Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

4. IANUS PANNONIUS TITO VESPASIANO STROZZAE

Dicite, quae sacro mittam responsa poetae,
   Pierides; vestri Numinis istud opus.
Dicite; nam verbis coelo me talibus aequat,
   Oblitus cogar prorsus ut esse mei.
Si quem sensisset de se Maro tanta sonantem,
   Signasset vatis conscius ora rubor.
Saxea quin etiam potuissent signa moveri,
   Aut si quid saxo durius esse potest.
Irrisitne meas, simulans extollere, nugas?
   An potius nostri falsus amore fuit?
Non est tanta eius levitas in pectore, non est,
   Ut soleat similes ille referre iocos.
Ipsum praeterea non cari fallit amici,
   Sed qui blanda manu spicula torquet, amor:
Quodsi tale nihil fas est me credere, solum
   Restat, ut hortandi nomine dicta rear.
Hoc sancti mores, probitas hoc insita linguae,
   Hoc mens invidiae clausa putare iubet.
Qui cum sit nostri longe doctissimus aevi.
   Exoptat plures surgere posse Titos.
Hinc me commendat, titulis ut concita virtus,
   Castaliam prono largius ore bibat.
An, si pavo suas spectari viderit alas,
   Expandet caudae, sidera picta, suae,
Nos nihil his stimulis, nihil hoc animabimur oestro?
   Haud adeo nobis ferrea corda rigent.
Sint tibi mille igitur, misso pro carmine grates,
   Quod duplicis meriti pondus et instar habet,
Nam semper cura nitar studiosius omni,
   Laudibus inveniar ne minor esse tuis.
Aut si non dabitur proprio clarescere versu,
   Nostra satis per te fama perennis erit.
Vivus apud vivos memorabile nomen habebo,
   Mortuus a sera posteritate legar.

JANUS PANNONIUS TITUS VESPASIANUS STROZZÁNAK

Súgjátok meg, a szent költő versére mit írjak,
   Múzsák, isten-erőt kér ez a nagy feladat.
Súgjátok, mert ő ugy dícsért engem az égig,
   hogy már-már feledem: mennyi vagyok, mi vagyok.
Hogyha magáról hall ily himnuszt zengeni Maro,
   bűntudatos lángot vetne a látnoki arc.
Még kőből faragott szobor is megmozdul e szókra
   (vagy ha találsz kőnél is merevebb anyagot).
Dibdábságaimat gúnyolta talán, ha magasztalt?
   Vagy szeretetből volt ennyire képmutató?
Nem - nem olyan léha s nem olyan könnyelmü a szíve,
   ily buta tréfákat meg nem ereszt sohasem.
És a barátság sem szedi rá, amit érez irántam -
   Ámor lődözi szét csalfa, csalárd nyilait.
Bár nem volna szabad gondolnom, hátra csak egy van:
   buzdítás végett mondta a szép szavakat.
Hószín jelleme és megrögzött nyíltszavusága,
   rosszakarattól ment szelleme ezt hiteti.
Ő, akinél már nem műveltebb senki korunkban,
   új Titusok jöttét várja, kivánja nagyon.
Éppen ezért biztat: szép címtől hajtva az érdem
   Castaliából mind többet igyon, s szivesen.
Látja a páva, mikor bámulják szárnyait - és már
   bontja a farktollát, csillog a szín-legyező.
Engem nem bök a bot csak, nem serkent ez a bőgöly?
   Ennyire nincs vasból, nem merevült meg e szív.
Hadd mondjak hálát elküldött énekedért hát,
   kétszer is annyit nyom latban e nagy jutalom:
arra törekszem majd mindjobban, minden erőmmel,
   hogy ne legyek kisebb, mint a te nagy szavaid.
Vagy ha saját versem sehogyan sem tenne dicsővé,
   általad éppen elég és örökös lesz a hír.
Míg élek, nevemet megjegyzik s őrzik az élők,
   s hogyha halott leszek én, olvas a kései sarj.

5. RESPONSIO AD TITUM VESPASIANUM STROZZAM

Quae lento partu genetrix natura profudit,
   Illa solent multos vivere firma dies.
Tardius Actaeae quia crescit truncus olivae,
   Arboribus reliquis saecula plura videt.
Corrigitur, spatio durandi, segnior ortus,
   Pensat crescendi longa senecta moram.
Sic tu sera meis reddens responsa tabellis,
   Misisti dignos posteritate sonos.
Lentum appellabam quondam, nunc fingere miror
   Tam cito tam doctos, te potuisse, modos.
Si vel septenos esses cunctatus in annos,
   Ignavi nomen vix subiturus eras.
Ah! nimis argute blandum defendis amorem,
   Dispeream si iam crimen, amare, puto.
Quantum non ulli vates habuere vetusti,
   Tantum dicendi, tu Tite, robur habes.
Aegrius humanas siquidem crudelibus iras,
   Frangi posse feris, multa pericla docent.
Non potuit Bacchas, placavit Cerberon Orpheus,
   Asperior monstro barbara turba fuit.
Non potuit nautas, flexit delphinas Arion,
   Piscis opem tribuit, cui nocuere viri.
Iam, video, nil est sermone potentius ipso
   Iam, video, nimium lingua diserta valet.
En! Ego qui fueram Veneris durissimus hostis,
   Cedo, relanguescit spiritus ille meus.
Haud tamen idcirco similes delabar in ignes,
   Invidiam sucrit deposuisse satis.
Sed te, quis Divum docuit tam nobile carmen?
   Qui tibi dictavit, Phoebus Amorne fuit?
Discipulum teneri iam me profitebor Amoris,
   Si tam facundos, efficit ille, sonos.
Hactenus alterno decuit contendere versu,
   Certandi hic fiat, dulcis amice, modus.
Exin’ pacifero placidus me carmine visas,
   Et crebro a nobis te patiare legi.
Quippe tuas quanti faciam, doctissime, Musas,
   Alterius fias certior ore volo.
Ipse ego contineo conautem erumpere vocem,
   Ne qua blandiri me tibi parte putes.
At tu cum molli velox genetrice Cupido,
   Figite de nostra nulla tropaea fuga.
Quod cessi, haud ideo laetos agitate triumphos,
   Nec vestros currus florea serta tegant.
Non me captivum, sed amicum ex hoste parastis,
   Pacem vobiscum conciliatus ago.

VÁLASZ TITUS VESPASIANUS STROZZÁNAK

Mit a szülő, természet nagy nehezen hoza létre,
   Biztosan izmos az és hosszas időkig elél.
Mert lassan szökken sudárba a termő olajfa
   Többszáz évet is ér az valamennyi fa közt.
Mert késő születést jóvá tesz hosszu nagy élet,
   És ami lassan nőtt, lassu öregkora is.
Így leveled, mely késve hozá levelemre a választ
   Oly hangon szól, mely messzi korokra kihat.
Késve sokára: hivém, de ma már bámulva csodálom,
   Hogy te felette korán ily csodaszépet irál.
Késtél volna egész hét évet is ezzel a művel,
   Senki se mondhatná, hogy te mi renyhe valál.
Óh, a szerelmet oly édes ajakkal védte e vers, hogy
   Vesszek el én, ha ma is bűn nekem a szerelem.
Senki se bírna a régi idők költői között sem
   Annyi erővel még, mint Titus, a te szavad.
Bárha ezernyi veszély tanit, int, hogy a szörnyü vadaknál
   Emberszív haragát győzni le még nehezebb.
Cerberus Orpheust nem bánta, széttépte a Bacchans,
   Szörnynél is szörnyebb a szilaj asszonyi szív.
Hallva Ariont durva hajós nem, a cselle megindult,
   Hal neki nyújta segélyt, emberek üldözik őt.
Mégis, o mégis nincsen a szónál semmi hatalmasb,
   Látom, o látom, hogy mit tesz az ékes ajak.
Ím, magam, aki valék bősz ellene a szerelemnek,
   Engedek és lelohad nagy hevem és haragom,
Ámde ne essem azért e lángnak az áldozatául,
   Őt ha nem gyülölöm, már legyen ennyi elég.
Mondd, ki taníta e szép, emez édes dalra, mely isten,
   Mondd, ki sugallt: Phoebus volt vagy Ámor maga tán?
Még megvallom is, én hogy Ámor hive lészek ezentúl,
   Hogyha dalolni ilyen édesen ő tanitott,
Eddig illett tán minekünk versengeni lanttal,
   Zárja, fejezze be ma ezt a vetélyt eme dal.
Békés verset küldve neked, viszonozd te is azzal
   Olvashassam már gyakran a te dalodat,
Mert művelt költő, Múzsád, hogy mennyire tartom,
   Halld azt mástól meg, azt akarom, csakis ezt.
És elfojtom a szót is ez ajkon, ha ki-kitör már,
   Félve, ne véld, hogy e szó csak hizelegni akar.
Ámde azért henye, bájos anyáddal röpke Cupido,
   Ne állítsd, ha futok, fel diadaljeledet.
Bár engedtem, még diadalt ti ne üljetek és ne
   Fedje azért kocsitok sok diadalmi füzér:
Foglyotokul nem esem, de az ellenség ma barát lett,
   Békét kötve aki nyugton is él veletek.