Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

3.3. A magyarok mint társnemzet

A már fentebbiek során több ízben idézett Musil író volta ellenére is a kortárs Magyarország olyan összetett definícióját adta, amelyet a történészek is gyakran kiindulópontként hasz­nosítanak. Magyarország politikai viszonyait a következőképpen jellemzi: “Alkotmánya sze­rint liberális volt, de klerikálisan kormányozták. Klerikálisan kormányozták, de az emberek szabadelvűen éltek. A törvények előtt minden polgár egyenlő volt, de nem mindannyian számítottak polgároknak. Volt egy parlament, amely szabadságával olyan hatalmas mértékben élt, hogy általában zárva tartották; s ha már mindenki az abszolu­tizmusnak örült, a korona elrendelte, hogy mégis, ismét parlamentárisan kell kormányozni” (idézi Kiss 1978: 200). Noha a kiegyezés utáni Magyarországot addig sosem tapasztalt fellendülés jellemezte, a gondolkodó magyarság közérzetét a csalódottság, az általános illúzióvesztés határozta meg. A polgárosodást képviselő középosztály rendkívül heterogén volt. Az 1848-ban még haladó középnemesi osztály már csak árnyéka volt egykori önmagának s a nemzeti eszméket üres frázisokká devalválta. A jórészt német vagy zsidó városi polgárság a csekélyebb számú magyar városlakókkal együtt, valamint a gazdag parasztság szintén nem volt elég erős a polgári reformok véghezviteléhez. A “kipányvázott lelkek”, a “magyar ugar”, a változtatásra való képtelenség országává lett a germán és szláv tenger közé ékelt Magyarország. Jóllehet a történelem híd szerepet szánt volna neki, ehelyett egy kompor­szág lett csupán, inga­mozgásban Kelet és Nyugat között. “Kompország, Kompország, Komp­ország; legképessé­gesebb álmainkban is csak mászkál két part között; Kelettől Nyugatig, de legszívesebben vissza” (Ady 1955: 473). A rendkívül gyorsan növekedő Budapesten, melynek lakossága 1867 és 1900 között megháromszorozódott, az urbanizáció és iparosodás olyan gyors változásokat okozott, amelyet az emberek mentalitása képtelen volt követni. A nagyvárosi életformához való adaptálódási nehézségek miatt a századforduló Budapestjén robbanásszerűen megnőtt az öngyilkosok és elmebetegek száma. Az 1905-ben Budapesten tartott nemzetközi antialkoholista kongresszusról írt beszámolójában Ady érzékenyen tapint rá arra a tényre, hogy “az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalmunkban uralkodó törvé­nyeknek, mint akármi más. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy gyerek rend” (idézi Nyíri 1980: 148). Ady szuggesztív erejű költészete és publicisztikája reveláció hatású volt a fiatal Lukácsra, aki a filozófia elvontabb és általánosabb nyelvén fogalmazta meg mindazt, amit Ady az Új versekben.

Az általában jellemző individuális - egzisztenciális válság mellett a magyar polgárságban ott munkál a félelem, a szorongatottság, fenyegetettség, az egymással szemben bármikor kijátszható nemzetiségek ellentéte. Az öröm mellett ott van a fásultság, a kiábrándulás és irónia, az a bonyolult századvégi válság, melyet Márai polgárregényei olyan hitelesen jellemeznek, a “spleen” (világfájdalom) szót értelmezve. Egyfelől tehát a gyakorlatilag másodrangú állampolgárisági státuszból eredő kisebbrendűségi érzés, másrészt pedig a Magyarországhoz tartozó szláv népcsoportok irányában tanúsított felsőbbrendűségi érzés szintén egy olyan fonák helyzethez vesztett, amely lélektanilag megmagyarázhatja a nacio­nalista, dzsentris frázispuffogtatásokat. A feudális, félfeudális létformák megléte,a polgáro­sodás igénye és a polgárosodásból való kiábrándulás együttes jelentkezése egy másik para­doxonja a kornak. A magyarság számára a századvég az Európához való csatlakozás pillanata is, a nagy robbanásszerű változások előtti összesűrűsödési pillanat. Ennek az ambivalens világnak arcképcsarnokát Justh Zsigmond Fuimus (Justh 1975) című regényében rajzolja meg legérzékenyebben. Halász Gábor fin de siécle és Justh Zsigmond kapcsolatát elemző tanulmányában a hanyatlás illusztrációjának nevezi a regényt, melyben a hanyatlás legfőbb okát az akaratgyengeségben látja (Halász 1981: 149-155).

A Musil-féle társadalomrajznak megvan a maga nemzetiségi változata is. Ivo Andrič Nobel díjas író Híd a Drinán című regénye több szempontból is szimbolikus. A hídnak kell átívelnie az emberek közötti különbségeket, amelyek gyakran nemzetiségi jellegűek, a híd körül épülnek fel a Monarchia intézményei, így a híd körüli mikrovilág a Monarchia modelljévé válik.

Komáromi János 1925-ben jelentette meg regényét Császári és Királyi szép napok címmel, amely a közös hadsereg kitűnő szatírája, hasonlóképpen Hašek klasszikussá vált Švejkjéhez (1921), amely a Monarchia végnapjairól fest ironikus képet.

Noha Miroslav Krleza A fekete sas árnyékában című regényének hőse néha úgy beszél a Monarchiáról, mint valami természetfölötti erőről, s bármennyire is jól működött a ferenc­józsefi közigazgatási bürokratikus gépezet létrehozva egy prosperáló államalakulatot, egy “különleges kísérletet”, legfennebb is csak feledtetni tudta azokat a válságproblémákat, politikai, gazdasági feszültségeket, amelyek az első világháborúhoz és a Monarchia széteséséhez vezettek. A nagyhatalmi érdekek olyan békekötést kényszerítettek Magyarországra, melynek traumáját hetven esztendő sem volt elegendő kiheverni.

3.4. A viktoriánus Anglia: a gyarmati nagyság bűvöletében

A ferencjózsefi Osztrák-Magyar Monarchia és a viktoriánus Anglia számos hasonlóságot mutat a 19. század második felében. Mindkét államalakulat a soknemzetiséget egységbe tartó, élénken kapitalizálódó monarchiák iskolapéldája lehet. A viszonylagos stabilitást és gazdasági fejlődést tapasztaló mamut birodalmak csúcsán mindkét esetben egy olyan uralkodó áll, aki személyén keresztül a birodalom szimbólumává válhatott, személyes példáján és magánéletén keresztül egyfajta kívánatos modellt testesített meg. Személyükkel - úgy tűnik - mintha birodalmaikat tartanák össze, hiszen haláluk az államalakulat szétesését is jelenti, Anglia esetében pedig az európai vezető szerep elvesztését.

A hosszú ideig uralkodó Viktória korát éppen úgy nosztalgiával emlegetik - a viszonylagosság jegyében - akárcsak a boldog békeidők Monarchiáját. Ez a kor azonban Angliában is, akárcsak a Monarchiában, csupán távolról, a felszínen volt egységes, jól szervezett és csillogó; a felszín alatt sokféle és bonyolult konfliktusokat rejtett. Mivel Anglia a világ legfejlettebb állama ekkor, az ipari civilizáció következményei és visszásságai is itt jelentkeztek leghamarabb. Másrészt viszont a hatalmas gyarmatok birtoklása az átlagembert is nagy önbizalommal töltötte el, amely gyakran öntömjénező patriotizmusban öltött formát. Úgy tűnt, hogy Waterloo és Trafalgar véglegesen eldöntötte Anglia státuszát, s az expanziós politikát a konzervatívok pozitív teljesítményeként értékelték. 1900-ra a Brit Birodalom tizenhárom millió négyzetmérföldre nőtt, lakossága háromszáz-húszmillió volt. Az anya­ország népessége 1831 és 1900 között tizenhat millióról harminckét millióra növekedett. E történelmi valóságot tárta az emberek elé, mintegy tükörként John Seeley könyve Anglia expanziója címmel (1883), amely két esztendő alatt, nyolcvanezer példányban kelt el, s így a kor bestsellerének számított. A birodalmi tudat erősödését jelezte az is, hogy 1884-ben Empire Theatre névre keresztelték a Liecester Square-i színházat, s Viktória királynő trónralépésének 60-ik, gyémánt évfordulóján 1897-ben úgy tűnt, hogy a világnak nincs olyan szöglete, ahol a hű alattvalók ne hozsannáznának a főkötős királynőnek.

A másságok iránt lelkesedők, a szürke valóságtól menekülni vágyók, az örökké lázadó roman­tikusok és kalandorok elegendő egzotikumot találtak a gyarmatbirodalom távoli területein: Hong-Kongban, Kongóban, a Fidzsi szigeteken, Nigériában vagy Indiában. Hivatalnokként vagy misszionáriusként, de legtöbbször a két szerepet egyszerre teljesítve új élményanyaggal gazdagították a zsurnalisztikát, szépirodalmat és tudományokat.

A sárga kilencvenes évek (The Yellow Nineties), amire majd a Modern Style és esztéti­cizmus kapcsán még számtalanszor visszatérek, nemcsak az esztéticizmusba és dekadenciá­ba menekülők korszaka. A finnyás esztétáknál jóval hangosabb volt a Kipling-féle optimista patrióta hang, amely az önbecsülést és felsőbbrendűségi tudatot táplálta, s melynek elsöprő népszerűsége érthető volt bizonyos szempontból. Ennek a mámor-hangulatnak a búr háború vetett véget, mely nagy presztizsveszteséget jelentett Anglia számára.