Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

3.7. A viktoriánus nőszemlélet

A politikai stabilitást leképezte a korszak családideálja: a matriarchátus elvei alapján működő nagycsalád. Ez a modell azonban csak az arisztokrácia és a középosztály ideálja lehetett, hi­szen az iparosodás a nincstelen asszonyok százezreit kényszerítette az iparba a férfiakénál rosszabb anyagi feltételek ellenében. A jómódú családok asszonyai jelentős szabadidővel ren­del­keztek, aminek jó részét karitatív munkavégzésre használták. A felsőbb osztálybéli asszo­nyok neveltetésük körülményeinél fogva a férfivilágtól messzebb álltak, mint az alsóbb osz­tálybéliek, őket ugyanis lányok számára szervezett szigorú magániskolában taníttatták, vagy nevelőnőket alkalmaztak oktatásukra. Általában a háztartás vezetésénél és az utódok neve­lésénél nem vártak el többet az asszonyoktól. Jellemző, hogy a Lovell-féle Chartista moz­galom követelései között még egyáltalán fel sem merül a nők szavazati jogának kérdése 1836-ban.

A század második felében azonban a modern közlekedés és még inkább a telefon és távírda elterjedése egyre képzettebb és nagyobb számú női munkaerőnek jelentett munkalehetőséget a hivatalokban. A hetvenes évektől a század végéig az irodai munkák jelentős részét nők látták el, melynek következményeként megalakultak a női szakszervezetek és szerveződni kezdtek a női emancipációs mozgalmak, melyek az általános emberi emancipáció részeként foghatók fel.

Noha a 80-as években a szervezett prostitúció virágzott Londonban, erről nem volt ildomos tudomást venni. Egy válás - a családvédelem bigott túlzásbavitele miatt - karriereket döntött romba, egzisztenciákat semmisíthetett meg. Hacsak a család nem volt elég tehetős, a férjhez menni nem tudó női családjogok jelentős gondot jelentettek a szűk közösségeknek.

A nőábrázolás művészetbéli új szempontjaira a szecessziós stílus összefüggésében egy ké­sőbbi fejezetben még visszatérek.

3.8. Stabilitás és változás

A viktoriánus kor a nagy változások kora, mely méltán adott önbizalmat és hitet az emberi tökéletesedében. A negyvenes években bekövetkezett példátlan prosperitás tompította a kor ellentmondásait. Az életviszonyok fokozatos javulásával nőtt az átlagéletkor, a vasút és a távközlés kiépülése egy újfajta mobilitást biztosított az embereknek, akik a gazdasági-politikai stabilitás következményeként hosszabb perspektívában kezdtek el gondolkodni. William Godwin az ember tökéletesedését hirdető filozófiája vált népszerűvé, a korszak második felében a tudományos gondolkodást a pozitivizmus uralta. A kötelességérzet és optimizmus, a tudományba vetett bizalom kárpótolta a megingott vallásos hitet. Általában az 1851-es világkiállítást a haladásba vetett hit megtestesüléseként tartják számon. Az eseményt Ruskin teljesen más aspektusból szemléli, hiszen éppen ezen a kiállításon eszmél rá a kor lélekölő esztétikátlanságára.

A keresztényi hit háttérbe szorulásával párhuzamosan erősödik az individualizmus és a politikai reformok iránt táplált bizalom, amely során az általános választójogot törvényesen biztosítani tudták már a század közepén. A korszak végére kialakult a kapitalizmus személytelen formája, ahol az individuum már láthatatlanná vált a gazdaságot mozgató személytelen tőke mögött. A részvényesek mint munkaadók többé nem kerültek közvetlen kapcsolatba a munkavállalókkal, ugyanakkor a szakszervezetek is áttételesebben és profi módon képviselték a munkavállalók érdekeit. Az ipari forradalom a földbirtokos osztály gazdasági hatalmának a csökkenését és általános presztizsveszteségét okozta, amelyet az 1873-as mezőgazdasági válság is fokozott.

1841-ben a férfilakosság 67,3% tudott csupán olvasni, ez a szám a századfordulóra 97,2%-ra növekedett. 1849-ben egy parlamenti döntés értelmében az önkormányzatokat könyvtárak fenntartására kötelezték. Az életszínvonal növekedésével párhuzamosan nőtt az olvasásra szánt szabadidő, és csökkent a sajtótermékek, könyvek ára. Az elővárosok kialakulása miatt, amit viszont a vasút tett lehetővé, a mindennapi rendszeres ingázás a könnyű lektűr olvasásának igényét alakította ki az emberekben. Az olvasás tömegigénnyé válása, a sajtótermékek széles körben való elterjedése révén az írók nagy népszerűségre tehettek szert. A század első feléből örökölt lapok Edinburgh Review (1802), The Quarterley Review (1809), Gentleman’s Magazine (1731), Westminster and Foreign Qarterley Review (1851), Literary Gazette (1817), Spectator és Atheneum (1828) mellett a század második felében gomba módon szaporodtak az új heti, havi, negyedévenként megjelenő lapok, például a Leader (1850), Saturday Review (1855) vagy a kezdetben Thackeray által szerkesztett Cornhill Magazine, ami ragyogóan ötvözte a szépirodalmat és irodalomkritikát, vagy Matthew Arnold lapja a Culture and Anarchy. A 90-es években a városi olvasók igényeit kielégítő lapok váltak népszerűvé, amelyek a nagyhatalmi tudatot és a monarchia szellemét erősítették. Ilyenek voltak például a Strand (1890), a Pall Mall Magazine (1893), a Windsor (1895), a Royal (1898) és a Wide World (1898). A hosszú felsorolásból kiemelném a kritikus hangvételű Fortnight Reviewt, ami neve ellenére havilap volt és ablakot jelentett a világ felé, számos külföldi munkatárssal, a belföldiek közül Arnold, Ruskin és Gladstone voltak a legne­vesebbek. Nóvumot jelentettek a gyermek- és ifjúsági lapok is, amely sajátos jelenségre az art nouveau (szecesszió) összefüggésében visszatérek még.

Korántsem a teljesség igényével, de megemlítjük még a humoros szentimentális Punchot (1841) és a politikai, szociális, irodalmi, teológiai kérdésekkel egyaránt foglalkozó Guardiant (1846).

Általában elmondható tehát, hogy a 19. század második felében Angliában minden színezetű politikai erőnek, irodalmi ízlésnek és tájékozódásnak kialakult a megfelelő sajtóorgánuma.

A kor társadalmi-politikai jellemzése háttérként szolgál az irodalomban és képzőművé­szetekben megjelenő sajátos témavilág megértéséhez, és végül a formai-stiláris sajátosságok összevetett vizsgálatához. A társadalom a maga bonyolultságában a tartalmat, a lényeget jelenti, míg a stílus és forma ennek az elvont lényegnek a konkrét megnyilvánulási formája: egy artefactum; s a kettő együttesen határoz meg egy korszakot vagy egy periódust.

Az előbbiekből kitűnik, hogy a viktoriánus Anglia, a Brit Birodalom jellemzését időben régebbről kezdtem, más szempontok figyelembevételével, mint az Osztrák Magyar Monarchia bemutatását. E nézőpontbéli különbségeknek és fáziseltolódásnak oka a két vizsgált alakulat gazdasági szintkülönbségeire és az eltérő politikai hagyományokra vezethető vissza. Angli­ában időben jóval hamarabb és a dinamikus fejlődés következtében jóval mélyrehatóbban jelentkeznek azok a gondok, ellentmondások, amelyekkel az iparosodás tempós ütemének következtében a társadalomnak meg kellett küzdenie. Bizonyos motívumok az Osztrák-Magyar Monarchiában, ezen belül Magyarországon nemcsak időben később, de enyhébben, helyi sajátosságoktól meghatározva jelentkeznek. Számunkra a továbbiakban fontos szem­pontnak, a kivonulásnak, az elkülönülésnek az individuum-kultusznak is más és más az indítéka. Míg Angliában az esztéticizálók dekadens, különc elkülönülése a jellemző, Magyar­országon a szecesszió a nemzeti megújulás új lehetőségeit csillantja meg, a független, sajátosan magyar kultúra formanyelvének megteremtésén munkálkodik, társadalmi szem-pontból pedig a szélesebb rétegek demokratizálódásának óhaja vezérli. Egyértelműen aktív, erős szociális töltésű, felszabadító magatartásforma lesz az, ami Angliában passzív vagy túlzottan idealisztikus, hiszen a jól működő munkamegosztás következtében a művészeknek és művészeteknek Angliában nem szükséges oly mértékben politikai funkciókat teljesíteniük, társadalmi, közéleti missziót betölteniük, mint Kelet-Európában.