Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

6.2. A lázadás kettős arca: anarchia és szocializmus

A századforduló számos elmélete és gondolkodója, mint ahogy ez az eddigiekből is kitűnik, egy apokaliptikus, széthullófélben lévő, a megsemmisülés felé haladó világképben gondolkodott, s a századvégre olyan tudatosan készült, akár egy évfordulóra vagy születésnapra, vagy akár a véget jelentő halál pillanatára. Századvég és pusztulás kapcsolatára utalnak Karl Kraus: Die Litzten Tage der Menscheit, vagy Otto Weininger: Über die letzten Dingen könyvcímei is. E jósolt szétesésnek, - e gondolatmenetben - legyen bár erőszakolt vagy természetes folyamat következménye, mindenképpen érintenie kell a politikai intézményeket és hagyományokat is. A liberalizmus európai csődje a századfordulón a jobboldali és baloldali szélsőségeknek egyaránt kedvezett. Jól szervezett földalatti politikai mozgalmak erősödtek meg a hetvenes, nyolcvanas években, s e mozgalmakban a szocialisták és anarchisták között meghúzódó vonal alig volt érzékelhető. A művészeket mindkét fajta idealizmus egyaránt vonzotta, hiszen mindkét ideológia az autoritatív erőket támadta, testesüljön az meg akár politikai hatalomban, akár az akadémikus hagyományokat pártoló művészeti intézményekben. Az anarchista illetve szocialista lázadás egyaránt azokat a darwini elveket tagadta, amely szerint az emberiség az individuumok közötti különbözőségen alapuló folytonos harc során fejlődik. Ez a fajta differenciálódás az alapja a versenyre épülő társadalmaknak is, mely során az ellenállóbb, az alkalmazkodóképesebb egyén vagy csoport a sikeresebb, a prosperálóbb. Az anarchista és a szocialista ideológiák e darwini elvek társadalmi érvényességét tagadják, s Lombroso szerint olyan patológiás jelenségek, amelyek szintén a társadalom elsatnyulását eredményezik.

Mind az anarchisták, mind a szocialisták, a radikális revolucionisták és a szelídebb evolucionisták egyaránt megálmodott társadalmunkban fontos helyet tulajdonítottak a művészeteknek, hiszen a társadalom megújításának, megjobbításának eszközét látták benne. Ennek a hitnek a szellemében építették meg Brüsszelben a belga szecesszió legpompásabb építészeti remekét: a Népek Házát, mai szóhasználattal élve egy olyan kultúrcentru­mot, amely a népnevelést, népművelést és kulturálódás sokfajta lehetőségét biztosította a néptömegek számára. Hasonló kezdeményezések voltak Franciaországban, sőt az angol William Morris tevékenysége, de még Körösfői Kriesch Aladáré is ebből az eszmekörből fakad. A marosvásárhelyi kultúrpalota építtetője, Bernády György polgármester a Magyar Iparművészet hasábjain meg is fogalmazza azt, amit Körösfői és társai a freskóban és díszítőmotívumokban a palota falain, hogy tudniillik az épület szimbolikus funkciója a társadalmi osztályok egymáshoz közelítése (Gellér-Keserű 1987: 85-86). A művészetek úri passzió jellegének a tagadása, a művészetek nem kiváltságként, hanem mindenkinek kijáró jogként való értelmezésével gyakran találkozunk, főleg Lev Tolsztoj nyomán. Tolsztoj esszéiben, előadásaiban elítéli a tömegek számára érthetetlen, elitista művészetet, amely alkalmatlan arra, hogy a társadalmi és egyéni jólétet és haladást, az emberek egymásra találását szolgálja (Tolsztoj 1930).

Morris gyakran használja az anarchista jelzőt a szocialista szinonimájaként. Utópisztikus regényének a News from Nowherenek (Hírek Seholországból 1890) a főhősét ipar, magántulajdon és pénz nélküli jövőbéli társadalomban ábrázolja, ahol a gyerekek nevelését sem intézmény végzi már, hanem a természetes ösztönök. Az ideális morrisi társadalmat, ahol mindenkinek van valamilyen művészi hajlama, a szépség és a művészet hatja át. Az elbutult, elgépiesedett valóságból a fantázia-szülte világba való menekvésvágy teremtette meg az utópisztikus regény műfaját, amit egyértelmű társadalomkritikaként értelmezhetünk. A szocialisták azonban gyakran propagandaként használták fel a művészetet, s mivel széles néptömegek megnyerését célozták, gyakran vissza is éltek a Morris-féle utópisztikus világképpel. A századforduló tehát az utópiák kora is. Edward Bellamy, Theodore Fritsch, Ebenezer Howard (Tomorrow: A Peaceful Path to Real Reform 1989), H.G. Wells (Anticipations, The Time Machine 1895) nem csupán elutasítják a nagyvárosi életformát, hanem alternatívákat vonultatnak fel fejlesztésükre. Ilyen alternatívát kínál az amerikai újságíró, Edward Bellamy is a Looking Bachward 2000 -1887 (Visszatekintve 2000-ből 1887-be) című regényében. Az általa megrajzolt Boston egyik pozitív jellemvonása az, hogy ott a szépség nem esik a profit áldozatául, hiszen a konkurenciát már túlhaladta a megálmodott ideális társadalom.

Hogy valóban milyen mélységig utópisztikusak e művek, azt a következő századvég embere tanúsíthatja leghitelesebb iróniával.

Az irodalmi dekadencia és esztéticizmus hívei gyakran anarchisták módjára lázadtak a társadalmi intézmények ellen, tagadva államot és a társadalmi egyenlőtlenséget. Filozófiai alapot és bátorítást az individuum szabadságát hangsúlyozó Nietzsche Übermench ideálja adott. Az individualizmus lényeges eleme az anarchiának, hiszen az utóbbi, akárcsak az előbbi, mindennemű konformizmust és törvényt tagadott az egyén mindenhatóságát hangsúlyozva. Ezen a ponton találkozott az anarchia és elitizmus, s csapott át egyik a másikba. Oscar Wilde híres anarchia védelmében írt esszéje The Soul of man Under Socialsim (Az emberi lélek a szocializmus alatt) szocialista ideálok és énkultusz összebékíthetetlenségét tanúsítja, illtve azt, hogy mennyire következetlen, konfúz és szubjektív elképzelés volt a lázadás anarchista formája, s nemkülönben a szocializmus.

Az individualista lázadás másik módja az esztéticizmusba való menekvés, amelyet számos nyugati szerző az anarchista mozgalmak részeként fog fel (West: 1993). William Morris középkorkultusza mint az önkifejezés sajátos módja, szintén az anarchia változataként értelmezhető.

Szélesebb összefüggésben tehát anarchia mindaz, ami a bevett, intézményesítettől eltért. Az intézményesített kultúrának azonban nemcsak színvonalas támadói, de színvonalas védelmezői is voltak. Matthew Arnold, a viktoriánus Anglia egyik prominens ideológusa a Kultúra és anarchia (1869) (Culture and Anarchy) című esszéjében az anarchiát a káosszal azonosítja, és azt bizonyítja, hogy a kultúrának stabilitásra, állandóságra, az örökölt gondolatrendszerekre és stílusokra is szüksége van.

Anarchia, l’art pour l’art esztéticizmus valamint hagyományos értelemben vett értékek összeegyeztethetetlenségét kísérli meg kiegyenlíteni az az álláspont, mely szerint a l’art pour l’art és a társadalmi töltetű tendenciák közötti különbségek csupán mondvacsináltak, hiszen egy művészi szempontból értékes alkotás mindenképpen társadalmi, függetlenül alkotója szándékaitól.

Összegezve tehát, a századvégi válságérzet, az antropológiai krízis hatására a természettudományos evolucionista elmélettel ellentétes, áltudományos elméletek is létrejöttek, amelyek a devolúciót, az egyén és társadalom degenerálódását reális változási iránynak tartották. Az egyén szintjén biológiai terminussal élve atavisztikus jelenségek mutatkoznak a prostitúcióban, alkoholizmusban, kábítószer fogyasztásban és elmebajban. Társadalmi szinten az atavizmus az anarchiában, a szocializmusban és egy ideges, hiperszenzibilis, dekadens művészetben tárgyiasul.

Van azonban, főképpen Közép- és Kelet-Európában egy olyan ága az esztéticizmusnak, amely vitalizmussal, forradalmi változtatni akarással telítődik. A forradalmiságot azonban, mint ahogy erre Tamás Attila Ady forradalmi költészetével kapcsolatban rámutatott, nem kell konkrét társadalmi összefüggéseiben értelmeznünk. “Ady forradalma társadalmi elégedetlenségtől is szított, filozófiától is, művészi áramlatok által is inspirált látomás volt, nem pedig tényleges valóság” (Tamás Attila 1993: 226). Az angol és francia irodalom anarchikus megnyilvánulásait is ilyenfajta társadalmat, esztétikát, művészeteket átfogó látomásként kellene értelmeznünk, mely alkotótól, befogadótól egyaránt újfajta világ-megközelítést igényel.