Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

2.2. Az intertextualitás nyelvelméleti megközelítései

Az intertextualitást a textualitás, azaz a szövegiség irányából közelíthetjük meg szöveg­elméleti alapon. Az a tarkaság és nyitottság amely a szövegnyelvészetet jellemzi a sokfajta szövegértelmezésekben is hasonló módon tükröződik. A számtalan ismert szöveg-meg­határozás közül csupán azokat fogom kiemelni, amelyek az intertextualitás, illetve a stilisztika szempontjából relevánsak lehetnek valamilyen módon. Különösképpen a pragmatikára és szemantikára alapozó szöveg-meghatározások azok, amelyek a szöveget a külső kontextu­soktól meghatározott jelentés-folytonosságként értelmezik (Halliday és Hasan 1976: 293).

A külső kontextusok azok, amelyek mind az alkotó, mind a befogadó oldaláról tekintve megelőzik a szöveget. A szövegalkotást és szövegértelmezést vezérlő külső kontextusok elsődlegesen pragmatikai jelenségként is értelmezhetők, s az intertextualitás is felfogható a pragmatikai kontextusok egyik speciális vetületeként (Genot: 1979). Genot szerint is a szövegfogalom tapasztalati úton való megközelítése csak pragmatikai lehet. Hasonlóképpen vélekedik Julia Kristeva is, aki a szöveget valamit jelentő praktikumnak, azaz társadalmi eseménynek, tartja, amit csupán a külső körülmények tesznek világossá. Halliday és Hasan a szövegben a helyzeti és szemantikai szerveződés egységét hangsúlyozza, ami tulajdonképpen külső kontextustól függő jelentés-folytonosság (Halliday és Hasan 1976).

Az intertextualitás szempontjából azonban mégis a legfontosabb szöveg-meghatározás a Beaugrand és Dressleré, akik a szövegiség kritériumait hét pontban foglalják össze, a szövegiség feltétlen ismérvei között tartva számon az intertextualitást. Meghatározásuk kommunikációelméleti alapokon nyugszik, hiszen értelmezésükben a szöveg olyan kommu­nikációs esemény, amelyet a kohézió (az alkotóelemek grammatikai kapcsoltsága), a kohe­rencia (az alkotóelemek szemantikai és tartalmi összetartozása), a szövegalkotókat vezérlő közlési szándék, a befogadóhoz kötődő elfogadhatóság, a tartalmi informativitás, a közlés körülményei, a helyzetek és végül a szövegek közötti kapcsolat, azaz az intertextualitás jellemez (Beaugrande és Dressler 1983: 4).

A francia Tel Quel és csoportjának szövegfogalom-felfogása rokonságot mutat a Kristeva-féle, az előbbi fejezetben emlegetett értelmezéssel (Kristeva 1980), mely szerint az intertextualitás az írást és olvasást ötvözi az alkotás folyamatában. Tel Quel és követőinél a szöveg szintén az írással (écriture) kapcsolódik össze (idézi Szabó 1988: 34). Az írás gyakorlata, mint társadalmi gyakorlat, a szüntelen növekvő szövegkontinuumban testesül meg, s ennek a kontinuumnak egy bizonyos halmazát hivatott vizsgálni az irodalom is, mint összefüggő, szerves egységet (Szili 1983). A szöveg kontinuumként való felfogása, a külső (társadalmi) kontextusokat hangsúlyozó pragmatikai értelmezések, az irodalmi műveket nyitott struktúraként értelmező irodalomelméletek, a posztstrukturalista és dekonstrukciós elméletek implicit módon (Zsilka 1991: 62-76), mind egy nagyon lényeges közös elemet tartalmaznak, amely szempontunkból is releváns. A sokfajta szövegmeg­közelítés és elmélet közös érintkezési pontja az időbeliség, azaz a történetiség kérdésében ragadható meg. A továbbiakban az intertextualitás és időbeliség egymást feltételező kapcsolatáról szólok bővebben, hiszen az összevetés módszere éppen az idő- és földrajzi tér meghatározta különbségek és hasonlóságok bemutatását célozza.

2.3. Intertextualitás és történetiség

A nyelvtudományt annyira jellemző diakronikus szemléletmódot a 20. században a struk­turalizmus-dominálta szinkrónia váltotta fel. A 60-as években kibontakozó szövegnyelvészet tehát, a szinkrónia jegyében, kevés diakronikus elemet tartalmazott, noha, elvétve ugyan, de számon tart a tudomány olyan szövegdefiníciókat is, amelyek a történetiség tényével is számolnak. Különösképpen a pragmatikai megalapozású szövegmegkö­zelítések utalnak a szöveg történeti meghatározottságára. Ilyen például a Breuer féle értelmezés, amely szerint a szöveg és annak stílusa változó viselkedési normák kommunikatív megnyilvánulásai, s mint ilyen, társadalmi-történelmi tényezők által meghatározott (Breuer 1974: 139).

Hasonlóképpen Spencer és Gregory is a szövegvizsgálat lehetséges módozatait egy történelmi háttérismeret függvényében képzeli el (Szabó 1987: 278); Haidu (1981: 1-2) egy költemény szemiózisát társadalomtörténeti jelenségnek tekinti, s a költeményt más szövegekhez és a történelemhez való viszonyában látja megragadhatónak.

Köck elméletében a szövegidő fogalmát sajátosan értelmezi. Nála a szövegidő a szöveg létrehozására és befogadására szükséges idő, valamint a szöveg egyik struktúrájának alkotó eleme (Köck 1973: 184). Szabó Zoltán a stilisztikai elemzések diakronikus megközelítését sürgeti, azaz a stílus történeti tanulmányozásának fontosságára hívja fel a figyelmet (Szabó 1987, 1988: 117). Az elemzés során figyelembe vett szempontok elsősorban az irodalmi mű létrejöttét meghatározó társadalmi, eszmei, művészeti, nyelvi aspektusokra vonatkoznak, másodsorban a mű irodalmi-, nyelvi- és stílustörténeti folyamatba való helyének meghatározását jelentik, harmadsorban pedig a különböző stílushatárok, hasonlóságok és különbözőségek kimutatására utalnak. A fentebbi felfogásnak ez utóbbi vonatkozása a leglényegesebb számunkra akkor, amikor a szecessziós irodalmi stílus nyelvi sajátosságainak összevetésével próbálkozunk két különböző nemzet irodalmából származó művekben. Ide­tartozik a mű korábbi értelmezéseinek a számbavétele, más szóval a mű utóélete is. A mű­értelmezések kortól meghatározott volta különösképpen az irodalmi értékű művek esetében lényegesek, hiszen valamennyi szövegmű közül az irodalmiak a legnyitottabbak, legdina­mikusabbak az olvasói újraértelmezéseknek, a mű újraalkotásának irányába.

A posztmodern művek vizsgálata az intertextualitás és időbeliség árnyaltabb kapcsolatára derít fényt. Az egykor állandónak hitt szövegstruktúrák felbomlanak az olvasói tudatban, régebbi szövegek újabb értelmezéseket nyernek az időben később keletkezett szövegek hatására. A modern művek gyakran élnek különböző műfajsémák variálásával, irodalmi vagy nem irodalmi művek részleteinek beemelésével, az allúzió, paródia, parafrázis, travesztia módszerével.

Zsilka Tibor véleménye megegyezik a Kristeva (1968), Todorov (1971), Kibédi (1983), Hutchinson (1983) és Haiduéval (1981), amikor így fogalmaz minderről a szövegstruktúrák jellemzésekor (Zsilka 1991: 64) “A posztmodern szövegeket már nem SZÖVEG-VALÓSÁG viszonylatában szükséges megközelíteni, ... hanem a SZÖVEG-SZÖVEG viszony válik elsőd­legessé vagy legalábbis arra terelődik a hangsúly. Sőt, olyannyira, hogy a struktúra is dekonstruálódik, felbomlik stabil léte... Lejár az újatmondás kora, az innovációra helyezett túlzott és fokozott igény; helyébe a variálás lép ... A variálást ma más szövegalkotó ténye­zőnek kell tekintenünk” (1991: 64).