Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

1.6. 1.6. Összefoglalás

A jelentés viszonyfogalom, viszonyítási alap nélkül nem határozható meg. A viszonyítási alaptól függően háromféle jelentésfogalomról beszélhetünk. A logikai jelentésfogalom esetében a viszonyítási alap a világ, amelyről a logika modelleket alkot. A nyelvi jelentés a nyelvi kifejezések és a világról alkotott modell közötti viszony. A kognitív jelentésfogalom szerint a jelentés lényege nem a nyelvi kifejezések és a világ közötti viszonyban keresendő, hanem a nyelvi kifejezések és a megismerés (kogníció) között. Végül a strukturális jelentésfogalom a jelentést a nyelven belüli viszonyokkal definiálja: a nyelvi kifejezés jelentése azoknak a nyelvi viszonyoknak az összessége, amelyekben a nyelvi kifejezés részt vesz.

A logikai szemantika a logikai jelentésfogalomra épül: vizsgálja a nyelvi kifejezéseknek a vonatkozással való kapcsolatát és főbb vonulata a jelentésnek igazságfeltételekkel történő leírására törekszik. A kognitív szemantika a nyelvi kifejezések jelentését kognitív oldalról közelíti meg, a jelentés eszerint összefügg azzal, hogy a világ dolgait hogyan érzékeljük (percepció) és hogyan dolgozzuk fel (kogníció). Végül a strukturális szemantika azokat a jelentésviszonyokat vizsgálja, amelyek a nyelvi jelek között fennállnak.

A háromféle megközelítés általában nem ugyanazokat a nyelvi jelenségeket vizsgálja. A kognitív szemantika elsősorban a szójelentéssel, a klasszikus logikai szemantika pedig majdnem kizárólag a kijelentések (propozíciók) tulajdonságaival foglalkozik. A strukturális szemantika is nagyobb figyelmet szentel a szószemantikának, mint a mondatszemantikának. A három kutatási irány tehát nem zárja ki egymást, mindháromra szükség van.

4. fejezet - 2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA?

1. 2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA?

1.1. 2.1. A megnyilatkozás fogalma

A formális szemantika alapegysége a kijelentés (a propozíció), a grammatikáé (és a strukturális szemantikáé) a mondat. A mondat éppúgy absztrakt kategória, mint a kijelentés. Beszédben, írásban nem mondatokat hozunk létre, hanem megnyilatkozásokat (ang. utterance, fr. énoncé, ném. Äußerung). A megnyilatkozások mindig beszédhelyzetben jönnek létre, amelynek főbb elemei a beszélő, a hallgató, a kettő egymáshoz való viszonya, a megnyilatkozás ideje és helye. Egy megnyilatkozás olyan jelentéselemeket is hordozhat, amelyek nem vezethetők le a megnyilatkozás alapját képező mondat jelentéséből.¹ Ezért különbséget kell tennünk mondatjelentés és megnyilatkozás-jelentés között.

A megnyilatkozás terminus többértelmű: jelentheti a megnyilatkozás folyamatát vagy annak eredményét. Ha a megnyilatkozást folyamatként értelmezzük, akkor ezzel egy sajátos nyelvi viselkedésre vagy tevékenységre utalunk. Ha viszont a megnyilatkozás-fogalommal egy produktumot jelölünk, akkor a nyelvi cselekvés fizikai eredményéről van szó.² A megnyilatkozás mint tevékenység az ún. beszédaktus (beszédtett, a beszédcselekvés).³Egy megnyilatkozás kimondása egy tett, egy aktus végrehajtását jelenti.⁴ Ez a beszédaktus többek között lehet állítás, kérdés, felszólítás, óhaj, ígéret, fenyegetés, sok esetben a megnyilatkozásnak megfelelő mondat formájától és jelentésétől függetlenül. A beszédaktusok által kifejezett jelentést nevezzük beszédaktus-jelentésnek.

Mármost könnyű belátni, hogy ugyanaz a beszédaktus többféle mondattal is végrehajtható. Tekintsük például az alábbi megnyilatkozásokat:

(1)   a. Megállj, még elkaplak!

b. Mindjárt megverlek!

Az (1a,b)-ben két különböző mondattal van dolgunk, de a két mondatnak megfelelő megnyilatkozással ugyanazt a beszédaktust, a fenyegetés beszédaktusát hajthatjuk végre. Másrészt ugyanazzal a mondattal sokszor többféle (potenciálisan végtelen számú különböző) beszédaktus hajtható végre. Például:

(2) Holnap este meglátogatlak.

A (2) mondatnak megfelelő megnyilatkozással ígérhetünk (’Megígérem, hogy holnap este meglátogatlak’), fenyegethetünk (’Megállj, holnap este meglátogatlak’), egy jövőben bekövetkező eseményről tehetünk egy állítást (’Megállapítom, hogy holnap este meglátogatlak’).

A fentiek figyelembe vételével különbséget teszünk a mondat és a megnyilatkozás (a mondatnak beszédhelyzetben való használata) között. Egy megnyilatkozás bizonyos feltételek teljesülése esetén egy beszédaktus végrehajtását teszi lehetővé (az ’ígéret’ beszédaktusának egyik feltétele például, hogy amit ígérünk, az még nem teljesült). Ebben az esetben a megnyilatkozást folyamatként értelmezzük.

Tekintsük most az alábbi mondatot:

(3)   Nem megyek el veled ma moziba.

A (3) megnyilatkozást sok beszélő használhatja a legkülönbözőbb beszédhelyzetben, különböző időben és helyen, sokféle ejtési változatban. Ennek megfelelően vizsgálhatjuk a különféle beszédhelyzeteket, amelyekben a (3) megnyilatkozás elhangozhat (a megnyilakozás például bizonyos következtetést tesz lehetővé a beszélő és a hallgató viszonyára vonatkozóan), vagy a különféle ejtési változatokat. A (3) megnyilatkozást azonban úgy is vizsgálhatjuk, hogy eltekintünk a konkrét beszélőtől, a megszólított személytől, a megnyilatkozás tényleges idejétől és helyétől és csak arra a kérdésre keresünk választ, hogy egy (3) típusú megnyilatkozással a beszélő milyen beszédaktust hajthat végre. Ilyenkor nem egy-egy konkrét megnyilatkozás-példányt vizsgálunk, hanem a megnyilatkozás típusát vesszük górcső alá. A megnyilatkozás mint produktum tehát vizsgálható megnyilatkozás-típusként vagy megnyilatkozás-példányként.

A mondat és a megnyilatkozás között nemcsak abban az értelemben van különbség, hogy ugyanazzal a mondattal több megnyilatkozás hozható létre, és hogy különböző mondatok ugyanazt a megnyilatkozást eredményezhetik, hanem abban az értelemben is, hogy nem minden megnyilatkozás hozható mondattal kapcsolatba. Ide tartoznak a hagyományos nyelvtanokból ismert ún. tagolatlan mondatok vagy szómondatok. Ilyenek az indulatszók (Óh!, Jaj!), továbbá a megszólítások (Péter!, Gyerekek!). Ezek a megnyilatkozások nem felelnek meg mondatnak, mivel a mondatnak mindig strukturálisan megformáltnak kell lennie. (A mondatdefiníciók problémájára itt nem térhetünk ki, annyit kívánunk csak megjegyezni, hogy a mondat fogalma csak grammatikaelméleti keretben határozható meg. A technikai részletek mellőzésével azt mondhatjuk, hogy a mondat a grammatika szabályainak megfelelően szerkesztett szósor.) A megnyilatkozásoknak egy másik fajtája a beszédelőzmény vagy a beszédhelyzet alapján hozható kapcsolatba mondattal. Például a (4a) megnyilatkozásnak megfelelő mondat a beszédhelyzet alapján könnyen rekonstruálható, pl. (4b)-ként.

(4)   a. Ott jön!

b. Ott jön Péter!

A megnyilatkozások jelentésének a vizsgálata a pragmatika tárgyát képezi, amelyről a következő alpontban bővebben lesz szó. A megnyilatkozások értelmezésekor kétféle ismeretre támaszkodunk. Az egyik a világismeret, amely magában foglalja a világ dolgaira vonatkozó mindennapi ismereteinket, a másik a különböző beszédhelyzetekre (amely tartalmazza a beszélő és a hallgató közötti viszonyra, a beszéd helyére és idejére vonatkozó tudnivalókat) és a kommunikáció általános elveire vonatkozó ismeret, amelyet kommunikatívismeretnek nevezünk. Az előbbire, de nem az utóbbira, már mondatok értelmezésekor is szükségünk van. Tekintsük a következő példákat:

(5)   a. Péter fát vág.

b. Anna vágja a tortát.

c. János füvet vág.

d. Éva Anna haját vágja.

e. Zsuzsa a körmét vágja.

f. Béla hagymát vág.⁵

és a sort még folytathatnánk. Az (5a–f) mondatok mindegyikében a vág ige szerepel, de ugyanakkor minden mondatban más-más tevékenységre utal, és sokszor másfajta eszköz használatát tételezi fel: a fát baltával vagy fejszével szoktuk vágni, a tortát késsel, a füvet kaszával, sarlóval vagy fűnyírógéppel, a hajat ollóval vagy hajnyíró géppel, a körmöt körömollóval, a hagymát késsel. Mármost nemigen mondanánk azt, hogy a ’Péter fát vág’ kijelentés igaz abban az esetben, ha azt látjuk, hogy Péter kaszával végez vágó mozdulatokat. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy kaszával nem lehet fát vágni. Vagy: az ’Anna vágja a tortát’ kijelentést sem tartanánk igaznak akkor, ha Anna, mondjuk, fűnyírógéppel megy neki a tortának. Más szóval a mondatban megfogalmazott kijelentés igazságfeltételeinek a megfogalmazásakor a világismeretre is szükségünk lehet. Ugyanakkor azonban ahhoz, hogy igazságfeltételeiket meghatározhassuk, nem kell tudnunk azt, hogy a fenti mondatok megnyilatkozásként milyen beszédhelyzetben hangzanak el.

Bizonyos esetekben az igazságfeltételek megfogalmazásához azonban a beszédhelyzetre is szükség lehet. Az alábbi mondatok igazságfeltételeit például nem tudjuk a beszédhelyzet ismerete nélkül meghatározni.

(6)   a. Ő tegnap velem volt Párizsban.

b. Múlt héten találkoztál vele.

Ezekben a mondatokban a beszédhelyzet ismerete nélkül nem tudjuk meghatározni az ő, a tegnap, a velem, a múlt hét és a vele elemek vonatkozását. A (6a,b) mondatok csak akkor válnak kijelentéssé, ha ezeknek az elemeknek a vonatkozását ismerjük. Ebből következik, hogy igazságfeltételekről is csak ebben az esetben beszélhetünk.

A vonatkozás beszédhelyzetenként változhat, tehát mind (6a)-val, mind pedig (6b)-vel potenciálisan végtelen sok kijelentést fogalmazhatunk meg. Azokat a nyelvi elemeket, amelyeknek a vonatkozása csak a beszédhelyzet ismeretében határozható meg, deiktikus vagy utalókifejezéseknek nevezzük. Ezek a kifejezések a beszédhelyzet különböző mutatóira utalnak.

Ugyanakkor a (6a,b) mondatok jelentését könnyen körül tudjuk írni: ’a beszélő egy harmadik személlyel a beszédidő előtti napon Párizsban volt’, és ’a megszólított személy egy harmadik személlyel találkozott a beszédidő előtti héten’. Ezek a körülírások függetlenek attól, hogy a (6a,b) mondatok adott esetben milyen kijelentéseket fogalmaznak meg. Az említett parafrázisok a szóban forgó mondatok jelentését írják le. Ez azt jelenti, hogy – amennyiben a jelentést nem azonosítjuk az igazságfeltételekkel – a (6a,b) típusú mondatok jelentésének a leírásához nincs szükségünk a beszédhelyzetre.

Ha mindaz, ami igazságfeltételekkel leírható, a szemantikához tartozna, akkor a beszédhelyzetet, ill. a beszédhelyzetre való ismereteket is a szemantikához kellene sorolnunk. Ebben az esetben azonban nem lenne alapvető különbség szemantika és pragmatika között. Mi ezért inkább azt fogjuk mondani, hogy mindaz, ami a jelentésben konvencionális, tehát a nyelvi kifejezések alapján a beszédhelyzet ismerete nélkül előrejelezhető, megjósolható, az a szemantikához tartozik, a jelentésnek az a része viszont, amelyhez a beszédhelyzet ismerete is szükséges, a pragmatikába utalandó. Ennek a részletezésére a későbbiekben még visszatérünk.

1.2. 2.2. A pragmatika tárgya

A pragmatikának a szemantikától való megkülönböztetése Charles Morris nevéhez fűződik.⁶ Morris szerint a szintaxis a jelek egymáshoz való viszonyával, a szemantika a jelek jelentésével (a jel jelentése a jel és annak vonatkozása közötti viszony), a pragmatika pedig a jeleknek a jelek használóihoz (a beszélőkhöz) való viszonyával foglalkozik. A szemantika és pragmatika morrisi megkülönböztetéséből következik, hogy míg a szemantikai jelentés független a beszélőtől, a pragmatikai jelentés nem az. A szemantika tárgya a mondatjelentés és a mondat összetevőinek jelentése, a pragmatikáé a megnyilatkozások jelentése. A megnyilatkozások mindig beszédhelyzetben hangzanak el, jelentésük kisebb-nagyobb mértékben függ az adott beszédhelyzettől. Egy megnyilatkozás jelentésének meghatározásakor a beszédhelyzeten kívül általában a megnyilatkozás alapjául szolgáló mondat jelentésére is támaszkodunk. A megnyilatkozások jelentésének vizsgálatakor tehát különbséget kell tennünk a szemantika által meghatározott mondatjelentés és a mondatnak megfelelő megnyilatkozás sajátos, csak a beszédhelyzet alapján meghatározható jelentése között. A pragmatika tárgya az utóbbi jelentésfajta vizsgálata.

A morrisi disztinkciókat a fentiek alapján a következőképpen is megfogalmazhatjuk:

1. 
   a szintaxis tárgya a forma;
   
2. 
   a szemantika tárgya a forma és a jelentés kapcsolata;
   
3. 
   a pragmatika tárgya a forma, a jelentés és a beszédhelyzet kapcsolata.
   

A megnyilatkozások sajátos jelentése azonosítható a beszélő kommunikációs szándékát kifejező kommunikációsjelentéssel. A beszédaktus-jelentés a kommunikációs jelentésnek csak egyik fajtája. Egy-egy megnyilatkozás a szó szerinti jelentésen kívül olyan jelentést is közvetíthet, amely nem azonos a beszédaktus-jelentéssel, és amely egy adott beszédhelyzetben a megnyilatkozásból kikövetkeztethető. Ugyanúgy, mint a beszédaktus-jelentés esetében, a szemantikai jelentés és a kikövetkeztetett jelentés között általában nincs közvetlen kapcsolat. Egy megnyilatkozással sokféle kommunikációs jelentést fejezhetünk ki, és ugyanaz a kommunikációs jelentés a legkülönfélébb megnyilatkozásokhoz kapcsolódhat. Az alábbi megnyilatkozások például mind felhasználhatók a ’Légy szíves, csukd be az ablakot!’ kommunikációs jelentés (’kérés’) kifejezésére. A beszédhelyzet hely paramétere ebben az esetben természetesen (legalább) egy nyitott ablakra utal.

(7)   a. Fázom.

b. Hideg van.

c. Azt hiszem, most már nem érezni a dohányfüstöt.

d. Nem csuknád be az ablakot?

A Fázom megnyilatkozás ugyanakkor többféle kommunikációs jelentést hordozhat:

(8)   a. Légy szíves, csukd be az ablakot!

b. Légy szíves, fűtsél be!

c. Légy szíves, állítsd feljebb a termosztátot!

d. Légy szíves, hozzál nekem egy takarót!

A konkrét kommunikációs jelentés a beszédhelyzet különböző adottságai alapján következtethető ki. Feltételezhető például, hogy (8b) esetében van egy kályhával ellátott helység, (8c) esetében van termosztáttal szabályozható fűtés stb. A fenti példákból az is látható, hogy ugyanaz a kommunikációs jelentés többféle szemantikai jelentésű megnyilatkozással fejezhető ki, és egy megnyilatkozás többféle kommunikációs jelentést hordozhat. A kettő között tehát nincs kölcsönösen egyértelmű viszony. A szemantika és a pragmatika között egy másik lényeges különbség az, hogy míg a szemantikai jelentés egyértelműen meghatározható, a kommunikációs jelentés általában nem egyértelmű. Utóbbit az is mutatja, hogy a kikövetkeztetett jelentés tagadható. A (7b)-re a megfelelő beszédhelyzetben elhangzó Becsukom az ablakot következtetés nem feltétlenül helyes, hiszen a Nem, maradjon csak nyitva, hadd jöjjön be a jó levegő megnyilatkozással is válaszolhatunk rá. Ebben az esetben természetesen a (7b) nem fogalmaz meg implicit kérést, csupán egy tényállást állapít meg.

Egy további fontos különbség a két jelentés között az, hogy a szemantikai jelentést szabályok segítségével írhatjuk le, a pragmatikai jelentés meghatározásakor ezzel szemben a kommunikációt vezérlő elvekre támaszkodunk (a pragmatikában ugyanis nem beszélhetünk szabályokról). Ilyen elv például az udvariasság elve: Légy udvarias! (Fogalmazd meg mondanivalódat az udvariassági szokásoknak megfelelően!) Ennek az elvnek az alapján magyarázható az alábbi két megnyilatkozás közötti különbség.

(9)   a. Hol a posta?

b. Meg tudná mondani, hogy hol van a posta?

A (9a) megnyilatkozás nem használható abban az esetben, ha egy idegentől felvilágosítást kérünk, mégpedig azért nem, mert ezzel vétenénk az udvariassági szabályok ellen.

A szemantika szabályai alapjában véve konvencionálisak (azaz a nyelvben kódolt jelentésekben gyökereznek), a pragmatika elvei ezzel szemben nem konvencionálisak, motiváltságuk a kommunikációs célban keresendő.

(10) Holnap visszaadom a pénzedet.

A (10) szósor mondatként a jövővel kapcsolatban tesz állítást, adott beszédhelyzetben elhangzott megnyilatkozásként viszont ígéretként értelmezhető. Ez a kommunikatív jelentés nem vezethető le pragmatikai szabály vagy szabályok alapján, hanem a hallgató következtetésében szereplő pragmatikai elvekre épül. A hallgató megérti a (10) megnyilatkozás szemantikai jelentését és feltételezi, hogy a beszélő komolyan gondolja azt, amit mond (azaz nem hazudik, nem akarja félrevezetni a hallgatót). A hallgató azt is feltételezi, hogy a beszélő mondanivalója releváns az adott beszédhelyzetben. Ennek alapján következtet arra, hogy a (10) megnyilatkozás ígéretként értelmezendő. A pragmatikai értelmezés tehát mindig közvetett, mivel a hallgató következtetésein alapszik. Minél több lépésből áll a következtetés, annál inkább közvetett az értelmezés.

A pragmatikai jelentés lényegében problémamegoldás eredménye. A beszélő szempontjából ez a következőkből áll: kommunikációs céljának megfelelően meg kell találnia az adott beszédhelyzetben a legalkalmasabb, legmegfelelőbb megnyilatkozást. A hallgató szempontjából pedig lényegében a következőkről van szó: a megnyilatkozás szemantikai jelentése, a beszédhelyzet, továbbá a kommunikációt vezérlő elvek ismeretében a hallgatónak ki kell tudnia következtetni a megnyilatkozás kommunikációs jelentését. A pragmatika egyik fő feladata a beszélő és a hallgató által alkalmazott problémamegoldó stratégiák jellemzése.

A beszélő és a hallgató által követett stratégiákat a „társalgás logikája” vezérli. A Paul Grice nevéhez fűződő elmélet a legbefolyásosabb pragmatikaelméletek közé tartozik.⁷ Grice szerint az ideális társalgás bizonyos társalgási maximákhoz igazodik, amivel a beszélő az „Együttműködési Alapelvnek” megfelelő célt kívánja elérni. Ez az alapelv így fogalmazható meg: Hozzájárulásod a társalgáshoz legyen olyan, amilyet a beszédhelyzet (a hely, az idő, a társalgásban résztvevő partner(ek), a társalgás célja stb.) megkövetel. A társalgási maximák négy nagy osztályba sorolhatók:

(a)  A mennyiség maximái:

1. Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív (a társalgás pillanatnyi céljai szempontjából).

2. Hozzájárulásod ne legyen informatívabb, mint amennyire szükséges.

(b)  A minőség maximái:

1. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis.

2. Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő bizonyítékod.

(c)  A viszony maximája:

Légy releváns!

(d)  A mód maximái:

1. Kerüld a kifejezés homályosságát.

2. Kerüld a kétértelműséget.

3. Légy tömör (kerüld a felesleges bőbeszédűséget).

4. Légy rendezett.

A következő példák a maximák működését illusztrálják.

Beszédhelyzet: A egy láthatóan megállt kocsi mellett áll, s B közelít hozzá; a következő párbeszédet folytatják:

(11) A: Kifogyott a benzinem.

B: A sarkon van egy benzinkút.

B megsértené a Légy releváns! maximát, ha nem gondolná úgy, hogy a benzinkút nyitva van.

Beszédhelyzet: A egy franciaországi nyaralás útitervét beszéli meg B-vel. Mindketten tudják, hogy A szeretne találkozni barátjával, C-vel.

(12) A: Hol lakik C?

B: Valahol Dél-Franciaországban.

B válasza nem eléggé informatív, de nyilvánvalóan ennyi információ áll csak rendelkezésére, tehát ennél többet nem tud mondani. Ha ugyanis ennél többet mondana, akkor megsértené a minőség maximáját, ti. olyasmit mondana, amire nézve nincs elegendő bizonyítéka.

Beszédhelyzet: A a Baross tér és a Rákóczi út sarkán áll és B-hez intézi a kérdést.

(13) A: Mennyi idő alatt érek innen taxival a Keleti pályaudvarhoz?

B: Egy perc alatt.

(14) A: Mennyi idő alatt érek innen taxival a Keleti pályaudvarhoz?

B: Nem érdemes taxiba ülnie, gyalog öt perc alatt odaér.

A (13) társalgás eleget tesz ugyan a mennyiségi maximának, mégsem kooperatív. A (14) társalgásban B nem a mennyiségi maximát követi, hanem a minőségit. B-nek észre kell ugyanis vennie, hogy A a következő helytelen feltételezésből indul ki: az említett helyről taxival lehet a Keleti pályaudvarhoz eljutni. A (13) társalgás azért nem kooperatív, mert B válasza elfogadja ezt a hamis feltételezést és ezért megsérti a minőségi maximát. Ha a mennyiségi és a minőségi maximák között konfliktus lép fel, mindig utóbbinak kell győznie.

A relevancia elve szövegek értelmezésekor is fontos szerepet játszik. Tegyük fel, hogy B nem tudja, hogy egy villa a Rózsadombon igen sokat ér, de tudja, hogy a Jaguár drága autómárka.

(15) Jánosnak Jaguárja van, Péternek pedig villája a Rózsadombon.

B (15)-ből arra következtethet, hogy nemcsak János, hanem Péter is gazdag, hiszen a két tagmondat állításainak másképpen nem lenne semmi közük egymáshoz. Más szóval, a második tagmondat állítása csak akkor lehet releváns, ha A ezzel az állítással Péter gazdagságát akarja hangsúlyozni.

A mód maximái közül a Légy rendezett! maxima megsértését példázza az alábbi szöveg.

(16) Anna elvágtatott és felugrott a lovára.

A Légy rendezett! maximának a (17) szöveg természetesen eleget tesz:

(17) Anna felugrott a lovára és elvágtatott.

A Légy rendezett! maxima egyik lehetséges értelmezése tehát a következő: ’Az eseményeket abban a sorrendben mondd el, amilyen sorrendben bekövetkeztek!’

Mindezek a példák azt mutatják, hogy a pragmatikai jelentés kikövetkeztetése valóban problémamegoldáson alapul. A megoldás gyakran abból a feltételezésből indul ki, hogy a beszélő látszólag megsérti valamelyik társalgási maximát és a megoldás a látszólagos ellentmondás feloldásából áll. Nyilvánvaló ellentmondás van például a Szép dolog! szó szerinti jelentése és egy elítélendő cselekvés között. Ez az ellentmondás feloldható, ha az előbbi megnyilatkozást rosszallásként értelmezzük. A szó szerinti jelentés és a beszédhelyzet alapján a maximák figyelembevételével kikövetkeztethető jelentést konverzációsimplikatúrának nevezzük.

1.3. 2.3. A konvencionális jelentés

Konvencionálisnak tekintjük azt a jelentést, amely a beszédhelyzetre való hivatkozás nélkül előre jelezhető (konvencionálisjelentés). Az igazságfeltételekkel leírható jelentés nyilvánvalóan a konvencionális jelentés része, azonban a konvencionális implikatúrák, amelyekről az előző fejezetben már volt szó, minden kétséget kizáróan szintén a konvencionális jelentéshez tartoznak.⁸ Az és és a de összehasonlításából arra következtettünk, hogy az utóbbi gyakran kontrasztot implikál, ebben különbözik az és-től. Ez a kontraszt azonban nem fejezhető ki a szokásos értelemben vett implikációval, mivel tartalma nincs egyértelműen meghatározva. Az ilyen következményrelációt neveztük konvencionálisimplikatúrának. A konvencionális implikatúrákat nyelvi elemek idézik elő, és értelmezésük nem függ a beszédhelyzettől. Mármost ebből arra lehetne következtetni, hogy a de kötőszón kívül konvencionális implikatúrát hordozhat más mellérendelő kötőszó, mint például a viszont, ellenben is.

(18) Neki szőke, húgának ellenben/viszont barna a haja.

Ebben a mondatban azonban nincs szó konvencionális implikatúráról, az ellentétes értelmű kötőszót a két különböző szín miatt tesszük ki. A két színnév egy antonim halmaz két eleme. Valamely A = {x₁, x₂,…, x_n} akkor és csakis akkor alkot antonim halmazt, ha bármely x_i, x_j ∈ A antonim párt képez, azaz x_i és x_j antonim viszonyban állnak egymással. Ha két szó antonim párt alkot, akkor a két szót tartalmazó mellérendelő mondat ellentétet kifejező kötőszót kíván. Ilyen esetben nincs szó konvencionális implikatúráról. Ugyanez vonatkozik a többi ellentétes értelmű kötőszóra is, magát a de kötőszót is beleértve.

(19) a. A lány szegény, de becsületes.

b. A lány szegény, viszont becsületes.

Amennyiben nem eleve (lexikailag jellemezhetően) ellentétes értelmű a de, viszont, ellenben kötőszóval mellérendelt két predikátum, akkor ezek a kötőszók konvencionális implikatúrát hordoznak.

Konvencionális implikatúrát hordozhatnak a nem tisztán pragmatikai jelentésű partikulák is. Ilyen például a még…is kettős partikula:

(20) a. A feleségem is szereti a kaviárt.

b. Még a feleségem is szereti a kaviárt.

A (20a) mondatban szereplő is partikula logikai funkciót tölt be: azoknak az embereknek a (beszédhelyzet alapján azonosítható) halmazához, akikre az jellemző, hogy szeretik a kaviárt, a feleségemet is hozzá kell számítani. Ezzel szemben a (20b) mondatban az is a még-gel együtt alkot partikulát és ennek a kettős partikulának a funkciója nem jellemezhető igazságfeltételekkel. Ez a mondat konvencionális implikatúrát hordoz, amely szintén nincs teljesen egyértelműen meghatározva. Egyik lehetséges értelmezése így írható körül: a feleségem általában nem szokta szeretni a különleges ételeket, a kaviárt viszont szereti.

Konvencionális implikatúraként értelmezhető az ugye partikula jelentése is:

(21) Ugye igazam volt?

Az ugye partikula azt jelzi, hogy a beszélő igenlő választ vár kérdésére. A nemde partikula funkciója is ez: a (21) és a (22) mondatok egyenértékűek.

(22) Igazam volt, nemde?

Konvencionális, de néhány kivételtől eltekintve igazságfeltételekkel nem megragadható jelentést fejez ki atéma–rémaszerkezet, amely a mondat ’logikai alany’–’logikai állítmány’ tagolását jelenti.⁹

(23) a. (Mit csinált Bodri?)

Bodri megharapta Marit.

b. (Mi történt Marival?)

Marit megharapta Bodri.

(24) a. (Mit csinál János?)

János a kertben dolgozik.

b. (Mit csinál János a kertben?)

János a kertben dolgozik.

A (23a,b) mondatok ugyanazt a kijelentést fogalmazzák meg, a két mondat igazságfeltételei nem különböznek egymástól. Más azonban a két mondat tematikus szerkezete: a (23a)-ban Bodriról állítjuk, hogy megharapta Marit, a (23b)-ben ezzel szemben Mariról állítjuk, hogy őt Bodri megharapta. A (23a)-ban ’Bodri’ az ismert információ, a (23b)-ben viszont ’Marit’. A (24a,b) mondatok esetében is hasonló a helyzet. A (24a) mondat Jánosról szól, és azt állítjuk róla, hogy a kertben dolgozik; a (24b)-ben pedig a kertről és Jánosról állítjuk, hogy János ott dolgozik. Ha a mondat témáját T-vel, rémáját R-rel jelöljük, akkor a (23a,b) és (24a,b) mondatok tematikus szerkezete így ábrázolható:

(25) a. [Bodri]_T [megharapta Marit]_R

b. [Marit]_T [megharapta Bodri]_R

(26) a. [János]_T [a kertben dolgozik]_R

b. [János a kertben]_R [dolgozik]_R

A téma gyakran általában a régi, ismert információt, a réma pedig az új információt jeleníti meg. A tematikus szerkezet tehát nemcsak azt jelzi, hogy a mondat miről szól, hanem azt is, hogy mi benne az új információ. És mindezt konvencionális eszközökkel (a magyarban a szórenddel és a hangsúllyal) teszi.

Utolsó példaként említsük meg a szubjektívmodalitás problémáját. A (27a) és a (28a) mondat – az episztemikus értelmezésre szorítkozva –, szemben a (27b) és (28b) mondattal, a beszélő szubjektív következtetését fejezi ki.

(27) a. A fiú 'beteg lehet.

b. A fiú 'lehet beteg.

(28) a. Jancsi a 'kertben játszhat.

b. Jancsi 'játszhat a kertben.

ahol a ' jel a hangsúly helyét jelzi. A (27a) és a (28a) mondat mindennapi ismereteink alapján történő (modális) következtetés eredménye: mindabból, amit a fiúról és a világról tudunk, arra következtetünk, hogy a fiú nagy valószínűséggel beteg. Hasonlóképpen (28a) esetében: mindabból, amit Jancsiról és a világról tudunk, arra következtetünk, hogy Jancsi nagy valószínűséggel a kertben játszik. Egyik mondat jelentése sem írható le igazságfeltételekkel (hiszen egyik mondat sem kijelentés), de mindkét mondat konvencionálisan fejezi ki az említett jelentést. E mondatok értelmezéséhez nincs szükségünk a beszédhelyzet ismeretére. A (27b) és a (28b) mondatok jelentése a (27a) és (28a) mondatok jelentésével szemben logikai eszközökkel probléma nélkül leírható. Ha feltételezzük, hogy az, ami tudott, a K ismerethalmazzal adható meg, akkor a (27b) mondat jelentése így jellemezhető. ’A fiú beteg’ kijelentés logikailag kompatibilis a K halmazzal. Más szóval, a K halmaz nem tartalmaz olyan kijelentést, ami logikai ellentmondásban állna ’A fiú beteg’ kijelentéssel. Hasonló a helyzet a (28b) mondat (episztemikus értelmezése) esetében is: a ’Jancsi a kertben játszik’ kijelentés kompatibilis a K halmazzal, vagyis a K halmaz nem tartalmaz olyan kijelentést, amely logikai ellentmondásban lenne a ’Jancsi a kertben játszik’ kijelentéssel. A (27a) és (28a) mondatok szubjektív, a (27b) és a (28b) mondatok pedig objektív modalitást fejeznek ki. Utóbbi a lehetőségeket rögzíti, előbbi valószínűséget fejez ki. A (28b) mondat természetesen engedélyadásként (deontikusan) is értelmezhető (l. a