztatta a szónok a téren áthala­dókat. Néhányan meg is álltak, volt, aki bólogatott, de legtöbben tartózkodtak az érzelem­nyilvánítástól. Csak egy kissé kapatos polgár bravózott önfeledten. – Ez az, Berda, adjál nekik; ne gondolkozz, csak lökjed, ahogy jön!

A néptribun elhárította az ölelő karokat, elvonult a háttérbe, s a szónoklást helyettese vette át.

– Jóarcú csapat – jegyezte meg az idősebb férfi, s megfújta a kanalában vörösen csillogó gulyást. Míg a leves hűlt, már elrágta a kenyerének a felét. – Húsz fillért nem bíznék rájuk, ha felvetne a pénz, akkor se.

Ideges komoran kanalazta a pacalt. Tekintélyes adagot adtak, kellemesen csípős szafttal, de gyor­san hűlt. Ezek a mi jelszavaink – gondolta –, és ezek a majmok most mind lejáratják szépen. Beszélnem kell a Köszörűssel. Valamit csináljanak, mert ez így nem frankó.