Sorsfordító történetek139
Minden jó vers több, más, mint amennyit mint publicisztikum jelenthet. Ha egy vers csak versformába tördelt vezércikk, induló, akkor az adott történelmi aktualitást legfeljebb mint kortörténeti dokumentum élheti túl. Yeats, aki saját korának és nemzetiségének történelmi ellentmondásait politikusként is, a legapróbb aktualitásában is átélte, költőként is kifejezte – egyúttal a poétikai általános érvényűség szintjén fogalmazza meg versét. Paradoxon? Nem: a magas szintű alkotás – akár tudatos, akár spontán – velejárója ez. Ugyanígy fordítva is: a legelvontabb általánosításban is megtalálhatjuk a kötődést, az utalást a legaktuálisabb történelmi-politikai kapcsolatokra is. Ennek bizonyítására szeretnék néhány Yeats-vers poétikai jellemzőinek leírásával példát idézni.
Annál is inkább találhatunk erre példát, mivel Yeats éppen annak az átmeneti kornak világirodalmilag is kiemelkedő képviselője, amikor a versbeszéd a hangnemi egységet megkívánó, a mondat-ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő, monológ-típusú versbeszéd ellenében az önértelmezést körülbeszélésben megvalósító, önmagát valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező lírai beszédmódot alakítja. És ha létezik és leírható váltás a tizenkilencedik és a huszadik századi versbeszéd között, Yeats verseiben – bennük és általuk – a jelölhetőségnek valamifajta megjelenésére vélek felfigyelni: a tematikában olyan motívumok jelennek meg, amelyek a még tizenkilencedik századi szóhasználatú szövegben már kifejezetten huszadik századi érvényességű poétikai eseményeket váltanak ki. A lírapoétika utóbbi horizontjairól tekintve ezek, a saját kultúrkörükben akkor talán véletlen, talán rejtőzködő események kaphatnak hangsúlyt. Bárha politikai anakronizmus okán ezek a versek helyi politikumként is tovább ható sugalmakat is tartalmaznak, mégis világirodalmi érdekességüket éppen az aktualitásra merőlegesen jelentkező poétikai események jelenthetik.
*
Elsőként W. B. Yeats 1918-ban keletkezett, politikai jellegzetessége okán világismertségű The Irish Airman foresees his Death című versét említem140. Maga a vers tizenkilencedik századi liberális politikai etika kulcsszavaiból épül, akár egy Thomas Moore verset is megszerkeszthetnénk a panelekből. De a hagyományos retorikus fordulatokkal, parallel szerkezetekkel érvelő, monologikus jellegű költemény ugyanakkor más is lehet, mint egy romantikus hangszerelésű nemzeti gyászvers, megvan a poétikai fedezete annak, hogy a “közösségi” tematika által megformált identitászavar előkészíthetett a költeményen belül valamilyen hangnembéli dialogicitást is. “A lonely impulse of delight” nietzschei utalása kioldja a tizenkilencedik századi jellegű verset a tizenkilencedik századi uralkodó eszmékből: a közösségi meghatározottságból következő identitászavart szembesíti a személyiség egyéni mérlegelésen alapuló szabadság-gesztusával.
Dialógusról beszélhetünk: Yeats versében a grammatikai-retorikai parallel szerkesztettség segítségével a tizenkilencedik századi jelleggel definiált identitászavar huszadik századi “személytelen”-ségbe ágyazottan jelenik meg, és ez ugyanazon tények többfajta horizontról való egyszerre megközelítését teszi lehetővé.
Kérdés: a szemléletben megjelenő dialógus a versbeszédbe is szervült-e. Magam a versbeszédben hangnembéli különböztetésre is ráismerni vélek, amely a tizenkettedik sorban válik relevánssá: “Drove to this tumult in the clouds;”. A “tumult” szó versbéli elhelyezésétől kezdődően érezzük elkövetkezettnek az egész versre kisugárzó hangnembéli többértelműség jelenlétét.
A vers a helyhatározói viszony kijelölésével a “tumult” szót egyértelműen eltávoztatja a “felhők” által megjelenített természeti környezettől: nem annak része, csak benne foglal helyet. Ellentétben a szónak a tizenkilencedik század reprezentatív romantikus versében, az Ode to the West Wind címűben való birtokos jelzővel való mondatbaépítettségével (“The tumult of thy mighty harmonies”). Yeats versében kiiktatja a birtokos összekapcsoltságot: a “tumult” önállósultan, idegen elemként helyeződik el: “in the clouds”.
Ez az idegen elem a lineárisan elbeszélt történet szintjén maga a felhők közt zajló ütközet, de ez egyben a vers összes ellentmondását sűrítő belső, tudati esemény jelölése is lehet: centrum, amely a cselekménynek éppúgy súlypontja, mint a versben zajló tudati eseményeknek. Ezáltal a versben a hangnembéli kettősség megjelenhet: a “tumult” egyszerre külső és belső jelenség a szó értelmezhetősége szerint – “a disorderly commotion or disturbance; tempestouos act, as an uprising”, és/vagy “agitation of the mind or emotions” – mint ezt az értelmező szótárban olvashatjuk.141 Visszautal tehát a romantikus verskezdésre, amely szerint a vers szereplője: “I shall meet my fate / Somwhere among the clouds above”; de utalhat arra a belső “disorderly commotion or disturbance”-re is, amely a hős belsejében jelentkezik.
Ez a kettősség jelentéstani és retorikai megformáltságban a záró négy sorban teljesedik ki. Benne van a történet elbeszélés hagyományos minőségi különböztetése: a történésben részt vehetés szempontjából való értékelés, amely az emberi létezést az élő és halott létformára különíti el (“In balance with this life, this death”), tehát a történelmi-politikai küzdelemben való részvételre, jelen esetben a nemzeti problematikára is utal; ugyanakkor már mindkét létforma tartalmaként a kiüresedettséget jelöli meg (“waste of breath”). Belehozva ily módon a romantikus történetbe magának a történetnek a nullifikálását. És teszi ezt egy bibliai kifejezés ismételt alkalmazásával, amelyet mind a romantika, mind a huszadik század kultivált (“vanity of vanities”, “vanitatum vanitas” stb., mint erre Patrick J. Keane is utalt Yeats-könyvében142. Íme, a nemzeti tematikájú paneleket éppen a kritikus helyen “übereli” egy nemzetközi, általános érvényű, bibliai intertextualitás.
Vélelmünket erősítheti, hogy Yeatsszel szinte egy időben, hasonló szövegkörnyezetben az ekkor még Yeats baráti környezetéhez számító Pound a Mauberley-ben hasonló versbeszéddel nullifikálja a történelem idejétmúlt romantikáját. A hangsúlyos szóhasználat (“waste”, “wastage”) a két, konkrét történelemmel szembesítő versben alig előzi meg a huszadik század költészetének méltán egyik reprezentásává váló alkotását, a (poundi-) elioti The Waste Land-et, ahol a szóhasználat nemcsak egy konkrét ihlető, illetőleg nemcsak a kiválasztott versbeli történetre vonatkoztatható, de a létezés egészének jellemzésére is szolgál.
A kettős-értelmű fogalomhasználat a retorizált parallel-szerkesztés segítségével Yeats versében azután elrendeződik a klasszikus modernség centrális elvének szellemében; az élet-halál kettősség illetőleg az előrefutás és múltat keresés kiegyensúlyozása ismételten hangnembéli dialógust produkál: a romantikus és a huszadik századi beszédmód szembesítését. Egymással felesel a balance szó kétféle használata: kihasználva a szó pszichológiai jelentését. A last balance: a halál beállta előtti életösszegező rálátás az egész életre egyrészt a cselekvésben résztvevő hős heroikus akarati ténykedését hangsúlyozza egy etikai célzattal megírt hagyományos versben (“I balanced”); másrészt egy belső, tudati “disorderly” léthelyzetet teremt, amely már huszadik századi vershelyzetek értelmében adja meg az embernek a létével való autentikus találkozás esélyét (“In balance”).
Mindez a vers műfaji sajátságában is megjelenik. Ramazani disszertációja143 műfaj elméletileg elkülöníti a drámai és lírai tragédiát, az utóbbit a költői gondolkozásban a halállal való szembesülés alkalmaként definiálva; az imigyen leírt, Yeatsre alkalmazható lírai monológ legfényesebb példájaként éppen az ír pilóta halálát gyászoló verset említi.144 Ezáltal a költeményt a heideggeri “szemben a halállal” szemlélettel hozva párhuzamba.145
Csakhogy ily módon Ramazani továbbra is a monológot hangsúlyozza, egy hagyományos és hasznosság-elvű, “drámai”, azaz történelmi-politikai nemzeti tematikát kicserél egy másik, a személyiségre vonatkoztatható, egzisztenciálfilozófiai koncepcióval: okfejtése a tematikán belül marad. A mi kérdésünk ezzel szemben az, hogy ez, a tematikailag leírt másság megjelenik-e a vers poétikai horizontján; a monológ megmarad-e a tizenkilencedik századi hagyomány értelmében alkalomnak egy nemzeti jellegű esemény végiggondolására, avagy a szövegben magában is megteremtődik a dialogikus poétikai helyzet.
A gyászköltemény történése: a költő a halott pilótával elmondatja “nemzeti szempontból” személyes választásának monológját. De ha elfogadom a már megidézett Heidegger alapján, hogy “a másikat lenni én sohasem tudom”,146 akkor a vers szövege és fiktív hőse közötti azonosság a művön belül megbomlik: lényegi dialógus keletkezik a “hősi” negatív történet és az autentikus életről alakított meditáció beszédmódja között.
Ugyanaz a szöveg egyszerre alkalom a természeti időben bekövetkező töredékké válás, a visszafordíthatatlanság bemutatására, a nemzeti történelemben élés aktualitása és az autentikus idő átélésére, amikor az előrefutás jövőiségében válhat az ittlét önmagává. Ezáltal a tragikus beszédmód önmagából kiváltja a katartikust: felfoghatom a verset mint ki-válást az időből, de úgy is, mint amelyben (már a heideggeri értelemben) a legmegfelelőbben lehet hozzáférni az időhöz. Olvasat kérdése, hogy melyik szólamot emelem ki, pontosabban: éppen ezt a többszólamúságot (a nemzeti-politikai és a világirodalmi-poétikai szinkronitást) érzem a vers jellemzőjének.
*
A második vers szintén világismertségű: a világirodalomban helyet foglaló Yeats leghíresebb verseinek egyike, az 1923-ban keletkezett Leda and the swan.147 Itt fordított alkotói helyzettel állunk szemben: egy mítosz, mint szimbólum jelenik meg, amelyik “a történelem”, “az emberi-közösségi sors” képletét gondolja át a maga egyetlen szonetté sűrített szerkezetében. Paul Hoffmann Symbolismus-monográfiájában imigyen foglalja össze a vers ideáját: “A versünk azt mondja, hogy a világ eseményeit egy, a tudás és a hatalom valamint a megismerés és a cselekvés közti szakítás határozza meg. És ez a szakítás nem csak az embert érinti, hanem magukat az isteneket is, a világ folyását meghatározó túlvilági hatalmakat. [...] Egy teljesen irracionális aktus válik a világtörténelem mozgatóerejévé.”148
A világháború egyetemessége az “ír pilóta” sorsát úgy emelte egyetemes távlatba, hogy kiemelte az ellentmondást a hősi sors romantikus meghatározottságából: a nemzeti ellentét heroikussága is elveszíti egyértelmű meghatározottságát, identitászavart teremt. Mint Pound Mauberleyjében, Yeats Lédájában is az egész történelemben-lét válik értelmetlenné.149
Paul Hoffmann a Léda-vers “üzenetére” kérdezve rá olvassa ki a pesszimistának ítélhető választ. A mítoszt, mint szimbolista beszédmódot vizsgálja, azaz továbbra is a tizenkilencedik század gondolkozásmódja értelmében közelít a vershez. Így tekintve nem más ez a szonett sem, mint az ír pilótáról szóló rekviem: csak nem nemzeti, hanem egyetemes szempontból vizsgálódó történelemszemlélet.
Csakhogy a mítoszt mint poétikai formációt, netán mint önállósult műfajt ha vizsgáljuk, akkor a modernségnek a húszas években megújuló beszédmódjára is ráismerhetünk: azaz a vers poétikai megvalósulása ismételten dialógushelyzetbe kerül a szimbolistaként dekódolt üzenettel.
A vers megszűnik hasonlat lenni: ez pedig éppen hogy a szimbolizmussal való szembefordulást is jelenti. Gottfried Benn egyik legfontosabb kritériuma a korszerű verssel szemben, hogy hiányzik belőle a “mint” hasonlító szó. Ezáltal a vers kiemelődik abból a poétikai helyzetből, hogy két, különböző eseményt valamely tulajdonság alapján hozzon összefüggésbe. Megszűnik a kétféle esemény léte, a változatosság, az eltérés lehetősége. Eltűnik a versből a történelmi idő. Ami marad: az időn kívüli változtathatatlan létezés. A történet, a mítosz: az archetípus, ami leosztódik – ismétlődve – minden egyes történelmi eseményre. Az erőszak, amelyet Lédának el kell szenvednie, minden erőszak előképe, a történet lefolyása minden további erőszaknak forrása.
Yeats verse a mítosz értelmezésében egyénített: a görög történet szerelmi kapcsolatával és szexuális vonzásával szemben egyfajta kiszámíthatatlan, pillanatnyi támadást állít, erőszakot, amely a maga irracionalitásával az emberi kiszolgáltatottságot tételezi fel. A történelem ok-okozati felépülésével szemben a véletlenszerűséget, az emberi kiszolgáltatottságot érzékeli. Az ír pilóta delightful szabad akaratával szemben itt az eleve elrendelés komor kiszolgáltatottsága teljesedik be. Világmodellként.
A vers retozizáltsága még emlékeztet a requiem megoldásaira: a paralelizmusok itt is egy történet zártságát jelentik. Csakhogy a pilóta monológra formált történetével szemben itt a szonett sajátos felépítése egy másfajta értelmezési rendet tételeztet fel. Az ír pilóta története a nemzeti identitásválságot jelezte, de egyben a belőle való kiszabadulás általános emberi szabadság-jellegét is feltételezteti.
A Léda-történetben nincsen megszabadulás: nem egy teljes emberi történetet revelál, hanem egyetlen “suddenly” történetet, egy eseményt, amely – akarom-nem akarom – megtörtént, minden következményével együtt. A “suddenly” történetben az áldozat “being so caught up”. Főszereplő lesz, a szabadakarat minden megadandó lehetősége nélkül. Éppen azért téved a vers egyik magyar fordítója, aki a “feathered glory”-ban evangéliumi áthallást tételez fel, és a glory-t “malaszt”-tal magyarítja. Léda és Mária története ugyanis Yeats szemében alapvetően különbözik. És ez adja a vers dialógus-jellegét. Ugyanis a Lukács evangéliumában leírt Annunciatio lényegi mozzanata a választás lehetősége. A történelemben való részvételre való felszólítás csak az elfogadással válhat teljessé. Léda erőszak áldozata: archaikus-pogány rítus szerint. A “brute blood of the air” kiszolgáltatottá tevő törvénye uralkodik a vers-mítoszban. Mely egyszer “catch up” az embert, egyszer meg “drop”. Kérdezetlenül. A Léda-vers az emberi kiszolgáltatottság mítosza.150
Csakhogy a vers poétikai szerkezete ellene mond ennek a kegyetlen törvényépítésnek. Már Hoffmann is megfigyelte, hogy a Léda-szempontú versszakok egyfajta ellenkezést sugallnak. De ez az ellenszegülés nem a történeten belül következik el, hanem a szövegben. A szöveget hagyja ellenállni a költő: kérdéssé hagyja formálódni a tehetetlenséget leíró mondatokat. A második quatrain csak az ellenkezést érzékelteti, de a záró terzina már az ellenképet villantja fel: az Annunciatiot. A “power” mellett a “knowledge”, a tudás bibliai ígérete is hallhatóvá válik. Léda meggyötört élvezete mögött feltűnik Mária öntudattal vállalt világmegváltása is.
Ezért is érezhette Yeats annak a szükségét, hogy megformálja a Mária-mítosz versét is. The Mother of God motívumaiban kapcsolódik a Léda-mítoszhoz (“wings beating”, “sudden”), sőt a vers egész felütésében is “threeford terror”-ról, majd “terror of all terrors”-ról beszél.151
Csakhogy a két vers között poétikai különbség van: a Léda-versben a történet mondja önmagát, az erőszak szörny-jellege válik képpé, és ez a kép születik szöveggé. Borzad bele a résztvevő (Léda) és a néző-megidéző (a költő). A két borzadó összeszövetkezéseként fogalmazódnak meg a kérdések: előbb a Lédáé, utóbb a költőé. De a kérdés nem győzelem, nem ellentmondás, csak az elszenvedés tudomásulvételének tudati reflexe.
A Mária-vers nem az erőszak archetípusa, a kollektív tudattalanban játszódó szörnytalálkozás, hanem egy vállalás tudatosodása. Nem az erőszak természetrajza, hanem a befogadás maga.
Ami közös: nincs kiválás a történetből. A mítoszt végig kell hagyni épülni. Már egyszer megtörtént. Erről beszél az Annuncitio ábrázolásának egy bizantinus mozaikja, amely a verset ihletően bemutatja a történetet: “egy vonalat mutat, amely egy csillagból indul és a Szűz füléig ér. Ő az Igét a fülén keresztül kapta: egy csillag lehullott, egy másik pedig megszületett.”152 A mozaik leírja a mítosz-történetet, a költő a mítoszban eszmélkedő leányt szólaltatja meg: a szabad akarat a tudatosodásig emelkedő kérdésekkel, az önismeret felébredésével lép bele a mítoszba. A vers a lefelé hulló fény-csillag (“a fallen flare”, “this fallen star”) és a felfelé épülő öntudat dialógusa a terror pillanatában: amikor nem az erőszak okozza a rémületet, hanem a szeretet (“the threefold terror of love”, “This love that makes my heart’s blood stop / Or strikes a sudden chill into my bones / And bids my hair stand up?”). A szeretet, amely visszaállítja az életnek az értelmét, abban a romantikus szóhasználattal is értelmezve, ahogyan az ír pilóta is megfogalmazta monológjában.
Csakhogy egyetlen különbözéssel: az ír pilótával a nemzeti történet csakis a halált választathatta. Mária számára éppen a szeretet ereje ellenkezőjére képes fordítani a rettenetet, a “terror”-t: “I bore / The Heavens in my womb.” A találkozásban a heroina azt tudatosítja önmagában, hogy különbözik minden “common woman”-től. Szenvedésével váltja ki terhét, az egekkel terhes: egyszerre él teljes, autentikus életet és vesz részt a történetben, az emberi időszámításban.
Léda: a létezés értelmetlen modellje; Mária: a szeretet által a létezés értelmes modellje. Egyik sem jut el a “knoledge” birtokába a versben. De Léda esetében a kérdezés a tovább nem juthatás kijelentése, Mária esetében a megérthetés reménye.
Az egymással is feleselő versek ezáltal kétféle világértelmezés felé nyílnak ki. Az egyik: a nemzeti sors problematikája adta hősiesség kora lejárt, a világ egészére érvényesen törvénnyé vált a véletlen uralma, amely az erőszakot “suddenly”, irracionálisan eresztheti brutálisan az emberre. Nincs személyes hősiesség, nincs sors, amelynek hőse lehetne az ember. A kollektív tudattalanban “swan” szerű lények élnek, amelyek megfélemlítik a létezést. Ugyanakkor ebben a tudattalanban megkérdőjelezhető a mítosz eleve elrendeltsége. Az ember dolga, hogy domesztikálja a rémeket. És ha nem tudja, legalább kérdéseket próbáljon feltenni. A “másság” kérdéseit. Reménytelenül? Már a kérdésig jutás poétikai megoldottsága is eredménynek számíthat.
Yeats – hasonlóan Junghoz – a kollektív tudattalanban megformált archetípus – mítosz – ellenében kérdőjelesen bár, de egy másikfajta mítosszal, vagy talán ugyanazon mítosz másfajta megfogalmazásával is számolva hagyja életre kelni versét. A keresztény ihlet a poétikában megfogalmazáshoz engedi jutni a kivédhetetlen törvény megkérdőjelezését.
És mint ahogy a kiüresedés útján nem járt társtalanul, mutatta ezt a Pounddal, Eliottal szinte egyszerre fellelt “waste” szó használata. Ezúttal is megtaláljuk Eliot társaságát. A Mária-mítosz éppen azon a szón fordul meg, amelyen Eliot eszmélkedése is: “hollow”. Eliot verse, The hollow men vezet az evangéliumi mítoszokat verssé testesítő Ariel-dalok-ig, amelyek már testvérei lehetnek a Léda-mítosszal feleselő Mária-mítosznak.
*
A szintézis? Újabb évtized múltán, ugyanezek a véres-kegyetlen történelmi példák egyfajta “külső” szemlélődéssel tekintve egy credo quia absurdum alapon megfogalmazáshoz engedik a “tragic joy”-t. “Out of cavern comes a voice,/ And all it knows is that one word »Rejoice!«”153
Lehetséges-e a mítoszban élni úgy, hogy egyben kívülről is szemléljük ugyanazt? Ha eddig Eliot, most már a duinoi elégiákat író Rilke lesz a társa.
A Léda és a hattyú esetében a költő nincsen jelen a versben: a történet a maga archaikus kegyetlenségével, szörnyszerűségével történik – talán éppen a tudattalanban. A szövegben csak testet ölthet ez a történet. Ugyanakkor ebből a mélységből kérdések hangzanak fel, mintegy a de profundis mintájára. A keresztény lélek kérdései a pogány mítosz átszenvedésekor. Ezáltal szembesítődött, kerülhetett dialógusba a világ értelmetlenségének története és az értelemre rákérdezés reménye.
A Kúpok (The Gyres) című versben megjelenik ismét a költő, mint szerkesztő és mint hangnem-megadó. Ugyanis ebben a versben a különböző kultúrkörök szembesítése folyik, a mítoszok emblematikusan jelennek meg, mintegy emlékeztető motívumok, amelyeknek keresztezési pontján a költő kijelöli a “tragic joy” hangnemét, amely egyben magatartás-modellként is megjelenhet.
Ennek a versnek is megvan a maga előképe a Yeats-életműben: a Demon and Beast című. Ebben jelenik meg először a gyermekkori képzete, a “pern mill”, amiből a gyres = gyrate képzet továbbalakul. Ebben a versben megint a romantikus nemzeti hős-képzet fogalmazódik meg:
Though I had long perned in the gyre,
Betwen my hatred and desire,
I saw my freedom won
And all laugh in the sun.
Ez még az ír pilóta nyelvén fogalmazódott, annak problematikáját hordozza. De a képzet túléli a beszédmódot, a költő élete végén, összegezőként fogja össze életét és szemléletét. A gyermekkori, Sligo-beli füst-oszlop az “örök visszatérés” mitikus formájaként segít megformálni az önismétlő történelmet, amelyet egyszerre résztvevőként-szenvedőként és külső szemlélőként tekint a vers formálója.
Dostları ilə paylaş: |