Charles dickens a pickwick klub

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

amely leírja két jeles egyéniség hű képmását; továbbá egy nagy
villásreggeli az ő portájukon; s ez a nagy reggeli alkalmat nyújt
egy régi ismeretség felújítására és egy új fejezet megkezdésére

Pickwick úr némi kis lelkifurdalást érzett, amiért a Pávában lakó barátait az utóbbi időben elhanyagolta, s harmadnap reggel a választás után, már éppen indulóban volt, hogy fölkeresse őket, amikor hű inasa egy névjegyet nyomott a kezébe, amelyen a következő felírás volt olvasható:

MRS. LEO HUNTER

Hunter-tanya. Eatanswill

- Jött valaki - mondta Sam röviden.

- És velem akar beszélni ez a valaki, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Éppen magával, uram; és senki más nem jó neki, mint az ördög titkára mondta, amikor elvitte Doktor Faustust - felelte Weller úr. - Önnel akar beszélni ez az úr.

- Úr? - kérdezte Pickwick úr. - Szóval nem hölgy, hanem úr?

- Hát, mindenesetre nagyon sikerült utánzata, ha nem is az - felelte Samuel Weller.

- De hiszen ez egy hölgy névjegye - mondta Pickwick úr.

- De nekem mégis egy úr adta a kezembe - felelte Sam -, s kint várakozik a nappaliban... azt mondta, hogy inkább egész nap itt vár, semhogy önt elszalassza.

Pickwick úr, ahogy értesült erről az elhatározásról, lement a nappaliba. Egy ünnepélyes komoly úr pattant fel a helyéről a beléptekor, és mélységes tisztelettel így szólította meg:

- Ha nem tévedek, Pickwick úrhoz van szerencsém?

- Igen, én vagyok.

- Engedje meg, uram, hogy megragadjam a kezét. Engedje uram, hogy megszorítsam - mondta az ünnepélyes úr.

- Csak tessék - felelte Pickwick úr.

Az idegen megszorította a feléje nyújtott kezet, aztán így folytatta:

- Hallottuk az ön hírét, uram. Az ön régiségtani vitája nagy port vert fel, s L. Hunterné őnagyságának is fülébe jutott... a feleségemnek, uram; én Leo Hunter vagyok - az idegen elhallgatott, mintha azt várta volna, hogy ez a kijelentés Pickwick urat ámulatba ejti majd; minthogy azonban Pickwick úr megőrizte hidegvérét, az idegen így folytatta:

- A feleségem, Leo Hunterné őnagysága, rendkívül büszke rá, hogy ismerősei közé sorolhatja mindazokat, akik alkotásaik és a tehetségük révén kitüntették magukat. Engedje meg tehát, uram, hogy ennek a listának a legfényesebb nevei közé beiktassuk a Pickwick nevet is, azokéval együtt, akik tagjai a klubnak, mely Pickwick úrról nyerte a nevét.

- Nagyon fogok örülni, ha egy ilyen kiváló hölggyel megismerkedhetem, uram - felelte Pickwick úr.

- Meg fog vele ismerkedni - mondta az ünnepélyes úr. - Holnap reggel nagy társaságot látunk villásreggelire, uram... fête champêtre-t⁶ rendezünk... a számos kiválóság tiszteletére, akik alkotásaik és tehetségük révén kitüntették magukat. Engedje meg, uram, hogy átadjam önnek Leo Hunter neje őnagysága szíves meghívását... szívesen látjuk önöket a Hunter-tanyán.

- Köszönöm - felelte Pickwick úr -, a legnagyobb örömmel teszünk eleget a meghívásnak.

- A feleségem gyakran rendez ilyen villásreggelit - folytatta új ismerősük -, “szellemi szüre­teket és lelki lakomákat”, mint ahogyan ezt valaki igen találóan és eredetien kifejezte a Leo Hunterné villásreggelijéről írott szonettjében.

- Az illető szintén kitüntette magát alkotásai és tehetsége révén? - kérdezte Pickwick úr.

- Úgy van, uram - felelte az ünnepélyes úr. - Hunterné őnagysága minden ismerőse ilyen kitűnőség; Leo Hunter neje tart rá, uram, hogy ne is legyen másfajta ismerőse.

- Nagyon nemes igyekezet - mondta Pickwick úr.

- A feleségem igazán nagyon büszke lesz, ha közlöm majd vele, hogy ön így nyilatkozott róla - mondta az ünnepélyes úr. - Ha nem tévedek, az ön kíséretében is van egy úr, aki nagyon szép kis verseket írt.

- Snodgrass barátomnak nagy hajlama van a költészethez - felelte Pickwick úr.

- Hunterné őnagyságának is, kérem. Rajong a költészetért, uram. Imádja; bátran mondhatom, hogy szíve-lelke teljesen összeforrt, egybeolvadt a poézissel. Ő maga is költött néhány gyönyörű verset. Bizonyára ön is olvasta a Haldokló békához írott ódáját.

- Nem, nem emlékszem, hogy olvastam volna - mondta Pickwick úr.

- Csodálom, uram - mondta Leo Hunter úr. - Óriási föltűnést keltett. L. és nyolc csillag aláírással jelent meg először a Hölgyfutár-ban. Így kezdődik:

Hason fekszel egy kövön,
Itt fölenged a közöny;
Jő szemembe könnyözön.
         Ó, szomorú vég a
         Tiéd, szegény béka.

- Gyönyörű! - mondta Pickwick úr.

- Finom - mondta Leo Hunter úr. - S olyan közvetlen.

- Roppant közvetlen - mondta Pickwick úr.

- A második versszak még meghatóbb. Elszavaljam?

- Ha volna szíves - felelte Pickwick úr.

- Így hangzik - mondta az ünnepélyes úr, még sokkal ünnepélyesebb hangon:

Láttad vad kölykök hadát
A kutyát uszítva rád.
S elvesztéd mocsár-hazád.
         Ó, szomorú vég a
         Tiéd, szegény béka!

- Nagyon szépen fejezi ki magát - mondta Pickwick úr.

- Csupa finomság, uram - mondta Leo Hunter úr. - De hát Hunterné őnagysága ajkáról kellene ezt hallania. Ő aztán el tudja szavalni istenigazában. Holnap reggel majd el is szavalja, jelme­ze­sen, uram.

- Jelmezesen!?

- Mint Minerva. De majd elfeledtem... jelmezes lesz ez a holnapi villásreggeli.

- Jaj Istenem - mondta Pickwick úr végigpillantva saját termetén -, de hisz’ nekem lehetetlen...

- Dehogy lehetetlen, uram, dehogy lehetetlen! - kiáltott fel Leo Hunter úr. - Solomon Lucasnál a Fő utcában akár ezer jelmezt is kaphat. Gondolja meg, uram, hányféle alkalmas jelmez közül választhat. Pláto, Zéno, Epikuros, Pitagoras... valamennyien klubokat alapítottak.

- Ezt én is tudom - mondta Pickwick úr -, de minthogy én nem vetélkedhetek ezekkel a nagy emberekkel, nincs jogom hozzá, hogy viseljem a ruhájukat.

Az ünnepélyes úr néhány percre gondolataiba merült, aztán így szólt:

- Ha jobban meggondolom a dolgot, uram, nem tudom, vajon a feleségemnek nem szerezne-e nagyobb örömet, ha egy oly híres embert, mint ön, saját öltözetében és nem kölcsönkért jelmezben mutathatna be a vendégeinek. Azt hiszem, bátran megígérhetem, hogy önnel kivételt fog tenni, uram... igen, ami Leo Hunter neje őnagyságát illeti, bizonyos vagyok benne, hogy egészen bátran megígérhetem.

- Ez esetben - mondta Pickwick úr - a legnagyobb örömmel meg fogok jelenni.

- No de én csak az idejét rablom, uram - mondta az ünnepélyes férfiú, mintha egyszerre észbe kapott volna. - Tudom jól, hogy milyen drága az ideje, s nem akarom önt feltartani. Meg­mondhatom tehát Leo Hunterné őnagyságának, ugyebár, hogy biztosan számíthat önre és kiváló barátaira? Ajánlom magamat, uram, büszke vagyok, hogy ilyen jeles emberrel meg­ismer­kedhettem... ne fáradjon, kérem, egy lépést se, egy szót se...

S azzal Leo Hunter úr anélkül, hogy Pickwick úrnak időt engedett volna meggondolni magát, vagy kifogást kitalálni, méltóságteljesen eltávozott.

Pickwick úr föltette a kalapját és elment a Pávába, ahol Winkle úr már a jelmezbál hírével fogadta.

- Pottné őnagysága is ott lesz - ezek voltak első szavai, melyekkel mesterét üdvözölte.

- Ott lesz? - kérdezte Pickwick úr.

- Ott, Apollónak öltözve - felelte Winkle úr. - Csak Pott úrnak kifogása van a tunika ellen.

- Igaza is van. Tökéletesen igaza van - mondta Pickwick úr határozott hangon.

- Igen... így hát aranycsillámos fehér selyemruha lesz rajta.

- De fogják-e aztán tudni, hogy kit ábrázol? - kérdezte Snodgrass úr.

- Hát persze hogy fogják tudni - felelte Winkle úr felháborodva. - Hiszen láthatják majd a lantját, no nem?

- Az igaz; erre nem is gondoltam - mondta Snodgrass úr.

- Én haramiának öltözöm - szólt közbe Tupman úr.

- Mi a csuda! - mondta Pickwick úr, egészen hátrahőkölve.

- Haramiának - ismételte Tupman úr szelíden.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani - folytatta Pickwick úr, ünnepélyes szigorúsággal méregetve a barátját -, csak nem azt akarja ezzel mondani, Tupman úr, hogy rövid derekú zöld bársonyzekébe szándékozik bújni?

- Pedig abba szándékozom bújni, uram - felelte Tupman úr nagy hévvel. - És vajon miért ne tenném, uram?

- Azért, uram - felelte Pickwick úr meglehetősen izgatottan -, azért, mert már vén hozzá, uram.

- Vén! - kiáltotta Tupman úr.

- És ha még egyéb okára is kíváncsi - folytatta Pickwick úr -, hát túl kövér is hozzá, uram.

- Uram - mondta Tupman úr, és az arca olyan piros lett, mint a pipacs. - Ez sértés.

- Uram - felelte Pickwick úr ugyanolyan hangon -, ez félannyira sem sérti önt, mint ahogy az sértene engem, ha ön rövid derekú zöld bársonyzekében jelenne meg a társaságomban.

- Uram - mondta Tupman úr -, ön egy himpellér.

- Uram - mondta Pickwick úr -, ön nem kevésbé!

Tupman úr néhány lépést tett előre és rámeredt Pickwick úrra. Pickwick úr viszonozta a pillantást, sőt szemüvegének segítségével egy gyújtópontba egyesítette, s az egész lénye büszke megvetést sugárzott. Snodgrass úr és Winkle úr kővéváltan nézték a jelenetet, mely két ilyen ember között ment végbe.

- Uram - mondta Tupman úr rövid szünet után, tompa, mély hangon. - Ön engem vénnek nevezett.

- Úgy van - mondta Pickwick úr.

- És kövérnek.

- Megismétlem, ha kívánja.

- És himpellérnek.

- Mert az.

Ijesztő szünet támadt.

- Én önt személy szerint, uram - mondta Tupman úr a felindulástól remegő hangon, miközben a kézelőjét igazgatta -, én önt személy szerint... nagyon... nagyon szeretem, de mégis elégtételt kell vennem magamnak.

- Csak rajta, uram! - felelte Pickwick úr. Az izgatott szóváltás hatása alatt a hősies férfiú most olyan merev tartást vett fel, mintha hűdéses bénulása lenne, de a két szemtanú szentül meg volt győződve arról, hogy ez a helyes védelmi pozitúra.

- Hogyan! - kiáltott fel Snodgrass úr, hirtelen visszanyerve beszélőképességét, amelytől nagy álmélkodása fosztotta meg az imént, s azzal kettejük közé vetette magát, nem törődve a súlyos kockázattal, hogy esetleg mind a két féltől kap egy-egy nyaklevest. - Hogyan! Pickwick úr, ön, akire egy világ tekint! És Tupman úr, akire a mi elnökünk halhatatlan dicsőségéből egy fénysugár esik, mint mindnyájunkra! Szégyen, gyalázat, uraim! Szégyen, gyalázat!

A szokatlan ráncok, melyeket a pillanatnyi felindulás vont Pickwick úr tiszta és nyílt homlo­kára, ifjú barátjának szavai alatt lassanként eltünedeztek, akárcsak a plajbász fekete vonásai a törlőgumi hatására. Mielőtt még Snodgrass úr befejezte volna mondókáját, Pickwick úr arca visszanyerte szokásos jóakaratú kifejezését.

- Heves voltam - mondta Pickwick úr -, nagyon heves. Fogjunk kezet, Tupman.

Tupman úr arcáról is eltűnt a sötét felhő, amint melegen kezet szorított barátjával.

- Én is nagyon heves voltam - mondta.

- Nem, nem - tiltakozott Pickwick úr -, én vagyok a hibás. Felveszi majd a zöld bársonyzekét, ugye?

- Nem, dehogy veszem - felelte Tupman úr.

- De, vegye fel, kérem, a kedvemért - mondta Pickwick úr.

- No, jó, hát akkor felveszem - mondta Tupman úr.

Ennélfogva megegyeztek abban, hogy Tupman úr, Winkle úr és Snodgrass úr, mind a hárman, jelmezt öltenek. Így hát Pickwick úr, a baráti jószívére hallgatva, beleegyezett olyasmibe, amitől józanabb meggondolással visszariadt volna - jellemének szeretetreméltóságát ez is fényesen bizonyítja, annyira, hogy kitalálni sem lehetne ennél jellemzőbb esetet rá, még ha ezeken a lapokon elbeszélt események mind merőben költöttek volnának is.

Leo Hunter úr nem túlzott Solomon Lucas ruhakészletét illetőleg. Számos jelmeze volt - sőt számtalan -, talán nem szorosan véve klasszikus jelmezek, sem egészen modernek, s talán egyik sem felelt meg szigorúan egyik vagy másik kor divatjának, de valamennyi többé-kevésbé aranyhímes volt, és van-e szebb dolog a világon, mint az aranyhímes ruha? Talán kifogásolni lehetne rajtuk, hogy nem nappali világításhoz valók, de mindnyájan tudjuk, hogy lámpafénynél gyönyörűen csillognak-villognak; s ha valaki fényes nappal rendez jelmezes bált, és a ruhák nem festenek olyan jól, mint festenének este, erről az aranyos ruhák igazán nem tehetnek, s a hiba nyilván azokban van, akik a bált adják, nem pedig a hímes jelmezek­ben. Így okoskodott Solomon Lucas úr; s megegyező érveivel sikerült Tupman, Winkle és Snodgrass urakat rábírnia, hogy azokat a jelmezeket vegyék fel, melyeket ő őszintén, tapasztalt szakértelemmel ajánlhat erre az alkalomra.

A pickwickisták a Város Címerénél béreltek maguknak egy négyüléses kocsit, és ugyancsak innét rendeltek egy hintót is Pott úr és Pottné őnagysága számára, hogy azon menjenek majd Leo Hunterné mulatságára, melyet Pott úr a kapott meghívó fejében finom viszonzásul az Eatanswilli Közlöny-ben már előre bizalmasan úgy jellemzett, hogy: “fényes, változatos és nagyszerű matiné lesz... a szépségnek és a tehetségnek szédítő csillogása... a pazar vendég­látás bőségszaruja... és mindenekfölött olyan ragyogó pompa, melyet a legfinomabb ízlés mérsékel... olyan fényűzés, amelyet a legtökéletesebb harmónia és a legilledelmesebb tónus hangol egybe... s amelyhez képest még az Ezeregyéjszaka mesebeli ragyogása is olyan homá­lyos és zavaros színben tűnik fel, mint amilyen például annak a férfiatlan, mogorva egyénnek a lelke lehet, aki nem átallotta rút irigységével bemocskolni a kiváló és köztiszteletben álló hölgy előkészületeit, kinek az oltárára letesszük a csodálat e csekély adóját...” Ez az utóbbi rész egy maróan szellemes vágás volt a Függetlenség felé, amely, minthogy nem kapott meghívót, egymás után négy számában igyekezett lefitymálni az egész ügyet, a nyomda legnagyobb betűtípusával, s a jelzőket mind csupa nagybetűvel szedve.

Felderült a nagy nap reggele: öröm volt nézni Tupman urat tetőtől talpig bandita jelmezben, testhezálló, szoros kis zekében, mely a hátán és a vállán úgy megfeszült, mint egy tűpárna: combjai bársony térdnadrágba voltak szorítva, s a két lábszára összevissza pólyázva szalagok­kal, mert a banditák erre különösen sokat adnak. Gyönyörűség volt nézni nyílt és szellemes arcát a felragasztott és bekormozott bajusszal; nyitott inggallérját; cukorsüveg kalapját, ame­lyen mindenféle színű szalagok lebegtek, s amelyet a térdén kellett tartania, mert olyan födeles kocsi nem volt a világon, amelyben bárki emberfia a fején hordhatta volna ezt a kalapot. Épp­ily mulatságos és kellemes jelenség volt Snodgrass úr is kék atlaszban és kerek köpönyegben, fehér selyem térdnadrágban és cipőben, görög sisakkal a fején: amiről mindenki tudta (ha pedig nem tudta, Solomon Lucas úr tudta, és ez a fő), hogy szabályszerű, hiteles és minden­napi öltözete volt a trubadúroknak, a legősibb időktől fogva egészen addig a napig, amíg végképp el nem tűntek a föld színéről. Mindez igazán gyönyörű volt, de mégis semmiség a tömegnek ahhoz az ordításához képest, amikor a kocsi kirobogott az utcára, Pott úr hintaja mögött. A hintó megállt Pott úr kapuja előtt, kinyílt a kapu, s kilépett rajta maga a nagy Pott, orosz pandúrnak öltözve, kezében félelmetes kancsukával - amely találóan és ízlésesen jelképezte az Eatanswilli Közlöny-nek, a nyilvános visszaélések e félelmetes ostorozójának szigorú és zord hatalmát.

- Bravó! - kiáltotta Tupman úr és Snodgrass úr, ahogy megpillantották ezt a kétlábon járó allegóriát.

- Bravó! - hallatszott Pickwick úr hangja is a kapualjból.

- Hurrá! Hurrá Pott! - kiáltotta a tömeg. Viszonzásul a lelkes üdvrivalgásra, Pott úr azzal a szelíd fölénnyel mosolygott, mely érthetően tudtára adta mindenkinek, hogy tisztában van a hatalmával és azzal is, hogy miként kell a hatalmat gyakorolni; s azzal beszállt a hintóba.

Utána nyomban felbukkant a kapuban Pottné, aki nagyon hasonlított volna Apollóhoz, ha nem viselt volna szoknyát; Winkle úr karján jött, akit piros kabátja alapján föltétlenül róka­vadász­nak nézett volna az ember, ha legalább annyira nem hasonlított volna egy londoni levélhordó­hoz. Utolsónak jött Pickwick úr, akit az utcakölykök ugyanolyan zajosan megéljeneztek, mint a többieket, valószínűleg azért, mert térdnadrágjáról és lábszárvédőjéről azt hitték, hogy őskori ereklyék; s aztán a két jármű megindult Leo Hunterné őnagysága kertje felé, miután Weller úr (akire szerep várt a felszolgálásnál) elhelyezkedett annak a kocsinak a bakján, amelyben a gazdája ült.

Valamennyi férfi, nő, fiú, leány és kisgyerek, aki csak összeverődött a jelmezes vendégek megbámulására, gyönyörűséggel és lelkesedéssel visítozott, amikor Pickwick úr egyik karján a banditával, a másikon a trubadúrral, ünnepélyesen átlépte a bejáratot. Soha nem hallott ujjongás kísérte Tupman úr erőlködését, amikor a cukorsüveg formájú kalapot próbálta a fejére illeszteni, hogy kellő méltósággal léphessen be a kertbe.

Az előkészületek minden mértéket meghaladtak és teljesen beváltották a prófétalelkű Pott úr jövendölését az Ezeregyéjszaka csodáira vonatkozólag és egy füst alatt mindjárt meg is csúfolták a csúszó-mászó Függetlenség gonosz rágalmait. A kert nagyobb volt ötnegyed holdnál, és zsúfolásig megtelt vendéggel! Szépség, előkelőség és irodalom még sohasem tündökölt ilyen fényesen. Volt ott egy fiatal hölgy, az Eatanswilli Közlöny költőnője, szultá­ná­nak öltözve, s egy fiatal úr karjára támaszkodva, aki könyvkritikákat írt a lapba és ennek megfelelően - a csizmától eltekintve -, tábornagyi egyenruhát viselt. Egész sereg hasonló lángelme volt jelen, józan ésszel mindenki boldog lehetett, hogy velük találkozhatik. De ami még ennél is több, volt ott egy rakás londoni arszlán - írók, valóságos írók, akik egész könyveket írtak, s méghozzá olyan könyveket, melyeket ki is nyomtattak - és most itt láthatók, járnak-kelnek, mosolyognak, mint más közönséges halandók - beszélgetnek -, sőt mi több, meglehetős sok badarságot fecsegnek össze, kétségkívül csupa jóakaratból, hogy a körülöttük forgó köznapi lelkek is megérthessék őket. Volt azonkívül egy papírsapkás zenekar is, négy nem-tudni-honnan-jött énekes, saját honi jelmezében - egy tucat kölcsönkért inas, ugyancsak saját otthoni jelmezében -, ámbár kissé piszkos jelmezben. És ott volt mindenekfölött Leo Hunterné őnagysága Minerva jelmezében, fogadta a vendégeket, s magánkívül volt a büszke­ségtől és a gyönyörűségtől, hogy ilyen kiváló embereket gyűjthetett maga köré.

- Pickwick úr! - mondta egy szolga, amikor a nevezett úriember az elnöklő istennőhöz közeledett, kalapjával a kezében, s két karján a banditával és a trubadúrral.

- Hol van? Merre? - kiáltotta Leo Hunterné őnagysága, és a meglepetés jól színlelt elragadta­tásával felugrott.

- Itt vagyok - felelte Pickwick úr.

- Ó, hát csakugyan, Pickwick urat üdvözölhetem, saját személyében? - kiáltott fel Leo Hunter­né.

- Úgy van, asszonyom - felelte Pickwick úr, és mélyen meghajtotta magát. - Engedje meg, hogy bemutassam a barátaimat... Tupman urat... Winkle urat... és Snodgrass urat... a Haldokló béka költőnőjének.

Nagyon kevesen tudják, sőt csakis azok tudhatják, akik kipróbálták magukon, hogy milyen nehéz munka testhezálló zöld bársonynadrágban, szoros zekében és tornyos kalpagban hajlon­gani; vagy éppen kék selyembugyogóban és fehér selyemtrikóban; vagy térdnadrágban és magas szárú csizmában, amelyeket nem arra szabtak, aki hordja, s amelyekbe testének és ruházatának arányaira és méreteire való legcsekélyebb tekintet nélkül belebújtatták. Tupman úr soha nem látott csavarodásokat vitt véghez tagjaival, abbeli erőlködésében, hogy kecsesnek és könnyednek lássék, jelmezbe öltözött barátai pedig soha nem látott bámulatos testtartásokat vettek fel.

- Pickwick úr - szólt Leo Hunterné őnagysága -, ígérje meg nekem, hogy egész nap nem távozik az oldalam mellől. Száz meg száz ember van itt, akinek okvetlenül be kell önt mutatnom.

- Igazán nagyon kegyes hozzám, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- Elsősorban is itt vannak a kisleányaim; majdnem megfeledkeztem róluk - mondta Minerva, és hanyagul rámutatott két teljesen felnőtt fiatal leányra, akik közül az egyik lehetett vagy húszesztendős, a másik egy-két évvel idősebb, de mind a ketten nagyon kislányosan voltak öltözve... azért-e, hogy ők tűnjenek fiatalabbnak, vagy azért, hogy az anyjukat fiatalítsák, erre vonatkozólag Pickwick úr följegyzéseiben nem nyilatkozik határozottan.

- Nagyon szép leányok - mondta Pickwick úr, mikor a kisasszonyok a bemutatkozás után ismét ellebbentek mellőlük.

- Nagyon hasonlítanak az édesmamájukra - mondta Pott úr méltóságteljesen.

- Ó, maga gonosz ember! - kiáltott fel Leo Hunterné őnagysága, s a legyezőjével tréfásan a szerkesztő kezére ütött (legyezős Minervaként).

- Ej, hiszen tudja, asszonyom - mondta Pott úr, aki hivatalos széptevő volt a Hunter-tanyán -, hiszen tudja, hogy mikor a múlt évben ki volt állítva a Királyi Akadémiában az arcképe, mindenki azt kérdezte, hogy önt ábrázolja-e vagy a kisebbik leánykáját; mert annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy a két arcot meg sem lehetett különböztetni.

- Ej, hát ha így is volt, minek azt idegenek előtt elmesélni? - mondta Leo Hunterné őnagysága, és másodszor is megérintette legyezőjével az Eatanswilli Közlöny szendergő arszlánját.

- Gróf, gróf! - kiáltotta Leo Hunterné őnagysága egy külföldi egyenruhájú, nagyszakállas úr után, aki éppen arra ment.

- Ó! Parancsol? - szólt a gróf megfordulva.

- Hadd mutassam be egymásnak ezt a két rendkívüli embert - mondta Leo Hunterné őnagysága. - Pickwick úr, nagyon örvendek, hogy bemutathatom önt Smorltork grófnak. - Gyorsan odasúgta még Pickwick úrnak: - A hírneves idegen... anyagot gyűjt Angliáról szóló nagy munkájához... khm!... Smorltork gróf, Pickwick úr...

Pickwick úr azzal a tisztelettel üdvözölte a grófot, amely megillet egy ilyen nagy embert, a gróf pedig előszedte jegyzőkönyvecskéjét.

- Hogy mondta, kedves Huntné asszony? - kérdezte a gróf, kegyesen mosolyogva a boldog háziasszonyra. - Piknik úr? vagy Bik Mik úr?

- Nem, nem, gróf - mondta a háziasszony. - Pickwick.

- Ahá, ahá, már értem - felelte a gróf. - Pikk... ez a keresztneve; Wikk pedig a vezetékneve... értem, nagyon jó. Szép, nagyon szép. Hogy van, hogy van, kedves Wikk úr?

- Köszönöm, nagyon jól - felelte Pickwick úr a szokott nyájasságával. - Régóta időzik már Angliában?

- Régóta... nagyon régóta... több mint két hete.

- Sokáig marad még?

- Egy hétig.

- Hát elég dolga lesz - mondta Pickwick úr mosolyogva -, ha ennyi idő alatt össze akarja gyűjteni a szükséges anyagot.

- Ó, máris összegyűjtöttem - mondta a gróf.

- Igazán! - mondta Pickwick úr.

- Minden itt van - folytatta a gróf, a homlokára mutatva. - Otthon egy nagy könyv... csupa jegyzet... zene, festészet, tudomány, költemény, politik... mindenféle.

- Már a politika egymagában véve - mondta Pickwick úr - nem csekély terjedelmű nehéz tudományt ölel fel.

- Ó! - mondta a gróf, újra előrántva jegyzőkönyvecskéjét. - Nagyon szép... nagyon jó... szép mondás, ezzel kezdeni új fejezet. Negyvenhetedik fejezet. Politik egymagában véve csekély terjedelmű... csekély tudományt ölel fel... - s azzal Pickwick úr megjegyzése bekerült Smorltork gróf jegyzőkönyvecskéjébe, azokkal a változtatásokkal és hozzátoldásokkal, melye­ket a gróf élénk fantáziája sugallt, vagy hiányos nyelvismerete eredményezett.

- Gróf - szólt Leo Hunterné.

- Asszonyom - felelte a gróf.

- Bemutatom Snodgrass urat, Pickwick úr barátját, aki költő.

- Hopp! - kiáltotta a gróf, és újra előszedte jegyzőkönyvecskéjét. - Tárgy: költészet... fejezet: iro­dalmi barátok... név: Grodsnassz... a nagy költő, Pikk Wikk barátja... Huntnénál, aki szintén édes verset ír... hogy is hívják?... Béka... Nyeldeklő béka... szép... nagyon szép... - s a gróf zsebre vágta jegyzőkönyvecskéjét és a legkülönbözőbb hajlongások és bókok között nagy lelkinyugalommal eltávozott, mint aki ismereteit a legfontosabb és legértékesebb adatokkal gazdagította.

- Nagyszerű ember ez a gróf Smorltork - mondta Leo Hunterné őnagysága.

- Mély gondolkodó - mondta Pott úr.

- Világos fejű, nagyeszű ember - tette hozzá Snodgrass úr.

A körülállóknak egész kara vegyült bele Smorltork gróf magasztalásába, nagy bölcsen bólogattak és egyhangúan ismételgették: “Ó, de még mennyire!”

Minthogy a Smorltork gróf iránt való lelkesedés igen nagy hőfokra emelkedett, talán az ünnepély befejezéséig csak az ő dicséretét zengték volna, ha a négy nem-tudni-honnan-jött énekes fel nem áll szépen egy sorban egy kis almafa elé, hogy a hatás festői legyen, s rá nem gyújt a nemzeti dalokra, melyeknek előadása éppenséggel nem árult el nehézségeket, ugyanis abból állt a titka az egésznek, hogy a négy nem-tudni-honnan-jött énekes közül hárman röfögtek, míg a negyedik üvöltött. Miután ez az érdekes előadás az egész társaság zajos tetszése mellett véget ért, nyomban utána egy fiatal gyerek egy szék lábaira kezdte magát csavargatni, átugrott rajta, átbújt alatta, felborult vele, szóval mindenfélét csinált a székkel, csak rá nem ült, majd a két lábából nyakkendőt csavart a nyaka köré, s megmutatta, hogy milyen könnyű egy emberi lénynek egy felnagyított békához hasonlatossá válnia, amely művészi mutatványok az egybegyűlt nézőknek nagy megelégedésére és gyönyörűségére szolgáltak. Aztán Pottné hallatott egy kis csipogásfélét, s ezt udvariasságból éneklésnek vették - egyébként roppant klasszikus volt és pontosan talált is a jelmezéhez, hiszen Apolló maga is zeneszerző volt, és a zeneszerzők nagyon ritkán tudják énekelni akár a saját szerzeményüket, akár pedig a másokét. Ezt követte Leo Hunterné őnagysága szavalata, A haldokló békához című világhírű óda, amelyet megismételtettek vele, sőt harmadszor is megismételtették volna, ha a vendégek java része úgy nem véli, hogy legfőbb ideje volna valamit enni, és ki nem jelentik, hogy a lehető legnagyobb szerénytelenség volna Leo Hunterné őnagysága jóságával visszaélni. Így aztán, bár Leo Hunterné őnagysága a legnagyobb készséggel megismételte volna harmadszor is az ódáját, jószívű és méltányos barátai hallani sem akartak erről; s miután a büfé ajtaja feltárult, mindazok, akik már más alkalommal is jelen voltak, az elképzelhető legnagyobb sietséggel tolongtak befelé, mivel Leo Hunterné őnagyságának az volt a rendes szokása, hogy száz vendégnek küldött meghívót, s csak ötvennek készíttetett villásreggelit, vagyis más szóval, csakis az úgynevezett oroszlánoknak adott enni, a kisebb fenevadakat pedig hagyta, hadd boldoguljanak, ahogy tudnak.

- Hol van Pott úr? - kérdezte Leo Hunterné őnagysága, mikor a fent nevezett oroszlánokat maga köré telepítette.

- Itt vagyok! - kiáltotta a szerkesztő a terem legtávolabbi sarkából, megfosztva a táplálkozás minden reményétől, hacsak a háziasszony meg nem könyörül rajta.

- Nem jönne ide, kérem?

- Ó, sose törődjék vele, asszonyom - mondta Pottné, a legnyájasabb hangján -, kegyed ilyen fölösleges dolgokkal is fárasztja magát, asszonyom. Nagyon jó helyen vagy ott, ugye, szívem?

- Hogyne... angyalkám - felelte a szerencsétlen Pott, keserves vigyorgással.

Szegény kancsuka! Az izmos kéz, amely olyan félelmetes erővel szokta megsuhogtatni a közéleti szereplők feje fölött, megbénult Pottné zsarnoki pillantása alatt. Leo Hunterné őnagysága diadalittasan nézett szét vendégein. Smorltork gróf nagy izgalommal jegyezgette az asztalon látható ételek neveit; Tupman úr néhány ifjú nőstényoroszlánt szolgált ki ráksalátával s annyi kecsességet fejtett ki, mint még soha bandita őelőtte; Snodgrass úr, miután faképnél hagyta azt a fiatalembert, aki a könyveket szokta felvágni - vagy levágni - az Eatanswilli Közlöny számára, fölötte élénk eszmecserébe bocsátkozott azzal a fiatal hölggyel, aki a nevezett újságnak versírója volt, Pickwick úr pedig fűvel-fával kellemkedett. Már úgy látszott, hogy senki sem hiányzik ebből a válogatott társaságból, amikor Leo Hunter úr, akinek ilyen­kor az volt a hivatása, hogy az ajtó előtt álljon és a kevésbé fontos vendégeket szórakoztassa - hirtelen elkiáltotta magát:

- Édesem, itt jön Fitz-Marshall Károly úr.

- Jaj istenem - felelte Leo Hunterné őnagysága -, már igazán nyugtalankodtam, hogy eljön-e? Kérlek, csinálj helyet, hogy Fitz-Marshall úr bejöhessen. Kérlek, édesem, mondd meg Fitz-Marshall úrnak, hogy egyenesen hozzám jöjjön, hadd dorgálom meg, amiért úgy elkésett.

- Jövök már, édes asszonyom - kiáltotta egy hang -, jövök, rohanok... ahogy csak tudok... vendégek egymás hegyén-hátán... zsúfolt terem... nehezen megy a dolog... mondhatom.

Pickwick úr kezéből kiesett a kés meg a villa. Az asztal fölött átbámult Tupman úrra, aki szintén kiejtette kezéből a kést meg a villát, és olyan képet vágott, mint aki szó nélkül a föld alá akar süllyedni.

- Ó! - kiáltotta az előbbi hang, miközben a hang tulajdonosa keresztülfurakodott huszonöt törökön, katonán, lovagon és II. Károly királyon, akik még közte és az asztal között szorong­tak. - Valóságos mángorló... egy ránc sincs a kabátomon... pedig jól összenyomtak... kár is volt kivasaltatnom a fehérneműmet... hahaha!... jó ötlet... csak fura egy kicsit, ha az ember testén vasalják ki a ruhát... de azért, keserves dolog... mondhatom.

Ezekkel a szaggatott szavakkal egy tengerésztisztnek öltözött fiatalember tört magának utat az asztalhoz, s a pickwickisták álmélkodva látták, hogy alakra és arcra szakasztott mása Alfred Jingle-nek.

A gézengúznak alig volt annyi ideje, hogy megragadja Leo Hunterné őnagysága feléje nyújtott kezét, amikor pillantása Pickwick úr haragos ábrázatára tévedt.

- Ejnye! - mondta Jingle úr. - Egészen megfeledkeztem erről... nem mondtam meg a lovászomnak... rögtön elintézem... azonnal jövök.

- Az inas is elintézheti, vagy az uram - mondta Leo Hunterné őnagysága.

- Nem, nem... magam megyek... nem tart sokáig... tüstént itt leszek - felelte Jingle, s azzal eltűnt a tömegben.

- Megenged egy kérdést, asszonyom - mondta Pickwick úr izgatottan, felpattanva a helyéről. - Ki ez a fiatalember és hol lakik?

- Egy nagyon gazdag fiatalember - felelte Leo Hunterné őnagysága -, és alig várom, hogy bemutathassam önnek. A grófot el fogja bájolni.

- No igen, igen - felelte Pickwick úr sietősen. - És hol lakik...?

- Pillanatnyilag Buryben, az Angyal fogadóban.

- Buryben?

- Bury St. Edmundsban, pár mérföldnyire tőlünk. De kérem, kedves Pickwick úr, csak nem akar már itthagyni bennünket: csak nem akar elmenni ilyen korán!

De még mielőtt Leo Hunterné őnagysága befejezte volna a mondatát, Pickwick úr a vendég­sokaság közé vetette magát és hamarosan kiért a kertbe, ahol csatlakozott hozzá Tupman úr is, mert nyomon követte barátját.

- Hiába - mondta Tupman úr. - Kereket oldott.

- Tudom - felelte Pickwick úr. - Megyek utána.

- Utána! Hová? - kérdezte Tupman úr.

- Burybe, az Angyal fogadóba - felelte Pickwick úr hadarva. - Mit lehet tudni, hátha ott is rá akar szedni valakit. Egyszer már becsapott egy derék embert, aminek, ártatlanul ugyan, de mégis mi voltunk az okai. Ez nem fog újra megtörténni; elejét veszem, hacsak tudom; le fogom őt leplezni! Hol az inasom?

- Ó, ön itt van, uram? - felelte Weller úr, előbújva egy félreeső zugból, ahol éppen egy palack madeira borral volt elfoglalva, melyet néhány órával ezelőtt csent el a büfé asztaláról. - Itt van az inasa, uram. És büszkén nevezi magát annak, ahogy az élő csontváz mondta, mikor pénzért mutogatták.

- Jöjjön velem azonnal - mondta Pickwick úr. - Tupman, ha Buryben maradnék, jöjjön utánam, mihelyt írok. Addig is, isten velük.

Hiába volt minden tiltakozás. Pickwick úr felbuzdult, és elhatározása megmásíthatatlan volt. Tupman úr visszatért a társasághoz és egy órával később a vidám francia négyes és a pezsgő mámorában teljesen megfeledkezett Alfred Jingle, avagy Fitz-Marshall úrról. Akkor már Pickwick úr és Samuel Weller egy postakocsi tetején ültek, s percről percre rövidült a távolság köztük és a jó öreg Bury St. Edmunds között.