Charles dickens a pickwick klub



Yüklə 4,38 Mb.
səhifə11/58
tarix03.04.2018
ölçüsü4,38 Mb.
#46266
1   ...   7   8   9   10   11   12   13   14   ...   58

TIZEDIK FEJEZET

mely eloszlat minden kétséget (ha ugyan fennforgott ilyen kétség)
Jingle úr jellemének önzetlenségét illetően


Van Londonban néhány régi vendégfogadó, melyek hajdan híres postakocsi-állomások, afféle főhadiszállások voltak, amikor a postakocsik még sokkal komolyabban és ünnepélyesebben járták az útjukat, mint manapság; de ma már odáig süllyedtek ezek a fogadók, hogy alig egyebek vidéki szekerek vesztegelő helyeinél. Az olvasó ugyan hiába keresné ezeket a hajdani szállodákat a sok Arany Kereszt, Arany Bika és Arany Száj között, amelyek büszke homlok­zatukkal London megszépült utcáin ütötték fel fejüket. Ha fogalmat akar szerezni magának ezekről az ódon házakról, induljon egyenest a város sötétebb negyedei felé; és itt egy-egy félreeső zugban rábukkanhat majd néhányra közülük, melyek még bizonyos komor és dacos csökönyösséggel ott állnak, körülvéve az újszerű építményekkel.

Elsősorban a Borough-ban maradt még fenn egy sor ilyen régi fogadó, melyek változatlanul megőrizték eredeti külsejüket, s amelyek megmenekedtek mind a hivatalos városszabályozási dühtől, mind pedig a magánnyerészkedés túlkapásaitól. Nagy, ormótlan, fura, ódon alkotmá­nyok, nyitott és zárt folyosókkal és lépcsőházakkal, elég tágasak és elég avatagok ahhoz, hogy bő anyagot szolgáltassanak száz meg száz kisértettörténethez, feltéve, hogy valaha is olyan siralmas helyzetbe kerülnénk, hogy ki kelljen találni efféléket, vagy ha a világ olyan sokáig állana fenn, hogy kimerítené azt a tömérdek sok való igaz legendát, amely a régi londoni hídhoz és a Surrey-oldalon fekvő környékéhez fűződik.

Egy ilyen öreg vendégfogadó udvarán történt - mégpedig éppen a híres-nevezetes Fehér Szarvas udvarán -, hogy az előbbi fejezetben elmondott események utáni reggelen egy ember nagy serényen kefélgette a sarat egy pár csizmáról. Széles csíkos mellényt viselt, fekete kalikó ujjakkal és kék üveggombokkal, drapp térdnadrágot és lábszárvédőt. Nyaka körül egy lazán és mesterkéletlenül megkötött tulipiros kendő volt, ócska fehér kalapját pedig hanyagul félre­csap­ta a fején. Két sor csizma állt előtte, az egyik már kitisztítva, a másik még azon szennye­sen, s valahányszor a fényes csizmák eggyel szaporodtak, abbahagyta a munkát, és szemmel látható megelégedéssel gyönyörködött bennük.

Az udvaron híre-hamva sem volt annak az élénk sürgés-forgásnak, amely rendszerint jellemzi a postakocsikra berendezett nagy fogadókat. Három vagy négy nagy tetejű társzekér állt az óriási fészerben, mely elnyúlt az udvar egyik végéig, mindegyik meg volt rakva olyan magasan, hogy egy közönséges ház második emeletéig értek volna; egy másik szekeret pedig, mely valószínűleg még ma reggel útjára indul majd, már kihúztak az udvar közepére. A tágas udvar két oldalán két sor nyitott folyosó húzódott. Az esetlen fakorlátos folyosókról nyíltak a vendégszobák - s ugyancsak két sor csengettyű - melyeket egy kis rézsútos tető védett az eső ellen - lógott az ajtó fölött, mely az ivóba és az étterembe nyílt. A különböző fészerek és kocsiszínek alá két-három cséza és kétkerekű kocsi volt betolva; egy-egy igásló nehéz dobogása vagy egy lánc csörrenése az udvar távolabbi részében, időnként jelezte annak, akit a dolog érdekelt, hogy az istálló merrefelé van. Ha még hozzátesszük, hogy a szalmazsúpok között szétszórt nehéz málhákon, gyapjúbálákon és egyéb holmin néhány zubbonyos legény aludt, akkor le is írtunk mindent, ami megadja a Fehér Szarvas fogadó udvarának általános képét a High Streeten, ahogyan a szóban forgó nap reggelén éppen festett.

Egy hangos csengettyűszóra takaros szobalány jelent meg a felső vendégszobák folyosóján, s miután bekopogott az egyik ajtón és odabentről valami utasítást kapott, kihajolt a korlát fölött és lekiáltott:

- Sam!


- Mi kéne? - felelte a fehér kalapos ember.

- A huszonkettes a csizmáját kéri.

- Kérdezd meg a huszonkettest, hogy most mindjárt kell-e neki, vagy megvárja, amíg megkapja - mondta a legény.

- Ugyan ne bolondozz már, Sam - mondta a lány hízelkedő hangon. - Most rögtön kell a csizma annak az úrnak.

- Ej, szép kis fehércseléd vagy, eszem a zúzádat - mondta a csizmatisztító - el is vinnélek szívesen a bálba. De nézd csak ezeket a csizmákat itt... tizenegy pár csizma... meg egy fél pár cipő, a hatos számé, akinek falába van. A tizenegy pár csizmát fél kilencre kérték, a cipőt meg kilencre. Ki az a huszonkettes, hogy meg akarja előzni a többieket mind? Nem, nem; mindenki várjon a sorára, ahogy Ketch Jakab, a hóhér szokta mondani, mikor egymás után bitóra húzza az embereket. Sajnálom, hogy meg kell várakoztatnom, uram, de mindjárt sorra kerül, kérem alássan.

S azzal a fehér kalapos ember fokozott serénységgel látott hozzá egy magas szárú cipő kifényesítéséhez.

Újabb harsány csengettyűszó; és a Fehér Szarvas sürgő forgó öreg fogadósnéja megjelent a szemközt levő folyosón.

- Sam - kiáltotta a fogadósné -, hol az az álomszuszék... hol az a lusta... ó, Sam... hát itt vagy? Miért nem felelsz az embernek?

- Nem illik közbeszólni, amíg az asszonyság ki nem beszélte magát - felelte Sam mogorván.

- Nesze, tisztítsd meg rögtön ezt a pár cipőt a tizenhetesnek, aztán hozd fel a különszobába, ötös szám, első emelet.

A fogadósné lehajított egy pár női cipőt az udvarra és elcsörtetett.

- Ötös szám - mondta Sam, amikor felvette a cipőket, s egy darab krétát kotorván elő a zsebéből, feljegyezte a talpukra rendeltetési helyüket. - Női cipők és különszoba! Fogadom, hogy ez a hölgy sem jött társzekéren.

- Csak ma jött, kora reggel - kiáltotta a lány, aki még mindig a folyosó korlátján könyökölt -, egy úrral együtt érkezett bérelt kocsin, azzal az úrral, aki éppen az előbb kérte a csizmáját, úgyhogy jobb is volna, ha nekilátnál... ha akarod tudni.

- Hát miért nem mondtad mindjárt? - felelte Sam méltatlankodva és kikereste a kérdéses csizmát a sorból. - Azt hittem, hogy ez is csak afféle hárompennys vendég. Különszoba! Meg egy hölgy is ráadásul! Hacsak egy szikrát is úriember, ez naponta legalább egy shillinget jelent, a küldözgetéseket nem is számítva.

Ettől a lelkesítő gondolattól nekibuzdulva, Samuel úr olyan őszinte jóakarattal feküdt neki a kefélésnek, hogy pár perc múlva már az ötös számú különszoba ajtaja előtt állt a csizmával és a cipővel, melyeknek ragyogásától a szeretetre méltó Warren úr lelkét elfogta volna az irigység (a Fehér Szarvasnál ugyanis nem Warren-féle, hanem Day- és Martin-féle fénymázat használtak).

- Szabad - szólt egy férfihang, feleletül Sam kopogtatására.

Sam belépett a szobába, szépen meghajolt és szembe találta magát egy úrral és egy hölggyel, akik reggeliztek. Miután szolgálatkészen lerakta az úr csizmáját jobbra és balra a lába elé, a hölgy cipőjét pedig a hölgy lábához, hátrálni kezdett kifelé a szobából.

- Háziszolga! - szólt utána az úr.

- Tessék parancsolni - mondta Sam, s betette az ajtót, fél kezével a kilincs gombját fogva.

- Ismeri a... hogy is hívják... Doctors’ Commonst?3

- Igenis, kérem.

- Merre van az?

- A Pál-templom mellett, uram; alacsony kapuboltozata van, az egyik sarkán könyvesbolt, a másik sarkán vendéglő, a középen pedig két ipse áll, két felhajtó és engedélyeket igyekszik rásózni az emberekre.

- Engedélyeket! - ismételte a férfi.

- Engedélyeket - felelte Sam. - Két fehérkötényes fickó... megemelik a kalapjukat, ha arra megy az ember... “Engedély tetszik? Engedély?” ...Fura népség kérem, s a gazdáik sem külön­bek ...az Old Bailey ügyvédjei ...annyit mondhatok, uram.

- Miért? Mit csinálnak? - kérdezte az úr.



- Hogy mit csinálnak? Elintézik a dolgát, uram, ne féljen! És ez még nem is a legrosszabb. De rávesznek öregurakat is olyasmire, amire álmukban sem gondoltak. Az apám kocsis volt, kérem. Özvegyember volt... mindamellett elég kövér... szó, ami szó, ugyancsak kövér volt. A felesége meghalt és rátestált négyszáz fontot. Elmegy hát a Commonsba, hogy beszéljen az ügyvéddel és fölvegye a pénzt... kicsípte magát... magas szárú csizmát húzott... virágot a gomblyukába... nagy karimájú kalap... zöld sálkendő... szóval úgy festett, mint egy igazi gavallér. Keresztülmegy az oszlopos tornácon, s éppen azon tanakodik magában, hogy mibe fektesse a pénzét, amikor elébe áll a felhajtó, megbillenti a kalapját... “Engedély tetszik, uram, engedély?” - “Mit akar?” - kérdi az apám. - “Engedély tetszik, uram?” - “Miféle engedély?” - kérdi az apám. - “Házassági engedély” - feleli a felhajtó. - “Kutya meg a mája - feleli az apám -, erre még nem is gondoltam.” - “Pedig kellene önnek, uram” - mondja a felhajtó. Az apám megáll, gondolkozóba esik. - “Nem, nem - feleli -, öreg vagyok én már ahhoz, meg túl kövér is.” - “Szó sincs róla” - mondja a felhajtó. - “Azt hiszi?” - kérdi az apám. - “Bizonyos vagyok benne - mondja a másik -, éppen a múlt hétfőn házasítottunk meg egy úriembert, aki kétszer olyan kövér volt, mint ön.” - “Igazán?” - kérdi az apám. - “Igazán, uram, szavamra - feleli a felhajtó -, uraságod valóságos csecsemő ahhoz képest... tessék befáradni, kérem, erre tessék, csak erre!” ...s az apám csakugyan ballagni kezd utána, mint a szelídített majom a kintorna után, be egy kis udvari irodába, ahol pléhdobozok és maszatos irományok között ott ült egy ipse és úgy tett, mintha dolgoznék... - “Foglaljon helyet, uram, amíg elkészítem a tanúsítványt” - mondja az ügyvéd. - “Köszönöm szépen” - mondja az apám erre, leül és tátott szájjal kezdi bámulni a neveket a pléhdobozokon. - “Mi a neve, uram?” - kérdi az ügyvéd. - “Tony Weller” - feleli rá az apám. - “Hol lakik, melyik egyházközségben?” - kérdi az ügyvéd. - “Belle Savage” - mondja az apám, mert fuvarozáskor mindig ebben a fogadóban szállt meg; egyházközséghez nem értett, biz ő nem... - “És mi a hölgy neve?” - kérdi az ügyvéd... Az apám úgy megdermedt, mintha beléje ütött volna az istennyila... “Kutya legyek, ha tudom” - feleli... - “Nem tudja!” - csodálkozik az ügyvéd... - “Csak úgy tudom, mint az úr - feleli az apám -, tessék mondani, nem írhatnám bele azután?”... - “Nem, az lehetetlen” - mondja az ügyvéd... - “Hát jól van - mondja az apám, miután gondolkozott egy kicsit -, írja bele, hogy Mrs. Clarke.” - “Clarke micsoda?” - kérdi az ügyvéd és belemártja a tollat a tintába. - “Clarke Zsuzsánna, Marquis of Granby fogadó, Dorking - mondja az apám. - Hozzám jön, ha megkérem, ámbátor szólni még nem szóltam neki, de hozzám jön, bizonyos vagyok benne”... A házassági engedélyt kitöltötték, az asszony hozzá is ment, sőt mi több, ott is maradt nála mindmostanáig, és én a négyszáz fontból, fájdalom, soha egyet sem kaptam... Bocsánat, uram - mondta Sam, ahogy befejezte a történetet -, engedelmet kérek, de valahányszor eszembe jut ez a sérelem, úgy megered a nyelvem, mint az új taliga, amelynek most kenték meg a kerekét.

Elhallgatott és várt még egy pillanatig, hogy nem parancsolnak-e valamit, csak aztán hagyta el a szobát.

- Fél tíz... itt az ideje... induljunk - mondta az úriember, akiben aligha kell bemutatnunk Jingle urat.

- Itt az ideje? Minek? - kérdezte a hajadon nagynéni kacéran.

- Az engedély... drága angyal... bejelentés a lelkésznél... holnap enyémnek mondhatom - szólt Jingle úr és megszorította a hajadon nagynéni kezét.

- A reverzális - mondta Rachael pirulva.

- A reverzális! - ismételte Jingle úr.

Hamar, hamar, hozom a reverzálist;
Tripp, trapp, ügetek vissza máris.

- Hogy siet maga! - mondta Rachael.

- Sietek... hát még az órák, napok, hetek, hónapok, esztendők hogy sietnek majd... ha egyek leszünk... röpülnek majd... mennykő... villám... gőzhajó... ezer lóerő... semmi ahhoz képest.

- Nem... nem kelhetnénk össze előbb, mint holnap reggel? - kérdezte Rachael.

- Lehetetlen... képtelenség... a lelkésznél be kell jelenteni... engedélyt megszereznünk ma... szertartás holnapra marad.

- Úgy rettegek, hogy a bátyám ránk talál! - mondta Rachael.

- Ránk talál?... Képtelenség... nagyon összerázta az a kis felfordulás... meg aztán... rendkívül óvatos voltam... leszálltunk a postakocsiról... gyalog tovább, bérkocsira ültünk... Borough-ban kiszálltunk... mindenütt kereshetnek, csak itt nem... hahaha! remek ötlet... mondhatom.

- Ne maradjon el soká - mondta a hajadon nagynéni gyengéden, mikor Jingle úr föltette a kalapját.

- Sokáig elmaradni öntől?... Kegyetlen tündér - mondta Jingle úr, és játékosan odaszökdelt a hajadon nagynénihez, szűzi csókot nyomott ajkára, majd kitáncolt a szobából.

- Édes egy ember! - mondta a hajadon nagynéni, amikor Jingle mögött bezáródott az ajtó.

- Bolondos, vén szatyor - mondta Jingle úr, ahogy végigment a folyosón.

Szomorú dolog a férfinem csalfaságáról elmélkedni, úgyhogy nem is szőjük tovább Jingle úr gondolatainak fonalát, midőn befordult a Doctors’ Commons felé. Számunkra elegendő annyit elmondani, hogy ép bőrrel megmenekülvén a fehér kötényes sárkányok hálójából, akik a tündérország kapuját őrzik, szerencsésen eljutott az érseki helynök hivatalába, s miután meg­szerezte a fölöttébb hízelgő szavú okiratot Canterbury érsekétől: “Alfred Jingle és Rachael Wardle kedvelt híveinknek üdvözlet” - a titokzatos okmányt gondosan a zsebébe rejtette és diadalmas léptekkel indult vissza a fogadóba.

Jingle még úton volt a Fehér Szarvas felé, amikor két testes és egy cingár úriember tért be a fogadó udvarába s nagyon nézegettek körül, keresve valami illetékes személyt, akihez néhány kérdést intézhetnének. Samuel Weller úr történetesen éppen abban a pillanatban fogott hozzá egy pár bekent csizmaszár kifényesítéséhez, mely egy gazdaember magántulajdona volt, ki a borough-i vásár fáradalmai után egy kis villásreggeliben keresett felfrissülést, bekebelezvén két-három font hideg marhasültet és egy-két kanna sört; a cingár úriember egyenesen a csizmatisztító felé tartott.

- Kedves barátom - szólt a sovány úr.

“Ez is ingyen szolgálatot kíván - gondolta magában Sam -, mert különben nem lennék rögtön a kedves barátja.” - De csak annyit mondott: - Tessék parancsolni?

- Kedves barátom - mondta a sovány úr, egy nyájas hümmögéssel -, sok szállóvendég van itt most a fogadóban, ugye? Sok a dolga, mi?

Sam lopva a kérdezősködőre nézett. Összeaszott, barna képű, lapított arcú kis emberke volt, apró, nyugtalan fekete szemekkel, amelyek vizsla orrának két oldalán egyre ide-oda jártak, mintha örökösen bújócskát játszottak volna ábrázatának e kiszögellő része körül. Talpig feketében volt, a csizmája úgy fénylett, mint a szeme, fehér nyakkendőt viselt és tiszta, fodros inget. Mellényzsebéből arany óralánc csüngött, rajta pecsétnyomó, fekete kecskebőr kesztyűit a kezében hordta és nem a kezén, s mialatt beszélt, két kezét kabátja szárnya alá dugta, mint az olyan ember, akinek alapos gyakorlata van a szakszerű kihallgatásban.

- Sok a dolga, mi? - mondta a kis ember.

- Ó, megjárja, uram - felelte Sam -, se tönkre nem megyünk, se meg nem gazdagszunk rajta. Megesszük az ürühúst mártás nélkül is, és jó nekünk a marhapecsenye, ha nincs is hozzá reszelt torma.

- Ó - mondta a kis ember -, maga tréfás ember, úgy látom.

- A bátyámnak is ez volt a baja - felelte Sam -, lehet, hogy megkaptam tőle... egy szobában szoktunk hálni.

- Furcsa vén épület ez a maguk fogadója - mondta a kis ember, körülnézve.

- Ha megüzente volna uraságod, hogy jön, hát kireparáltattuk volna - felelte Sam, akit nem lehetett kihozni a sodrából.

A kis embert, úgy látszik, némiképp meghökkentette, hogy így többször is lefőzték és rövid tanácskozást kezdett a két kövér úrral. A tanácskozás végeztével a kis ember egy csipet burnótot vett ki téglalap alakú ezüst szelencéjéből és nyilván újra meg akarta indítani a tár­gya­lást, amikor az egyik kövér úr, akit jóságos arcán kívül a pápaszeme és fekete lábszárvédője jellemzett, belevágott a szavába.

- Úgy áll a helyzet - mondta a jóakaratú úriember -, hogy ez a barátom itt - a másik kövér úrra mutatott - adna magának egy fél guineát, ha felelne neki egy-két kérdésére...

- Ej, édes uram, édes uram - mondta a kis ember -, engedje meg kérem, édes uram, ilyen esetben az első és fő szabály, amelyet követni kell, a következő: mihelyst egy ügyet szakértő jogász kezére bízott, a dolog menetébe semmiképpen sem szabad beavatkoznia; hanem bízzék meg benne föltétlenül. Valóban... - a másik kövér úrhoz fordult és így szólt - elfelejtettem a barátja nevét...

- Pickwick - mondta Wardle úr, mert persze ő volt az.

- Á... Pickwick... igen, Pickwick úr, édes uram, bocsásson meg... boldog leszek, ha meg­hallgathatom az ön saját külön javaslatait, mint amicus curiae-t,4 de be kell látnia, hogy ebben az esetben az én eljárásommal mennyire nem fér össze az ön beavatkozása, egy ad captandum argumentum5 alakjában, amilyen a fél guinea felajánlása. Úgy bizony, édes uram, úgy bizony - és a kis ember a nagyobb nyomaték kedvéért felszippantott egy kis csipet burnótot, s rendkívül bölcs képet vágott.

- Csak az volt az egyedüli óhajtásom, uram - mondta Pickwick úr -, hogy ezt az áldatlan ügyet mennél hamarább dűlőre vigyem.

- Helyes... nagyon helyes - mondta a kis ember.

- És erre való tekintettel használtam azt az argumentumot, amelyre vonatkozólag az embe­rek­kel való érintkezés arra tanított, hogy minden esetben legjobban biztosítja a sikert - folytatta Pickwick úr.

- No igen, no igen - felelte a kis ember -, helyes, nagyon helyes, igazán nagyon helyes; de miért nem fordult hozzám? Édes uram, bizonyos vagyok benne, ön is tisztában van azzal, hogy milyen nagy bizalommal kell lennünk a hivatásos jogászok iránt. És ha szabad erre nézve tekintélyre hivatkoznom, engedje meg édes uram, hogy utaljak a közismert Barnwell-ügyre és...

- Üsse kő George Barnwellt - vágott közbe Sam, aki csodálkozva hallgatta végig ezt a rövid párbeszédet -, mindenki tudja, miféle ügy volt az, ámbár nekem kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy a fiatal asszony százszor jobban rászolgált a kötélre, mint az ember. No de hát ez nem tartozik ide... az urak egy fél guineát kínáltak nekem. Helyes, rajtam ne múljék: már világosabban nem is beszélhetek, igaz-e, kérem? - Pickwick úr elmosolyodott. - Most már csak az a kérdés, hogy mi az ördögöt kívánnak tőlem, ahogy az egyszeri ember mondta, mikor meglátta a kísértetet.

- Azt szeretnénk tudni - kezdte Wardle úr.

- Ej, édes uram, édes uram - vágott közbe a nyughatatlan kis ember.

Wardle úr vállat vont és elhallgatott.

- Azt szeretnénk tudni - mondta a kis ember ünnepélyesen -, és azért fordulunk magához ezzel a kérdéssel, mert a házban nem akarunk gyanút kelteni... azt szeretnénk tudni, hogy pillanat­nyilag kik laknak a fogadóban?

- Hogy kik laknak a fogadóban - mondta Sam, aki előtt a vendégeket mindig ruházatuknak az a része képviselte, mely az ő közvetlen hatáskörébe tartozott. - A hatos számban lakik egy faláb; a tizenhármasban egy pár lovaglócsizma; két pár fél csizma a kereskedelmi utazók szobájában; itt vannak azután ezek a bekent csizmák a söntés mögötti szobából, aztán még öt pár az étteremből.

- Több nincs? - kérdezte a kis ember.

- Várjunk csak egy kicsit - mondta Sam, akinek hirtelen eszébe jutott még valami. - Hát persze; van itt még egy pár elég kopott Wellington-csizma és egy pár női cipő, az ötösből.

- Miféle cipő? - kérdezte hirtelen Wardle úr, aki Pickwick úrral együtt egészen belekábult ebbe a sajátos vendéglajstromba.

- Vidéki munka - felelte Sam.

- Rajta van a mester neve?

- Brown.


- Honnan való?

- Muggletonból.

- Ők azok - kiáltott fel Wardle úr. - Lelkemre mondom, megtaláltuk őket.

- Pszt! - mondta Sam. - A Wellington-csizma elment a Doctors’ Commonsba.

- Csak nem? - mondta a kis ember.

- De igen, engedélyért.

- Éppen jókor jöttünk - kiáltotta Wardle úr. - Vezessen fel a szobájukba, egy pillanatot sem veszíthetünk.

- Kérem, édes uram, kérem - mondta a kis ember -, csak óvatosan, óvatosan. - Zsebéből kihúzott egy vörös selyem erszényt, szigorúan ránézett Samre, s kivett belőle egy aranyat.

Sam jelentősen elvigyorodott.

- Vezessen bennünket rögtön a szobába, bejelentés nélkül - mondta a kis ember -, és akkor ez a magáé.

Sam a bekent csizmát félrelökte, előre ment egy sötét folyosón és fel a tágas lépcsőházba. A másik folyosó végében megállt és kinyújtotta a kezét.

- Itt van - súgta az ügyvéd, s a vezetőjük markába nyomta a pénzdarabot.

Sam még néhány lépést tett előre, a két barát és jogtanácsosuk követte. Megállt egy ajtó előtt.

- Ez az a szoba? - suttogta a kis ember.

Sam helybenhagyólag bólintott.

Az öreg Wardle benyitott és mind a hárman abban a pillanatban léptek be a szobába, mikor Jingle úr, aki éppen az imént jött vissza, felmutatta a hajadon nagynéninek az engedélyt.

A hajadon nagynéni nagyot sikoltott, levetette magát egy székbe, s a kezébe temette az arcát. Jingle úr felkapta az engedélyt és kabátja zsebébe gyűrte. A hívatlan vendégek beljebb kerültek, a szoba közepéig.

- Gazember... maga csirkefogó... gazember! - kiáltotta Wardle úr, akinek haragjában még a lélegzete is elakadt.

- Édes uram, édes uram - mondta a kis ember, miközben kalapját lerakta az asztalra. - Kérem, kérem, gondolja meg. Rágalmazás és becsületsértés: kártérítési per. Kérem, édes uram, csillapodjék.

- Hogy merte megszöktetni házamból a nővéremet? - mondta az öreg Wardle.

- Így... így... nagyon helyes - mondta a kis ember. - Ezt már szabad kérdezni. Hát, hogy merte, uram? Nos, uram?

- Hát maga ki az Isten csodája? - kérdezte Jingle úr, olyan dühösen, hogy a kis ügyvéd önkéntelenül hátrált egy-két lépést.

- Hogy ő kicsoda, maga csirkefogó? - vágott közbe Wardle úr. - Ő az én ügyvédem, Perker úr, Gray’s Innből. Perker, tegyen panaszt ez ellen az ember ellen, helyeztesse vád alá... azt akarom... igenis... tönkre akarom tenni. És te! - folytatta Wardle úr, hirtelen a nővéréhez fordulva. - Te, Rachael, mi ütött beléd, mondd csak, hogy olyan korban, amikor már benő­hetett volna a fejed lágya, kereket oldasz egy csavargóval, szégyent hozol a családra és szerencsétlenné teszed magadat? Tedd föl a kalapodat és gyere haza. Hozzon rögtön egy bérkocsit és kérem a hölgy számláját... érti?

- Értem, uram - felelte Sam, aki Wardle úr heves csengettyűrázására benyitott a szobába, olyan gyorsasággal, melyet csodának tekintett volna mindenki, aki nem tudja, hogy a szeme az egész jelenet alatt a kulcslyukra volt tapasztva odakint.

- Tedd föl a kalapodat - ismételte Wardle úr.

- Ne fogadjon szót neki - mondta Jingle. - Hagyja el a szobát, uram... itt semmi keresni­va­lója... a kisasszonynak szabadságában áll... azt teszi, ami neki tetszik... elmúlt már huszonegy éves.

- Elmúlt már huszonegy éves - szaladt ki Wardle úr száján, megvető hangon. - Elmúlt már negyvenegy is.

- Nem vagyok annyi - felelte a hajadon nagynéni, aki el akart ugyan ájulni, de a felháborodása fölébe kerekedett a gyöngeségének.

- Dehogynem - felelte Wardle úr. - Úgy megvagy ötvenéves, mint egynapos.

Itt a hajadon nagynéni egy nagyot sikoltott és elájult.

- Egy pohár vizet - mondta az emberséges Pickwick úr, beszólítván a fogadósnét.

- Egy pohár vizet! - kiáltotta az indulatos Wardle úr. - Hozzatok egy dézsával, és öntsétek rá mind; jót tesz majd neki és bőségesen rá is szolgált.

- Fuj, milyen embertelenség! - kiáltotta a jószívű fogadósné. - Szegény lelkem!

S azzal a fogadósné “No, no jöjjön, drágám... igyék egy cseppet ebből... jót tesz majd... ne hagyja úgy el magát... édes szívecském” - és több efféle biztató szó kíséretében, egy szobalány segítségével ecettel kezdte dörzsölni a hajadon nagynéni homlokát, paskolgatta a kezét, csiklandozta az orrát, kioldozta a fűzőjét s igénybe vette mindazokat az élesztési módokat, melyeket részvevő asszonyok rendesen alkalmazni szoktak olyan hölgyeknél, akik igyekeznek mindenáron hisztérikus önkívületbe esni.

- A kocsi előállt, uram - mondta Sam, aki megjelent az ajtóban.

- Gyerünk, gyerünk! - kiáltotta Wardle úr. - Majd leviszem őt a lépcsőn.

Erre az ajánlatra a hisztérikus roham kettőzött erővel tört ki Rachael kisasszonyon.

A fogadósné már azon a ponton volt, hogy erélyesen tiltakozzék ez ellen az eljárás ellen, s felháborodásában már meg is kockáztatta a kérdést, hogy Wardle úr vajon a teremtés urának tartja-e magát, amikor Jingle úr közbevágott:

- Háziszolga - mondta -, hozzon rendőrt.

- Várjon, várjon! - mondta a kis Perker úr. - Gondolja meg, uram, gondolja meg.

- Nem gondolok én meg semmit - felelte Jingle. - Rachael kisasszony a maga ura... szeretném látni, ki meri innen elvinni... hacsak jószántából nem megy.

- Én nem akarok elmenni - suttogta a néni. - Nem megyek a magam jószántából. - Aztán visszaesett megint szörnyű rohamába.

- Édes jó uram - mondta a kis ügyvéd halkan, miután félrevonta Pickwick urat és Wardle urat. - Édes jó uram, mi itt nagyon fonák helyzetbe kerültünk. Az ügy igazán kínos... soha nem jártam el ennél kínosabb dologban... de igazán, édes uram, de igazán nem áll hatalmunkban ezt a hölgyet cselekvési szabadságában meggátolni. Édes uram, mielőtt idejöttünk, figyelmez­tettem, hogy itt nincs más megoldás, mint kiegyezni.

Rövid szünet támadt.

- És miféle kiegyezést ajánlana ön? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát bizony, édes uram, a mi barátunk kellemetlen helyzetben van... roppant kellemetlen helyzetben. Bele kell nyugodnia, hogy egy kis pénzbeli áldozatába kerül.

- Mindenbe inkább, semhogy elviseljem ezt a gyalázatot és elnézzem, hogy bolond fővel örök életére szerencsétlenné tegye magát.

- Én azt hiszem, hogy nyélbe üthetjük a dolgot - mondta a buzgó kis ember. - Jingle úr, nem jönne át velünk egy pillanatra a szomszéd szobába?

Jingle úr beleegyezett, és mind a négyen átmentek egy üres szobába.

- Nos, uram - mondta a kis ügyvéd, miután gondosan becsukta az ajtót -, nem volna mód ezt a dolgot eligazítani?... Jöjjön közelebb, kérem, egy pillanatra... ide az ablakba, uram, itt magunk vagyunk... itt, foglaljon helyet, kérem. Nos hát, édes jó uram, köztünk maradjon a szó, de én nagyon jól tudom, hogy ön a pénzéért szöktette meg azt a hölgyet. Sose ráncolja a homlokát, uram; minek az; hiszen négyszemközt mondom; mi ketten úgyis tudjuk. Mi ketten tapasztalt emberek vagyunk és nagyon jól tudjuk, hogy ezek a mi barátaink itt nem azok... igaz-é?

Jingle úr ábrázata egyre jobban felderült, a bal szemében egy pillanatra megvillant valami halvány kis kacsintásféle.

- Helyes, nagyon helyes - mondta a kis ügyvéd, figyelemmel kísérve a hatást, amelyet szavai gyakoroltak. - Mármost azonban úgy áll a helyzet, hogy a kisasszonynak néhány száz fonton kívül alig van valamije, vagyis jóformán semmije sincs, amíg az anyja él... aki igen derék, öreg asszonyság, kedves jó uram.

- Öreg! - felelte Jingle úr röviden, de velősen.

- No igen - mondta az ügyvéd, egyet köhécselve. - Igaza van, édes jó uram, elég öreg. Csakhogy olyan családból származik, amely maga is öreg, tetszik tudni; minden tekintetben hosszú életű nemzetség. A család alapító őse akkor jött Kentbe, amikor Julius Caesar betört Britanniába... azóta csak egy tagja volt a családnak, aki nem érte meg a nyolcvanötödik születésnapját, s az is csak azért, mert valamelyik Henrik király lefejeztette. Édes jó uram, ez a mi öreg hölgyünk még hetvenhárom éves sincs.

A kis ember elhallgatott és szippantott egyet a burnótból.

- No és? - kiáltotta Jingle úr.

- No és, édes jó uram... ó! Szóval ön nem burnótozik... okosan teszi... költséges szokás... szóval, édes jó uram, ön csinos fiatalember, életrevaló ember... könnyen meggazdagodhatna, ha volna hozzá egy kis tőkéje, igaz-e?

- No és? - ismételte Jingle úr.

- Tetszik érteni, amit mondok?

- Nem egészen.

- Nos, édes jó uram... nem gondolja... csak kérdem öntől... nem gondolja, hogy többet ér a szabadság és ötven font, mint Wardle kisasszony és a boldog frigy?

- Nem megy... még a duplája is kevés - mondta Jingle úr, és felemelkedett a helyéről.

- Ej no, édes uram - tiltakozott a kis ügyvéd, és megfogta Jingle urat gombjánál fogva. - Ötven font igazán csinos kis összeg... az olyan ember, mint ön, egykettőre megháromszorozhatja... ötven fonttal már sok mindent kezdhet ám, édes jó uram.

- Százötvennel még többet kezdhetek - felelte Jingle úr hidegen.

- Nos, édes jó uram, ne vesztegessük az időt szőrszálhasogatással - folytatta a kis ügyvéd -, hát legyen... legyen, mondjuk... hetven.

- Nem megy - mondta Jingle úr.

- Ne szaladjon el, édes uram... kérem, ne hamarkodja el a dolgot - mondta a kis ügyvéd. - Nyolcvan; no gyerünk: rögtön kiállítom a csekket.

- Nem megy - mondta Jingle úr.

- No hát, no hát, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd, még mindig szorongatva a kabátgombját -, mondja meg hát, hogy mennyiért megy a dolog?

- Költséges ügy - mondta Jingle úr. - A készkiadások... postaköltség, utazás, kilenc font... az engedély három... az összesen tizenkettő... fájdalomdíj: száz... az összesen száztizenkettő... a becsületemen esett folt... továbbá a kisasszony elvesztése...

- Jó, jó, édes uram - mondta a kis ügyvéd, ravasz pillantással -, hagyjuk ezt a két utolsó pontot. Szóval összesen száztizenkettő... no mondjuk, hogy száz...

- Meg húsz - mondta Jingle úr.

- No gyerünk, gyerünk, megírom a csekket - mondta a kis ügyvéd, s leült az asztalhoz, hogy kitöltse a csekket.

- Holnapután felveheti a bankban, úgy állítom ki - mondta a kis ember, egy oldalpillantással Wardle úr felé -, s mi közben hazavihetjük a kisasszonyt.

Wardle úr mogorván bólintott egyet.

- Száz font - mondta a kis ügyvéd.

- Százhúsz - mondta Jingle úr.

- No de édes jó uram - tiltakozott a kis ügyvéd.

- Adja meg neki - szólt közbe Wardle úr -, hadd menjen már Isten hírével.

A kis ügyvéd kitöltötte a csekket, Jingle úr pedig zsebre vágta.

- És most takarodjék innen, de rögtön! - mondta Wardle úr felugorva a helyéről.

- De édes uram - kérlelte a kis ügyvéd.

- És jegyezze meg - folytatta Wardle úr -, hogy semmiért a világon rá nem álltam volna erre az egyezségre... még a családomra való tekintetből sem... ha nem tudnám, hogy mihelyt pénzt érez a zsebében, még hamarább elviszi az ördög, mint...

- De édes uram - kérlelte Wardle urat megint a kis ügyvéd.

- Maradjon csöndben, Perker - folytatta Wardle úr. - Kotródjon innét, uram.

- Máris megyek - felelte a rendíthetetlen Jingle. - Pá, pá, Pickwick.

Ha egy elfogulatlan néző e beszélgetés utolsó része alatt megfigyelhette volna a jeles férfiú arcát, kinek neve e könyv címlapján ékeskedik, nagy csodálkozással tapasztalta volna, hogy a szemében lobogó indulat tüze még mindig nem olvasztotta meg pápaszemének üvegjét - olyan fenséges volt haragjában. Orrlikai kitágultak, két keze önkéntelenül ökölbe szorult, amikor hallotta, ahogy a gazember nevén szólítja.

De uralkodott magán, s megállta, hogy ne zúzza porrá a gaz Jingle-t.

- Tessék - folytatta a megátalkodott gonosztevő, s a házassági engedélyt Pickwick úr lába elé dobta - írjanak be más nevet... vigyék haza a kisasszonyt... Tuppynak jó lesz.

Pickwick úr filozófus volt, de hát a filozófusok is csak emberek, bölcsességük páncélja mögött. A nyíl talált, keresztülfúródott a filozófia páncélján, egyenesen Pickwick úr szíve kö­ze­pébe. Szörnyű haragjában felragadta a tintatartót, Jingle után röpítette, s maga is nyomban utána rohant. Jingle úr azonban már eltűnt, s Pickwick urat Sam erős karja tartóztatta fel.

- Hohó! - mondta a szálloda különös alkalmazottja -, maguknál odahaza olcsó lehet a bútor. Ez a tinta úgy látszik, magától ír; odaírta a címerét a falra, öregúr. Megálljon, uram; mire való rohanni olyan ember után, aki már úgyis kereket oldott s azóta rég a Borough másik végén jár.

Pickwick úrnak, mint minden igazi nagy embernek, hajlott az elméje az okos szóra. Esze gyorsan járt és mélyre szántott; egy pillanatnyi megfontolás elegendő volt arra, hogy belássa, úgyis hiába dühöng. Éppoly gyorsan lecsillapodott, mint amilyen hamar tűzbe jött. Nagyot lélegzett és jóakaratú pillantással nézett körül a barátain.

Mondjuk el, hogy milyen jajveszékelés következett, amikor Wardle kisasszony megtudta, hogy Jingle hűtlenül cserbenhagyta? Közöljünk-e részleteket Pickwick úr mesteri leírásáról, ahogy beszámolt erről a szívfacsaró jelenetről? Jegyzőkönyve, melyet az emberséges részvét könnyei áztattak, nyitva fekszik előttünk; egy szó és máris küldjük a nyomdába. De nem! Állhatatosak leszünk! Nem akarjuk a közönség szívét ennek a fájdalomnak a leírásával hasogatni!

Másnap a két jó barát és az elhagyatott hölgy bánatosan és lassú döcögéssel tért haza a muggletoni postakocsin. Körös-körül a vidékre már sötéten és komoran ráborult a nyári este, amikor visszaérkeztek Dingley Dellbe és megálltak a Manor-major kapuján belül.



Yüklə 4,38 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   7   8   9   10   11   12   13   14   ...   58




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin