6. AD FRANCISCUM DURANTUM FANENSEM
Quas tibi pro tali referemus carmine grates?
O decus, o patriae, gloria magna, tuae!
Ut placido cantu nostras demulseris aures,
Grande foret verbis explicuisse meis.
Nec me adeo gelidae demulcet spiritus aurae,
Nec me adeo murmur lene sonantis aquae,
Nec me delectant aestivae gratius umbrae,
Arbore nec mollis sub viridante sopor.
Nec suavis tepidi veris mihi gratia, nec Sol
Dulcior hibernis est mihi temporibus.
Terque quaterque tuos uno stans in pede versus
Perlegi, et fixo lumine semper hians.
Protinus obstupui, cuius de gurgite fontis
Fluxerit ingenii, copia tanta, tui.
Et merito obstupui; numerus iucundus in illis,
Et lepor, et gravitas, et sonus ipse facit.
Aut tu grandisonom servas sub corde Maronem,
Aut tibi in arcano pectore Homerus adest.
Non opus est notrae dignas tibi reddere grates,
His me quii studiis invigilare mones.
FRANCESCO DURANTE DA FANÓHOZ
Ily gyönyörű versért méltó köszönet mi lehetne?
Dísze hazádnak, nagy fénye, dicső fia vagy!
Lágycsengésü dalodról, mint simogatta fülünket,
szólani kellőképp nincs szavaimban erő.
Nem simogat finomabban a hűs estvéli fuvallat,
sem lágyan zsongó víz csobogó moraja,
nyár derekán nem esik jobban pihenésül az árnyék,
sem puha szendergés zöldkoronás fa alatt.
Langy tavasz illata sem gyönyörűbb, s télvíz idején nem
ennyire édes a Nap rámragyogó sugara.
Versed háromszor-négyszer, féllábamon állva
olvastam, s a szemem falta, reá tapadón.
Ámuldoztam: mily forrás örvénye kavarta,
ontja tehetséged bővizű áradatát?
Ámuldoztam, s joggal: olyan jó bennük a mérték,
együtt báj meg a súly, csengnek a verssoraid.
Szívedben zengőszavu nagy Maro lakozik tán,
vagy kebeled mélyén Trója Homérosza él!
Nem vagyok én képes méltó köszönetre, csak arra,
hogy buzgón tanulok, megfogadom szavadat.
7. DE MORTE ANDREOLAE, NICOLAI V. PONTIFICIS
ROMANI ET PHILIPPI CARDINALIS BONONIENSIS MATRIS
Vos, quibus est humilem concessum degere vitam,
Et fragiles inter consenuisse casas;
Discite naturam, non incusare, potentem,
Cum vobis vitae debita finis adest.
Respicit ad nullos, Lachesis communis, honores,
Nec curam ullius nobilitatis habet,
Parcere nec senibus, nec parcere novit ephebis,
Non a formoso continet ore manus.
Nulla fugat virtus inevitabile letum;
Non coacervatas mors reveretur opes.
Nec scit conspicuos gemmata veste tyrannos,
Nec regum matres, nec trepidare ducum.
Respicite Andreolam, parvo quae clausa sepulcro,
Aequales Parcas omnibus esse docet.
Haec matrona fuit virtutibus inclyta summis,
Haec fuit aeterna clara pudicitia.
Haec gravis, haec prudens, haec integritatis amatrix,
Haec sanctae cultrix religionis erat.
Sed licet implerit magnis virtutibus orbem,
Plus tamen est natis nobilitata suis.
Nara peperit dextro Nicolaum sidere quintum,
Quo Roma et totus praesule mundus ovat.
Et te, purpureo, redimite Philippe, galero,
Praeside quo gaudet Bononiense solum.
Spargite felicem tumulum viridantibus herbis,
Spargite sanguineis, ossa beata, rosis.
Quicquid odorifero, sudant xylobalsama, trunco,
Puniceum rubeis qua tepet aequor aquis,
Quicquid plorantes lacrymant de cortice myrrhae,
Colligit Eous quicquid odoris Arabs,
Hos ungat cineres, hanc defundatur in urnam,
Menstruus huic busto concelebretur honos.
Ut colimus sanctas, pompis solennibus umbras,
Huic praestet similes quilibet exequias.
At vos, qui sub humo tumulatos roditis artus,
Et facitis partem pulveris exiguam,
Parcite: nec vobis sacras violare medullas,
Dentibus infestis suadeat ulla fames.
Molliter inclusum, mitis premat urna, cadaver,
Suspensus metuat membra gravare lapis.
Nemo sacros manes pedibus calcare profanis
Audeat; admisso crimine, facta luet.
Quin aliquis, licet officium properare iubebit,
Compescat celerem praetereundo gradum.
Et genibus flexis, gelido ferat oscula saxo,
Nec pigeat tales, ore dedisse, sonos:
Salve magna parens, sublimem enixa columnam,
Quae grave totius sustinet orbis onus!
Salve Luna micans, Solem connixa coruscum,
Cuius divino lumine cuncta nitent!
Salve clara parens, cuius veneranda propago
Iura super terras omnipotentis habet!
Te super haud multum potuit mors iuris habere,
Non est cum membris fama sepulta tuis;
Sed viget, et mundum celebris perlabitur omnem,
Nec, nisi cum mundo deperitura simul.
Est consanguineae, fragilis caro reddita, terrae,
Spiritus unde prius venerat, astra colit.
Sed cur turicremis te non veneramur in aris?
Cur te religio non sinit esse Deam?
Numina placavit peregrinae, Roma, Cybelles,
Manibus haec laus est inficianda tuis?
Cum vel progenie totum quae temperat orbem,
Plura, vel officio promereare tuo?
Gentiles Divos mendax Rhea protulit, et quem
Utilius fuerat non peperisse, Iovem.
Editus, alma, tuo summus de ventre sacerdos,
Laudibus Oceanum tangit et astra suis.
Iura velint, et sancta fides, donabere templis,
Coelestem augebis, Diva novella, chorum.
ANDREOLÁNAK, V. MIKLÓS RÓMAI PÁPA ÉS
FÜLÖP BOLOGNAI KARDINÁLIS ANYJÁNAK HALÁLÁRA
Kiknek a sors úgy adta, hogy egyszerün éljetek, és hogy
kisded hajlékban jöjjön el alkonyotok:
helytelenül szidjátok a természet szigorát, ha
végül a rendelt vég nálatok is bekopog.
Mert ugyanúgy nem néz senkit meg semmit a Párka,
ősi nemesség, rang: megveti ő ezeket.
Nem kíméli a vént, és nem kíméli az ifjút,
s a gyönyörű arctól sem veszi vissza kezét.
Nincs oly erény, mely a biztos sírtól megmenekíthet,
kincsek halmaira sem hederít a halál.
Nem torpan meg a zsarnok díszes göncei láttán,
sem fejedelmek, sem hercegek anyja előtt.
Lám, ez az Andreola, kit e csöpp sír rejt, bizonyítja,
mennyire egyformán bánik a Párka velünk.
Ritka erényei folytán terjedt úgy el a híre,
tiszta szemérmével folttalanul ragyogott.
Bölcs volt, fenséges, tisztességet szerető s a
szent vallás buzgó híve maradt, amig élt.
Ám ha erényeit ismerték is szerte a földön,
fénylővé mégis két fia tette nevét:
mert ő hozta nekünk V. Miklóst a világra
- áldja uralmát most Róma s a föld kereke -,
s szült téged, bíborsüvegű Fülöp, aki Bologna
egyházának vagy pásztora, kedves ura.
Szórjátok be a boldog sírt friss zölddel, a drága
csontra zuhogjon dús, vérszinü rózsa-eső;
és, mit a balzsamfák jóillatu kérge kigyöngyöz,
ott, hol a pún tenger rőt vize langyosodik,
vagy mi a síró mirrhák törzséből cseperészget,
és ami illatszer-félit arab Kelet ad:
mind hamvát tisztelje meg, urnájába ömöljék,
s tartsunk sírjánál hónapos áldozatot.
Mint ahogy ünnepi díszelgéssel övezzük a szentek
árnyait, őneki is jusson olyan temetés.
És ti, akik megemésztitek a föld mélyin a testet,
hogy munkátok után kis por, egyéb se marad,
ó ti, ne bántsátok, ne vegyen rá semmilyen éhség,
belső részeibe vájni gonosz fogatok!
Gyöngéden vegye ölbe holttetemét a koporsó,
és a nehéz sírkő óvja a lágy tagokat.
Senki se merjen a megszentelthez lépni profánul,
hagyja a bűnt, s mit már tett, vezekeljen azért.
Sőt, kit dolga után hajszolna talán a sietség,
járjon lassabban még az is errefelé,
s térdet hajtva leheljen csókot a kő hidegére,
és sose szégyelljen mondani ily szavakat:
“Üdv neked, áldott öl, ki a roppant oszlopot adtad,
melyre a teljes föld terhe reánehezül!
Üdv, ragyogó Hold, tiszta szülője a fényteli Napnak,
mely mindent, ami van, égi sugárba borít!
Üdv, pompás asszony, kinek egyik sarja a legfőbb
főhatalom-viselő, s tiszteli mind a világ.
Rajtad vajmi csekély jogokat szerzett a halál, hisz
nem szállt testeddel sírba a hírneved is;
nem, mivel él, és gyakran szétröppen bizonyára,
s nem múlik soha el, csak ha a Föld maga is.
Ím, a törékeny test por lett, ami volt azelőtt is,
és a nemes lélek vissza a mennybe suhant.
Oltáron s tömjénnel téged mért nem imádunk?
Légy te is istennő: - tiltja hitünk. De miért?
Róma behódolt a jövevény Cybelének is egykor;
nálad mért kellett törnie ezt a szokást?
Hisz te fiad révén, aki kormányozza világunk,
vagy szentséged okán nem vagy-e érdemesebb?
Fortélyos Rhea isteneket szült, s köztük, akit tán
jobb lett volna, ha meg sem szül: a nagy Jupitert.
Méhedből, Áldott, ama Szentatya jött a világra,
akinek érdeme a tengerig, égig elér.
Adja a hit meg a jog, hogy majd templomba kerülhess,
új istennővel nőjön a mennyei kar!”
Dostları ilə paylaş: |
