Kabdebó Lóránt 70 éves
Váratlan pillanatban ért a felkérés, hogy próbáljak pár köszöntő szót írni Kabdebó Lóránt 70. születésnapja kapcsán. Ugyanis a Spanyolnátha c. irodalmi folyóiratban épp most jelent meg az ő nekem és rólam címzett ajánlása, az időbeli egybeesés pedig talán nem is véletlen. Gondolataim óhatatlanul válaszolnak szavaira, jelezve talán, hogy amióta ismerjük egymást, gyakran folytattunk különböző típusú levelezést a hivatalostól a tudományoson át a magán természetű diskurzusokig. Megbocsátja tán az ünnepelt, ha felemlítem, hogy e sorok írója kevesebb évet számlál, s mivel a sors nem részesített a szerencsében, hogy Kabdebó-tanítvány lehessek, így kapcsolatunk is közös munkahelyünkre, a Miskolci Egyetem bölcsészkarára korlátozódott, bár mint jeleztem, e korlátok nagyon is tágnak bizonyultak az elmúlt másfél évtizedben. Kabdebó Lóránt mindig élt is e “korlátok” adta számos lehetőséggel, gyakran bízott a zöldfülű tanársegédre kari szintű feladatokat, s bár választását akkor nem értettem, ma már tudom, az ő tanácsainak nagyon is köszönhetem, ha munkámat megelégedésére végezhettem. Munkahelyet írtam, de indokolt a közhely, miszerint ez a még mindig TÜKI-ként emlegetett egyetemvárosi kockaház a professzor úrnak s nekem nemkülönben második (néha úgy éreztem/érzem: első) otthonunk is egyben. Talán nem is volna méltó, ha Kabdebó Lórántot én méltatnám kiváló irodalomtörténészként, a magyar költészet termékeny és iránymutató értőjeként és értetőjeként, bizonyára nagyon sokáig meghaladhatatlannak bizonyuló Szabó Lőrinc-monográfiák szerzőjeként, sajtó alá rendezőjeként, vonatkozó tanulmányok nyomdafestékhez segítőjeként. De nyugodtan méltathatom, mint a miskolci bölcsészképzés intézményesülésének megkerülhetetlen, iskolateremtő egyéniségét. Az emlegetett sors furcsa véletlene segített tavaly az ő székébe, s érzem át nap, mint nap a miskolci bölcsészdékán nehéz sorsát. Kabdebó Lóránt dékánsága intézményünk történetében nem egyszerűen az első, hanem máig meghatározó üzeneteket hordozó időszak volt, s bizonyos vagyok abban, hogy ez még majdani utódaink alatt is így lesz jó darabig, elég, ha arra gondolunk, hogy a műszaki felsőoktatás fellegvárának átalakulása folyamatában a bölcsészkar létrejötte hozta el a sokszínű tudományegyetemi rangot az általa lokálpatriótaként is kedvelt Miskolcnak. Tudom, nemcsak saját életpályám emlékét idézem fel, amikor Kabdebó Lóránt “főnöki” erényei közül a számomra legmeghatározóbbat emelem ki: a bátorítás képességét. Sokat köszönhetek neki abban, hogy az oktatói szamárlétra grádicsain előbbre lépkedhettem, de aláírásaival, szavazataival egyenértékű fontossággal bírt számomra, ahogy – részben általa felismert – képességeim kiaknázására bátorított, tanácsaival, vagy épp a tőle megszokott határozottságú kritikáival terelgetett.
Az említett, Spanyolnátha-méltatásban Kabdebó Lóránt azt tanácsolja nekem, ne hallgassak “a vén ember reménykedő intéseire”, így talán kiküzdöm a magam elégiáját is, majd sorait így zárja: “Ha akarja, ha meri.”
Kedves Professzor Úr! Hadd emlékeztesselek arra, hogy egyrészt vén az országút, másrészt a Belőled nap, mint nap kibukkanó fiatalosság feljogosít arra, hogy akarjak, merjek. És ha csak feleannyira sikerül, mint Neked...
Amikor (még sok) boldog születésnapot kívánok, nem tekinted ünneprontásnak, ha előbbieket már nemcsak magamnak, hanem tanítványaid, barátaid, munkatársaid népes seregének is kívánom, nem múló köszönettel:
Miskolc, 2006. augusztus 10.
Fazekas Csaba
Dostları ilə paylaş: |