TIZENHARMADIK FEJEZET Egy kis beszámoló Eatanswillről és az odavaló pártok küzdelmeiről;
meg egy képviselő-választásról ebben az ősi, hűséges és hazafias kerületben
Őszintén be kell vallanunk, hogy addig az időig, amikor először merültünk bele a Pickwick Klub terjedelmes irataiba, Eatanswillnek soha hírét sem hallottuk; hasonló nyíltan beösmerjük, hogy mind a mai napig hiába iparkodtunk bizonyosságot szerezni afelől, hogy van-e egyáltalában ilyen nevű helység az országban. Tudatában lévén, hogy milyen nagyfokú bizalommal kell lennünk Pickwick úr minden egyes feljegyzése és kijelentése iránt, eszünk ágában sem lehetett szembeszögezni saját kutatásunkat e nagy ember jegyzőkönyvileg hitelesített adataival, kérdést intéztünk tehát a tárgyra vonatkozólag minden szaktekintélyhez, akihez módunkban állott fordulni. Sorra vettünk minden helységnevet az A és B betűk alatt anélkül, hogy Eatanswillre ráakadtunk volna. Apróra megvizsgáltuk az Országos Zsebtérkép minden egyes szögletét, valamennyi megyei részletes térképet, melyeket legkiválóbb kiadóink bocsátottak közre a nyilvánosság számára, de kutatásaink nem jártak eredménnyel itt sem. Ennélfogva hajlandók vagyunk azt hinni, hogy Pickwick úr, abbeli buzgó törekvésében, hogy senkit meg ne bántson, továbbá gyöngéd tapintatosságánál fogva, mellyel különösen kitűnt mindazok szemében, akik őt jól ismerték, szándékosan költött névvel helyettesítette annak a választókerületnek az igazi nevét, ahol megfigyeléseit tette. Megerősíti ezt a föltevésünket egy csekély kis körülmény, mely magában véve látszólag jelentéktelen és semmitmondó, de ebből a szempontból nézve mégis említésre méltó. Pickwick úr jegyzőkönyvében ugyanis határozottan nyomát találtuk egy bejegyzésnek, mely szerint ő maga és tanítványai jegyet váltottak a norwichi postakocsira; de ezt a bejegyzést utóbb keresztülhúzták, mintha még az irányt is el akarták volna titkolni, amerre ez a választókerület fekszik. Ezért hát nem is óhajtunk e tárgyra nézve további találgatásokba bocsátkozni, hanem kitérés nélkül folytatjuk elbeszélésünket és beérjük azzal az anyaggal, melyet maguk a szereplő személyek nyújtanak nekünk.
Egyszóval, úgy látszik, hogy Eatanswill lakossága, mint sok más kisvárosi lakosság, túlontúl el van telve saját fontosságával, és annak tudatában, hogy példája milyen sokat nyom a latban, minden egyes eatanswilli polgár kötelességének érezte, hogy szívvel-lélekkel csatlakozzék a két nagy párt valamelyikéhez, melyek a várost kettészakították: - a kékekhez vagy a sárgákhoz. A kékek egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy szembeszállhassanak a sárgákkal, és a sárgák egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy szembeszálljanak a kékekkel; aminek az volt az eredménye, hogy valahányszor a kékek és sárgák nyilvános gyűléseken, a városházán, a piacon vagy a vásáron összekerültek, szóváltás és gyalázkodás lett a vége. Ilyen széthúzás mellett szinte fölösleges megemlíteni, hogy Eatanswillben minden ügyből pártkérdést csináltak. Ha a sárgák a piacteret lámpavilágítással akarták ellátni, a kékek nyilvános gyűlést tartottak és lebecsmérelték a tervet; ha a kékek egy új kút ásását indítványozták a főutcában, a sárgák egy emberként szálltak szembe velük és megborzadva tiltakoztak a merénylet ellen. Voltak kék boltok és sárga boltok, kék vendégfogadók és sárga vendégfogadók; sőt, még a templomban is voltak kék padsorok és sárga padsorok.
Természetesen okvetlenül és elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy ez a két hatalmas párt külön-külön saját sajtóorgánummal rendelkezzék: ennélfogva a városban két hírlap jelent meg - az Eatanswilli Közlöny és az Eatanswilli Függetlenség; előbbi a kékek elveit képviselte, utóbbi határozottan sárga alapon volt szerkesztve. Nagyszerű újságok voltak. Micsoda vezércikkek és milyen tüzes támadások! - “Hitvány laptársunk, a Közlöny...” - “A Függetlenség, ez a gyalázatos és gyáva lelkű újság...” - “A Függetlenség, ez a hazug és aljas nyomdatermék...” - “A Közlöny, ez a becstelen és nyomorult rágalmazó...” - ilyen és ehhez hasonló felemelő nyilatkozatok jelentek meg sűrűn mind a két lap hasábjain, minden egyes számban és a legnagyobb gyönyörűséget, illetve a legnagyobb felháborodást keltették a város lakói közt.
Pickwick úr, az ő szokásos előrelátásával és bölcsességével, rendkívül kedvező időpontot szemelt ki a kerület megtekintésére. Ilyen küzdelemre ott még soha nem emlékeztek. A kékek jelöltje az igen tisztelt Samuel Slumkey úr (Slumkey Hall) volt és Horatio Fizkin úr (Fizkin Lodge, Eatanswill mellett) lépett föl vele szemben, barátainak unszolására, mint a sárga érdekek harcosa. A Közlöny figyelmeztette az eatanswilli választókat arra, hogy nemcsak Angliának, hanem az egész civilizált világnak a szeme rajtuk függ; a Függetlenség viszont követelő hangon tudakolta, hogy vajon az eatanswilli választópolgárok valóban olyan nagyszerű legények-e, ahogy hírlik, avagy aljas és szolgalelkű bérencek, akik egyaránt méltatlanok az angol ember nevére és a szabadság áldásaira. A város még soha nem élt át ilyen izgalmakat.
Késő este volt, amikor Pickwick úr és társai, Sam kíséretében, leszálltak az eatanswilli postakocsi tetejéről. Nagy, kék selyemzászlók lobogtak a város címeréről elnevezett fogadó ablakaiban és minden utcai ablaktábla tele volt ragasztva plakátokkal, melyek óriási betűkkel hirdették, hogy az igen tisztelt Samuel Slumkey úr bizottsága naponta ott tanyázik. Egy sereg kíváncsiskodó verődött össze az utcában, s egy rekedt embert bámultak, aki az erkélyen állt, s akinek Slumkey úr érdekében már egészen kivörösödött az arca; érvelésének a súlyát és erejét azonban némiképp gyöngítette az a szakadatlanul pergő négy nagy dob, amelyet Fizkin úr bizottsága helyezett el az utcasarkon. A vörös képű mellett egy fürge kis ember állt, aki időnként levette a kalapját és éljenzésre tüzelte a népet; a nép ezt rendesen meg is cselekedte, harsogó lelkesedéssel; és minthogy a vörös képű úriember a sok beszédtől még jobban kivörösödött, mint eddig, úgy látszik, éppúgy elérte a célját, mint ha mindenki hallotta volna, amit beszél.
Alig szálltak le a pickwickisták a kocsiról, máris körülfogta őket egy csomó derék és független polgár, akik rögtön megeresztettek három harsogó éljent, melyet átvett az egész sokfejű nép (mert a tömegnek egyáltalán nem szükséges tudnia, hogy miért éljenez), s a harsogásuk végül olyan dörgő diadalordítássá dagadt, hogy még a vörös képű úriembert is elnémította az erkélyen.
- Éljen! - fejezte be a tömeg az ordítozást.
- Még egy éljent! - kiáltotta a kis fürge főkolompos az erkélyen, s a tömeg megint ordítani kezdett, mintha a tüdeje öntött vasból volna, acélrugóval.
- Éljen Slumkey! - kiáltozták a derék és független érzelmű polgárok.
- Éljen Slumkey! - visszhangozta Pickwick úr, megemelve a kalapját.
- Nem kell Fizkin! - zúgta a tömeg.
- Le vele! - kiáltotta Pickwick úr.
- Hurrá! - és erre megint olyan ordítozás támadt, mint valami nagy állatkertben, mikor az elefánt az etetéshez csönget.
- Ki az a Slumkey? - kérdezte súgva Tupman úr.
- Tudom is én - felelte Pickwick úr, szintén suttogva. - Pszt! Ne kérdezzen tőlem semmit. Ilyenkor mindig legjobb azt csinálni, amit a tömeg csinál.
- De mit tegyünk, ha két tömeg van? - vetette fel Snodgrass úr.
- Akkor a nagyobbik tömeggel kell együtt kiabálni - felelte Pickwick úr.
Kötetek sem mondhattak volna többet.
Beléptek a házba, a tömeg jobbról és balról utat nyitott nekik és torkaszakadtából éljenzett. Mindenekelőtt éjszakai szállásról kellett gondoskodniuk.
- Kaphatunk-e szállást maguknál? - kérdezte Pickwick úr, odaszólítván a pincért.
- Nem tudom, kérem - felelte a pincér -, attól félek, hogy tele vagyunk, uram... majd utánanézek, kérem. - S azzal el is távozott, de nyomban visszajött megkérdezni, hogy vajon az urak “kékek”-e?
Minthogy sem Pickwick urat, sem útitársait nem fűzte semmiféle, életbevágó érdekük egyik jelölthöz sem, a kérdés meglehetősen fogas volt nekik. A nagy dilemmában Pickwick úrnak eszébe jutott új ismerőse, Perker úr.
- Ismer-e egy Perker nevű urat? - kérdezte Pickwick úr.
- Hogyne ismernék, kérem - felelte a pincér. - Perker úr az igen tisztelt Samuel Slumkey úr főkortese.
- Azt hiszem, hogy Perker úr kék, ugye?
- Ó, igen, uram.
- Akkor mi is kékek vagyunk - mondta Pickwick úr; de látván, hogy a pincér elég hitetlen arccal fogadja ezt az alkalmazkodó kijelentést, odaadta neki a névjegyét azzal a kéréssel, hogy vigye be rögtön Perker úrhoz, ha az ügyvéd történetesen éppen a házban van. A pincér eltávozott; és szinte azon nyomban megint visszajött, s arra kérte Pickwick urat, hogy kövesse. Az első emeleten benyitottak egy nagy szobába, ahol Perker úr egy könyvekkel és írásokkal megrakott hosszú asztal mellett ült.
- Ó... ó, kedves jó uram - mondta a kis ember, elébe menve. - Igazán nagyon örülök, édes uram, hogy láthatom. Foglaljon helyet, kérem, így hát csakugyan megvalósította szándékát. Azért jött le, hogy jelen legyen a választásokon... ugyebár?
Pickwick úr helybenhagyólag bólintott.
- Heves küzdelem, édes uram - mondta a kis ember.
- Ezt örömmel hallom - mondta Pickwick úr a tenyerét dörzsölve. - Nagyon szeretem látni a lelkes hazafiasságot, bármelyik párt harcol is érte... Hát szóval heves lesz a küzdelem?
- Ó, igen - felelte a kis ember -, nagyon heves lesz, mondhatom. A mi pártunk lefoglalta a község valamennyi vendégfogadóját és csak a kocsmákat hagyta meg az ellenpártnak... Remek politikai mesterfogás, nemde, édes uram? - És a kis ember önelégülten mosolygott, s egy nagyot szippantott burnótszelencéjéből.
- S a küzdelemnek előreláthatólag mi lesz az eredménye? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát, nagyon kétséges, édes uram, egyelőre még nagyon kétséges - felelte a kis ember. - Fizkin emberei harminchárom szavazót bezárva tartanak a Fehér Szarvas kocsiszínjében.
- A kocsiszínben? - kérdezte Pickwick úr, fölöttébb elámulva ezen a második politikai mesterfogáson.
- Bezárva tartják őket mindaddig, amíg szükségük nem lesz rájuk - folytatta a kis ember. - Amint láthatja, azt akarják ezzel elérni, hogy mi ne férhessünk hozzájuk; és még ha hozzájuk férnénk is, nem érnénk vele semmit, mert szándékosan leitatták őket. Fizkin kortese pompás fickó... igazán remek ember.
Pickwick úr nagyot nézett, de egyet sem szólt.
- De azért rendületlenül bízunk a dolgunkban - mondta Perker úr, majdnem suttogásra halkítva a hangját. - Tegnap este egy kis uzsonnát adtunk itt... negyvenöt asszony vett részt rajta, édes uram... s amikor hazamentek, mindegyikük kapott ajándékba egy zöld napernyőt.
- Napernyőt? - kérdezte Pickwick úr.
- Úgy van, édes uram, napernyőt. Negyvenöt zöld napernyőt, darabja hét shilling és hat penny. Minden asszony szereti a cicomát... a napernyők ragyogóan beváltak. Megszerezték nekünk az összes férjeket és bátyjaik felét... harisnya, flanell és az effajta holmi fabatkát sem ért volna. Az én eszmém volt, édes uram, magam találtam ki. Akár esik, akár süt a nap, ön ki sem teheti a lábát az utcára, hogy ne találkozzék egy csomó zöld napernyővel.
S azzal a kis ember görcsös kacagásban tört ki, melyet csak egy harmadik egyén belépése szakított félbe.
A jövevény hosszú, sovány ember volt, vörösesszőke haja már kopaszodott a feje búbján, s az ábrázata ünnepélyes fontoskodást, a tekintete pedig kifürkészhetetlen bölcsességet árult el. Hosszú, barna felöltőt viselt, fekete posztó mellényt és drapp nadrágot. Mellényén dupla szemüveg fityegett, fején széles karimájú, nagyon lapos tetejű kalapot hordott. A jövevényt mint Pott urat, az Eatanswilli Közlöny főszerkesztőjét mutatták be Pickwick úrnak. Néhány udvariaskodó szó után Pott úr Pickwick úrhoz fordult és ünnepélyesen megkérdezte tőle:
- A fővárosban nagy érdeklődést kelt ez a választás, nemde, uram?
- Igen, azt hiszem - mondta Pickwick úr.
- Okom van rá - mondta Pott úr, s a pillantása Perker felé fordult, hogy megerősítsék a kijelentését -, okom van rá feltételezni, hogy ebben a múlt szombati vezércikkemnek is van némi része.
- Kétségtelenül - mondta a kis ember -, kétségtelenül.
- A sajtó félelmetes hatalom, uram - mondta Pott.
Pickwick úr a maga részéről teljesen hozzájárult a kijelentéshez.
- De merem állítani, uram - mondta Pott -, hogy sohasem éltem vissza azzal az óriási hatalommal, amely a kezemben van. Merem állítani, uram, hogy a nemes fegyvert, mely kezemben van letéve, sohasem szögeztem a magánélet szentsége vagy az egyéni jó hírnév érzékenysége ellen; merem állítani, uram, hogy minden erőmet olyan törekvéseknek szenteltem... olyan törekvéseknek... melyek talán szerények, tudom, szerények... de olyan törekvéseknek, hogy elültessem a lelkekben azokat a magasztos eszméket, amelyek... izé... amelyek...
Itt az Eatanswilli Közlöny főszerkesztője, úgy látszik, belegabalyodott a mondatába, Pickwick úr tehát a segítségére sietett és így szólt:
- Kétségtelenül.
- És engedje meg, uram - mondta Pott -, engedje meg uram, hogy mint pártatlan embertől, megkérdezzem öntől, hogy vélekedik a londoni közhangulat a Függetlenség-gel folytatott küzdelmünkről?
- Kétségtelenül nagy izgalom uralkodik a fővárosban - szólt közbe Perker úr, ravasz pillantással, mely valószínűleg csupán véletlen volt.
- A küzdelem - mondta Pott - folyni fog mindaddig, amíg erőm, egészségem s az a kis tehetségem engedi, amely adatott nekem. Ettől a küzdelemtől, uram, nem fogok tágítani... habár fölkavarja az ember lelkét, és annyira kizökkent bennünket a sodrunkból, hogy képtelenek vagyunk eleget tenni a polgári élet mindennapi kötelességeinek... ettől a küzdelemtől mégsem fogok tágítani, amíg nyakára nem hágtam az Eatanswilli Függetlenség-nek. A főváros lakossága és hazánk népe tudja meg, uram, hogy számíthat rám... hogy nem fogom őket cserbenhagyni, s hogy el vagyok szánva, uram, kitartani mellettük mindhalálig.
- Ön nagyon nemesen gondolkodik, uram - mondta Pickwick úr és megszorította a nagylelkű Pott kezét.
- Amint látom, uram, önnek helyén van a szíve és az esze - jelentette ki Pott úr, szinte lihegve a nagy hévvel előadott hazafias nyilatkozattól. - Végtelenül boldog vagyok, uram, hogy megismerkedhettem egy ilyen emberrel.
- Én pedig - mondta Pickwick úr - nagyon megtisztelve érzem magam, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Engedje meg, uram, hogy bemutassam önt barátaimnak és útitársaimnak, akik szintén rendes tagjai a klubnak, melyet... és ezt büszkén mondhatom... én alapítottam.
- Roppantul fogok örülni - mondta Pott úr.
Pickwick úr kiment és a barátaival tért vissza. Illő módon bemutatta őket az Eatanswilli Közlöny szerkesztőjének.
- No mármost, kedves Pott uram - mondta a kis Perker úr -, az itt a kérdés, hogy mit csináljunk barátainkkal, hová tegyük őket?
- Talán megszállhatnánk itt, a fogadóban - mondta Pickwick úr.
- Egyetlen szabad ágy sincs itt, édes uram... nincs egyetlen üres szoba sem.
- Hát ez nagyon kellemetlen - mondta Pickwick úr.
- Nagyon kellemetlen - mondták útitársai.
- Volna egy ötletem - mondta Pott úr -, s azt hiszem, be fog válni. A Pávában van még két ágy és merem állítani, hogy ami a feleségemet illeti, a legnagyobb örömmel fogja vendégül látni Pickwick urat és valamelyik barátját, ha a másik két úr és az inas nem röstellik, hogy elhelyezkedjenek, ahogy tudnak, a Páva fogadóban.
Pott úr igyekezett mindenáron rábeszélni Pickwick urat, Pickwick úr viszont ismételten azzal védekezett, hogy nem veheti a lelkére, hogy Pott úr szeretetre méltó nejének alkalmatlanságot okozzon vagy a terhére váljon. A kérdés végül azon dőlt el, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, amely egyáltalán számba jöhetett. Meg is egyeztek hát; s miután valamennyien megebédeltek a Város Címeréhez címzett fogadóban, a jó barátok elbúcsúztak egymástól. Tupman úr és Snodgrass úr elindult a Páva felé, Pickwick úr és Winkle úr pedig Pott úr kastélya felé vette útját; előzőleg még megállapodtak abban, hogy másnap reggel valamennyien a Város Címerében találkoznak s elkísérik az igen tisztelt Samuel Slumkey úr választóit a szavazás színhelyére.
Pott úr egész családi köre tulajdon személyére és kedves életpárjára szorítkozott. Minden nagy embernek, aki hatalmas lángelméjével fényes polcra emelkedett a világban, van valami kis gyöngéje, mely éppen kiválóságánál fogva csak annál kirívóbbnak tűnik fel. Ha Pott úrnak volt gyöngéje, talán az lehetett, hogy kissé nagyon is alávetette magát a felesége lekicsinylő zsarnokságának és parancsolgatásának. Ámbár nem érezzük magunkat följogosítva arra, hogy ezt a körülményt nagyon hangsúlyozzuk, mert a jelen alkalommal Pottné a legnyájasabb modorát vette elő, hogy a két urat fogadja.
- Édes szívem - mondta Pott úr. - Pickwick úr... bemutatom neked Pickwick urat, Londonból.
Pottné elragadó bájossággal fogadta Pickwick úr atyai kézszorítását; Winkle úr pedig, akit még egyáltalán nem mutattak be, észrevétlenül bókolt és hajlongott az egyik sötét sarokban.
- Szívem - szólalt meg Pottné.
- Parancsolj, angyalkám - felelte Pott úr.
- Kérlek, mutasd be a másik urat.
- Ezer bocsánat, uram - mondta Pott úr. - Engedje meg... a feleségem... izé úr...
- Winkle úr - mondta Pickwick úr.
- Winkle úr - ismételte Pott; és ezzel befejezték a bemutatkozás szertartását.
- Bocsánatot kell kérnünk öntől, asszonyom - mondta Pickwick úr -, amiért ilyen kurtán-furcsán betörtünk magukhoz.
- Ugyan, kérem, szót sem érdemel - felelte Pott úr élete párja élénken. - Higgye el, uram, hogy nagyon megörül az ember, ha egy-két új arcot láthat, amikor úgy él, mint én, napról napra, hétről hétre, ezen az unalmas helyen, ahol soha nem látni senkit.
- Senkit, édesem! - tiltakozott Pott úr ravaszkás mosollyal.
- Senkit, csak téged - vágott vissza a felesége csípősen.
- Amint látja, Pickwick úr - mondta a házigazda, mintegy magyarázatképpen felesége kesergésére -, bizonyos mértékben itt el vagyunk vágva sok olyan szórakozástól és mulatságtól, amiben másutt részünk lehetne. Mint az Eatanswilli Közlöny főszerkesztője, tekintve, hogy a lapom igen nagy tekintélynek örvend a környéken, a politikai élet forgataga teljesen magával sodor...
- Szívem - szakította félbe Pottné.
- Angyalkám - mondta a szerkesztő.
- Azt szeretném, szívem, ha igyekeznél olyan témát találni, ami feltehetőleg ezeket az urakat is érdekelheti.
- De, édes egyetlenem... - mondta Pott úr nagyon szerény hangon -, Pickwick urat érdekli a politika.
- Az az ő szerencséje, ha érdekli - mondta Pottné nyomatékos hangon -, engem már halálra untat a ti politikátok, a Függetlenség-gel való civakodástok, meg a többi sületlenség. Igazán csodálom, szívem, hogy kitálalod itt ezt a sok ostobaságot.
- No de, szívecském... - mondta Pott úr.
- Ugyan, hagyjál békén ezekkel az ostobaságokkal - mondta Pottné. - Játszik ecarté-t, uram?
- Boldog leszek, ha megtanít rá, asszonyom - felelte Winkle úr.
- Jó, hát akkor húzzuk oda az ablakhoz ezt a kis asztalt, hogy ne is halljam ezt a sok politikai locsogást.
- Jane - szólt Pott úr a szobalánynak, aki behozta a gyertyákat -, menjen le az irodába, és hozza fel nekem a Közlöny ezernyolcszázhuszonnyolcadiki évfolyamát. Föl akarok olvasni - tette hozzá a szerkesztő, Pickwick úrhoz fordulva -, föl akarok olvasni önnek néhány vezércikket, amiket akkortájt írtam, mikor a sárgák ki akarták járni, hogy a sorompónál új vámőrt alkalmazzanak; úgy gondolom, hogy mulattatni fogja önt.
- Nagyon szeretném hallani a cikkeit, igazán mondhatom - jelentette ki Pickwick úr.
Az évfolyam megérkezett, a szerkesztő leült, Pickwick úr pedig melléje telepedett.
Hiába forgattuk át Pickwick úr jegyzőkönyvének lapjait, abban a reményben, hogy megtaláljuk benne a gyönyörű dolgozatok tartalmának kivonatát. Alapos okunk van azt hinni, hogy a stílus ereje és frissessége teljesen elbűvölte őt; Winkle úr ugyanis följegyezte azt a tényt, hogy mintegy a gyönyörűség mámorától, Pickwick úr szemei az egész felolvasás alatt le voltak csukódva.
A vacsora bejelentése véget vetett az ecarté-játéknak és egyúttal az Eatanswilli Közlöny érdekességeiből való szemelgetésnek is. Pottné csupa élet volt és csupa jókedv. Winkle úrról kezdett egyre jobb véleménnyel lenni, és nem habozott bizalmasan a tudtára adni, hogy Pickwick úr “aranyos öreg bácsi”. Ez a kifejezés olyan családias jellegű, hogy a nagyeszű ember testi-lelki jó barátai közül is csak kevesen merték volna használni. Mindazonáltal feljegyezzük, mert ez is megható és meggyőző bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a társadalom minden osztálya mily nagyrabecsülésben részesítette, s mily könnyűszerrel talált utat minden ember szívéhez és érzéseihez.
Késő éjszaka volt - Tupman úr és Snodgrass úr a Páva fogadó mélyén már réges-rég álomba merültek -, amikor a két jó barát aludni tért. Winkle úr szempillája is hamarosan lecsukódott, érzelmei azonban fel voltak izgatva, s a szíve szerelemre gyulladt; s miután álmában már órák óta érzéketlenné vált a külső valóság iránt, elkalandozó képzelete előtt még sokáig fel-felbukkant a bájos Pottné arca és alakja.
A reggel ébredező zaja és lármája elegendő volt arra, hogy a világ legregényesebb álmodozójának is kiverje a fejéből mindazt a gondolatot, mely nem volt közvetlen kapcsolatban a rohamosan közelgő választással. Dobpergés, kürtharsogás és trombitaszó, emberi lárma és lovak dobogása hangzott és visszhangzott az utcákon kora hajnaltól fogva; s egy alkalmi kis csatározás a két párt járőrei között egyszerre életet hozott az egészbe és kellemes változatosságot kölcsönzött az előkészületeknek.
- Nos, Sam - mondta Pickwick úr, ahogy az inasa megjelent a szobája ajtajában, éppen amikor elkészült az öltözködéssel -, talpon az egész város, mi?
- A szokott komédia, uram - felelte Weller úr. - Embereink a Város Címerénél gyülekeznek, s máris berekedtek a sok ordítozástól.
- Ó - mondta Pickwick úr -, lelkesednek-e vajon a jelöltjükért, Sam?
- Még soha életemben nem láttam ekkora lelkesedést, uram.
- Elszántak, ugye? - kérdezte Pickwick úr.
- Roppant elszántak - felelte Sam. - Még életemben nem láttam embereket, akik ennyit tudtak enni meg inni. Csak attól félek, hogy megpukkadnak.
- Ez a helybeli földesurak helytelen bőkezűsége - mondta Pickwick úr.
- Meglehet - felelte Sam kurtán.
- Eleven, lelkes, jóképű legényeknek látszanak - mondta Pickwick úr, ahogy kitekintett az ablakán.
- Nagyon elevenek - felelte Sam. - A Páva két pincérével együtt a kút alá állítottuk a független szavazópolgárokat, akik tegnap este ott vacsoráztak.
- A kút alá állították a független szavazópolgárokat? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Igen - felelte az inas -, minden ember ott aludt el, ahol eldűlt; ma reggel egyenként fölszedtük őket és vittük mind a kút alá, így aztán szépen magukhoz tértek. A bizottság fejenként egy shillinget fizetett a fürdetésükért.
- És ilyen dolgok megtörténhetnek? - kiáltotta Pickwick úr elképedve.
- A jó Isten áldja meg magát, uram - mondta Sam -, hát hol él ön? Hiszen ez még semmi, igazán semmi.
- Semmi? - mondta Pickwick úr.
- Semmi, éppenséggel semmi - felelte az inasa. - A legutóbbi választáskor, a szavazás előtt való este, az ellenpárt megvesztegette a Város Címere-beli pincérleányt, hogy babonázza meg annak a tizennégy le nem szavazott választónak a pálinkáját, akik a fogadóban laktak.
- Mit jelent az, hogy babonázza meg a pálinkájukat? - kérdezte Pickwick úr.
- Hogy álomport keverjen bele - felelte Sam. - Így görbüljek meg, ha tizenkét órával a választás után még mindig nem aludtak. Egy embert, aki szintén aludt, próbaképpen szekéren elvittek az urnához, de nem lehetett a dolgot nyélbe ütni... nem fogadták el a szavazatát; így aztán visszavitték és újra ágyba fektették.
- Furcsa szokások - mondta Pickwick úr félig önmagához, félig Samhez beszélve.
- Még nem is annyira furcsák, mint az a csodálatos dolog, ami tulajdon apámmal esett meg egy választáson, ráadásul éppen ezen a szent helyen, uram - mondta Sam.
- Mi volt az? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát akkoriban a postakocsival járt ide - mondta Sam -, s mivel éppen követválasztás volt, az egyik párt megfogadta őt, hogy hozzon le szavazókat Londonból. Indulás előtt való éjjel szép csöndben elhívja ám a másik párt bizottsága s ő el is megy a küldönccel, odavezetteti magát... nagy terem... egy csomó úr... nagy halom papír... toll, tinta, meg több efféle holmi... “Ó, Weller úr - szólítja meg az elnök. - Örülök, hogy láthatom, Weller úr, hogy van, hogy van?” - “Köszönöm, nagyon jól, uram - feleli az apám. - Remélem, hogy önnek is jól szolgál az egészsége.” - “Köszönöm, barátom, megjárja - mondja az elnök. - Foglaljon helyet, Weller úr... foglaljon helyet, kérem.” - Az apám helyet foglalt s egy darabig csak nézték egymást az urakkal. “Nem emlékszik rám?” - kérdi tőle az elnök. - “Nem mondhatnám, hogy emlékszem” - feleli az apám. - “Ó, én ismerem magát; kicsi korától fogva ismerem” - mondja. - “Én bizony nem emlékszem az úrra” - mondja az apám. - “Ez nagyon furcsa” - feleli az úriember. - “Bizony az” - mondja az apám. - “Kurta lehet az emlékezőtehetsége, Weller úr” - mondja az elnök. - “Már az igaz, hogy nagyon kurta” - feleli az apám. - “Mindjárt gondoltam” - mondja az úriember... Hát aztán tölt neki egy pohár bort, kikérdezi a mesterségéről, felvidítja amúgy igazában, s végezetül egy húszfontos bankót csúsztat a markába. “Nagyon rossz az út Londontól idáig” - mondja az úriember. - “Hát imitt-amott bizony elég fáradságos” - feleli az apám. - “Kivált a csatorna táján, ugyebár?” - mondja az úriember. - “Hát bizony elég komisz” - feleli az apám. - “No hát, Weller úr - mondja az úriember -, maga ügyes kocsis és tudjuk, hogy azt teheti a lovával, amit akar. Mi valamennyien nagyon szeretjük magát, Weller úr, és ha történetesen valami baleset érné, amikor lehozza azokat a választókat, és ha bele találná őket fordítani a csatornába anélkül, hogy valami kár esne bennük, akkor ez a magáé” - mondja. - “Ó, uram, ön nagyon jó hozzám - mondja az apám -, s iszom is az egészségére még egy pohárral...” Ivott, zsebre vágta a pénzt, s azzal odábbállt. És nem is hinné, uram - folytatta Sam, kimondhatatlanul szemtelen pillantást vetve gazdájára - hogy éppen aznap, amikor a választókat lehozta, kocsija éppen azon a bizonyos helyen felborult és valamennyi utasa a csatornába fordult.
- De csak nem fulladtak bele? - kérdezte Pickwick úr sietve.
- Hát bizony - felelte Sam nagyon csöndesen -, azt hiszem, hogy egy öregúr odaveszett; annyit tudok, hogy a kalapját megtalálták, de már abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy a feje is benne volt-e vagy sem. Nekem azonban az a különös és csudálatos véletlen szúrt szemet leginkább, hogy azok után, amiket az az úr mondott, az apám kocsija éppen aznap és éppen azon a helyen borult föl.
- Hát bizony, nagyon különös véletlen - mondta Pickwick úr. - No de kefélje ki a kalapomat Sam, mert hallom Winkle úr hangját, hív már reggelizni.
Ezzel Pickwick úr lement a nappaliba, ahol a reggelit már az asztalon találta és a családot az asztal körül. A reggelit sebesen elfogyasztották; mindegyik férfi kalapja óriási kék szalaggal volt feldíszítve, melyet Pottné saját gyönge kezeivel tűzött fel; és miután Winkle úr vállalkozott rá, hogy Pottnét fölkíséri egy háztetőre, a szavazóemelvény tőszomszédságában, Pickwick úr és Pott úr kettesben visszamentek a Város Címerébe, melynek hátsó ablakából a Slumkey-bizottság egyik tagja szónokolt hat kisfiúnak és egy leánykának. Minden második mondat után ezzel a nagyszabású megszólítással fordult hozzájuk: “Eatanswilli férfiak” - mire a fent nevezett hat kisgyerek torkaszakadtából éljenezni kezdett.
A fogadó udvara kétségbevonhatatlan jeleit mutatta az eatanswilli kékek erejének és dicsőségének. Valóságos kék zászlóerdő volt ott, részben egynyelű, részben kétnyelű zászlókból, melyeken négy láb magas és megfelelően kövér aranybetűkből alkalmi jelmondatok, fölírások díszelegtek. Továbbá egy dobosokból, kürtösökből és trombitásokból álló nagy zenekar is fel volt állítva négyesével kettős sorokban, amely igazán megszolgálta a bérét, jobban, mint akárki, főként a dobosok, akik nagyon izmos legények voltak. Voltak ott rendőrtestületek kék pálcákkal, húsz bizottsági tag kék vállszalaggal és egy egész sereg szavazó, kék kokárdával. Voltak ott választók lóháton és gyalog. S volt ott egy nyitott négyesfogat az igen tisztelt Samuel Slumkey úr számára és négy kétfogatú hintó barátai és pártfogói számára; s a zászlók lobogtak, a zenekar játszott, a rendőrök káromkodtak, a bizottsági tagok civakodtak, a tömeg ordítozott, a lovak ágaskodtak és a kocsisok izzadtak; és minden ember, aki csak összesereglett ott és minden jószág, amit csak összehordtak, mind-mind az igen tisztelt (Slumkey Hall-i) Samuel Slumkey úrnak, az Egyesült Királyság Alsóházába küldendő, s az eatanswilli kerületet képviselendő jelöltnek használatára, javára, tiszteletére és dicsőségére volt rendelve.
Nagy-nagy, hosszan tartó éljenzés tört ki, és a “Sajtószabadság” feliratú kék zászló büszkén lobogott, amikor a lent ácsorgó tömeg az egyik ablakban megpillantotta Pott úr vörösesszőke fejét; s harsogó lelkesedésben törtek ki, amikor megjelent maga az igen tisztelt Samuel Slumkey úr, lovaglócsizmában, kék nyakkendővel, s megrázta a nevezett Pott úr kezét és színpadias mozdulattal mutatta a tömegnek, hogy soha el nem múló hálával tartozik az Eatanswilli Közlöny-nek.
- Készen van minden? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr Perker úrtól.
- Minden, édes jó uram - felelte a kis ember.
- Remélem, hogy semmit nem felejtettek ki? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.
- Nem mulasztottunk el semmit, édes uram... semmit a világon. Az utcai kapu előtt húsz ember várakozik megmosakodva, hogy önnel kezet szoríthasson; és hat ölbeli gyerek, ezeknek a fejét ön meg fogja simogatni s a korukat is meg fogja kérdezni; a gyerekekre különösen legyen gondja, édes jó uram... az ilyesminek mindig nagy hatása van.
- Gondom lesz rá - mondta az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.
- És esetleg... édes jó uram - mondta a gondos kis ember -, talán megtehetné... nem mondom, hogy elengedhetetlenül szükség van rá... de ha meg tudná tenni, hogy egyet megcsókoljon közülük, ez roppant nagy hatással lenne a tömegre.
- Nem tenne vajon éppen olyan jó hatást, ha egy bizottsági tag vagy egy ajánló csókolná meg? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.
- Tartok tőle, hogy nem - felelte a kortes. - Azt hiszem, édes uram, ha ön személyesen csinálná a dolgot, a népszerűsége nagyot nőne ezzel.
- No, jól van - felelte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr, beletörődve a dologba -, akkor hát át kell esnünk rajta. Köszönöm.
- Álljon fel a menet! - kiáltotta a húsz bizottsági tag.
Az összegyűlt tömeg éljenzései között elfoglalták helyüket a zenekar tagjai és a rendőrök, a bizottsági tagok és a választók, a lovasok és a kocsik - mindegyik kétlovas kocsiban annyi úriember szorongott, ahány csak egyenesen meg tudott állni benne; Perker úr kocsijában volt Pickwick úr, Tupman úr, Snodgrass úr, s rajtuk kívül még egy rakás bizottsági tag.
Óriási feszültség támadt egy pillanatra, amikor a menet azt nézte, hogy az igen tisztelt Samuel Slumkey úr hogyan száll be a kocsijába. A tömeg hirtelen zajos éljenzésben tört ki.
- Már kijött - mondta a kis Perker úr nagyon izgatottan; s már csak azért is izgatott volt, mert a helyéről egyáltalában nem láthatta, hogy elöl mi történik.
Újabb és jóval hangosabb éljenzés.
- Kezet szorít az emberekkel - kiáltotta a kis ügyvéd.
Újabb és még hevesebb éljenzés.
- Megsimogatja a kisgyerekek fejét - mondta Perker úr remegve az izgatottságtól.
Dörgő éljenzés, mely megrengette a levegőt.
- Megcsókolta az egyiket! - kiáltott fel elragadtatva a kis ügyvéd.
Újabb bömbölés.
- Még egyet megcsókolt - lihegte magánkívül a kis kortes.
Harmadszor is ordítás.
- Megcsókolja valamennyit! - kiáltotta az elragadtatott kis úriember. És a sokaság fülsiketítő éljenzése közben a menet megindult.
Hogy hogyan és mi módon keveredett össze a két menet, s hogyan gabalyodtak ki megint a nagy zűrzavarból, mely azután következett, ennek leírására már nem vállalkozhatunk, mivelhogy mindjárt a legelején a sárgáknak az egyik zászlórúdja úgy benyomta Pickwick úr fejébe a kalapját, hogy a szeme, orra, sőt a szája sem látszott ki belőle. Ő maga írja le, hogy amikor sikerült egyszer kipislantania a kalap alól, körös-körül haragos és szilaj arcokat látott, sűrű porfelhőt és nagy tömeg verekedőt. Ő maga úgy adja elő, hogy valami láthatatlan erő letaszította őt a kocsiról, s személyesen belekeveredett egy ökölvívó párbajba; de hogy kivel, hogyan és miért, azt teljességgel képtelen megállapítani. Azután azt érezte, hogy hátulról egy falépcsőn lökdösik fölfelé; és amikor levette a kalapját, barátai között találta magát, egészen elöl, a választási emelvény bal oldalán. A jobb oldali rész a sárgáknak volt fenntartva, az emelvény közepe pedig a polgármesternek és a városházi hivatalnokoknak; ezek közül az egyik - az eatanswilli kövér kikiáltó -, egy óriási csengőt rázott, amellyel csöndet akart parancsolni, mialatt Horatio Fizkin úr és az igen tisztelt Samuel Slumkey úr szívükre szorított kézzel, végtelen nyájassággal hajlongtak a fejeknek háborgó tengere felé, mely elöntötte az egész előttük álló térséget, s amelyből a füttyöknek, kiáltozásnak, üvöltésnek és ujjongásnak olyan vihara zúgott fel, hogy becsületére vált volna bármilyen földindulásnak.
- Ott van Winkle - mondta Tupman úr, meghuzigálva Pickwick úr kabátujját.
- Hol? - kérdezte Pickwick úr, s föltette a szemüvegét, amelyet eddig szerencsésen megőrzött a zsebében.
- Ott - mondta Tupman úr -, azon a háztetőn. - És csakugyan, egy cseréptető ólomcsatornájában, két kényelmes széken ott ült Winkle úr és Pottné, s lobogtatták feléjük zsebkendőjüket, annak jeléül, hogy felismerték őket. Pickwick úr akként viszonozta ezt az üdvözlést, hogy csókokat dobált a hölgy felé.
A szavazás még nem kezdődött el; és minthogy a tétlen sokaság általában hajlamos a tréfálkozásra, ez az igazán ártatlan kis dolog elegendő volt arra, hogy kihívja a csúfolódásukat.
- Ó, ez az istentelen vén betyár - kiáltotta egy hang. - Hát a leányokra kacsingatsz, hé?
- No, nézd, a jámborképű, vén bűnöst! - kiáltotta egy másik hang.
- Fölteszi a pápaszemét és úgy nézegeti a menyecskéket - kiáltotta egy harmadik hang.
- És hogy hunyorgat rá azzal a vén huncut szemével - ordította egy negyedik.
- Vigyázz a feleségedre, Pott! - ordította az ötödik; s erre aztán lett harsogó kacagás.
Minthogy ezt a csúfolódást sértő hasonlatok kísérték, Pickwick úrról és egy vén kecskebakról, s más egyéb, hasonló természetű élcek, és minthogy ráadásul egy ártatlan úri hölgy becsületét érintő megjegyzések is estek, Pickwick úr felháborodása nem ismert határt; de minthogy éppen ebben a pillanatban parancsoltak csöndet, Pickwick úr beérte azzal, hogy megvető pillantást vetett a félrevezetett tömegre, mire azok még harsogóbb hahotában törtek ki.
- Csönd! - dörögték a polgármester emberei.
- Whiffin, csináljon csendet - mondta a polgármester méltóságteljes arccal, mely illett magas hivatalához. Engedelmeskedve parancsának, a kikiáltó újabb hangversenyt rögtönzött a csengettyűvel, amire egy úr a sokaságból elkiáltotta magát, hogy “szemetes!” - ami újabb okot adott a nevetésre.
- Uraim! - mondta a polgármester olyan harsány hangon, ahogy csak a torkán kifért. - Uraim! Választópolgár társaim az eatanswilli kerületben! Azért gyülekeztünk ma össze, itt ezen a helyen, hogy képviselőt válasszunk, s betöltsük a helyét annak, aki legutóbb...
A polgármestert itt félbeszakította egy hang a tömegből.
- Sok szerencsét, polgármester úr, csak üsse a vasat, amíg meleg, hiszen úgyis ezzel szerezte a vagyonát! - kiáltotta a hang.
Ez a célzás a szónok polgári mesterségére, viharos tetszést váltott ki, amely a csengettyűkísérettel együtt teljesen elnyomta a szónok beszédének hátralevő részét, az utolsó mondat kivételével, amelyben a polgármester köszönetet mondott az egybegyűlteknek türelmükért és figyelmükért, hogy a szavait végighallgatták - s ezt a köszönetnyilvánítást egy negyedóráig tartó, harsogó derültség követte.
Ezután egy nagyon kikeményített fehér nyakravalójú, magas, sovány úriember - akitől a tömeg ismételten azt kérdezgette: “Vajon nem felejtette-e otthon a hangját, talán küldjön haza egy gyereket, megkérdezni, hogy nem hagyta-e a párnája alatt?” - engedelmet kért, hogy megnevezhessen egy arra termett és kifogástalan személyt, aki képviselje őket a parlamentben. S amikor bejelentette, hogy ez a személy nem más, mint Horatio Fizkin úr, Fizkin Lodge-ból (Eatanswill), a Fizkin-pártiak éljenezni kezdtek, a Slumkey-pártiak viszont fütyülni és pisszegni, olyan sokáig és olyan hangosan, hogy mind a sovány úriember, mind pedig a segédje a további szónoklat helyett bátran kabarédalokat énekelhettek volna anélkül, hogy bárki is észrevegye.
Miután Horatio Fizkin úr barátai megkezdték a mérkőzést, egy vörös ábrázatú, mérges kis ember következett sorra, hogy egy másik arra termett és kifogástalan személyt ajánljon, aki a parlamentben az eatanswilli választókat képviselje; és a vörös arcú úriember minden akadály nélkül előadhatta volna a mondókáját, ha nem lett volna túlságosan mérges ahhoz, hogy lenyelje a tömeg tréfálkozásait. Néhány szép szónoki hasonlat után azonban a vörös arcú úr előbb azokat kezdte szidni, akik a sokaságból megzavarták a beszédjét, azután pedig megfenyegette az emelvényen összegyűlt urakat is; mire olyan felzúdulás támadt, hogy a vörös arcú úr kénytelen volt érzelmeit némajátékkal kifejezni, majd átengedte a dobogót helyettesének, aki egy félórás írott beszédet kezdett felolvasni és semmi áron nem akarta abbahagyni, mert a beszédet már beküldte előzőleg az Eatanswilli Közlöny-nek s az Eatanswilli Közlöny már le is közölte szóról szóra, egész terjedelmében.
Azután Horatio Fizkin úr személyesen lépett elő, hogy szóljon a választókhoz; de alig fogott hozzá, amikor az igen tisztelt Samuel Slumkey úr zenekara olyan erővel zendített rá egy nótára, hogy ahhoz képest reggeli erőkifejtésük csak gyermekjáték volt; viszonzásul a sárgák tömege csapkodni kezdte a kék tömeg fejét, hátát; mire a kékek szabadulni igyekeztek kellemetlen sárga szomszédjaiktól; ebből aztán olyan dulakodás, lökdösődés, verekedés támadt, hogy mi éppoly kevéssé tehetünk igazságot benne, mint a polgármester, jóllehet ő tizenkét rendőrének szigorú parancsot adott, hogy tartóztassák le a verekedés kezdeményezőit, akik lehettek vagy kétszázötvenen. Ez a kis összezördülés Horatio Fizkin urat és a barátait a legnagyobb mértékben dühbe hozta, úgyhogy végül Horatio Fizkin úr engedelmet kért, s megkérdezte az ellenjelöltjét, az igen tisztelt Samuel Slumkey urat, hogy vajon a zenekar az ő beleegyezésével játszik-e; erre a kérdésre az igen tisztelt Samuel Slumkey úr megtagadta a választ, minélfogva Horatio Fizkin úr öklével fenyegette meg az igen tisztelt Samuel Slumkey urat; amire az igen tisztelt Samuel Slumkey úrnak is fölforrt a vére és életre-halálra hívta ki Horatio Fizkin urat. A választási rendszabályoknak s a törvényes előírásoknak erre a lábbal való tapodására a polgármester újabb csengettyűáriát rendelt el, s kijelentette, hogy mind a két felet, Horatio Fizkin urat és az igen tisztelt Samuel Slumkey urat maga elé idézteti és óvadék mellett kötelezi őket a tettlegesség elkerülésére. Erre a rettenetes fenyegetésre mind a két jelölt párthívei beleavatkoztak a dologba, s miután a két párt emberei párosával, háromnegyed óra hosszat veszekedtek, Horatio Fizkin úr megemelte kalapját az igen tisztelt Samuel Slumkey úr előtt; az igen tisztelt Samuel Slumkey úr pedig megemelte kalapját Horatio Fizkin úr előtt; a zenekar elhallgatott, a tömeg annyira-amennyire lecsöndesedett és Horatio Fizkin úr folytathatta a beszédét.
A két jelölt beszéde, bár minden egyéb tekintetben elütöttek egymástól, nagy elismeréssel adózott az eatanswilli választók kiváló érdemeinek. Mindketten kifejezést adtak abbeli meggyőződésüknek, hogy függetlenebb, felvilágosodottabb, hazafiasabb, nemes lelkűbb és önzetlenebb emberek soha nem voltak a világon, mint azok, akik nekik ígérték a szavazatukat; mindkettő burkoltan sejteni engedte, hogy az ellenpárt választói részeges disznók, minélfogva képtelenek ama fontos jog gyakorlására, mely rájuk van bízva. Fizkin késznek nyilatkozott megtenni mindent, amit kívánnak tőle; Slumkey pedig kijelentette, hogy egyebet sem fog tenni, mint amit kérnek tőle. Mind a ketten azt mondták, hogy Eatanswill iparát, kereskedelmét és felvirágzását jobban szívükön hordják majd, mint bármit a világon, és mind a kettő a legnagyobb bizalommal, feltétlenül számított rá, hogy ő lesz az, akit megválasztanak.
Kézfelemeléssel szavaztak; a polgármester az igen tisztelt Samuel Slumkey úr (Slumkey Hall) javára döntött. Horatio Fizkin úr erre név szerinti szavazást kért, amit el is rendeltek. Aztán köszönetet szavaztak a polgármesternek az elnöki székben tanúsított kiváló magatartásáért; és a polgármester, miközben magában azt kívánta, hogy bár csakugyan volna elnöki széke, amelyben kiváló magatartást tanúsíthat (ugyanis az egész idő alatt állnia kellett) - viszonozta a köszönetet. A két menet ismét megalakult, a kocsik lassan hatoltak a tömegen keresztül, amelynek egyes tagjai megéljenezték vagy lepisszegték őket aszerint, ahogy a szívük vagy a személyük sugallta.
A név szerinti szavazás egész ideje alatt a város állandó lázas izgalomban élt. Minden a legpazarabb és legpompásabb módon folyt. A kocsmákban bámulatosan olcsón mérték az italokat; féderes fedett hintók jártak ide-oda az utcákon, azoknak a választóknak a kedvéért, akiket hirtelen szédülés fogott el - mert ez a járvány a küzdelem ideje alatt roppant nyugtalanító méreteket öltött a választók között, s következményeként sűrűn lehetett látni embereket a kövezeten heverve, a teljes érzéketlenség állapotában. A választóknak egy kis csoportja még a legutolsó napon sem szavazott le. Voltak ugyanis megfontolt és számító emberek, akiket még egyik párt érvei sem győztek meg, jóllehet mind a két párttal ugyancsak sűrűn tárgyaltak. A név szerinti szavazás berekesztése előtt egy órával Perker úr engedelmet kért, hogy bizalmasan tanácskozhasson ezekkel az értelmes, nemes és hazafias férfiakkal. Megengedték neki. Érvei rövidek, de nyomósak voltak. A választók testületileg mentek az urnához, és mire valamennyien ismét kijöttek, az igen tisztelt Samuel Slumkey úr “bejött” képviselőnek.
Dostları ilə paylaş: |
