Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

2.4. Intertextualitás és szupertextus

Az intertextuális vizsgálódások egyik iránya a szupertextusok létrehozását célozzák, azaz egy olyan szövegek feletti elméleti struktúráét, amely elvonatkoztatás és általánosítás eredmé­nyeként valamennyi szöveg közös jellemvonását invariánsként tartalmazza minden esetleges, egyéni jegy mellőzésével.

A szupertextusok egyes típusait a szövegtípusok alkotják, amelyek a konkrét szövegekhez úgy viszonyulnak, mint a fonéma a hangvariánsokhoz (Szabó 1988: 138). A szövegtípusok defi­niálásában és leírásában egyik legfontosabb kategória éppen a stílus (Crystal és Davy 1969, Halliday és Hasan 1976), hiszen a szövegek közötti hasonlóságok és eltérések első­sorban stilisztikai jellegűek. Andersson (1975: 15) például a stílust egy olyan viszony­fo­galomként határozza meg, amely a szöveg közötti különbségekben ragadható meg. Számos tudós egy­behangzó véleménye az, hogy stílusról csupán szövegszinten beszélhetünk, hiszen a szöveg alatti nyelvi elemeknek csak stiláris értéke lehet, és nem stílusa. A stílus tehát epifeno­ménként, azaz a szöveget kísérő jelenségként értelmezhető (Miko 1977, Saporta 1959).

A szupertextualitás szféráját alkotó szövegtípusok tehát stílustípusokat is jelentenek ugyan­akkor, amelyek egy külső kontextushalmaz meghatározta válogatás eredményeként, az egyes művekben konkretizálódnak (Enkvist 1978). Szöveg és stílus éppúgy egymást feltételező fogalompár, akárcsak a szövegtípus és stílustípus. A stílustípus tehát felfogható úgy is, mint a szövegtípus stilisztikai jellemzőinek összessége, ami szintén absztrakció során létrejött elmé­leti konstrukció. Szupertextusok egy-egy életmű vagy akár több életmű alapján is létre­hozhatók (Vass 1991: 69-76). Egy korszak vagy egy irodalmi irányzat szempontjait összegző szupertextusok is megvalósíthatók számos életmű szupertextusának alapján, kettős elvonat­koztatással.

A szecessziós stílus nyelvi, stiláris jegyeit vizsgálva a stílustípusból is kiindulhatunk, s a vizs­gálódások során olyan egyéni stílusokat, olyan művek stílusát kereshetjük, amelyek az elvont stílustípus konkrét variánsaként foghatók fel. Ezt a deduktív módszert időben minden bi­zonnyal az ellentéte, az induktív módszer előzi meg, melynek lényege az, hogy többé-kevésbé azonos külső (társadalmi-történeti) kontextusok által jellemzett, különböző nemzeti irodal­makban létrejött művekben bizonyos hasonlóságokat mutatunk ki a stílus vonatkozásában is. Ha hasonló vonásokat szerzőtől, műtől és nyelvtől függetlenül írjuk le, akkor egy-egy irodalmi stílus típusát kapjuk, amely egyedi műtől, szerzőtől, időtől függetlenül létező logikai konkrétum lesz.

A stílustípus elméleti modellje annál helytállóbb és megbízhatóbb, minél különbözőbb nem­zeti irodalomból származó, minél többféle mű egyéni stílusának elvonatkoztatása alapján jött létre. Elméletileg elképzelhető az az ideális helyzet, amikor a szecessziós irodalmi stílus típusát a világ valamennyi szecessziós jegyeket tartalmazó műveiből származó példaanyagból vonatkoztatnánk el, illetve ezzel a példaanyaggal illusztrálnánk. A stílustípus elméleti képe rendkívül árnyalt lenne ily módon, hiszen elsősorban a minden mű stílusában illetve min­degyik egyéni stílusban megtalálható legáltalánosabb jegyeket tartalmazná, de ugyanakkor a ritkábban feltűnő jellemzőket is magában foglalná. Az előbbiekből következik, hogy minden stilisztikai részvizsgálat ennek az ideális stílustípus-leírásnak a pontosításához járul hozzá, hiszen a részletek mindig a nagy egész viszonylatában találják meg értelmüket, s a mo­dellekben való gondolkodás napjainkban már nem csupán a reáltudományok, de egyre inkább a humántudományok sajátja is. Minden stílus tipikus jellemzőit külső kontextusok rendszere határozza meg. Amennyiben a stílustípus tanulmányozásakor a külső kontextusokra is figyelünk, e viszony óhatatlanul mozgást, azaz időbeliséget implikál, hiszen a stílus mindig változó kontextusok függvénye (Halliday és Hasan 1976; Enkvist 1978).

Elvonatkoztatások eredményeként értelmezhető a világirodalom is, mint az irodalom értékű művek szupertextusa, amelyben a rendezőelvet a műfajtípusok és stílustípusok struktúrái biztosítják. Ebből következik tehát, hogy a stílustípusok a világirodalom kohéziós erejét is jelentik; a periodizáció illetve az irodalom fejlődésének egyetemes sémája is tipológiai keretben ragadható meg.

2.5. Világirodalom, tipológia, összehasonlítás

Az “általános irodalom eszméje” René Wellektől származik, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy valamennyi nemzeti irodalmat egymással való összefüggésben kell tanulmányozni, “hi­szen az irodalom egy, miként egy a művészet és egy az emberiség” (Wellek és Warren 1969). A világirodalomnak, mint szupertextus egységes voltának számos ismérve van, melyek között a legfontosabbként az irodalmak közötti összefüggés és kölcsönhatás, az azonos vagy hasonló jelenségek, a korszakok és irányzatok léte említhető.

A nemzeti irodalmakban fellelhető jelenségek, így a stílusok tipológiai azonosságai, a különböző társadalmi jelenségek és a társadalmi fejlődés tipológiai azonosságaira vezethetők vissza, azaz az imént külső kontextusként emlegetett jelenségek foglalatára. E dolgozat rendezőelvét jelentő szecessziós stílustípus szempontjából a 19. 20. század fordulója az az időszak, amikor a gazdasági fejlettségi szintnek köszönhetően a földrajzi és a nyelvi határok gyors átlépése is megvalósulhatott. Egyes felfogások szerint gazdasági okokkal magyarázható az is, hogy bizonyos központoknak az ideológiai és kulturális befolyást kisugárzó ereje meg­növekedett. A bekövetkező változások annak a világtudatnak a kialakulását ered­ményezték, amely múltat, jelent és jövőt egyetlen totalitásként tudott érzékelni.

Az egyes nemzeti irodalmak, s annak egyik igen fontos rétege a stílus is nyitottabbá vált a másfajta hatásokkal és hagyományokkal szemben, a művelt polgárok körében növekedni kezdett az idegennyelven olvasók száma, a poéta doctusok műfordítói tevékenysége a magyar irodalomban is példátlan mennyiségű és minőségű művekkel járult hozzá a szellemi értékek nemzetközi cseréjéhez.

Szili József több alkalommal is rámutatott arra, hogy a stílustípus fogalma fordul elő leg­gyakrabban az irodalmi korszakkoncepcióban is. A stílus mellett gyakran alkotói technikát, módot, módszert, motívumot, attitűdöt, érzékelést, eszméket és ideálokat is szoktak emlegetni (Szili 1974: 8). Az irodalomtörténet kronológiai periodizációja sok szempontból a stílus­típusok meghatározásainak problémáival mutat hasonlóságot. A stílustípusok, akárcsak a kor­szakolás funkcionális szempontok szerint történik, amelyek külső és belső kontextusoktól determináltak. A stílustípus és az azt meghatározó kontextusok tehát a periodizációnak is megbízható szempontrendszert biztosítanak (Szili 1974).