Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1888

Moldován Károly a kolozsvári Ferencz József tudományegyetem orvosi fakultásán tanársegéd - csak március közepén döbbent rá, milyen általános parasztfelkelés robbant ki a Bukarest környéki megyékben. Fontos magánügyben meghatározatlan időre szabadságot kért, s már másnap átlépte a határt. Régi ismeretségei és tartós összeköttetései révén, a Vöröskereszt s a hadügyminisztérium segítségével, három katonai sebesültszállító országos járműre tett szert: kocsisokra és katonai szanitécekre, valamint egy vaspántos ládában szükségműtétekhez alkalmas felszerelésekre.

A gyalogos zászlóalj, amelyhez Károly (Carol) csatlakozott három járművével, Jalomica me­gyé­be indult. A katonák nem tudták mivégre mennek, annyit közöltek velük, ha megtámadnák őket: “Beléjük kell lőni!” Vállra vetett puskájuk töltve volt, tüzelésre készen. A kapitány is csupán annyit tudott, a parasztok fellázadtak, rendet kell teremteni köztük.

Az önkéntes vöröskeresztes részlegnek a gyalogmenethez kellett igazodnia. A lovakat fékezték a kocsisok, meg-megállították őket, hogy előnyt adjanak a talpasoknak. A kapitány is, lóháton, le-lemaradozott a csapattól - az első nap. Este azonban egy bojárlakban szálltak meg (nem kastély, inkább csak udvarház), ahol nemrégiben a felkelők dúltak, s padlók véres szennyeződése mutatta, alighanem embervér is folyt. A közeli faluban asszonynép, gyermek­had s néhány reszketeg férfi lakott. Ezek azt vallották, hogy a fegyvert fogható fiatalokat a felkelők “elhajtották”. Sebesült vagy halott, ebben a faluban nem került, de másnap a kapitány nem maradozott le embereitől, példáját követve a fogatokkal Moldován is a katonák nyomában maradt.

Délutánig úgy látszott, az osztály útvonalán nincsenek lázadók, s ha vannak is, elhúzódnak a csőre töltött fegyverektől. Ám egyszerre hadi rivalgás jött szemből. Amonnan egy lovas (călăraşi) osztag szembehajtott egy csoport kaszás-lándzsás parasztot. “Ezek a lázadók”, suttogták a katonák, a közeli bokrosokba széledve, majd a kapitány parancsára tüzet nyitottak. Válaszul két lövés érkezett a katonák felé az úti vonulás irányában, de ott csak három vöröskeresztes fogat állott. A műszeres kocsi jobbso lovát találat érte. A kocsisok földre vetették magukat, a kapitány újabb tüzet parancsolt, a sebesült ló hördülésére odaátról emberi jajgatás felelt. A kapitány rohamot vezényelt. A megrémült fogathajtók feltápászkodtak, a toporzékoló állatról lefejtették a hámot, így az, csupaszon, ugrott egyet és összeroskadt.

A katonák foglyokat tereltek ütlegelve, Moldován a két szanitéccel portyára indult a jajgatások irányába. Akadt kötöznivaló mindhármuknak. Egymás hegyén-hátán hevertek a sebesültek s a halottak. Gyors mozdulatokkal rángatták el az élettelen vagy reménytelen tetemeket. Többnyire felsőtesten és fejen találta a rongyos parasztokat a sortűz. Rábukkant Károly egy csuklóban roncsolt kézre is, nyomban egy fatörzsnek támasztva, a szükséges antiszeptikus előkészületeket megtéve, csupán a bemosakodást mellőzve, megoperálta a megszeppent románt - lefűrészelte nagy hirtelen a hasznavehetetlen, cafatos kézfejet.

Így ment azután a dolog faluról falura. Megesett, hogy a felkelők elmenekültek, s még halottai­kat is magukkal cipelték. Annyi lőtt mellkast s kifordult beleket, sem Turnu-Măgurelén, de egész orvosi gyakorlatában nem látott Károly, mint itten egyetlen nap.

A foglyokat másodnaponkint lovas katonák terelték a börtönök felé.

Károly csak a sortüzeket hallotta, s a vér omlását, alvadását látta, alig volt fogalma, hogy mindez miért van. Estenden próbált a foglyokkal beszélni, de a kapitány megtiltotta. Egyedül a sebesültekkel tudott szót váltani, de azok csak annyit s azt hajtogatták: a föld miatt meg a bojárok miatt. Akadt aztán egy dászkál (tanító), kit népe közt ért a katonagolyó, ő többet tudott mondani.

Ez már április elején esett, midőn a katonák kezdtek undorodni cselekedetük eredményének látványától, s a kapitány is ritkábban vezényelt sortüzet.

- Tudod-e, doktor - suttogta a dászkál -, hogy 1864-ben a kormány földtörvényt adott a parasztnak?

Károly nem tudta.

- Félmillió jobbágycsalád dolgozott a bojárok birtokán. A törvény megszüntetett minden jobbágykötelezettséget s tizenöt éven belül fizetendő pénzbeli kártalanítást állapított meg a bojár számára. A törvény arra irányult, hogy kisszámú földhöz juttatott parasztnak marhái száma szerint adtak valamennyi földet. Ezek a legrosszabb minőségű földet kapták meg, s többnyire úgy, hogy útjuk a bojár földjén át vezetett.

Károly mindezeken csodálkozott, mert Erdélyben már rég nem tudtak efféléről.

- A földosztásnak ez a módja - folytatta az öntudatos, parasztbarát dászkál - a kártalanítással a parasztság kifosztását jelentette. Híresztelték: a parasztnak munkaereje, a birtokosnak pedig tulajdona urává kell válnia.

- Szépen hangzik, de mit jelent ez?

- Azt, hogy a nagybirtokok továbbra is megmaradtak, s megmaradtak a jobbágyrendszer maradványai is, mert a paraszt munkaerejét úgy vásárolta meg, hogy háznépe télen éhezik s fázik, s márciusra kifogy minden élelméből, melyet pujáinak adhat.

- Nem adott a földtörvény semmit?

- Reménységet! De minden remény elfoszlott tizennégy év alatt.

Moldován naponta órákig pólyált, vágott, metszett, fűrészelt - április végére elfogytak a gyógyítani való vérző parasztok. A meghatározatlan idejű szabadság lejárt. Októberben a volt beszélgető társ, a sebesült tanító hatvan felkelő parasztfogoly levelét juttatta el Kolozsvárra, kik valamennyien részt vettek a plevnai csatában is. “Elbocsátottak bennünket a hadjáratból 78-ban s nap nap után, évről évre vártuk, hogy mi is földet kapjunk, úgy, ahogy azt parancsnok uraink, akik minket a Plevna körüli legnagyobb támadásokban vezettek, az ellenség színe előtt mondogatták, ígérgették nekünk. De hiába harcoltunk, hiába vártunk és tűrtünk mind ez ideig. Engedjenek ki bennünket a văcăreşti börtönből, mivel annak a felke­lésnek alkalmával zártak ide bennünket, melyet a szenvedések okoztak, mivel a földbirtokos urak s a bérlők vasigája alatt nyögünk - ők nem voltak ott velünk, karddal az ellenséggel szemben, s máig is vérök hullása nélkül uraskodnak birtokaikon. Családunk nélkülöz, mert most még nem is dolgozhatunk a bojár urak földjén hajnaltól napestig, tűrve a nap hevét hátunkon, verejtékben úszva, mert most itt sínylődünk a văcăreşti börtön falai közé vetve. Mikor Plevna elestekor a törökök fogságunkba estek, nem űztünk úgy s olyan gúnyt belőlük, mint ahogy minket gúnyoltak-gyaláztak, amíg a Marmizon kaszárnya lovardájáig űztek-hajszoltak bennünket...”

Ezt a valahová szánt segélykiáltást Moldován véleménye szerint ama sebesült dászkál írhatta, fogalmazhatta személyesen a foglyok sorsa enyhítése érdekében. Ő vagy valaki, hasonlóan gondolkodó-érző, írástudó román.