Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

III. Az agitátorkép.
Ellenállás a kollektivizálással szemben.
A falubeliek meghurcolása

Több mint harminc év eltelte után visszaemlékezve, a tanúk elbeszéléseire utalva nehéz rekonstruálni, hogy kik is voltak ezek az agitátorok, akik az ötvenes és hatvanas évek fordulóján ellepték Csíkcsicsót. Nagyon ellentmondásosak az információk arra vonatkozóan, hogy honnan is jöttek: Marosvásárhelyről? Csíkszeredából? Konc Lászlóéknál egy marosvásár­helyi, magyar nemzetiségű “kiküldött” volt elszállásolva majd egy hónapig, tanárember, minden reggel felkelt, s ment “szervezni” a faluba. Konc László szerint “nem volt helytelen ember, azt mondta, ha legalább ötvenen kimaradhatnánk így a faluban, akkor külön kimérnék a birtokot”. Többen állítják, hogy a szervezők vezetője egy vásárhelyi tiszt (ezredes?) volt.³⁷ Lakatos András szerint a “nagyfőnök” román nemzetiségű volt, csak románul beszélt. Az aktivisták túlnyomó része viszont magyar nemzetiségű volt. Csíkszeredából érkezett J. P., K. I, S. L.³⁸ Magyarok voltak a faluban szolgálatot teljesítő rendőrök is. A rendőrőrs székhelye Madéfalván volt. A rendőrök természetesen mind párttagok voltak. A kollektivizálási folyamat során a hatalom sokszor vette igénybe szolgálataikat. Egyik feladatuk volt a faluban szervezet nép­gyű­léseken, “meggyőző gyűlések”-en, a rend fenntartása. Ezeken a gyűléseken nem is történtek különösebb rendbontások. Ezenkívül nekik kellett végrehajtaniuk a letartóztatási parancsokat. A letartóztatottat felkísérték Madéfalvára, ahol a Securitate emberei hallgatták ki őket.³⁹ A legtöbb tanú azon az állásponton van, hogy a rendőrök nem voltak rosszindulatú emberek, a parancsokat teljesíteniük kellett. Voltak kivételek is: Kopacz Anna szerint K. S. volt a rendőrök közül a “legalávalóbb”, de K.-t és Sz.-t is rosszindulatú embernek tartja.

Kényesebb feladat értékelni a falubeliek szervezésben való részvételének igazi mértékét. Ki dönti el, hogy a tanító, akinek állása forgott a kockán, vagy a gazdaember, aki esetleg csak útbaigazított néhány aktivistát, igazi aktivistának számítható-e? Az orvosok, tanítók részt vettek a szervezésben, különben állásaikat kockáztatták volna. A hatalom olyan embereket akart a “frontra” küldeni, akiknek hatásuk van a népre. Ferenc Árpád tanító is járt házról házra, az aktivistákat kísérve. De, ahogy belépett a házba, hagyta, hogy végezzék dolgukat. A P. házaspárra már sokan haragudtak a faluban, ők már többnek számítottak, mint egyszerű “kísérőknek”. P. I. Pál Félix anyósát kimondottan erőszakosan győzte meg: “Erzsi néni, Erzsi néni, s há hogy vagy, beteg, s erre s arra, megfogta a kezit s megtintázta, s rányomta, a drága tanító néni”.⁴⁰ A helyi gazdák közül kevésről állítják a tanúk, hogy aktivisták lettek volna (Lakatos András, Dobos Dénes, Ignác Károly). Konc László tanú: “S. D., fiastól, azok voltak ilyen veszedelmesek”. A legellentmondásosabb Lakatos András helyzete. Míg Balló Árpád szerint erőszakos, részrehajló, de nem rosszhiszemű, aki csak “hallgatott a szervezőkre”, addig Búzás Andrásné így értékel: “Ő mocskoskodott a néppel szemben”. Lakatos tagadja, hogy aktivista lett volna, de elismeri, hogy: “engemet is híttak olyan helyre ezek a vásárhelyiek, melyikek jöttek, hogy mutassam meg, hogy hát hol lakik az illető, a szekuritátés, nagy, kemény ember, az úgy adta a parancsot ki, hogy hát maga holnap reggel nyolckor itt legyen, itt van öt ember, s mutassa meg hol lakik ez s ez. Ilyeneket csináltak velem. Hát az embert elverik, úgy hanem hogy soha egészséges nem lesz (...) Egy része azt gondolta, hogy, ha a kapuig megyek, s mutatom, hogy ott lakik... azt hitték, hogy hát én szervezem az izét. Hát a falusi ember, hogy szervezze, én, hogy vegyem el a maga birtokát mikor ott az idegenség.” Mégis így folytatja: “Én azt mondtam, hogy te! jobb, ha béállsz, mert akkor tudsz menni munkába.” A kollektív gazdaság megalakulása után Konc Lászlónak is megparancsolták, hogy “vitesse” az aktivis­tákat azokhoz a gazdákhoz, akik még nem voltak beállva, de senki sem vádolta őt azzal a faluban, hogy aktivista lenne.⁴¹ A helyi vezetőket szintén az aktivisták közé sorolhatjuk, bár ők kevésbé jártak ki a házakhoz. Kelemen Béla tanú: “Kristóf András, az elnök, azt mondja a feleségemnek: »olyan 14 kommunistát hozok, hogy a Bélát béállítja«”.

A falu gazdáinak zöme azonban hallani sem akart a kollektív gazdaságról. Ennek legfőbb oka az őseiktől örökölt birtokhoz való ragaszkodás volt. A kényszer tovább fokozta az ellenkezést. Néhány falubeli megjárta a világháború frontjait és fogolytáborait, jártak a Szovjetunióban, ahol közvetlenül tapasztalták a kolhozosítás eredményeit. Kelemen János ausztriai fogsága alatt olyan ukrán katonákkal találkozott, akik közül egy sem akart visszamenni a “szovjet paradicsomba”.

Volt, aki a társulásba beállt, de a kollektívbe már nem. Kánya Elek édesanyja betette a társu­lásba egyik 22 árnyi földrészüket, de “a végén lekacagták ott a Néptanácsnál, hogy, na meg­fosztották a vagyonától”⁴², ezért a kollektívszervezésnél már dacos ellenállást tanúsított. A férje, Kánya József 1962 januárjában menekült el otthonról. Egy ideig a szomszédban hált, majd Oláhfaluba ment rokonaihoz. Miután nagyobbik fiát megverték, ő is elfutott. Így felesége egyedül maradt otthon a kisebbik fiával. Ez idő alatt többször is “behívták” a szervezés központi székhelyeire, az iskolába és a kultúrházba. Itt próbálták rávenni, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot. A szervezés központi székhelye az iskola és a kultúrház volt. Egyik ilyen alkalommal annyira súlyosan bántalmazták, hogy a lába örökre lebénult. Így harminc évig feküdt az ágyban. A férje a kollektív megalakulása után ment haza, 1963 tavaszán kimértek a családnak a Hargita alján, a Medvegödörben egy bokros, köves helyen, másfél hektár föld­területet. Hat-hét év alatt tudták e kis birtokot termővé tenni. Bár őseik földjét elvették, állataikat és termelőeszközeiket megtarthatták.⁴³

Kelemen Béla a rokonainál húzódott meg a szervezés alatt, Taplocán, mert, ott már meg volt alakítva a kollektív gazdaság.⁴⁴

Konc László édesanyját is többször hívták fel az iskolába, míg a család férfitagjai a már kollektívtag szomszédoknál bújkáltak. Egyik alkalommal elmenekült: “édesanyám bément egy pincébe, az utcába, eleget keresték, de nem kapták, egy káposztáshordó mellé oda bébútt, villany nem vót s nem vették észre.”

Az ellenállók mind megjárták az iskolát vagy a kultúrházat, ahol sokszor “nagy tüzet raktak s odaállították, na, s írja alá” - meséli Búzás Andrásné. A kultúrház nagyterme egy napon zsúfolásig megtelt olyan falusiakkal, akik még nem írtak alá, főleg asszonyokkal. Búzás Andrásné: “s ügyesen oda voltunk állítva a falhoz, hogy gondolkozzunk, s oda bé voltunk cső­dít­ve a kultúrházba, alol egy olyan pincefélébe, s akkor kértem,⁴⁵ hogy engedjen haza, a gyer­meket vigyem haza, aki aludt. S azt mondta, hogy jó helyt vagyok. Mondom, András bácsi! Engedjen haza, két lábam van és meg van fagyva. Osztán elengedtek akkor a gyermekkel, estefelé, s másnap reggel jött megint a milícia, s akkor kellett, Lakatos Vilmosné, s vagy haton oda voltunk a falnak állítva.” Ez utóbbi esemény Lakatos Vilmos házában, egy volt kulák házában történt, amelynek egy része pártszékházzá volt átalakítva. Miután ismételten aláírásra próbálták rábírni, Búzásné is elhagyta a falut, és Delnére ment, az édesanyja falujába, mert ott “már meg volt állapítva”. A férje már régóta ott volt meghúzódva. Itt tartóztatták le és Csicsóba hozták őket. Ez a kollektív gazdaság megalakulásának napján történt. Mikor a faluba értek, a kocsi tetején elhelyezett hangszóróból hírdették, hogy “Búzás András beállott”, bár ők még nem írták alá a belépési nyilatkozatot. Erre továbbra sem voltak hajlandók, ez súlyos következményekkel járt: “úgy megvertek három hétig meg voltam puffadva s azóta is fekélyem van”.⁴⁶

Balló Árpád története még a társulások szerveződésének idejére nyúlik vissza, amikor felhívatták a csíkszeredai Securitatera. Ott a Securitate főnöke, Cs. elvtárs azzal vádolta, hogy a csicsói társulás alakuló gyűlésén a társulás ellen agitált. Végül a gyűlés jegyzőkönyve segítségével tisztázta magát, így elengedték. 1962 januárjában többször hívatták őt is a kultúrházba “kényszergetni”. E próbálkozások nem jártak sikerrel. Addig nem akart dönteni a belépésről, míg meg nem bizonyosodik a kollektív gazdaságok hasznosságáról. Ezért meg­látogatta az 1952-ben megalakult felsőrákosi (Kovászna megye) kollektív gazdaságot. Tanácsot kért egy olyan gazdától is, aki nem volt e gazdaság tagja, majd levonta a követ­kez­tetést: “én már tudtam, hogy mi következik, nekem mi a jó”. Azaz nem fog belépni! Közben otthon, a harmadik gyerekükkel terhes feleségét állandóan zaklatták. Két kisiskolás gyereküket az “utca végén kitámadták, hol apátok, áruljátok el”.⁴⁷ Mentek a gyerekek maguktól a szer­vező­irodára, hogy az édesapjukat hozzák haza, mert a család úgy gondolta, hogy fogva tartják. Mire a családfő hazajött, a kollektív gazdaság már megalakult, így nem zaklatták tovább.

Csoportos ellenállás egy alkalommal történt a csicsói kollektivizálás folyamata során. Híre ment a faluban,⁴⁸ hogy Búzás Tamásnak sikerült visszavennie a madéfalvi Néptanácstól a társulási szerződését. Abban bízva, hogy ez nekik is sikerülhet, 25-30 csicsói asszony felment a madéfalvi Néptanácshoz. Követelték, hogy papírjaikat adják vissza. E megmozdulás nyomán, 1959 október 4-én hat falubelit letartóztattak a belügyisek.⁴⁹ A letartóztatottakat először a madéfalvi állomáson hallgatták ki, majd a csíkszeredai rendőrségen töltöttek egy éjszakát. Innen a marosvásárhelyi Securitatera kerültek, ahol három hónapig voltak vizsgálati fogságban. Végül a kolozsvári Katonai Törvényszék ítélte el őket.⁵⁰ Három asszony ellen a vád a madéfalvi eseményeken való részvétel volt. Kopacz Anna két évre, Szabó Anna három, míg Bodóné egy évre lett elítélve. A tárgyaláson falubeliek is tanúskodtak ellenük. Három férfit bujtogatással vádolták, és a következő ítéleteket hozták ellenük: Szabó András és Kopacz Gyula hat év, Búzás Tamás nyolc év kényszermunka. Az ítéletek enyhítése érdekében több mint száz csicsói és madéfalvi földműves aláírásával egy beadvány készült. Hat hónap múlva mind a hatukat hazaengedték, azzal a feltétellel, hogy mikor hazaérnek a falu népe előtt nyilvánosan “ismerjék be bűneiket”. Kopacz Anna lányát azzal fenyegették, hogy, ha nem lesznek elegen a gyűlésen, akkor visszaviszik a foglyokat. Így házról házra járt, toborozta a résztvevőket. Ez a gyűlés teszi nyilvánvalóvá, hogy e meghurcoltatások egyetlen célja a falu lakóinak megfélemlítése, elrettentő példa felállítása volt. Tehát a “bűnözők” hazakerültek, de e hat hónap szemmel látható sebeket hagyott rajtuk. Gyerekeik csak nagy nehézségek árán tudtak beszélni az eseményekről.⁵¹