Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Bűnesetek és szabálysértések. A legkirívóbb bűnesetnek számító lopások vagy más bűncselekmények viszonylag ritkán fordultak elő, köszönhetően a faluközösség szigorú rendjének és a szankciók elrettentő hatásának. A felmerült gyanút a presbitérium vizsgálta ki, hozta meg szigorú ítéletét és csak ezután adták ki a bűnöst a széki (világi) hatóságoknak. „Ez alkalommal az ilyen becses történeti forrásokat termelő intézményre, az egyházközség (megye, eklézsia, presbitérium, domesticus consistorium) ítélőszékére szeretnők felhívni a figyelmet, s utalni, hogy törvényhozó őseink a faluközösség keretében az erkölcsi normák életterületét sem hagyták gyom felverte parlaggá válni.”¹⁹³⁵ Figyelembe véve, hogy a presbitérium hatásköre csak az unitárius egyházközség tagjaira terjedt ki, akik az egyházi terheket is viselik, válik érthetővé, hogy miért korlátozták más vallásúak szuszékhely-szerzését, bejárását a kastélyba és miért nem diszkrimináció, vallási türelmetlenség motiválta ezt a tiltást.

A presbitérium felügyelte a kastélyőr munkáját, és ha szükségesnek tartotta, meg is fenyítette. Mikor Oroszhegyi István nem teljesítette a kurátor utasítását, hogy az orgonamester búzáját őröltesse meg, sőt a „nevezett curatorra cseberrudat fogott”, ítélet útján kötelezték, hogy a kurátort „kövesse meg” és „szenvedjen 12 pálcaütést”, amit pénzen megváltott.

A lopás a kastélyban a legsúlyosabb bűntettnek számított, és a legsúlyosabb büntetést vonta maga után. A presbitérium ítélethozatal előtt gondosan kivizsgálta az eseteket. Az ilyen eljárásokról több jegyzőkönyv maradt fenn. Legteljesebb iratcsomó Kis Zsigmond lopására vonatkozik. Ügyében a presbitérium vizsgálatot folytatott, 1834. június 9-én hallgatta ki a tetten ért gyanúsítottat:

„A kastélyba miért mentél?

– Én azért mentem, hogy a templomba mennyek, de részeg voltam, a deszkára hanyottán [feküdtem], s minthogy részeg voltam, ott elaludtam s ott maradtam.

Hát mikor az őrző a kastélyt megnyitotta, te a szuszékok között voltál, hát ha s nem részegen, miért nem kiáltottál, hogy ne kereskedtél volna a kastélyba?

– Én a kastélyba szembe mentem az őrzővel, s akkor ébredtem fel.

Hát az István Sámuel szuszékja fedelit miért nyitottad fel, s az itten előtted való törökbúzát, mely a te ládád mellett volt, honnan kaptad, mert ezeket mikor megfogtak, mind megvallottad szóval?

– Mindezekről nem tudok semmit.

Látván, hogy mindenképp meg van átalkodva, hogy inkább bizonyosak lehessünk a részegségibe is, az ki leginkább látta ott létit, felhívatván azt a személyt, beszélte előttünk és vele is confrontáltatva így mondta szemébe:

Én Bartha Péterné, mikor hallván az utolsó harangszót el mentem a kastélyba s a ládába pénzt tettem bé, az ökrök árát, s mikor bé mentem, látom, hogy a ládám mellett fekszik Kis Zsigmond, azt kérdi tőlem, hogy hát Oroszhegyit, az őrt láttam-é? S mondám, itt elébb van né, de semmit se gondoltam, azonban a templomba mentem isteni szolgálatra, mely is egy s fél órát tartott s ki jövetelembe eszembe jut, hogy a kolcs nincs nálam s megijedve hirtelen visszatérek, s hát a ládámon hagytam a kolcsomat, de ekkor Kis Zsiga, aki most rab, nem volt ott, hol előbb láttam, sehol sem láttam, törökbúza fent volt a ládája mellett, azt sem ismertem, hogy részeg lett volna, akkor, mikor láttam.

Ítélet: Minthogy Kis Zsiga tolvajsága annyival inkább világosságra jött, hogy amikor megfogattatott, megvallotta, hogy ő nyitotta fel a kérdésben forgó szuszék fedelit, s a lakatról pedig azt mondta előttünk, hogy ő könnyen ki tudta nyittani, neki csak semmi, mind ezekből világosságra jövén a tolvajsága, azonban pedig még az eleinktől maradott törvényes szokásunk az, hogy nem csak [mások?] hanem magunk is közönségesen egyik a másikunkra nézve törvényesen megegyeztünk abba, hogy ha közöttünk akármelyik a kastélyban lopást tenne és megtaláltatnék, tüstént az arra készített perengérbe [pellengérbe] érdeme szerint pálca büntetéssel illendő büntetését adattassék ki, ezt pedig legbizonyosabban azért vagyunk cselekedni, minthogy a kastélyba olyan ember is van bé rakodva, aki ugyan bizonytalan, de mégis kétségbe lehet, úgy a most legbecsületesebb embernek is lehet olyan gyermeke, aki tolvajságra ily alattomoson vetemedhetik, s hogy az ekklésia legyen jelen mindenkor házanépestől, amiből tudjon minden ember tanulni, erre nézve ítéltetett, hogy Kis Zsigmond a perengérbe vitettessék ki, és 25 pálcaütésekkel a satisfactiónak legyen meg a közönsége, nemes ekklésia házanépe és gyermeki jelen lévén. A megesett kárt fizesse meg, vagy pedig minthogy sem elégtelen a fizetésre, az ez utáni megfizetésért adjon kezest, a fenyegetésért is, a kastélyba [...] sem egyszer, sem másszor nem lesz szabad rakodnia. A nemes ekklésiát kövesse meg, akkor a templomba szabad járni, addig pedig nem, akkor is az őrző [...] a templomba bé menet s ki jövet.” ¹⁹³⁶

Kis Zsigmond fogsága alatt megfenyegette őrzőit, hogy „ezt még valaki megfizeti”. Ezért Nagy János járási dulló is kivizsgálta ügyét. A tanúk meghallgatásának helyén, agilis Szabó István házánál 14 tanút hallgattak ki a következő kérdőpontok alapján: „1^o. Tudja-e a tanú, hogy ezen árestált Kis Zsigmond, a dersi kastélynak felverésin kívül, melyen rajta találtatott, még azon kívül egyebütt micsoda lopásokban találtatott. 2^do. Hát a mostani elfogatásakor, s azalatt való alkalmatossággal micsoda fenyegetődző szókat hallott szájából mondani, hát eddig is micsoda állásbeli személy volt, s hogy viselte magát.” A tanúkat szembesítették az „árestált” kis Zsigmonddal, így hitelesítették a tanúvallomásokat. A tanúkihallgatások során kiderült, hogy Kis Zsigmond „a néhai mlgs Bíró József úrfinál laktában a pincébe bé ment volt s onnan a pálinkáját el lopta, s Pap Lukácsnéval ki kocsmároltatta”. Agilis Kocs Mózesné Bartos Mária azt is vallja, hogy „mikor is a templom elől az őrzővel Fancsali Istvánnal a házához ment, én is ott voltam, s felesége rosszul lévén, ott hallám szájából mondani, az ujját feltartván fenyegetőzőleg mondá, várj, még ezt az én oknélküli szenvedésemet valaki megfizeti, ami pedig az emberiségét nézi, nem józan életű, hanem részeges, még éjszaka is láttam olyan állapotában”. Toró Jánosné vallja, hogy látta, mikor „estvei időn a kapunknál fontam s Miklós Jancsival dúdoltak az úton le nagy részegen, még meg ijedtem, hogy mi dolog ez”. A tanúk azt is felemlegetik, hogy az agyagfalvi erdőből is lopott.

Végül a presbitérium előadva a tényállást a széki hatóságokat képviselő királybíró utasítását kérik: „Mindezekre nézve nem bátorkodunk a méltóságos peres király bíró úr híre nélkül elbocsátani mind vason levő személyt, hanem instáljuk a méltóságos urat, hogy arról vála­szolni és parancsolni, hogy mi tevések legyenek iránta.”¹⁹³⁷ Fennmaradt az a „kísérő­levél”, amellyel Nagy János járási dulló átadja a széki hatóságoknak Kis Zsigmondot: „Dersi Kis Zsigmond a dersi kastélyban, mely zár alatt tartatik, lopásban találtatván, ott helyben meg is fogatott, [...] az presbitérium, az kastély constitutiója szerint az büntetést ki is szolgáltatta, mind jószágtalan nemtelen embernek, ezen alkalmatossággal nevezett Kis Zsigmond fenye­getőzvén, mely iránt való investigátioról ide zárva alázatosan küldöm az árestánssal együtt, úgy az agyagfalvi erdőbeli kárért és prevaricatioért mind jószágtalant.”

A presbitérium tekintélyét, bírói hatalmát a XIX. század közepén végbement változások sem rendítették meg. Az önkényuralom éveiben büntetőügyekben is tovább hozza határozatait, hajtja végre ítéleteit. Ezt bizonyítja Bartha Mártonné Márton Borika esete:

„Az folyó 1851dik évben 11dik május, presbitériumi gyűlés tartatott itten Dersben, az tiszteletes esperes úr, Inczefi József úr házánál, az kurátor Pusztai György elnöksége alatt, az okon, hogy Bartha Jánosné Márton Borika az kastélyba tolvajkulccsal, a kastély pásztor híre nélkül harangozás alatt bément és ott az sógora Nagy Márton ládáját kizárta, abból az leveleket és egyebet is a Nagy Márton pretenciója szerint elvett, amely iránt a kulcsot adó Menyhárt Istvánné szembesített azt mondta, hogy tőle az kolcsot elkérte, azt mondta, hogy öreg Egyed Zsigmond ládájából nyüstöt veszen ki, de azon túl nem tudja, mit tett. A presbitérium ezen hibákat nyomozva [megállapítja], elsőre, hogy az harangozás alatt a kastélyba be menni nem volt szabad a kastélypásztor híre nélkül tolvajkulccsal, másodikra, hogy a más ládáját kinyitotta és a leveleket elvitte, nem is tagadja, hogy azt nem cselekedte. Erre lett az határozat: Mivel tolvajkulccsal bément a kastélyba a pásztor híre nélkül harangozás alatt, a más ládáját kinyitotta, a régi határozatok szerint 48 órát szenvedjen árestomot és 3rom órát álljon a perengérbe a kastély előtt, a kulcsért fizessen 3rom forintot. Mely határozat, hogy a megírt módon ment végbe a fent írt napon és helyen, ezt kiadtam a presbitérium gyűléséből. Kocsis József helyettes jegyző.”¹⁹³⁸ Az esetről készült feljegyzést a gondnok protocollumában is megtalálhatjuk: „Nagy Márton panaszolja, hogy Bartha Jánosné Márton Borbála sógorasszonya kastélyban lévő ládájába s nőjéébe, Márton Annáéba bele nyúlván, némely jószágokról szóló leveleket anélkül, hogy a kastélypásztor sem vevén észre, kivette s elvitte s egyebeket is elvett volna, ki ezért kívánja, hogy említett Márton Borbála érdem szerinti büntetéssel büntetőggyék, s elvette leveleket adja vissza, minthogy maga vallomásánál fogva ő vette ki. Minthogy a kastélybeli Constitutio ellen lopott, noha just formált a levelekhez, 48 órai árestomot szenvedjen, abba pedig 3rom órát a kastély előtti pellengérbe”, de ezt a bűnös 3 pengő forinttal megváltotta, a presbitérium „felszabadította”.

A fennmaradt presbitériumi jegyzőkönyvek is gondosan megemlékeznek a kihágásokról vagy bűnesetekről:

„Minthogy Pál Máriát az kastélyba éjszaka az lopáson meg fogták, tehát az eklézsiának Constitutiója szerént az pellengérbe tettetett és az 25 korbácsot az eklézsiának jelenléte alatt ki szolgáltatott [...] az nemes eklézsia együtt volt, azt a határozatot tette, hogy az írt asszony kísértessék Udvarhelyre az nemes szék házához árestomba” (1845); Akik a „kerítésbe” templomozás alatt kopácsolnak, lármáznak, 3 forintra büntetik, akik „mások szuszékját ki teszik helyiről a kurátor híre nélkül, ha mingyárt igaza van is hozzá, 1 mforintig fog büntettetni” (1847); Veress György panaszolja, hogy szalonnáját „elszelék”, de „nem jött világosságra a gonosz tény és így Veress György ez úttal kénytelen a kárral maradni” (1850); „Eklézsiánk tagja István Mózesné [...] panaszolja, hogy most a napokban a kastélybeli egy bástyában lévő szalonnájához most más oda járó asszonyokkal együtt szalonnájából vágott, s azzal a kastélyból el menvén, hazafelé menvén, hazafelé menő útjába néhai Bodor Jánosné Egyed Borbála utána futván, utolérvén vissza hívta a sok bástyából haza menő asszonyokkal szembe, hogy szalonnájába esett hibát ő cselekedte volna.” István Juliannát is meggyanúsították, hogy szalonnát lopott, „de nála megvizsgálván nem találtatott orozott szalonna, s őt mégis nagy gyalázatba kerítették”, „Határoztatott, hogy kövessék meg” és a „rágalmazók presbitériumi büntetést szenvedjenek” és ezután senki se vádolhassa, mivel a „Presbitériumi gyűlés előtt tisztává maradott a megkövetés nyomán”. Gátbeli Pál Zsigmondnak „a kastélyban levő ládájából kender magja oroztatott volna el”, a gyanú néhai Sala Ferencné Száva Julisra terelődik, mivel „harangozás alatt ment bé a kastélyba, amikor is nem lett volna szabad, mivel határozat van róla, hogy eklézsia egy tagjának sem szabad az idő alatt bé menni, így hogy a fent írt Száva Julis bé ment, gyanú alá jött, hogy a káros ládája mellett lévén ládája, de hogy orozási tettén nem találtatott, tolvajnak nem ítéltethetett, hanem a határozat ellenire tett cselekedetiért 3rom pengő forint büntetés alá határoztatott ... Tolvajnak meg nem szidhatja” senki, mert a presbitériumi határozat felmentette (1855). „Kastélyőrző Oroszhegyi György nője, Bán Anna panaszolja, hogy őt faluvégi Dénes János szidalmazta, káromkodó szókkal illette”, mivel figyelmeztette, hogy templomozás alatt nem szabad gabonát „töltögetni”, ezt két tanúval igazolja is, „Határoztatott: Dénes János ezen tettiért fizessen 2 új forint büntetést” (1861). Darkó Zsigmond felesége, Albert Mária panaszolja: „Tiszteletes Úr, Nemes Presbitérium nekem a nevezett eklézsia kastélyából egy bezárt ládából bizonyos számban lévő portékáim vesztek el, nagy károm történt, el nem szenvedhetem.” Oroszhegyi György kastélyőr azt nyilatkozza: „ő nem ismeri el azon el veszett portékáknak számolását, mert neki számadásban nem volt, sem illő fizetésit ládájának nem fizette. Határozat: Minthogy azon kastély, az abba be vitt portékák a kastélyőr kötelességévé van téve, hogy számoljon, mindenről köteles egy harmadrészt megfizetni, azaz 3 ft. és 33 kr. osztrák értékbe, kétharmad részt a panaszolónak, minthogy nem tudta bizonyítani, nem köteleztetett, hogy megfizesse a kastély őr” (1875). Falubíró Dénes János előterjeszti, hogy a gondnok engedélyével Csenker Judit kastélyban lévő ládájában „egy mázos pléh lábast, vele két kést, egy villát és gyapotból kötött két darab strimflit” mint gyanús portékát kaptak és bebizonyosodott, hogy lopott holmiról van szó, annak ellenére, hogy a lopás nem a kastélyban történt, de a tolvaj oda rejtette, a presbitérium azt határozta, hogy az iskola javára 10 forintra büntetik, elveszti birtoklási jogát a kastélyban, és „ládához járni s szalonnás bástyába menni neki többé nem szabad”, és mivel testvérével, Csenker Annuskával közös a láda, ő is ugyanúgy bűnhődjön. „Kénosi Mihályné [...] feladja – miszerint ezelőtt kevés idővel a szalonnás bástyába járván sokak társaságában, – amidőn egy barátnéjával beszélgetve hátra tekint, s hát szalonnájából Grápa Mihályné Nagy Zsuzsanna egy darabot éppen szelni kezdett le, melyre ő személyesen magát elkiáltva, s az ott lévők figyelmét a tettre felhívta, Nagy Zsuzsannának a kezét a szalonnán megfogta. Nagy Zsuzsanna tettét tévedésnek állította, azonban későbbi szóbeszédekből hallva Kénosi Mihályné, hogy Nagy Zsuzsanna őt a [...] beszédiért a polgári törvényszéknek feladni akarja, azért kénytelen fellépni s magát a presbitérium elé terjeszteni, mint illetékes hatóság elé, s kéri az egyház kebli tanácsot, hogy vizsgálja meg, s ha hibás az illető, törvény szerint büntesse meg, ha pedig nem hibás, mentse fel” (1876).