JANUS PANNONIUS A GYŰRŰRŐL,
TITUS VESPASIANUS STROZZÁHOZ
Olvastuk, költő, dalodat, mit akár maga Phoebus
vállalhat, s Orpheus lantja se zengzetesebb;
szép lány drága ajándékát köszönöd meg a versben,
azt írod: lelked semminek így nem örült.
Általadója hatott rád inkább, mint az ajándék;
az, ki adott, becsesebb, mint adománya, neked.
Márpedig én, engedd meg, most két-három igaz szót
szólnék: jól vésd hát, kérlek, eszedbe igém:
bár Thersitesnek nézhetsz, aki inti Ulixest,
ezt a tanácsom azért át ne ereszd füleden.
Én sok olyat látok, mit néked a nagy szerelem nem
enged látni, hiszen nem köti lány szivemet;
hallgass rám! a gyanús szerető baljós adományát
vedd le az ujjadról s messzire dobd, de hamar.
Könnyelműséggel teli mindig az asszonyi lélek,
változik, ingadozó, hidd el, az asszonyi szív!
Nő biztatta a vad Catilinát, ölje meg önnön
magzatját gonoszul (nem kitalált mese ez);
Tarquinius meg apósát meggyilkolva jutott szép
országához a bűnt Tulla sugallta neki.
Egykor akit ledöfött átokvert kardja vasával,
most gyászolja Ityst anyja, pityegve jajong;
Styxhez hord lyukas urnákat félszáz Danaos-lány,
férjük vérrokonuk volt, s kezük áldozata.
Lemnos féfilakóktól megfosztatva, hogy árván
élt sok századon át: nőt okol érte a hír.
Kit Venus egyszer tébolyitó lánggal komiszul sújt,
izzó fáklyáit fúrja a csontjaiba;
rossz természete még gonoszabb lesz a hév szerelemtől,
s dúl, mint Bacchustól űzve a thébai nő;
lelke csapongóbb Chalcidice hullámainál is,
vagy Hircania vad tigrise sem gonoszabb,
könnyű szalmánál könnyebb s hulló falevélnél,
mit leszakít, felkap s messze röpít a Notus.
Jó hírére fütyül, gonoszat cselekedni nem átall,
mindent mer, bármit megtesz a vak szerető.
Van, ki szerelmeteket rossz szemmel nézi, esetleg,
van, ki vetélytársad, vagy ki irígyli talán;
tán kisütötte egy álnok, hogy más lányok után jársz,
s esztelen úrnődhöz futva jelenteni ment;
az hazudott bűnöd tüstént elhitte, a dőre,
mert a szerelmes nők szörnyü hiszékenyek ám,
s bosszúból húzott, adományt színlelve, kezedre
méreg-drágaköves gyűrüt alattomosan.
És ne csodáld, hogy ilyen gazságot mert cselekedni,
hisz nem az első, kit szárnyra ezért kap a hír!
Olvasd el csak a régiek isteni verseit újra,
példa gyanánt bármely nő esetét veheted:
észvesztő szerelemtől hogy lesz bármire képes,
gyilkosságba hogyan hajtja vak indulata.
Scylla vörös fürtjétől megfosztotta az apját,
sírba a hitvesi kéz küldte Mycene urát;
két fia vérétől szennyes Medeia, a barbár,
gyilkos mostoha volt Phaedra, a krétai nő.
Oeta hegyén lángsírba Tiryns hős sarja miért halt?
Deianeirától érte az isszonyu vég.
Ő nem ilyen gonosz, azt mondod, szeplőtlen a lelke,
ismered: erkölcsös, bűntelen életü lány.
Aeolus egyik sarja ugyancsak mitse gyanított,
s lám, fegyvert ragadott asszonya esküszegőn!
Résen légy, a kemény harc felvértezve találjon,
úrnődnek ne akarj hinni, ha hinni nehéz.
Hol leggondtalanabb a hajós, ott leskel az örvény,
hol leggondtalanabb, nyel csali horgot a hal:
mitsem sejt a madár a fa ágán, s látja, a lábát
furfangos madarász hurka bilincseli meg:
félelmét mikor elkergette s örült vigadozva,
akkor szállt hellén kézre a trójai vár.
Dobd le az ujjadról a bolondos lány adományát,
dobd le: a méz alján mérget iszol, keserűt!
Hogy lehet ennyire együgyü és kelekótya egy ember,
hogy maga kérje a rút mérgeket esztelenül?
S még ha talán nem rejt is mérget a csalfa ajándék,
az biztos, hogy hat rád a varázsereje:
elbűvöl, hogy meg ne szeress más lányt, ha szeretnél,
és akiért most égsz, hűtlenül el ne feledd.
Ó, te szerencsétlen! gyötrelmed szűnni sosem fog,
végórája nem üt, társad örökre a kín.
És a belédbűvölt lángot más tárgyra terelned
szintúgy nem lehet, úgy megköt e rút szerelem;
s majd ha a törvényes fáklyát kívánja a tested,
megszentelt frigyed is tiltja e céda kötés.
Nem tarthatta dalával Circe vissza Odysseust,
tudjuk, Iasont sem hajdan a kolchisi nő;
így rendelte a sors. Circe bűvölte Odysseust,
azt meg a kolchisi: nem hagyta a Práka-triász.
Tartson bár szerelemben a lány e varázsfüvek által,
Párkák ellen nem véd meg a bűvölete.
Lám, Thesszália nedveiben mi hatalmas erő van;
ámde a dal jogait, kérlek, azért ne tagadd.
Sápad tőle a Nap, hamarabb érik be a termés,
Holdat az égről is néha lehozhat a dal;
csillagokat besötétít, fellegeket tovakerget,
kék égből is küld olykor a földre esőt.
Földet renget a dal, Nestor újból fiatal lesz,
tőle a háborgó tenger azonnal elül;
holtakat is megidéz, vizeket tud megzabolázni,
emberből farkas lesz, ha akarja a dal.
Épp téged szerelembe igézni ne tudna az ének,
mely eget és földet, tengereket megigéz?
S még ha, tegyük fel, e kétes ajándék csábdalu mérget
nem rejt is: hogy dobd el, van egyéb okod is.
Bármely földre kerülsz, bárhol lesz majd a lakásod,
élj közelében, akár messzire vessen a sors:
nem pusztíthatod el lelked mélyén a cudar lányt,
ujjadon ékszere nem hagyja, a kő, sohasem;
folyton felfrissíti nevét emlékezetedben,
majd ha reméled már: végleg a semmibe tűnt.
S mint kialudt tűz csöpp fuvalattól újra feléled,
mert, mit rászórtál, csak hamu fedte előbb,
úgy újul ki sebed minduntalan, újra meg újra,
szüntelen izgat, nem mulik a kínod oka.
Mily panasz ömlik majd szádról, boldogtalan, akkor?
Szólni sem enged a vad, csukladozó zokogás,
nem lesz vége jajongásodnak, sóhajaidnak,
tiltakozó orcád mennyiszer öntözi könny!
Vedd le kezedről hát a bolondos lány adományát,
mely szaporítja csupán bánatodat-bajodat!
Jól tudom én, hogy a míves aranyból rádragyogó kő
néked mért szerez oly ritka nagy élvezetet:
mert a szivednek drága leányka viselte az ujján,
mert ujjadra is ő húzta, a drága leány.
Jobb, ha a fennkölt művészet fele fordul a lelkünk,
mit nagy Apolló ád, az nemesebb feladat,
és mit Melpomené s testvérei, mind a kilencen,
szívében mit a szép Calliopea visel.
Persze nem állítom, hogy a Múzsák dolgaiban rest
volnál, ily bűnnel nem gyanúsítalak én;
mégis, a lustító szerelem késlelteti gyakran,
bölcs tudománytól elvonja az ember agyát.
Éppen azért ne csupán a bolondos lány adományát
dobd el az ujjadról, kérlek, a drágakövet,
ám, ha tudod, milyen álnok kéj az a nagy gyönyörűség,
s látod, mily keserű méz az a nagy szerelem,
vesd ki e gyötrelmes gondot rabszolga-szivedből,
húzd ki Cupido rab-járma alól a nyakad;
lelked egészen a fennkölt művészet fele fordítsd,
és ne szerelmet zengj: szebb, ha magasztos, a dal.
Lelsz-e olyat, ki ha könnyűszerrel megszabadulhat,
inkább tűr mégis szolga-igát a nyakán?
Isten, válaszolod, s nyilakat hord játszi Cupido,
ekkora istennel szembe hiába szegülsz:
íja sebosztó, szárnyai gyorsan messzeröpítik,
s fáklyát tart, azzal szórja tüzét szanaszét.
Isten, s istennő fia az, ki e kórt kitalálta,
csáberejét ezzel menti a vak, buja vágy;
őrültségét isteni névvel leplezi inkább,
így szabadabban dúl, s bűne bocsánatosabb.
Azt mondják ugyanis, szárnyas sarját Erycina
küldi a földre, azért jár föl-alá sebesen,
majd levegőbe emelkedik ismét gyors suhanással,
s gyöngéd kézzel megvonja az íj idegét;
hódol néki az emberi nem, meg az égiek is mind,
és mi a csillagokon, földön, a tengeren él.
Hajdan az emberek ostobasága találta ki mindezt,
céda Venust s puzdrás, játszi-pucér Cupidót;
most hát, játszi Cupido költött fegyvere, tűnj el,
tűnj el hát mielőbb, céda, parázna Venus.
Jertek elő, Múzsák, jöjjön citerával Apolló,
tündöklő Bacchus s Maenalon istene, Pán!
Szent csapatuk kísérje a súlyos léptü Dicsőség,
és gyors talpaival szerte repüljön a Hír.
Írnivalód a szerelmen kívül bőven akad még,
választhatsz: jobban tetszik a régi? az új?
Híres férfiakat, hadi tetteiket dalolod meg?
Tárgyához méltó lesz, ha megírod, a vers:
inkább nyúlsz a togáért? bármely vízre bocsátod
sajkád, Hellas is tág tere, Latium is.
Van, mit Athén tett, van, mit a spártai hős fiatalság,
és Rhodos és te, dicsőhírü korinthosi nép,
ősi Mycenében szintúgy sok még megiratlan,
és amit Oidipus és sarjai tettek, az is.
Várnak a lydek, a perzsák híres dolgai csőstül,
nyújt Macedónia sok népe is írnivalót,
hátra van Alba, s Karthágó története is még,
s kínál, mit megzengj, Róma is épp eleget;
Róma, a nagyszerü, minden népek leghiresebbje,
Róma, a főváros, szárazon és vizen úr.
Mert mi csekély részét írták meg a rómaiak nagy
múltjának? Sokkal több, ami várja a dalt.
És ha a régieket nem kedveled, új is adódik,
híres férfiakat bőven ajánl ez a kor:
itt a király, Alfonz, a neves Malatesta-család sok
sarja, s Modena jeles városa, herceged is.
Polgárháboru dúl ma Bolognában, s ura ellen
éppúgy fellázadt Génua: róla is írj;
foglald dalba Firenze, Velence hadát, s kik a kígyós
büszke vezért zengik, lépj soraikba legott.
S fegyvert fogtak a jogtiprók, a hitetlenek ellen
bátran a pannónok, lásd, igaz Istenükért:
róluk is írhatsz, hadd őrizze a fennmaradó hír
harcaikat s elesett, nagynevü hőseiket;
ott küzdött a vitézek közt s elhullt a király is,
vallásunk, az örök szent Atya bajnokaként.
Nem gyürkőzhetem én neki ily fontos feladatnak:
most lepi első por harmatozó paripám;
ily veszedelmes pályán sokkal jobb, ha te vágtatsz,
mert a porondot jól ismeri már a lovad.
S hogy ki ne mondjam: síma vizen próbáld ki vitorlád,
s égig emeld a dicső Estei-ház fiait!
Békességben kormányoznak most akik élnek,
Phoebust tisztelik és Píerisek csapatát;
ők a togát, míg Marsot kedvelték az elődök,
háboruban szerzett mindegyik érdemeket:
így ez a híres ház mindenképp bő anyagot nyújt,
válaszd tárgyul akár Marsot, akár a togát.
Nékem nincs versemben erő, és ekkora tenger
hullámára hajóm nem meri bízni magát;
oldd el a bárkád: siklani fog; hangold fel a lantod,
győzi e nagy munkát: Calliopea veled.
Jól ismerjük mind a tehetséged, mire képes,
vállalná Claros szent ura is dalaid.
S engedd meg, hogy előjátékot zengjek, utat most
nagyszerü versednek tárjon ez egyszerü vers;
míg te előjátékkal szórakozol, fut az élet,
így tétlen telik el, semmibe csúszik időd.
Játszottál eleget; nézd, tárva a tenger, elültek
mind a szelek, van elég, bőven elég szabad út.
Kezdd hát el, mire vársz? Phoebus kegyel, itt az idő, kezdd,
kis pocsolyádat hagyd, várnak a tiszta vizek!
Gyöngéd cívódások után zengj hősi csatákat,
más mértékre szabott, háborus énekeket.
Érjen véget a játék, küldd el a céda Dionét,
súlyos lant vár, és még sulyosabb az ütő.
Éj volt, harmatos álom permetezett a szememre,
s íme, egy istenség tűnt fel az ágyam előtt;
Phoebus volt bizonyára, reá vallott citerája,
tegze is, és a babér zöld koszorúja fején.
Ő buzdított rá, hogy ilyen kócos-kusza verset
írjak hozzád: vedd hát szivesen dalomat.
Dostları ilə paylaş: |
